Nemzeti Sport, 1994. július (5. évfolyam, 177-207. szám)
1994-07-01 / 177. szám
V. 177. • 1994. július 1. csipetnyi esélyt kapva - kiesik a vébéről. Ezek tudatában talán már nem is meglepő a Daily News öltözői jelentése: „A marokkóiak és a belgák elleni győztes mérkőzések után is csak kétféle szaúdit lehetett látni. Örömében zokogót és buzgón imádkozót..." Mielőtt bárki megkövezné, hogy kigúnyolom a (túl)buzgó vallásosságot, iziben pontosítok: magánügyük. A futballedzőknek azonban néha nagyon jól jöhet. Carlos Alberto Parreira, a jelenlegi brazil szövetségi kapitány 1988-ban kontinensbajnokságot nyert a szaúdi válogatottal. Dolgozott - sőt, világbajnokságon szerepelt másik két arab válogatottal, Kuvait és az Emírségek legénységével is. A brazil futball kuszaságába visszatérve nem kevés cinizmussal nyilatkozta: „Ami nálunk probléma, az a Közel-Keleten még csak nem is gond. Elképzelhetetlen, hogy egy klub, vagy egy játékos nemet mondjon a hívásomra. Kuvaitban a szövetség elnöke az emír testvére volt. Szava ellen nem volt apelláta. 1982-ben a franciák elleni mérkőzésen azt mondta, le kell vonulni a pályáról. Senki meg nem kérdezte, miért. Szaúd-Arábiában a király öccse megkérdezte tőlem, mikor mennyi időre akarom megkapni a közös gyakorlásukra a játékosokat. Megmondtam, s azoknak jönniük kellett, nem volt mese." A másik fontos faktor a pénz. Ennek köszönhető elsősorban, hogy kiváló brazil szakemberek tanították futballozni a szaúdiakat. Amikor 1977-ben a válogatott kiesett az argentínai VB- selejtezőről, a királyi család úgy határozott „bezárja a brit iskolát". Másodpercek alatt eltanácsolta az addigi szövetségi kapitányt, Jimmy Hillt. Jöhettek a brazilok! Játékosként Rivellino, edzőként előbb Djalma Santos (van-e ki e nevet nem ismeri?...), majd a jelenleg is legjobbnak tartott két brazil edző, Télé Santana és Carlos Alberto Parreira. S a sor közel sem teljes, azóta játékosok és edzők is gyakorta jönnek „olajdollárokat" keresni... ... s nem végeznek rossz munkát! A klubok kontinentális sikerei mellett a válogatott 1984-ben és 1988- ban elnyerte az Ázsia Kupát, a 17 éven aluliak válogatottja pedig 1989-ben világbajnok lett - a rosszindulatú európaiak szerint néhány „meghatározhatatlan korú", túlkorosnak tűnő játékossal. Az itt, a világbajnokságon szereplő keretben öten is vannak az öt évvel ezelőtti tiniaranyérmesek közül. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az átlagéletkort tekintve a szaúdiaké a torna legfiatalabb csapata! Eme ifjak ráadásul meglehetősen tehetősek is, ugyanis a válogatottat „saját játékszerének" tekintő Fejszál herceg fejenként százezer dollár prémiumot és egy-egy Mercedest szavazott meg futballistáinak a selejtezők sikereiért. A hírek szerint a csoportból való továbbjutás legalább még egyszer ennyit jelent majd... Azt se csodáljuk, hogy a kiváló szereplés ellenére, a legjobbak (a kapus el-Daeja, aztán Abdul-Dzsavad, el-Dzsaber, Fuad Amin vagy a belgák ellen meseszép gólt szerzett Szaid Ovakari) egyáltalán nem kívánkoztak el a szaúdi sivatagból. A két esztendővel ezelőtt megalakított „négyszintes", 34 csapatos profiligában az átlagos jövedelem - tisztán! - évi 60 ezer dollár. Ezzel csak az olasz és a spanyol bajnokság tud konkurálni... Ne áltassuk azonban azzal magunkat, hogy mesevilág a szaúdiaké. Az éghajlat például rettenetes, a borzasztó melegben nem csak játszani nehéz, a fű is alig „él meg". Madzsid Abdullah szerint ez jelenti a legnagyobb problémát: „Nagyon kevés a füves pálya, többnyire a napon kőkeményre égett homokon focizunk. Ez rettenetes, de legalább a srácoknak csiszolódik a technikája. Aki azon meg akar élni, aki nem akarja összetörni magát, annak meg kell tanulnia focizni. S még valami: mi nem is tartjuk komoly iskolának azt, amelyben nem kötelező a futball..." A 170. válogatottságához (s nyilvánvalóan nem az európai számítás szerint...) közeledő, egyébként szudáni születésű csapatkapitány Isten mellett Fejszál herceget tartja a legnagyobbnak. „Fejszál herceg a szaúdi sikerek legfontosabb inspirálója - mondja Madzsid Abdullah nélküle messze nem tartana itt a válogatott." Naná, a pénz miatt - teszi hozzá a „romlott európai", s nem tudja palástolni, a válogatottat saját játékszerének tartó, szövetségi kapitányok sorsáról pillanatok alatt döntő herceg néha árthat is. Ám egyelőre a napos oldalon virul, s gyűjtögetheti az elismeréseket. Javára legyen mondva, „játékából" profitál az ország is, a futball is. Madzsid Abdullah még mindig bosszúsan emlegeti, hogy a holland Leo Beenhakkerrel milyen rosszul jártak. „A hollandok játékára akart minket megtanítani, pedig az nem való nekünk. Állandóan kritizált, előfordult, hogy leültetett bennünket a kezdőkörbe s a negyvenöt fokos hőségben háromnegyed órán át ordítozott velünk. Amikor elment, a keret huszonhat tagjából húszan vettünk részt azon a partin, melyen a „szabadulásunkat" ünnepeltük. " Beenhakker helyére - Carlos Saul Menem argentin államelnök közvetítésével - Jorge Solari került. Ő végre hagyta a csapatot saját stílusában, a cselezésre, a technikára, az ellentámadásokra építve focizni. Az eredmény látható, Szaúd-Arábia válogatottja - a torna eddigi legnagyobb meglepetéseként - bejutott a legjobb tizenhat közé. Kéretik egyre komolyabban venni az USA Today kolumnás hirdetését. Eszerint Szaúd-Arábiát eddig csak az olajáról ismerte a világ, s benne Amerika. Most eljött a futballválogatott, hogy letegye a névjegyét. A következő már maga az ország, a világ egyik legdinmikusabban fejlődő állama lesz. Egy olyan népé, amelynek hatvan százaléka még tinédzser korú fiatal... Amerikába, nézni a mostani legjobbakat, s viccelődni azokon, akiknek ide kijutni most valamiért nem sikerült. Az angol futball pillanatnyi agonizálása kis híján önt is az edzői trónok legdíszesebbikébe, a szövetségi kapitányi székbe repítette. Amikor Taylortól a szövetség elköszönt, nálunk Magyarországon találtatások kezdődtek, hogy az utódja Kevin Regan vagy Trevor Francis lesz-e... - Angliában ugyanez volt a helyzet, talán éppen ezért lett Terry Venables a befutó. És ami a legszebb az egészben, sem Kevin, sem én nem lehetünk sértődöttek ezért, hiszen Terry a legképzettebb angol trénerek egyike, összehasonlíthatatlanul nagyobb rutinnal, mint amilyen a miénk. Meggyőződésem, hogy ő pillanatok alatt talpra állítja válogatottunkat, hiszen egy olyan ország, amely egyszerre tudja pályára küldeni Gascoigne-t, Plattot, Linekert, az agyonkritizált Waddle-t, s a most kicsit túlsúlyos, ám még mindi A zseniális Barnest- nos, annak nincs oka férfilemre. Az azért mégis bosszantó lehet, hogy azok a norvégok, akik miatt az angolok hiányoznak a vébéről, meglehetősen szánalmas benyomást keltettek annak ellenére, hogy ugyanannyi ponttal estek ki, mint az általuk legyőzött csoportelső Mexikó. - Látja, ez is az én elméletemet támasztja alá. Ha valami csoda folytán a rajt előtti héten a norvégok lemondják a részvételt, s az angol válogatott kap erre lehetőséget, akkor lehet, hogy mi simán továbbjutunk abból a csoportból, ahonnan ők kétségkívül szerencsétlen körülmények között kiestek. Mi Angliában azt tartjuk, hogy ha a norvég és az angol válogatott zsinórban tíz mérkőzést játszik egymással, akkor abból nyolcat biztos, hogy mi nyerünk, egy döntetlenre végződik, és legfeljebb egy néz norvég sikert. Balszerencse, hogy ez a futballmatematika a selejtezőkön mondott éppen csődöt. Ha egy felejthetetlen mérkőzés emlékének felidézésével kezdtük, fejezzük is be valami hasonlóval. Ha Robertson a ma negyvenesztendős Trevor Francis felé ívelné a labdát, ugyanúgy gólt ünnepelhetne a publikum, mint tizenöt évvel ezelőtt? - Azt a helyzetet ma sem tudnám elhibázni. Ha egy villanyoszlopot állítanának a helyemre, a labda talán arról is a hálóba pattanna. Melegebb a helyzet, ha arra gondolok, hogy újra csukafejessel kell próbálkoznom... Az lehet, hogy repülnék, az is, hogy befejelném, de hogy utána hogyan állok fel a földről, arra e pillanatban nem tudok önnek válaszolni... Trevor J. Francis a Devonshire megyei Plymouthban született 1954. április 19-én. Magassága: 178 centi, testsúlya 74 kiló. Posztja: meghatározhatatlan, valami fura átmenet a csatár és a középpályás között. Klubjai: Birmingham City (1971-1979), Nottingham Forest (1979-1981), közben 1978 és 1979 nyarán kölcsönben Amerikában, a Detroit Express csapatánál, Manchester City (1981-1982), Sampdoria (1982-1986), Atalanta (1986-1987), Glasgow Rangers (1987-1988), Queen's Park Rangers játékos-menedzser (1988-1989), Sheffield United (1989 ősz), Sheffield Wednesday játékos-menedzser (1990-1993). Éppen egy esztendeje menedzserként szolgálja a sheffieldi kék-fehér csíkos együttest. Dicsőséglistája: diadal az angol Liga Kupában (1991), az olasz kupában (1985), a skót Liga Kupában (1988). Tavaly az FA Kupában és a Liga Kupában is ezüstérmet szerzett csapatával. A BEK-ben két elsőséget mondhat a magáénak (1979 és 1980), az első fináléban az ő góljával nyert a Forest, a második döntőben sérülése miatt nem szerepelhetett. Minden korosztályos szinten játszott a válogatottban. A felnőtt együttesben 1977 és 1986 között 52 mérkőzést vívott és 12 gólt ért el. 1982-ben tagja volt a világbajnokságon 6. helyezést elért nemzeti tizenegynek. Az 1971-es UEFA-tornán az angol ifiválogatottal aranyérmet nyert és gólkirály lett. A Nottingham 1979. február 9-én 1 150 000 fontért vásárolta meg a Birminghamtől, így Trevor Francis lett a brit labdarúgás első profija, akinek vételára meghaladta az egymillió fontos határt. NEMZETI SPORT 3 Bostoni noteszlapok - Szepesi György útijegyzete Az elefántbőrű Westerhof... Diego Maradona nevét - a világbajnokság előtt - azok is ismerték Amerikában, akik még soha nem voltak mérkőzésen, s azt sem tudták, mi a futball. De a világbajnokság kapcsán kezdték megismerni, és gyerekeik révén megszeretni. Különösen az tetszett az amiknak, hogy minden olyan simán zajlott, rendbontás, lövöldözés, huligánroham, első oldalas újságbotrányok nélkül. Most Maradona bombát robbantott! Akárhogy végződjék is a doppingvizsgálat, az amik számára mától sajnos nem olyan szép a leányzó fekvése. A futball szerelmeseinek szája ízét elrontotta a Maradona-ügy. Szerencsére azért akadnak pozitív szenzációk is. Ilyen Szaúd-Arábia berobbanása a világ élvonalába, s Nigéria remek játéka. Ha meggondolom, hogy éppen tíz éve Kínában, a 16 évesek világbajnokságán a Limperger, Marik, Kanál nevével fémjelzett Bicskeicsapat milyen vérre menő csatát vívott a mai nigériai sztárokkal, s azóta hová jutott Amokachi, Yekini, Okocha, s hová a mieink, akkor elszomorodhatunk a hazai futballállapotok miatt. Pedig a kínai tornán Havelange megjegyezte: „Ha ezeket a fiúkat jól fogják össze, jól nevelik, nagy csapat lehet a magyar gárdából!" Csak éppen az összefogás maradt el... Persze az eredmény Nigériában sem jött önmagától. Fél évtizeddel ezelőtt egy jó szemű menedzser felfedezte a „nevenincs" Clemens Westerhofot, akit csak szűk körben ismertek hazája, Hollandia labdarúgásában. Öt év alatt csodát tett játékosaival Nigériában, s máris figyelemre méltóbb az eredménye, mint a kilencvenes vébé szépségdíjas csapatáé, Kameruné. Amikor Westerhof munkához látott, teljes szervezetlenség uralkodott az afrikai ország labdarúgásában. Hat sportminisztert és öt futballelnököt váltottak le mellőle öt év alatt. „Még meg sem ismertem az egyiket, máris jött a másik. Mindegyik valami újat akart velem elfogadtatni. Nem figyeltem rájuk, a magam útját jártam. Többen ki akartak zsuppolni, de én nem tágítottam, s a játékosok is kitartottak mellettem." Amikor módszereiről faggatom, kitérő választ ad. „Nigéria kedves ország, a népe jószívű, de ha gyenge vagy, keresztre feszítenek. Én erős vagyok. A fejem kemény, mint a szikla, »elefántbőröm« van, visszaütök, ha bántanak, így szerveztem meg ezt a csapatot, mert fantáziát láttam az afrikaiak tehetségében, játékosságában. Még csak az út elején tartunk, taktikailag messze elmaradunk Európától, s a fegyelem sem az erősségünk. De egymást tisztelik, senki sem szól rossz szót a másikra, sőt bátorítják egymást, ha valami nem sikerül. Ez a titok nyitja, bánni kell tudni velük..Arra a kérdésre, hogy meddig marad Nigériában, nevetve válaszol: „A nigériaiak azt mondják, hogy idő kell, amíg egy külföldi megérti mentalitásukat. Nos, vannak vezetők, akik szerint én most már túl sok időt töltöttem el Nigériában. " Ahogy közeledik a második forduló, úgy erősödik az ellenőrzés a FIFA-központ részéről. Walter Gagg, a technikai bizottság vezetője, a FIFA-rangsorban a harmadik ember azért látogatott el a Foxboro-stadionba, hogy - Blatter főtitkár megbízásából - még egyszer személyesen ellenőrizze a biztonsági intézkedések betartását. Mivel elképzelhető, hogy Argentína és Olaszország is ellátogat a Boston-környéki stadionba, arra lehet számítani, hogy az eddigi békésderűs hangulat megváltozhat. Nos, az itteni biztonsági erők kipróbált emberek. William McAukliff 28 éve szolgál az FBI-nál és a körülötte lévő rendőrségiek sem a filmről ismert „Colombo hadnagyok". Mindegyikük nagyon érti a szakmáját, és ha észrevétlenül dolgozik is a stadion lelátóján, munkája eredményességét bizonyítja, hogy még egyetlen incidens sem történt, ráadásul abban a pillanatban a helyszínen vannak, ahogy „botrányszag" érződik. Külön rokonszenvet keltenek a nyílt biztonságiak, a lila sapkás, beachinges fiatal fiúk és lányok, akik nemrégiben vonultak be szolgálatra, és most itt láncot alkotva állnak kordont a pálya körül, őrizve a biztonságot. Walter Gagg tehát nyugodtan jelentheti a dallasi FIFA-központban: „Foxboróban minden csendes, minden rendben." Clemens Westerhof öt év alatt Afrika legkiválóbb válogatottjává varázsolta a nigériai csapatot