Nemzeti Sport, 1997. február (8. évfolyam, 31-58. szám)

1997-02-10 / 40. szám

_______________Futballvilág Vili. 40. • 1997. február 10. NEMZETI SPORT K & K & K & K vendégei voltunk Ciprus - felsőházi környezet alsóházi színvonal Bensőséges volt minden pillanat. Nincs erre jobb szó. Ahogyan fogad­tak, ahogyan etettek és ahogyan beszéltek... És ahogyan búcsúztattak, az sokkal több volt, mint egyszerű udvariaskodás. Hát persze, hogy örültek a magyar szónak, hiszen ritka arrafelé a magyar látogató. De még akkor is... Bensőséges volt az egész. Nehezen felejthető, kellemes emlék. Olyan élményanyag, amilyentől visszanyerhető az emberekbe vetett hit (itthon eközben kézigránátokat vetnek...), s amelynek hatására ki-ki magába néz, s azt kérdezi: vajon én is így, ilyen szeretettel fogadtam volna-e a hí­vatlan látogatót? Sinkovics Gábor A ciprusi járat valamilyen fondorlat miatt mindig éjszaka repked. A szárnyas testet ezért nevezhetnénk bagolynak is, csak hát itt nem a gépmadár pislog na­gyokat (úgy, mint a bagoly), hanem az utasok az álmosságtól. Szóval hajnalban érkeztünk meg Ciprusra. A larnacai re­pülőtér várótermében néma csend és kongó üresség fogadott. Ez némileg ért­hető­­ hajnal háromkor. Csupán Zoran Kuntics és barátnője üldögélt a terem­ben. Aztán amint megláttak, megkezdték egy hétig tartó áldásos tevékenységüket. Az Aloha-produkció stábját, valamint a Nemzeti Sport kiküldött tudósítóját cso­magokkal együtt begyömöszölték a kis­méretű, fűzöld Nissan Micrába, majd el­indultak és meg sem álltak egy többeme­letes, jobbfajta lakótelepi bérházig. Eb­ben az épületben él Zoran Kuntics, vala­mint egy emelettel feljebb Goran Kopu­novics. A ház az AEK Larnaca elnökének a tulajdonában van, így aztán Kuntics segítségével egy hétre mi is kaptunk egy üres lakást, Zoran barátnője, Andrea személyében pedig egy ránk vigyázó „babysittert”, no meg egy liliputi méretű Daihatsu Cuorét. A larnacai főhadiszállásról (két háló­szoba, konyha, fürdőszoba, tágas nappa­li, tengerre néző erkély és egy rendszere­sen előbukkanó csótány...) indultunk nap mint nap a Ferencváros Agia Napa-i rezidenciájára. A túránk utolsó napján pedig Nicosiába az ottani magyarokhoz, a Kiprich és Kozma családhoz. Akkor si­került megnéznünk az Apoel Nicosia- AEK Larnaca meccset. Az is nagy él­mény volt (sok bunyó, rengeteg menekü­lő, kevés foci...), ám a magyar játékosok­nál eltöltött néhány óra még ennél is em­lékezetesebb. Ritkák az ilyen pillanatok. Testközelből látni, sőt belelesni a tá­volban élő honfitársaink életébe. Ha csak néhány órára is, de bepillantani hétköznapjaikba, kifürkészni a gondola­taikat, amelyeket, mondjuk, egy telefon­­interjú alkalmával úgysem mondanának el. Az ilyeneket nevezik exkluzív pillana­toknak. Ahogyan Kuntics csevapcsicsát süt, ahogyan Kopunovics elfújja a születés­­napi tortáján a gyertyákat, ahogyan Kip­rich menekül a rosszcsont Dávid és Dani elől, ahogyan Kozma kávét főz csinos fe­leségének... Ehhez oda kell utazni. Ehhez hívatlan vendégként be kell ko­pogtatni. Ehhez csak figyelni és jegyzetelni kell. Aztán mindezt papírra vetni. Kuntics, a kispolgár Amikor Zoran Kuntics tavaly nyáron otthagyta a Ferencvárost, és kisebbfajta pénzvitába (amely aztán egyre dagadt...) keveredett az akkori vezetőkkel, az em­berekben tudatosult, hogy a zöld-fehér kedvencet Cipruson alighanem fejedelmi körülmények várják. Mert mi másért vá­laszthatta éppen a csodaszép, ám a fut­ball szempontjából „alsóházi” színvona­lú szigetet?! Magam is úgy indultam el, hogy Zoran ott énekel majd a kertjében lévő medencében, behív saját konditer­mébe és autót rendel Ursula nevű be­járónőjétől. Ehhez mérten... Félreértés ne essék, semmi baj sincs a lakásával. Berendezett hálószoba, üres kisszoba, tágas nappali és konyha, ame­lyen Andrea és Dita osztozik. Persze, utóbbi nem felszolgál, inkább őt szolgál­ja ki mindenki - amúgy „kislány”, és né­ha bepisil... Az utcán vette őt még az ősszel Zoran Kuntics (akkor még gurult, olyan pici volt), majd mind jobban meg­szerette. Dita, a keverék, tacskó méretű kutya Andreával együtt lesi a futballista minden kívánságát (na jó, Dita néha nem...), aki leginkább vacsorát kér és pi­henni akar. Mást úgysem lehet itt csinálni - mond­ja Kuntics. Zoran egyre nehezebben viseli a kis­polgári életformát, a budapesti forgatag után most úgy él, mint egy nyugalmazott postai tisztviselő. Ő még nem erre vá­gyik. Alig várja, hogy véget érjen a cipru­si kiküldetése.­­„Nem akartam eljönni a Fradiból, jól éreztem ott magam. A közönség szeretett, és a csapat is nagyszerű volt. A Bajnokok Ligáját, a nagy sztárcsapatok elleni meccseket sohasem felejtem el. Mondom: maradni akartam, de sehogyan sem tud­tam egyezségre jutni a vezetőkkel. Egé­szen pontosan Havasi Mihállyal. El­mondtam neki az igényeimet, persze nem hatvanmillióról volt szó, amint az otthon többször is megjelent. Van egy közértem az Üllői úton, és ahhoz kértem árut, plusz egy olyan autót, amilyennel árut szállít­hatok. Ezenfelül némi készpénzt. Nem hi­szem, hogy túlságosan nagyigényű vol­tam. Mégis sokallták, amit kértem. Nem volt más választásom, mint elfogadni az AEK Larnaca ajánlatát. Mit tagadtam, ötször annyi pénzt keresek itt, mint a Fe­rencvárosban, és komolyan mondom, meglepően sok pénz ez. Csak ezért bírom ki. Olyan vagyok, mint egy katona, aki vágja a centit és számolja a napokat, mi­kor szerelhet le. Május végén jár le a szerződésem, és én mindenképpen Ma­gyarországra akarok visszatérni. Időköz­ben keresett a Ferencváros, az Újpest, sőt érdeklődött az MTK is. Mindenkinek azt mondtam, hogy az elnök most úgysem enged el. Májusban kellene visszatérni erre, és megint tárgyalni. Legszívesebben persze a Fradiban játszanék megint, de ha úgy alakulna, akár egy másik magyar csapatban is fociznék. Magyarországon szeretnék letelepedni, és ott is akarom befejezni a futballt. Elárulom azt is, hogy itt, Cipruson nem játszom csúcsformá­ban, sokszor előfordul, hogy csak csere vagyok, vagy pályára sem küldenek. Nem azért, mert nem hajtok, azt úgysem csi­nálhatnám meg, csak ez a bajnokság nem nekem való. Durvák a védők, a csatár szinte életveszélyben játszik. De mind­egy, ezt a három hónapot most már kibí­rom. Sok jugoszláv futballista van itt, és azokkal hetente találkozunk az egyik sö­rözőben. De nekem hiányzik Budapest és a nyüzsgő élet... ”) Kopunovics, a kitartó Amikor Goran Kopunovics néhány nappal később megérkezett Diana nevű barátnőjével (még magyarországi szere­lem...), és láttam őt beülni a fűszínű Nis­san Micrába (Cipruson minden futballis­tának ilyen autója van?), egy pillanatra felidéződött bennem egy kép, az Ander­­lechtnek lőtt gólja utáni. Kopunovics akkor szinte letépte magáról a mezt, és extázisban rohant az Üllői úti stadion tomboló közönsége felé. Ezzel a góllal jutott be a Ferencváros a Bajnokok Li­gájába. Rég volt (?) Most egészen más csapat játszik az Ül­lői úton. De hagyjuk, inkább Kopuno­­viccsal foglalkozzunk, aki sérült. A laká­sában sérült meg, tévénézés közben. Egy­szer csak fájni kezdett a térde (vajon mi­lyen műsor volt ilyen hatással rá?), s odá­ig fajult a dolog, hogy hosszú heteket kellett kihagynia. Még most sem játszik. Ezért utazott haza Szabadkára, majd töl­tött el néhány napot Magyarországon. De a harmincadik születésnapját már Lar­­nacában (velünk együtt) ünnepelte. Nem volt nagy felhajtás. Ám annál bensősége­sebb pillanatokat élhettünk meg ott, Kunticsék nappalijában a születésnapi vacsora alatt. Másnap volt az Apoel- AEK meccs, amelyen Kuntics játszott, ezért a buli nem tartott sokáig. Kopuno­vics a találkozót melegítőben a kispadról nézte, fején baseballsapkával, és végig­­üvöltötte a kilencven percet. Otthon már csendesebben beszélt.­­„Zoran Kuntics hazavágyik, vagy legalább is Magyarországra, és így va­gyok ezzel én is. Nekem sem a legjobb szezonom ez a mostani. Pedig nagyon jól kezdtem. Az őszi idényben a sérülésemig rugdostam a gólokat, a csapat erősségei közé tartoztam. Óriási élmény volt, ami­kor Zoránnal együtt játszottunk a Bar­celona ellen. Itt, Larnacában hatezer né­ző előtt null-null lett a meccs. A vissza­vágón a Nou Campban pedig kettő-null­­ra kikaptunk, sosem felejtem el ezt a meccset. Aztán megsérültem, és azóta képtelen vagyok meggyógyulni. Ettől függetlenül úgy érzem, májusban, ami­kor lejár a szerződésem, nem engednek el. Az elnök már mondta, hogy­ számít rám. Nem tudom, hogy elfogadom-e az ajánlatot. Nagyon jól keresek itt, sokkal többet, mint a Ferencvárosban, de Ma­gyarország engem is csábít, jól éreztem ott magam. Most itt élünk Larnacában Dianával, és szinte csak a pályát meg a lakást látom, pedig itt van tőlünk pár száz méterre a tenger. Azt nem mondom, hogy amikor még nyár volt, meg irtó me­leg, nem mozdultunk néha ki. Elmen­tünk hajókirándulásra, élveztük a tenger örömeit. De még ezek az élmények sem tudnak itt tartani...”) Kiprich, a király Amikor bekopogtunk Kiprichék nico­­siai házába, azonnal rakétatámadás ért bennünket. Dani és Dávid játszott és „tüzelt”, kihasználva a vendég meglepő­dését - no meg a lakóház méreteit. Föld­szintes épület, de tágas belső térrel, lép­csővel, sok kis szobával, két fürdőszobá­val, nagy konyhával és nappalival, hatal­mas kerttel, amelyben nagy a „Szutyok”. És nőni fog, hiszen a szóban forgó skót juhász még kölyök. Kipu adta neki a ba­rátságos Szutyok nevet. Szóval Kipri­chék Nicosiában, a görög és török terület határánál élnek (félnek is picit, hiszen, ahogyan mondták, a törökök mindig ké­szülnek valamire...) békében és nyuga­lomban. Kipu egyébként pontosan úgy néz ki, mint egy évvel ezelőtt, amikor legutóbb láttam, csak a haja lett hosz­­szabb, akár copfot is fonhatna magának. Mióta Cipruson él, sikert sikerre halmoz, bár most ő is sérült. Miközben Kipu beszél, Tünde asszony, a felesége csodálatos ebéddel kínál ben­nünket. Húsleves cérnametélttel, töltött káposzta, gombás szelet. „Csak egyenek, van elég étel bőven!” - mondja a házi­asszony, s látszik rajta, hogy őszintén és szívesen kínálja a váratlan látogatókat - no és természetesen a férjét, aki szintén kiöntötte a lelkét.­­„Magam sem hittem volna, hogy ilyen jól megy majd a játék Cipruson. Amikor eljöttem a Feyenoordtól, sok helyre hív­tak, én mégis Ciprust választottam. Nagyszerű ajánlatot kaptam, nem lehe­tett visszautasítani. Úgy fogadtak, mint egy világsztárt. Velem foglalkozott a saj­tó, a helyi televízió, én voltam a Feye­noordtól érkezett csatárcsillag, ennek megfelelően óriási várakozással tekin­tettek a játékom elé. Akkor még itt volt velem Kovács Kálmán is. Az előző idény­ben ötödik lett az Apoel, és tőlünk azt várták, hogy nyerjük meg a bajnokságot. Mi pedig megnyertük. Sőt, még a kupát is elhódítottuk. Ráadásul nem minden­napi módon, úgy ment le a tavalyi sze­zon, hogy egyetlenegy meccsen sem szen­vedtünk vereséget, sem bajnoki, sem ku­patalálkozón nem győzték le az Apóéit. ■Hihetetlen sorozat volt! Hogy ebben le­hetett némi részem, azt igazolja, hogy engem választottak az év legjobb játéko­sának, és én vehettem át a gólkirálynak járó díjat is. Csodálatos esztendő volt, szinte lehetetlenség megismételni. Nem is sikerült. Az őszi idényben még jól kezdtünk, aztán értek minket váratlan vereségek. De még ennél is jobban elke­serített, hogy megsérültem. A talpam fájt. Kicsit pihentem vele, majd újra­kezdtem. Ez volt a hiba. Rásérültem és a mai napig ezt nyögöm. A klubban most még türelmesek velem, sőt, Angliába vi­tettek kivizsgálásra, de nagy kérdés, mi­kor lesz elegük abból, hogy hetek óta nem játszom. Engem még másfél évig szerződés köt az Apoelhez. Ha rajtam múlik, ki is töltöm. Hiányzik Magyaror­szág, de otthon már nem akarok futbal­lozni. Még levezetésképpen sem. Úgy ter­vezem, ha innen elmegyek, visszatérek Hollandiába, és a Feyenoordban vállalok valamilyen edzői állást. Erre alighanem meg is lesz a lehetőségem. Persze most meg akarok gyógyulni, hiszen futballoz­ni szeretnék. Bár néha, amikor reggel hatkor futtatnak bennünket, picit már öregnek érzem magam...”) Kozma, a karmester Amikor Kozma István csodaszép há­zához érkeztünk, az Apoel futballistája már várt. Kiprich jelezte, hogy látogatók jönnek. Kozma Pista nyitott ajtót far­merban, pólóban, remek hangulatban és tökéletesen karbantartott állapotban. Hellyel kínált és megmutatta a birodal­mát. Hófehérre meszelt, emeletes tün­dérpalota. Olyan épület, amilyent szíve­sen néz az ember - s amilyenben talán mindig is élne. ízlésesen berendezett ha­talmas nappali, és hogy az esztétikai él­mény még tökéletesebb legyen, megjele­nik Kozma fiatal felesége, Andrea. Az esküvőjük éppen egy évvel ezelőtt volt Cipruson. Úgy is mondhatnánk, a mé­zesheteket élik még ma is. Szóval Koz­­máékhoz érkeztünk utolsóként. Kávéval, uzsonnával kínáltak, de hát ki bír eny­­nyit enni? Majd Kozma Pista is belekez­dett.­­„Nekem sokszor elegem van Ciprus­ból. Néha arra gondolok, hogy összepa­kolok, megfogom a bőröndjeimet és And­reát, aztán meg sem állok Magyarorszá­gig. Elképesztő dolgok történnek itt! Sokszor hónapokig késnek a pénz kifize­tésével. Hiába szólunk, hogy nincs egy árva vasunk sem, pedig amúgy nem kere­sünk rosszul. Legalábbis papíron nem. Az is előfordult már, hogy amíg néhány hétig távol voltunk, egyszerűen kikap­csolták az áramot, jöttünk vissza, úszott az egész lakás, hiszen leengedett a frizsi­der. Mindezt azért, mert a klub, amelyik bérli ezt a házat, tartozik a villanyáram­mal, sőt a lakbérrel is. Napi harc ez az el­nökkel, és néha már belefáradok. Ráadá­sul most én is sérült vagyok. Az egyik meccsen könyökkel mellbe vágtak, és el­repedt a bordám. Nem tudok tüsszögni, nevetni, lehajolni. Úgy mozgok, mint egy nyugdíjas. Pedig már nagyon játszanék. A csapat egyik alapemberének számítok, én vagyok a karmester. Tavaly csodála­tos évet zártunk Kiprich Jóskával együtt. De most nem leszünk bajnokok. Túl nagy a lemaradásunk, de hát meg kell próbál­ni, hiszen akkor óriási pénzt keresnénk. Főleg, ha ideadnák. Nem tudom, hogy a bajnokság végén mi lesz velem. Amikor meglátogattam a Cipruson edzőtáborozó Ferencvárost, odajött hozzám az egyik játékos, és azt mondta, hogy Varga Zol­tán szívesen látna a Fradiban. Jólesett az érdeklődés, de ez még nem volt tárgyalás. De nemcsak a Ferencváros, hanem az MTK is érdeklődött. Garami Józsi bá’ egy telefonbeszélgetés során megkérdezte, lenne-e kedvem középhátvédet játszani az MTK-ban? Nem tudom, hogy komo­lyan gondolta-e. Nem érzem magam idős játékosnak, éppen ezért szeretnék még a ciprusinál magasabb színvonalú bajnok­ságban is szerepelni. Vagy akár ott­hon...”) Ettünk, ittunk, hallgattunk­­ és jól éreztük magunkat. Kuntics, Kopunovics, Kiprich, Kozma - köszönet a fogadtatásért! Csak hogyan fogjuk mindezt viszonoz­ni, meghálálni?...

Next