Nemzeti Sport, 1994. július (5. évfolyam, 177-207. szám)
1994-07-01 / 177. szám
2 NEMZETI SPORT V. 177. • 1994. július 1. Wsm/mwM AZ 1994-ES LABDARÚGÓ-VILÁGBAJNOKSÁG HIVATALOS TÁMOGATÓJA J A koreaiak a klinikai halál közelébe kergették a világbajnok német „atlétákat", Szaúd-Arábia legénysége pedig - világ, láss csodát! - Hollandia és Belgium válogatottjával azonos pontszámmal, második helyen jutott tovább a csoportjából. (Ugye, nem volt még olyan régen, hogy ne emlékeznénk: a magyar válogatott június elején 2:10-zel zárt e két európai gárda ellen...) A szaúdiak bravúrjának értékét növeli, hogy ázsiai csapat eddig mindössze egyszer, 1966-ban „élte túl" az első fordulót. Akkor az olaszokat kiverő Koreai NDK (hajdani névhasználat szerint a „népi" Korea...) a legjobb négy közé jutásért 3-0-as vezetésről 5-3-ra veszített a későbbi harmadik, Portugália ellen. Mi lehet a siker titka? Mert titoknak azért lennie kell... Eskandarian ugyanis abban azért nem tévedett, hogy az arab világban a futball gyökerei gyengék még, hiszen a foci alig 20-25 éves múltra tekint vissza. Nem is volt zavartalan a válogatott felkészülése, másfél év alatt öt (!) szövetségi kapitánya volt Szaúd-Arábiának. A klíma, az életritmus, a mindennapokat legalábbis az európai lélek számára kordába záró vallási fanatizmus egyáltalán nem kedvez egy, a világ legjobbjaival is versenyképes futballcsapat kialakításának. Mindezek ellenére a szaúdiak bejutottak a világ legjobb tizenhat csapata közé. Titoknak, hát - mondom - lennie kell! Alighanem a legegyszerűbb, ha elfelejtünk mindent, amit európai ésszel a futballról, az életről, a világról gondolunk, s egy cseppet elrepítjük magunkat az Arab-öböl iszlám mesevilágába. Felfogható-e egy európai számára, hogy a Szaúd-Arábia-Marokkó mérkőzés után az egyik szaúdi gólszerző, Szami el-Dzsaber könnyek között nyilatkozta: „Nem akartam játszani a marokkóiak ellen, mert a testvéreim ellen kellett harcolnunk. Egy nép vagyunk, egy az istenünk, s ő azt akarta, hogy mi győzzünk!" De nem kevésbé megrázó az ellenfél, a marokkói kapitány, Abdellah Adzsri Blinda nyilatkozata sem: „Nem vagyok elkeseredve, hiszen Szaúd-Arábia diadala az egész arab világ sikere." Mondta ezt egy olyan mérkőzés után, amelyen gyakorlatilag eldőlt, hogy csapata - A legnagyobb egyéniségekhez illően tízes mezbe bújt Szaid Ovairan méltán ünnepel... A belgák ellen szerzett szólógólját még Zico és Platini is megirigyelte volna Kopaszodó angol úr, 150 fontos cipőben... Rohamosan ritkul a haja, pocakja a sör kedveléséről árulkodik. Tipikusan futballista módjára görbülő lába között bármikor át lehetne rúgni egy labdát. Olyan trikóban feszít, amelyet a londoni Soho cipőpucolásból élő vendégmunkása legfeljebb akkor vesz fel, ha csatornatisztításra hívják maszekolni, a cipője viszont a legszerényebb becslések szerint is úgy 150 fontért kínálhatja magát a Regent Streeten. A nyakában lógó akkreditálási kártya jótékony üzenete szerint a BBC-t tudósítja a világbajnokságról, s mint később a beszélgetés közben megtudom, már valamennyi VB- színhelyet bejárta, azaz mindennapos vendége a sajtóközpontoknak... S most Trevor Francis teljes semmittevésre kárhoztatva úgy ül itt New Yorkban, mint aki kizárólag arra vár, hogy ugyan szólítsa már meg valaki... Tipikusan az a magas labda, amely ott pattog a gólvonalon, így az ember csak odalép, és „befejeli”... + Mister Francis! Ha tudná, mit adtam volna ugyanezért az interjúért 1979 májusában, Münchenben... Most is nagy megtiszteltetés, hogy önnel készíthetek anyagot, de akkor... BEK-döntő, hetvenezer ember az Olimpiai stadionban, Nottingham Forest-Malmö FF, s 0-0-nál egy Robertson nevű balszélső egyszer csak elindul a szélen... - Maga ott volt azon a meccsen? És a gólomra is emlékszik? - Már megbocsásson, de azonnal vissza kellene vonulnom a szakmától, ha arra a gólra nem emlékeznék. Ne legyen ilyen szigorú magához, ha hiszi, ha nem, néhány nappal ezelőtt szintén egy ilyen interjú keretében egy ennél jóval idősebb német úrral beszélgettem, aki ugyancsak ott volt azon a BEK-döntőn, de még azt is nekem kellett elmondani, hogy játszottam abban a csapatban... - Ez legyen a német úr gondja, én pontosan emlékszem, hogy a beívelés után a labda átszállt a svéd kapus fölött, ön a jobbösszekötő helyén érkezett, és úgy hat méterről előrevetődve fejelt a kapu bal oldalába. - Pontosan így volt, bár az az igazság, hogy azt a beadást már akár a centerünk, Birtles is bebólinthatta volna, őt azonban az egyik svéd gondosan derékon vágta, így kerülhettem én helyzetbe. Akkor már nem volt igazán nehéz dolgom, később, amikor Videón visszanéztem a történteket, még csodálkoztam is, hogy miért vetődtem el a levegőben, hiszen csak egyszerűen bólintanom kellett volna. Ha jól emlékszem, ez volt életem egyetlen gólja, amit ilyen csukafejessel szereztem. Sokat ért, hiszen megnyertük vele a Bajnokcsapatok Európa Kupáját. Nekem meg különösen értékes, mert bár a Nottingham egy esztendővel később újra a fináléba jutott, sőt Madridban ismét nyert, de azon a mérkőzésen én sérülés miatt nem játszhattam, így a lexikonok ugyan kétszeres BEK-győztesként emlegetnek, de a szívemben a müncheni diadalt őrzöm örök emlékként. + Jó, hogy említi ezeket a bizonyos sportlexikonokat, hiszen azok jókora zűrzavart kevernek az ön személye körül. Ahány könyv, annyi adat, és ha hiszi, ha nem a két magyar, az én két kollégám (Dénes Tamás és Rochy Zoltán, a szerk.) V B előtt kiadott mindentudója az egyetlen, amely megemlíti, hogy a hetvenes évek végén két olyan szezon is volt, amikor az angol idény végeztével, nyáron, kölcsönjátéosként a Detroit Expressben is szerepelt. - A detroiti éveim valóban ritkán kerülnek szóba, pedig éppen arra az időszakra estek, amikor a New York Cosmos virágzott, s amelyről már bőven adott hírt a világsajtó. Ha hiszi, ha nem, tulajdonképpen magam sem tudom, hogyan kerültem detroitba... Emlékszem, a Nottingham egyik vezetője szólt, hogy amikor otthon holt idény van, valaki közülünk elmehetne Amerikába játszani. Fiatal voltam, tele kalandvággyal, mondtam, ha el tudják intézni, szívesen megyek. Nem túlzok, ha azt mondom, egy hét alatt a kezemben volt minden papír, s olyan esztendők következtek, amelyeket soha nem felejt el az ember. Azt hiszem, Angliában sem voltam utolsó futballista, igazán nem panaszkodhattam a népszerűségre, de amit az amerikaiak műveltek velem, az minden képzeletet felülmúl. Közel sem voltak meg ilyen álomstadionjaik, mint a mostaniak, de a show-hoz már akkor is nagyon értettek. Arról nem is beszélve, hogy aki bele tudott rúgni két egyeneset a labdába, azt itt már Peléként ünnepelték. Éppen azért örültem rettenetesen a BBC felkérésének, hogy tudósítsak a mostani világbajnokságról, mert ez egyben azt is jelentette, találkozhatom detroiti barátaimmal, egykori játékostársaimmal. " Az már kevésbé lehet vonzó feladat, hogy csakúgy, mint nekünk magyaroknak, a tudósítások, a kommentárok során önnek is menetrendszerűen összehasonlítást kell tennie a látottak és hazája labdarúgása között... - Az első pillanatban elhatároztam, hogy megkímélem ettől az angol hallgatóságot. Futballista voltam, minket is értek kudarcok, pontosan tudom, hogy egy játékos az ilyen helyzetet milyen vérző szívvel éli meg. Nincs annál olcsóbb poén, mint a bölcs öreg szerepében tetszelegve, minden felelősség nékül kiutazni Trevor Francis egyik erőssége a fejjáték volt. A ma már kopaszodó úriember Martin Buchannel vív „égi háborút"