Nemzeti Sport, 1992. július (3. évfolyam, 180-210. szám)
1992-07-22 / 201. szám
Ili. 201. ♦ 1992. július 22. NEMZETI SPORT 31 999 999999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 999 BUDAPESTEN KÉSZÜL A TRÓNKÖVETELŐ Bubka legyőzhetetlen - MONDJA TARASZOV Az, hogy napjainkban a rúdugrás az atlétika egyik legrangosabb, az érdeklődést mindig kiváltó száma lett, kétségtelenül egy ukrán sportembernek köszönhető. Szergej Bubkának hívják az illetőt, s úgy gondolom nem kell különösebben bemutatni olvasóinknak. Elég annyit mondani róla, hogy évek óta ő a király a rúdugrásban, csokornyakkendőben és öltönyben is képes hat méter közelében ugrani, s a barcelonai játékok toronymagas esélyese. Ha lehet ilyet egyáltalán mondani. Mert trónkövetelők mindig akadnak. Ilyen várományos lehet Bagyula István — aki már az 1991-es tokiói világbajnokság idején is alaposan ráijesztett Szergej cárra —, s mindjárt ott a másik, a pelyhedző álló Makszim Taraszov. Kettőjüket tartják a jövőt meghatározó rúdugró-egyéniségeknek. Bubka Berlinben készül az olimpiára, az Egyesült Államokban tanuló Bagyula, idahaza finisei. De hol van Makszim Taraszov? Itt, Budapesten az UTE Szilágyi utcai pályáján. A konditeremben óriási a hőség. Ráadásul tele is van a „kínzókamra”. Az egyik sarokban Szabó Dezső tízpróbázó hasal a svéd szekrényen, s sarkát a bordásfalba akasztva, egy vastárcsával ,,játszadozik”. A padon edzője, Fejes Zoltán figyeli egykedvűen. A másik oldalon Makszim Taraszov függeszkedik a nyújtón őt meg Alekszej Szkuljabin mester „veri szemmel”. Aztán két gyerek is futkározik, játszadozik a teremben az egyik Dezsőé, a másik Makszimé. Sőt, hogy teljes legyen a kép, itt van az orosz atléta felesége is, m Makszim abbahagyja a függeszkedést, és letelepszik egy zsámolyra. Ezt használom ki. — Mit szólna egy rövid beszélgetéshez? Taraszov laposan Szkuljabin mester felé pillant, aztán amikor — számomra legalábbis — észrevehetetlenül megkapja a beleegyezést, megadóan bólint: — Davaj! — Akkor kezdjük! Hogyan érzi magát, milyen formában van, nincs-e valamilyen sérülése? — Lekopogom, semmi bajom. S úgy érzem, a formám körül is minden rendben van. Néhány hete Moszkvában (a Független Államok Közösségének bajnokságán — A szerk.), életemben másodszor, sikerült átvinnem az 590 centiméteres magasságot. Ez az egyéni csúcsom. — Ez mire lenne elég Barcelonában? — Hát, a dobogóra. De csak a második, vagy a harmadik helyre, mert szerény véleményem szerint Bubkát tétversenyen senki sem tudja megverni, e unikum. — Még Taraszov sem? — Még Taraszov sem. Ő több nálunk, valami olyat tud, amit jelen pillanatban senki a világon. . — Térjünk vissza a kezdetekhez. Hogyan ismerkedett meg a rúdugrással? — Szülővárosomban, a Moszkvától nem messze fekvő ősi orosz településen, Jaroszlavban, kilencévesen „fedezett fel” Alekszej Boriszovics. Ennek már tizenhárom esztendeje, s ma is az edzőm. — Mik egy jó rúdugró legfontosabb tulajdonságai, s ezek közül melyekkel rendelkezik Taraszov? — Gyorsaság, erő, technika. Hogy én? Remélem, mindháromból akad egy kicsi. — Miért éppen Magyarországon készül az olimpiai játékokra? — Mert ezt a tanácsot adta menedzserem, Spiriev Attila. Megmondhatom, nagyon jól érzem magam, mindenünk megvan. Lakást bérelünk a Gazdagréten. Én pedig kijárok ide Újpestre edzeni. — Végleg letelepszik Magyarországon? — Nem, erről szó sincs. Mindenesetre a nyár végi és az őszi Grand Prix-versenyek idején, sokszor visszajövök majd Budapestre. A feleségem és Szergej fiam is szeret itt lenni. — Szergej, mint Bubka? — Nem, Szergej, mint Taraszovi (tarpay) Illúziók és ópiátok sszinte csodálója vagyok minden tudománynak, s kivált a természettudományoknak, mivel azokból szinte semmit sem vagyok képes felfogni, matematikai és műszaki antitalentum lévén. No mármost, aki megfejthetetlen csodákkal találja magát szemben, annak két lehetősége van: vagy vakon hisz bennük, vagy gyanakodva szemléli az újdonságodat... Az utóbbi felé hajlok, mert az illúziókat romboló tudományos felfedezések, nem biztos, hogy az ember lelkét gazdagítják és fantáziáját serkentik. Inkább valami hűvös fuvallat árad belőlük, s reménytelenséggel töltenék el; hát volt értelme, hogy lelkendeztünk valamiért, hogy fenntartás nélkül szerettünk valakit Mert — kérdezem magamtól tétován — mire megyek én azzal, a kései megállapítással, hogy Greco csodálatos festményeinek megnyújtott alakjait a művész utólag felismert szemrendellenességének egyenes következményeként tekintik; hogy Shakespeare műveit nem is Shakespeare írta; hogy Rimbaud kamaszkori pszichés zavarok forgatagában írta költeményeit, mielőtt tizennyolc évesen elmenekült volna Afrikába, távol Európától és a költészettől; hogy Csáth Géza morfinista volt, Ady Endre alkoholista, József Attila pedig skizofréniás?! S mire megyek azzal a felismeréssel — amelyet igen okosan elemeztek a rádió tudományos magazinjában —, hogy egyes sportolók rendkívüli eredményeiket mintegy kábítószeres mámorban érik el? (Ez utóbbit, persze, nem szó szerint kell érteni, s nem doppingra vagy egyebekre gondolni. Éppen ezért némi magyarázatra szorul.) Szóval, a műsorban arról volt szó, hogy, a klinikai halál állapotából visszatért emberek beszámolói szerint, az ember a halál pillanatát nem szenvedve, hanem éppen ellenkezőleg, úgy éli meg, mint felszabadulást, boldogságérzetet, indulást a fénybe, a megnyugvásba, valami biztató ismeretlen felé. A vizsgált személyek biokémiai reakcióinak elemzése során a tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a halál előtti állapotban bizonyos endogén morfinok (endorfinok) más néven ópiátok lépnek működésbe, amelyek hatásmechanizmusa a kemény drogokéhoz hasonlít. Bizonyítják ezt a később fellépő depressziós jelenségek, amelyek az elvonási tünetekkel mutatnak rendkívüli hasonlatosságot. Következtetés: a nagyszabású pszichikai és fizikai megterhelés következtében (már az igen erős verejtékezés is ilyen) a sportolók szervezetében beindulnak ezek az ópiátok, a maguk fájdalomcsillapító, lebegtető hatásával és a versenyző szinte narkós mámorban érkezik a célba. Nincs és nem is lehet okom, hogy kételkedjem e megállapítások tudományos megalapozottságában, mindössze kicsit bánatossá tesznek. Hiszen én az Aranycsapatnak, Papp Lacinak, Balczó Andrásnak, Földi Imrének, Hegedűs Csabának és Egerszegi Krisztinának drukkoltam: Abebe Bikilát, Anton Geesinket, Szergej Bubkát, Jackie Stewardtot, Jean-Claude Killyt, Katarina Wittet csodáltam, s tudatlanságom jóvoltából — hála Istennek — nem gondolhattam az endog morfinokra... Az őst már csak azzal vigasztalhatom magam, hogy végül is szerencsés természetem van: tizenkét évi számtan- és matematikatanulás után alig két évvel már mindössze a négy alapműveletre emlékeztem, és arra sem valami fényesen. Ezért reménykedem, hogy a barcelonai olimpiáig talán az ópiátokat is sikerül elfelejtenem ... Gömöry Albert Katalán olimpia? Az autonóm katalán kormány kétoldalas, színes hirdetést adott fel az európai újságokban, azzal az üzenettel, hogy Katalónia egy külön ország. Pascal Maragall, Barcelona polgármestere kritizálta azokat, akik az olimpiai játékokat a katalán nacionalizmus céljaira akarják felhasználni. Az olimpiát János Károly király, a spanyol nemzeti egység kifejezője fogja megnyitni, de a ceremónián a katalán zászló és himnusz elsőbbséget élvez. A megnyitón mind Maragall, mind Juan Antonio Samaranch katalán nyelven adja majd elő beszédét, bár az utóbbi hírt a NOB szóvivője még nem erősítette meg. AZ ESÉLYES OLASZOK ÚTRA KELTEK... Óvakodj a Hazaadástól! Kedden elutazott Barcelonába az olasz olimpiai válogatott. Az idén utánpótlás Európa-bajnokságot nyert együttest a labdarúgótorna egyik esélyesének mondják a szakemberek, s ezért fokozott figyelemmel járnak a nyomában az újságírók és a fotóriporterek. Cesare Maldini szövetségi kapitány az EB-t nyert csapatra építi olimpiai együttesét, azaz, azokra a játékosokra, akiknek a többsége ma már huszonhárom éves. (Ez a részvevők felső korhatára — a Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a FIFA közötti megegyezés alapján.) Cesare Maldini, akinek az irányításával két évvel ezelőtt kezdte el az olasz csapat az Európa-bajnoki és egyben olimpiai selejtezőket, a következő játékosokat vitte magával Spanyolországba. Kapusok: Antonioni (nevezési száma: 1, csapata: AC Milan), Peruzzi (12, Juventus), hátvédek: Bonomi (2, Lazio), Matrecano (5, Parma), AS. Orlando (6, Sampdoria), Rossini (7, Inter), Taecola (8, Pisa), Verga (9, Fiorentina), középpályások: Albertini (10, AC Milan), Dino Baggio (11, Juventus), Corini (13, Sampdoria), Marcolin (14, Lazio), Sordo (15, Torino); csatárok: Buso (16, Sampdoria), Rocco (17, Pisa), Ferrante (18, Napoli), Melli (19, Parma), Muzzi (20, AS Roma). Az olasz válogatott az olimpiai torna A-csoportjában szerepel, az Egyesült Államok, Lengyelország és Kuvait válogatottjával együtt. A legutóbbi előkészületi mérkőzésein elért eredmények: a Yomiuri Tokióval 1-1, Egyiptom válogatottjával 1-1, Katar ellenében 5-0, vasárnap pedig San Marino utánpótlásválogatottja ellen 11-0. Az olimpiai labdarúgótorna nyitómérkőzését Olaszország válogatottja az Egyesült Államok ellen játssza, mégpedig július 24-én a barcelonai Nou Camp-stadionban. Már ezen a találkozón is a FIFA legújabb szabálymódosító rendelkezései alapján fognak sípolni a bírók, annak ellenére, hogy a hivatalos átirat az új szabályok kötelező érvényesítését július 25-ben jelölte meg. Csak emlékeztetőül: a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség az időhúzás ellen akart fellépni, amikor megtiltotta a játékosoknak, hogy hazarúgják a labdát a kapusoknak. (Kivétel, amikor visszapattan a lábukról, illetve amikor térddel, combbal, fejjel, mellel adják haza a játékszert. . .) A FIFA felhívja a játékvezetők figyelmét, hogy figyelmesen alkalmazzák az új szabályokat, s lépjenek fel határozottan az intézkedéseket netán gúnyoló vagy nevetségessé tevő labdarúgók ellen! (oroszhegyi) Cesare Maldini, az olasz utánpótlás- és olimpiai válogatott szövetségi kapitánya támadásra biztatja tanítványait