Nemzeti Sport, 1994. július (5. évfolyam, 177-207. szám)

1994-07-01 / 177. szám

V. 177. • 1994. július 1. csipetnyi esélyt kapva - ki­esik a vébéről. Ezek tudatá­ban talán már nem is meg­lepő a Daily News öltözői jelentése: „A marokkóiak és a belgák elleni győztes mér­kőzések után is csak kétféle szaúdit lehetett látni. Örö­mében zokogót és buzgón imádkozót..." Mielőtt bárki megkövez­né, hogy kigúnyolom a (túl)buzgó vallásosságot, iziben pontosítok: magán­ügyük. A futballedzőknek azonban néha nagyon jól jö­het. Carlos Alberto Parreira, a jelenlegi brazil szövetségi kapitány 1988-ban konti­nensbajnokságot nyert a szaúdi válogatottal. Dolgo­zott - sőt, világbajnokságon szerepelt­­ másik két arab válogatottal, Kuvait és az Emírségek legénységével is. A brazil futball kuszaságá­ba visszatérve nem kevés cinizmussal nyilatkozta: „Ami nálunk probléma, az a Közel-Keleten még csak nem is gond. Elképzelhetet­len, hogy egy klub, vagy egy játékos nemet mondjon a hívásomra. Kuvaitban a szövetség elnöke az emír testvére volt. Szava ellen nem volt apelláta. 1982-ben a franciák elleni mérkőzé­sen azt mondta, le kell vo­nulni a pályáról. Senki meg nem kérdezte, miért. Sza­­úd-Arábiában a király öccse megkérdezte tőlem, mikor mennyi időre aka­rom megkapni a közös gya­korlásukra a játékosokat. Megmondtam, s azoknak jönniük kellett, nem volt mese." A másik fontos faktor a pénz. Ennek köszönhető elsősorban, hogy kiváló bra­zil szakemberek tanították futballozni a szaúdiakat. Amikor 1977-ben a váloga­tott kiesett az argentínai VB- selejtezőről, a királyi család úgy határozott „bezárja a brit iskolát". Másodpercek alatt eltanácsolta az addigi szövetségi kapitányt, Jimmy Hillt. Jöhettek a brazilok! Já­tékosként Rivellino, edző­ként előbb Djalma Santos (van-e ki e nevet nem isme­ri?...), majd a jelenleg is leg­jobbnak tartott két brazil edző, Télé Santana és Carlos Alberto Parreira. S a sor kö­zel sem teljes, azóta játéko­sok és edzők is gyakorta jönnek „olajdollárokat" ke­resni... ... s nem végeznek rossz munkát! A klubok konti­nentális sikerei mellett a vá­logatott 1984-ben és 1988- ban elnyerte az Ázsia Ku­pát, a 17 éven aluliak válo­gatottja pedig 1989-ben vi­lágbajnok lett - a rosszindu­latú európaiak szerint né­hány „meghatározhatatlan korú", túlkorosnak tűnő já­tékossal. Az itt, a világbajnoksá­gon szereplő keretben öten is vannak az öt évvel ez­előtti tiniaranyérmesek kö­zül. Nyilván ennek is kö­szönhető, hogy az átlag­­életkort tekintve a szaúdia­­ké a torna legfiatalabb csa­p­a­ta! Eme ifjak ráadásul meg­lehetősen tehetősek is, ugyanis a válogatottat „sa­ját játékszerének" tekintő Fejszál herceg fejenként százezer dollár prémiumot és egy-egy Mercedest sza­vazott meg futballistáinak a selejtezők sikereiért. A hí­rek szerint a csoportból va­ló továbbjutás legalább még egyszer ennyit jelent majd... Azt se csodáljuk, hogy a kiváló szereplés ellenére, a legjobbak (a kapus el-Dae­­ja, aztán Abdul-Dzsavad, el-Dzsaber, Fuad Amin vagy a belgák ellen mese­szép gólt szerzett Szaid Ovak­ari) egyáltalán nem kívánkoztak el a szaúdi si­vatagból. A két esztendővel ezelőtt megalakított „négy­szintes", 34 csapatos profili­gában az átlagos jövedelem - tisztán! - évi 60 ezer dol­lár. Ezzel csak az olasz és a spanyol bajnokság tud kon­kurálni... Ne áltassuk azonban azzal magunkat, hogy me­sevilág a szaúdiaké. Az ég­hajlat például rettenetes, a borzasztó melegben nem csak játszani nehéz, a fű is alig „él meg". Madzsid Abdullah sze­rint ez jelenti a legnagyobb problémát: „Nagyon kevés a füves pálya, többnyire a napon kőkeményre égett homokon focizunk. Ez ret­tenetes, de legalább a srá­coknak csiszolódik a tech­nikája. Aki azon meg akar élni, aki nem akarja össze­törni magát, annak meg kell tanulnia focizni. S még valami: mi nem is tartjuk komoly iskolának azt, amelyben nem kötelező a futball..." A 170. válogatottságához (s nyilvánvalóan nem az európai számítás szerint...) közeledő, egyébként szu­­dáni születésű csapatkapi­tány Isten mellett Fejszál herceget tartja a legna­gyobbnak. „Fejszál herceg a szaúdi sikerek legfontosabb inspi­rálója - mondja Madzsid Abdullah nélküle messze nem tartana itt a váloga­tott." Naná, a pénz miatt - teszi hozzá a „romlott európai", s nem tudja palástolni, a válogatottat saját játéksze­rének tartó, szövetségi ka­pitányok sorsáról pillana­tok alatt döntő herceg né­ha árthat is. Ám egyelőre a napos oldalon virul, s gyűjtögetheti az elismeré­seket. Javára legyen mondva, „játékából" pro­fitál az ország is, a futball is. Madzsid Abdullah még mindig bosszúsan emlegeti, hogy a holland Leo Been­­hakkerrel milyen rosszul jártak. „A hollandok játéká­ra akart minket megtanítani, pedig az nem való nekünk. Állandóan kritizált, előfor­dult, hogy leültetett ben­nünket a kezdőkörbe s a negyvenöt fokos hőségben háromnegyed órán át ordí­tozott velünk. Amikor el­ment, a keret huszonhat tag­jából húszan vettünk részt azon a partin, melyen a „szabadulásunkat" ünne­peltük. " Beenhakker helyére - Carlos Saul Menem argentin államelnök közvetítésével - Jorge Solari került. Ő végre hagyta a csapatot saját stílu­sában, a cselezésre, a techni­kára, az ellentámadásokra építve focizni. Az eredmény látható, Szaúd-Arábia válogatottja - a torna eddigi legna­gyobb meglepetéseként - bejutott a legjobb tizenhat közé. Kéretik egyre komolyab­ban venni az USA Today kolumnás hirdetését. Esze­rint Szaúd-Arábiát eddig csak az olajáról ismerte a világ, s benne Amerika. Most eljött a futballváloga­tott, hogy letegye a névje­gyét. A következő már ma­ga az ország, a világ egyik legdinmikusabban fejlődő állama lesz. Egy olyan né­pé, amelynek hatvan szá­zaléka még tinédzser korú fiatal... Amerikába, nézni a mostani legjobbakat, s viccelődni azokon, akiknek ide kijutni most valamiért nem sikerült.­­ Az angol futball pillanatnyi agonizá­­lása kis híján önt is az edzői trónok legdí­­szesebbikébe, a szövetségi kapitányi szék­­be repítette. Amikor Taylortól a szövetség elköszönt, nálunk Magyarországon talál­tatások kezdődtek, hogy az utódja Kevin Regan vagy Trevor Francis lesz-e... - Angliában ugyanez volt a helyzet, ta­lán éppen ezért lett Terry Venables a befu­tó. És ami a legszebb az egészben, sem Ke­vin, sem én nem lehetünk sértődöttek ezért, hiszen Terry a legképzettebb angol trénerek egyike, összehasonlíthatatlanul nagyobb rutinnal, mint amilyen a miénk. Meggyőződésem, hogy ő pillanatok alatt talpra állítja válogatottunkat, hiszen egy olyan ország, amely egyszerre tudja pá­lyára küldeni Gascoigne-t, Plattot, Line­­kert, az agyonkritizált Waddle-t, s a most kicsit túlsúlyos, ám még mind­i A zseniá­lis Barnest- nos, annak nincs oka férfilemre.­­ Az azért mégis bosszantó lehet, hogy azok a norvégok, akik miatt az angolok hi­­ányoznak a vébéről, meglehetősen szánal­mas benyomást keltettek annak ellenére, hogy ugyanannyi ponttal estek ki, mint az általuk legyőzött csoportelső Mexikó. - Látja, ez is az én elméletemet támasztja alá. Ha valami csoda folytán a rajt előtti hé­ten a norvégok lemondják a részvételt, s az angol válogatott kap erre lehetőséget, akkor lehet, hogy mi simán továbbjutunk abból a csoportból, ahonnan ők kétségkívül szeren­csétlen körülmények között kiestek. Mi Angliában azt tartjuk, hogy ha a norvég és az angol válogatott zsinórban tíz mérkőzést játszik egymással, akkor abból nyolcat biz­tos, hogy mi nyerünk, egy döntetlenre vég­ződik, és legfeljebb egy néz norvég sikert. Balszerencse, hogy ez a futballmatematika a selejtezőkön mondott éppen csődöt.­­ Ha egy felejthetetlen mérkőzés emlé­kének felidézésével kezdtük, fejezzük is be valami hasonlóval. Ha Robertson a ma negyvenesztendős Trevor Francis felé ível­né a labdát, ugyanúgy gólt ünnepelhetne a publikum, mint tizenöt évvel ezelőtt? - Azt a helyzetet ma sem tudnám elhi­bázni. Ha egy villanyoszlopot állítanának a helyemre, a labda talán arról is a hálóba pattanna. Melegebb a helyzet, ha arra gondolok, hogy újra csukafejessel kell próbálkoznom... Az lehet, hogy repülnék, az is, hogy befejelném, de hogy utána ho­gyan állok fel a földről, arra e pillanatban nem tudok önnek válaszolni... Trevor J. Francis a Devonshire me­gyei Plymouthban született 1954. ápri­lis 19-én. Magassá­ga: 178 centi, test­súlya 74 kiló. Posztja: meghatá­rozhatatlan, valami fura átmenet a csa­tár és a középpá­lyás között. Klubjai: Birmin­gham City (1971-1979), Not­­tingham Forest (1979-1981), köz­ben 1978 és 1979 nyarán kölcsönben Amerikában, a Det­­roit Express csapa­tánál, Manchester City (1981-1982), Sampdoria (1982-1986), Ata­­lanta (1986-1987), Glasgow Rangers (1987-1988), Que­­en's Park Rangers játékos-menedzser (1988-1989), Sheffi­­eld United (1989 ősz), Sheffield Wednesday játé­kos-menedzser (1990-1993). Éppen egy esztendeje me­nedzserként szol­gálja a sheffieldi kék-fehér csíkos együttest. Dicsőséglistája: diadal az an­gol Liga Kupában (1991), az olasz kupában (1985), a skót Li­ga Kupában (1988). Tavaly az FA Kupában és a Liga Kupában is ezüstérmet szerzett csapatá­val. A BEK-ben két elsőséget mondhat a magáénak (1979 és 1980), az első fináléban az ő gól­jával nyert a Forest, a második döntőben sérülése miatt nem szerepelhetett. Minden korosztályos szinten játszott a válogatottban. A fel­nőtt együttesben 1977 és 1986 között 52 mérkőzést vívott és 12 gólt ért el. 1982-ben tagja volt a világbajnokságon 6. helyezést elért nemzeti tizenegynek. Az 1971-es UEFA-tornán az angol ifiválogatottal aranyérmet nyert és gólkirály lett. A Nottingham 1979. február 9-én 1 150 000 fontért vásárolta meg a Birminghamtől, így Tre­vor Francis lett a brit labdarúgás első profija, akinek vételára meghaladta az egymillió fontos határt. NEMZETI SPORT 3 Bostoni noteszlapok - Szepesi György útijegyzete Az elefántbőrű Westerhof... Diego Maradona nevét - a világbajnokság előtt - azok is ismerték Ameri­kában, akik még soha nem voltak mérkőzésen, s azt sem tudták, mi a futball. De a világbajnok­ság kapcsán kezdték megismerni, és gyerekeik révén megszeretni. Külö­nösen az tetszett az amik­­nak, hogy minden olyan simán zajlott, rendbon­tás, lövöldözés, huligán­roham, első oldalas új­ságbotrányok nélkül. Most Maradona bombát robbantott! Akárhogy végződjék is a dopping­­vizsgálat, az amik számá­ra mától sajnos nem olyan szép a leányzó fek­vése. A futball szerelme­seinek szája ízét elrontot­ta a Maradona-ügy. Szerencsére azért akadnak pozitív szenzá­ciók is. Ilyen Szaúd-Ará­bia berobbanása a világ élvonalába, s Nigéria re­mek játéka. Ha meggon­dolom, hogy éppen tíz éve Kínában, a 16 évesek világbajnokságán a Lim­­perger, Marik, Kanál ne­vével fémjelzett Bicskei­csapat milyen vérre me­nő csatát vívott a mai ni­gériai sztárokkal, s azóta hová jutott Amokachi, Yekini, Okocha, s hová a mieink, akkor elszomo­rodhatunk a hazai futball­­állapotok miatt. Pedig a kínai tornán Havelange megjegyezte: „Ha ezeket a fiúkat jól fogják össze, jól nevelik, nagy csapat lehet a magyar gárdá­ból!" Csak éppen az összefogás maradt el... Persze az eredmény Nigériában sem jött ön­magától. Fél évtizeddel ezelőtt egy jó szemű me­nedzser felfedezte a „ne­venincs" Clemens Wes­­terhofot, akit csak szűk körben ismertek hazája, Hollandia labdarúgásá­ban. Öt év alatt csodát tett játékosaival Nigériá­ban, s máris figyelemre méltóbb az eredménye, mint a kilencvenes vébé szépségdíjas csapatáé, Kameruné. Amikor Westerhof munkához látott, teljes szervezetlenség uralko­dott az afrikai ország labdarúgásában. Hat sportminisztert és öt fut­­ballelnököt váltottak le mellőle öt év alatt. „Még meg sem ismertem az egyiket, máris jött a má­sik. Mindegyik valami újat akart velem elfogad­tatni. Nem figyeltem rá­juk, a magam útját jár­tam. Többen ki akartak zsuppolni, de én nem tá­gítottam, s a játékosok is kitartottak mellettem." Amikor módszereiről faggatom, kitérő választ ad. „Nigéria kedves or­szág, a népe jószívű, de ha gyenge vagy, kereszt­re feszítenek. Én erős va­gyok. A fejem kemény, mint a szikla, »elefántbő­­röm« van, visszaütök, ha bántanak, így szervez­tem meg ezt a csapatot, mert fantáziát láttam az afrikaiak tehetségében, játékosságában. Még csak az út elején tartunk, taktikailag messze elma­radunk Európától, s a fe­gyelem sem az erőssé­günk. De egymást tiszte­lik, senki sem szól rossz szót a másikra, sőt báto­rítják egymást, ha valami nem sikerül. Ez a titok nyitja, bánni kell tudni velük..Arra a kérdésre, hogy meddig marad Ni­gériában, nevetve vála­szol: „A nigériaiak azt mondják, hogy idő kell, amíg egy külföldi meg­érti mentalitásukat. Nos, vannak vezetők, akik szerint én most már túl sok időt töltöttem el Ni­gériában. " Ahogy közeledik a második forduló, úgy erősödik az ellenőrzés a FIFA-központ részéről. Walter Gagg, a technikai bizottság vezetője, a FI­­FA-rangsorban a harma­dik ember azért látoga­tott el a Foxboro-stadion­­ba, hogy - Blatter főtit­kár megbízásából - még egyszer személyesen el­lenőrizze a biztonsági in­tézkedések betartását. Mivel elképzelhető, hogy Argentína és Olaszország is ellátogat a Boston-környéki stadi­onba, arra lehet számíta­ni, hogy az eddigi békés­derűs hangulat megvál­tozhat. Nos, az itteni biz­tonsági erők kipróbált emberek. William Mc­­Aukliff 28 éve szolgál az FBI-nál és a körülötte lé­vő rendőrségiek sem a filmről ismert „Colombo hadnagyok". Mindegyi­kük nagyon érti a szak­máját, és ha észrevétle­nül dolgozik is a stadion lelátóján, munkája ered­ményességét bizonyítja, hogy még egyetlen inci­dens sem történt, ráadá­sul abban a pillanatban a helyszínen vannak, ahogy „botrányszag" ér­ződik. Külön rokonszen­­vet keltenek a nyílt biz­tonságiak, a lila sapkás, beach­inges fiatal fiúk és lányok, akik nemrégiben vonultak be szolgálatra, és most itt láncot alkotva állnak kordont a pálya körül, őrizve a biztonsá­got. Walter Gagg tehát nyugodtan jelentheti a dallasi FIFA-központ­­ban: „Foxboróban min­den csendes, minden rendben." Clemens Westerhof öt év alatt Afrika leg­kiválóbb válogatottjá­vá varázsolta a nigé­riai csapatot

Next