Nemzeti Sport, 1994. július (5. évfolyam, 177-207. szám)

1994-07-01 / 177. szám

2 NEMZETI SPORT V. 177. • 1994. július 1. Wsm/mwM AZ 1994-ES LABDARÚGÓ-VILÁGBAJNOKSÁG HIVATALOS TÁMOGATÓJA J­­ A koreaiak a klinikai halál közelébe kergették a világbajnok német „atlétá­kat", Szaúd-Arábia legény­sége pedig - világ, láss cso­dát! - Hollandia és Belgium válogatottjával azonos pont­számmal, második helyen jutott tovább a csoportjából. (Ugye, nem volt még olyan régen, hogy ne emlékez­nénk: a magyar válogatott június elején 2:10-zel zárt e két európai gárda ellen...) A szaúdiak bravúrjának értékét növeli, hogy ázsiai csapat eddig mindössze egyszer, 1966-ban „élte túl" az első fordulót. Akkor az olaszokat kiverő Koreai NDK (hajdani névhasználat szerint a „népi" Korea...) a legjobb négy közé jutásért 3-0-as vezetésről 5-3-ra ve­szített a későbbi harmadik, Portugália ellen. Mi lehet a siker titka? Mert titoknak azért lennie kell... Eskandarian ugyanis abban azért nem tévedett, hogy az arab világban a fut­ball gyökerei gyengék még, hiszen a foci alig 20-25 éves múltra tekint vissza. Nem is volt zavartalan a válogatott felkészülése, másfél év alatt öt (!) szövetségi kapitánya volt Szaúd-Arábiának. A klíma, az életritmus, a min­dennapokat legalábbis az európai lélek számára kor­dába záró vallási fanatiz­mus egyáltalán nem kedvez egy, a világ legjobbjaival is versenyképes futballcsapat kialakításának. Mindezek ellenére a szaúdiak bejutot­tak a világ legjobb tizenhat csapata közé. Titoknak, hát - mondom - lennie kell! Alighanem a legegysze­rűbb, ha elfelejtünk min­dent, amit európai ésszel a futballról, az életről, a világ­ról gondolunk, s egy csep­pet elrepítjük magunkat az Arab-öböl iszlám mesevilá­gába. Felfogható-e egy európai számára, hogy a Szaúd-Ará­­bia-Marokkó mérkőzés után az egyik szaúdi gól­szerző, Szam­i el-Dzsaber könnyek között nyilatkozta: „Nem akartam játszani a marokkóiak ellen, mert a testvéreim ellen kellett har­colnunk. Egy nép vagyunk, egy az istenünk, s ő azt akarta, hogy mi győzzünk!" De nem kevésbé megrázó az ellenfél, a marokkói kapi­tány, Abdellah Adzsri Blin­­da nyilatkozata sem: „Nem vagyok elkeseredve, hiszen Szaúd-Arábia diadala az egész arab világ sikere." Mondta ezt egy olyan mér­kőzés után, amelyen gyakor­latilag eldőlt, hogy csapata - A legnagyobb egyéniségekhez illően tízes mezbe bújt Szaid Ovairan méltán ünne­pel... A belgák ellen szerzett szólógólját még Zico és Platini is megirigyelte volna Kopaszodó angol úr, 150 fontos cipőben... Rohamosan ritkul a haja, pocakja a sör kedvelésé­ről árulkodik. Tipikusan futballista módjára görbülő lába között bármikor át lehetne rúgni egy labdát. Olyan trikóban feszít, amelyet a londoni Soho cipőpu­­colásból élő vendégmunkása legfeljebb akkor vesz fel, ha csatornatisztításra hívják maszekolni, a cipője viszont a legszerényebb becslések szerint is úgy 150 fontért kínálhatja magát a Regent Streeten. A nyaká­ban lógó akkreditálási kártya jótékony üzenete szerint a BBC-t tudósítja a világbaj­nokságról, s mint később a beszélgetés közben megtudom, már valamennyi VB- színhelyet bejárta, azaz mindennapos vendége a sajtóközpontoknak... S most Trevor Francis teljes semmittevésre kárhoztatva úgy ül itt New Yorkban, mint aki kizárólag arra vár, hogy ugyan szólítsa már meg valaki... Tipikusan az a ma­gas labda, amely ott pattog a gólvonalon, így az ember csak odalép, és „befejeli”... + Mister Francis! Ha tudná, mit adtam volna ugyanezért az interjúért 1979 máju­­sában, Münchenben... Most is nagy meg­tiszteltetés, hogy önnel készíthetek anya­got, de akkor... BEK-döntő, hetvenezer ember az Olimpiai stadionban, Nottin­gham Forest-Malmö FF, s 0-0-nál egy Ro­­bertson nevű balszélső egyszer csak elin­dul a szélen... - Maga ott volt azon a meccsen? És a gólomra is emlékszik? - Már megbocsásson, de azonnal vissza kellene vonulnom a szakmától, ha arra a gólra nem emlékeznék.­­ Ne legyen ilyen szigorú magához, ha hiszi, ha nem, néhány nappal ezelőtt szin­tén egy ilyen interjú keretében egy ennél jóval idősebb német úrral beszélgettem, aki ugyancsak ott volt azon a BEK-dön­­tőn, de még azt is nekem kellett elmonda­ni, hogy játszottam abban a csapatban... - Ez legyen a német úr gondja, én pon­­tosan emlékszem, hogy a beívelés után a labda átszállt a svéd kapus fölött, ön a jobbösszekötő helyén érkezett, és úgy hat méterről előrevetődve fejelt a kapu bal ol­­dalába. - Pontosan így volt, bár az az igazság, hogy azt a beadást már akár a centerünk, Birtles is bebólinthatta volna, őt azonban az egyik svéd gondosan derékon vágta, így kerülhettem én helyzetbe. Akkor már nem volt igazán nehéz dolgom, később, amikor Videón visszanéztem a történte­ket, még csodálkoztam is, hogy miért ve­tődtem el a levegőben, hiszen csak egy­szerűen bólintanom kellett volna. Ha jól emlékszem, ez volt életem egyetlen gólja, amit ilyen csukafejessel szereztem. Sokat ért, hiszen megnyertük vele a Bajnokcsa­patok Európa Kupáját. Nekem meg külö­nösen értékes, mert bár a Nottingham egy esztendővel később újra a fináléba jutott, sőt Madridban ismét nyert, de azon a mérkőzésen én sérülés miatt nem játszhat­tam, így a lexikonok ugyan kétszeres BEK-győztesként emlegetnek, de a szí­vemben a müncheni diadalt őrzöm örök emlékként. + Jó, hogy említi ezeket a bizonyos sportlexikonokat, hiszen azok jókora zűr­zavart kevernek az ön személye körül. Ahány könyv, annyi adat, és ha hiszi, ha nem a két magyar, az én két kollégám (Dé­nes Tamás és Rochy Zol­tán, a szerk.) V B előtt kiadott mindentudója az egyetlen, amely megemlíti, hogy a hetvenes évek vé­gén két olyan szezon is volt, amikor az an­gol idény végeztével, nyáron, kölcsönjáté­­osként a Detroit Expressben is szerepelt. - A detroiti éveim valóban ritkán kerül­nek szóba, pedig éppen arra az időszakra estek, amikor a New York Cosmos virág­zott, s amelyről már bőven adott hírt a vi­lágsajtó. Ha hiszi, ha nem, tulajdonkép­pen magam sem tudom, hogyan kerültem detroitba... Emlékszem, a Nottingham egyik vezetője szólt, hogy amikor otthon holt idény van, valaki közülünk elmehet­ne Amerikába játszani. Fiatal voltam, tele kalandvággyal, mondtam, ha el tudják in­tézni, szívesen megyek. Nem túlzok, ha azt mondom, egy hét alatt a kezemben volt minden papír, s olyan esztendők kö­vetkeztek, amelyeket soha nem felejt el az ember. Azt hiszem, Angliában sem vol­tam utolsó futballista, igazán nem panasz­kodhattam a népszerűségre, de amit az amerikaiak műveltek velem, az minden képzeletet felülmúl. Közel sem voltak meg ilyen álomstadionjaik, mint a mosta­niak, de a show-hoz már akkor is nagyon értettek. Arról nem is beszélve, hogy aki bele tudott rúgni két egyeneset a labdába, azt itt már Peléként ünnepelték. Éppen azért örültem rettenetesen a BBC felkéré­sének, hogy tudósítsak a mostani világbaj­nokságról, mert ez egyben azt is jelentette, találkozhatom detroiti barátaimmal, egy­kori játékostársaimmal. " Az már kevésbé lehet vonzó feladat, hogy csakúgy, mint nekünk magyarok­nak, a tudósítások, a kommentárok során önnek is menetrendszerűen összehasonlí­tást kell tennie a látottak és hazája labda­rúgása között... - Az első pillanatban elhatároztam, hogy megkímélem ettől az angol hallga­tóságot. Futballista voltam, minket is ér­tek kudarcok, pontosan tudom, hogy egy játékos az ilyen helyzetet milyen vérző szívvel éli meg. Nincs annál olcsóbb po­én, mint a bölcs öreg szerepében tetsze­legve, minden felelősség nékül kiutazni Trevor Francis egyik erőssége a fejjá­ték volt. A ma már kopaszodó úriember Martin Buchannel vív „égi háborút"

Next