Nemzeti Sport, 1997. május (8. évfolyam, 118-146. szám)

1997-05-02 / 118. szám

Vik­. 118. • 1997. május 2.2­1 NEMZETI SPORT Világbajnoki selejtező Válogatottunk Zürichben sem úszta meg. Dénes Tamás, Göbölyös János és Vincze András helyszíni jelentése Svájcból SVÁJC-MAGYARORSZÁG 1-0 (0-0) Zürich, 18 000 néző. Vezette: Sundell (Hansson, Lindberg - mindhárom svéd). SVÁJC: Lehmann - Ohrel, Vega, Sforza, Walker - Wicky, M. Yakin, Vogel - Kunz, Chapuisat, Türkyilmaz. Szövetségi kapitány: Rolf Fringer. MAGYARORSZÁG: Sáfár - Lőrincz - Bánfi, Kuttor, Keresztúri - Mracskó, Urbán, Illés, Nagy N. - Orosz, Klausz. Szövetségi kapitány: Csank János. CSERE: Kunz helyett Chassot, Nagy N. helyett Szlezák, mindkettő az 57., Vicky helyett Lombardo a 63., Mracskó helyett Nyilas a 70., Chapuisat helyett Grassi a 74., Orosz helyett Halmai a 80. percben. GÓLSZERZŐ: Türkyilmaz a 83. percben. SÁRGA LAP: Mracskó (Türkyilmaz lerántásáért) a 11., Klausz (Sforza felrúgásáért) a 22., Urbán (M. Ya­kin buktatásáért) az 54., Vega (Orosz buktatásáért) az 56., M. Yakin (Orosz lerántásáért) a 71., Bánfi (Ve­ga megrúgásáért) a 79., Nyilas (M. Yakin letalpalásáért) a 89. percben. SZÖGLETARÁNY: 14:1 (5:0). — támogatásával OPEL'©- % U y ..V készült [w | \ 9 Párhuzamok egy témára Miután már nem titok a Svájc-Magyarország világbajnoki selejtező-mérkőzés végeredménye, az 1-0 (a találkozót negyvennyolc órája lefújták), ezért a szokásos módon magát a mérkőzést sem „tálalhatjuk” lapunkban. Ilyenképpen csu­pán rendhagyó összeállítás készülhetett a szerdai, zürichi meccsnapról. És miután megadatott az a kivételes lehetőség, hogy ott lehettünk szinte minden olyan fontos pillanatnál, amelyben a magyar csapatnak része volt, így a mérkőzés minden fontosnak tűnő történését igyekszünk feleleveníteni. ...egyedül Csank Jánoson, a szövetségi kapitányon nem lát­szik az izgalom. Lehet, hogy a Zü­­richi-tónál tett szerda délelőtti séta őt nyugtatta meg a legin­kább. Persze, „könnyű” Csank­­nak, természetben élő ember­­­va­dász. A játékosok viszont... Nos, rajtuk már inkább észre­vehető a meccs előtti feszültség. S nem is annyira a mimika, mint in­kább a pillantás árulkodik arról: még néhány óra, és a futball leg­pokolibb pillanatai következnek. A pályára lépés egy vadidegen stadion, vadidegen atmoszférájú katlanában. Csank erre azt mondja: mindez látszat, délibáb, képzelődés, a játékosai profik, ezért ő inkább úgy veszi észre, jól leplezik az érzelmeiket. Lehet... Mindenesetre a Möwenpick Szálló elé besoroló buszra nem felhőtlen, optimista, minden gondtól megszabadult labdarú­gók szállnak fel. Alig több mint két órával a meccs előtt érezhető­vé válik: nagy a tét. Nekünk, magyaroknak - már csak ilyen a természetünk, ilyen a sorsunk, ezt szabta meg szá­munkra a történelem - mindig nagy a tét. És, sajnos, majd’ mindig vesz­tünk. Ez pedig - úgyszintén, sajnos! - külön a mi futballunkra érvényes szabály, azaz akarhatjuk, óhajt­hatjuk mi bármennyire is a győ­zelmet (az extra fontosnak tűnő győzelmet), az csak nem akar jön­ni, bizony több, mint egy évtizede immár. Bár a Hardturm-stadionban, néhány perccel este negyed kilenc előtt, bebizonyosodik az is, hogy nem csak tipikusan magyar (fut­­ball)sorsok léteznek. Nagyon is egy kaptafára készült ez a világ, mert lám csak­ a zürichi estében micsoda zászlót lenget a szél a legzsúfoltabb svájci szektor egyik szegletében. „Hochstrasse grüsst Rolf Fringer!”, azaz:,, A Fő utca üdvözöl, Rolf Fringer!”. Na, tessék! Mi - ezeregynéhány kilométer­re innen - eddig azt hittük, és ab­ban a meggyőződésben éltünk, hogy csak a magyar labdarúgás képes szimpátia tüntetést „produ­kálni” (lásd­ Varga Zoltán esetét a Ferencvárossal!), erre kiderül, hogy a svájci sajtóban agyonsza­­pult, és az ólombetűkben tulaj­donképpen már kirúgott szövet­ségi kapitánnyal, Rolf Fringerrel kapcsolatosan is valami hasonlót él át a helvét futball. Kísérteties a párhuzam, pedig­­ szakadéknyinak mondott a kü­lönbség a két ország (szurko­­lói)szokásaival kapcsolatosan.... Ahogyan Vargának a Videoton elleni NB I-es bajnoki, úgy Frin­­gernek a magyarok elleni vb-se­lejtező élethalál-kérdés (a szer­dán megjelent Blick című újság roppant szikáran azzal a felkiál­tással, illetve címmel „adta el” ezt a meccset, hogy: „A kezdet, vagy a vég...”), vagyis egészen sarkosan fogalmazva: az edző vagy búcsúzik, vagy...marad. A nézőtéri hangulat ennek el­lenére cseppet sem gyászos, sőt, ez ügyben nekünk magyaroknak volna mit tanulnunk (hiszen hány és hány kritikus, „élethalál-kér­­déses" meccsről beszéltünk, és beszélünk manapság is...), a sváj­ciak ugyanis hátborzongatóan lelkesek. A hangosan beszélő pél­dául egyenként a zürichi estébe üvölti a kezdőcsapatban szereplő játékosok keresztnevét, mire a majd’ húszezer ember kórusban dörgi vissza az éppen soron kö­vetkező labdarúgó vezetéknevét. És, hogy még emelkedettebb le­gyen a hangulat, egy popénekes­nő, bizonyos Tina énekli el - ma­gyarul! - a magyar Himnuszt(!) és persze a svájcit is. A svájci kapust, Stephan Leh­­mannt például annyira magával ragadja a hangulat (sejthető: ez volt az egésznek a célja), hogy több mint tízezer ember üvöltését kiabálja túl, hergelve magát és a társait. A magyarok közül Urbán Flóriánt kapja el a - jó értelem­ben mondott - hév, ő, mint egy bokszoló, aprókat üt a levegőbe, majd ő is túlkiabálva az arénát biztatja a többieket... Fenn, a lelátón mégis inkább a szorongás az úr (jó ég, hány és hány ilyen meccsen döbbentünk rá a valóságra, hogy mennyire se­bezhetőek vagyunk...), és az lük­tet inkább a gondolatok között: valahogy túl kell élni ezt az őrjön­gést, az első percek eksztázisát. Túl kell élni, ott lenn a pályán, tudva azt: a hetvenegynéhánya­­dik helyen álló válogatottunknak, mint az utóbbi időben mindig, most is sorsfordítónak számító meccs jutott. Hát, mi soha nem lehetünk nyugodtak?! 5. perc: Chapuisat fordult le Kuttorról, és 25 méterről bődü­­letes erővel meglőtte a labdát, amely a jobb felső sarok mellett zúgott el. 7. perc: Nagy Norbert indult meg a bal oldalon, szép mozdu­lattal, bal külsővel nyeste kö­zépre a labdát, amit aztán Kla­usz fejelt le Urbánnak, ám a magyar középpályás - durr! - 22 méterről fölélőtt. 8. perc: Egyre kevesebb léleg­­zethez jutott a magyar csapat. Chapuisat egy csel után beívelt, Kuttor feje felett átszállt a labda - na, persze, mértani pontosságú volt a svájci passza -, de a közé­pen érkező Kunz elől a szinte a semmiből berobbanó, s előreve­­tődő Keresztúri önfeletáldozó fejessel mentett szögletre. Csank János sem nyugodt, Rolf Fringer sem nyugodt. Átlátszó plexi fedi a kispado­­kat, így jól látható minden moz­dulata a két szakembernek. Csank int­­ a középpályások ívelték Klausz fejére labdákat. Fringer int­­ a középpályásosok „tolják” a szélek felé a játékot. Oly’ érdekes, hogy mennyiféle igazsága létezik a futballnak, ugyanis Csanknak is igaza van (Klausz tökéletes a centerszerep­­­­ben, jól fejeli le, jól tartja a labdá­kat), Fringernek is igaza van (a svájciak szélső emberei - főleg a bal oldalon játszók - életveszélyesek). Egyszerű mindez és mégis előre kiszámíthatatlan. Nem véletlen, hogy a magyar kapitány legna­gyobb dilemmája a mérkőzés előtt az volt, hogyan lehetne va­jon a legpontosabban kiötleni minden nüanszát egy meccsnek. Sehogy. Azaz majdnem sehogy, mert Rolf Fringer­ a lehetetlenek meg­kísérlésében némiképp mégis elő­rébb jár, ő ugyanis megteszi azt, hogy „megkeveri” meccs közben a pakliját (na, persze, teheti, mert sztárbajnokságokban futballozó sztárjátékosokkal ,,variálhat’’!). Chapuisat behúzódik centernek, Kunz kilép a jobb oldalra, aztán néhány perc múlva szépen „visszacsinálják” az egészet. Idegesítő. 13. perc: Úgy 30 méterre a magyar kaputól szabadrúgás­hoz jutottak a svájciak. Türky­­ilmaz Sforzához passzolt, a svájciak csapatkapitánya la­posan kapura „szúrta” a lab­dát, amely az esőtől elázott, csúszós füvön száguldva, vé­szesen közeledett a jobb alsó sarok felé, ám végül a kapu mellett hagyta el a játékteret. 17. perc: Orosz a felezővo­naltól indulva szép komótosan vezetgette a labdát, aztán a 16- os közelében befelé lépett, fel­gyorsított, majd jobbal, 22 mé­terről lőtt­­ mellé... Legalább megpróbálta. Persze, hogy idegesítő! Annál is inkább, mert idővel kiütközik az a fajta magyar fut­­ballbetegség, amely edzőileg már­­már megoldhatatlannak tűnik. A pontatlanságról van szó. Csank Jánosnak amúgy vesszőpa­ripája a csatárok kiszolgálása (az egykori kapusból csatár lett, az öregfiúkban elöl játszik, és lő gó­lokat számolatlanul, ha - mint mondja - „teszik neki a labdát”, és nem neki kell az erejét szétfor­gácsolnia a labdaszerzéssel, s az elfutásokkal­. Szóval: pontatlan a magyar csapat játéka. Most is pontatlan, és ez a zürichihez ha­sonlóan mély talajú pályán előbb­­utóbb mindig megbosszulja ma­gát, hiszen egy csapat erejéből kétszer annyi energiát csen el az állandó kontrák megállítása, mint a pontos támadások felépítése. Nem is olyan régen - bizony, még a nyolcvanas évek közepén is - mi tanítottuk a világot a tökéle­tes összjátékra, ma pedig nekünk kell(ene) leckéket vennünk... 39. perc: Orosz ugratta ki Mracskót, aki jobbról, az alap­vonal közeléből jól adta be a labdát, Klausz ugrott fel fejel­ni, ám végül csak bólintás lett a dologból, ráadásul a labda a kapu fölé szállt. 44. perc: Urbán parádésan in­dította a bal oldalon meginduló Nagyot, aki jól adott be. Orosz a lehető legjobb ütemben érke­zett, tíz méterről lőtt, ám a léc alá tartó labdát Lehmann egy reflexmozdulattal a kapufára tolta. Mracskó ismételhetett, ám az ő lövése elakadt Sforzában, így Lehmann könnyedén fel­szedhette a labdát. Érdekes, lehet bármilyen erős, és emígyen bármennyire irigylés­re méltó az ellenfél játéka, a kö­zönség viselkedéséből sok minden lemérhető. Mint például ezen a zürichi mérkőzésen... Mi, vereségeken edződöttek, a meg-megújuló svájci rohamoktól féltünk, ugyanakkor a végig har­sogó, lüktető, csupaszív svájci drukkerhad mégis úgy némult el, amikor a magyar csatárokhoz ke­rült a labda, hogy a szinte bántó csend máris jelzésértékű volt. A csend azt jelezte, hogy­­ ez a svájci válogatott sebezhető. Hát, most ezt kellett volna ki­használni, most ezt kellett volna meglovagolni, ám mert sem Klausz, sem Orosz nem értékesí­tette a helyzetet, hát lassan-lassan újra „előcibálható” lett az örök té­tel: előbb-utóbb gólt kap a csapat. Kapott is. És azt már Csank Já­nos mondta a mérkőzés után: „...ez egygólos meccs volt”. Olyan egygólos meccs, amelyet a magyar válogatottnak - mint vendégszereplőnek - az előre jó­solható kevés helyzetből kellett (volna) hoznia. Nem sikerült. Az pedig - és ezt ugyancsak a kapitány mondta már a lefújás után - úgyszintén megjósolható volt, hogy egy bizo­nyos­ szituációból majd vesztes­ként kerül ki egy játékosunk, és emígyen következik egy olyan hi­ba is, ami eldönti a találkozót. Ezzel egész egyszerűen nem le­het mit kezdeni. Nem is annyira az eset ténysze­rűsége okán (mert Csanknak tö­kéletesen igaza van), hanem mert a,.csapat újra az­ utolsó percekben­­bukta el a mérkőzést... 48. perc: Egy Urbán cselpa­rádét követően Mracskó elé került a labda. A győri játékos jó megoldást választott, ugyanis a jobbösszekötő helyé­ről, 25 méterről lőtt, és Leh­mann a keresztléc alól csak ne­hezen tudta szögletre öklözni a labdát. 60. perc: M. Yakin harminc méterről, középről eresztett meg egy kőkemény lövést. Sá­fár bravúrral védett, ám a lab­da így is kipattant a magyar kapusról, Türkyilmaz sprin­tert, miközben Kuttor húzta, rángatta... Ezer szerencse, hogy a svájci nem esett el, mert így nem lett büntető a dolog­ból, hanem - miután Türky­ilmaz ismét kapura lőtt - Sáfár menteni tudott. 83. perc: Sforza húsz méter­ről emelt a magyar kapu elé, Kuttor és Grassi ugrott fel fe­jelni, utóbbi játékos bizonyult erőszakosabbnak, lefejelte a labdát a berobbanó Türkyil­maz elé, aki hat méterről, bal­lal, a kapu jobb oldalába lőtt. 1-0 Most már lehetetlen nem pár­huzamokat keresni az utóbbi idők eredményeinek magyarázata kap­csán. A téma szinte állandó, csak az ellenfelek cserélődnek, lassan­­lassan le sem kell írni mást (le­gyen szó klubcsapatról, olimpiai, avagy nagyválogatottról) mint­hogy: ...az utolsó percek drámája. Az újkori magyar válogatott­nak (amúgy pedig az egész, nem­zetközi fellépésre ítéltetett ma­gyar labdarúgásnak) immár ez az utolsó perces szerep az átka. Orvosolhatatlannak tetszik ez a probléma, bár az ember naivul mindenkor hisz a gyógyulásban, és egyre „csak” hajtogatja: csu­pán az hiányzik, hogy egyszer a mi csapataink is olyan találkozó­kon játsszanak, mint most a sváj­ciak, amikoris nem kevesebb a tét, mint az, hogy.... ....a kezdet, vagy a vég!” Sundell játékvezető nem volt igazán ura a mérkőzésnek, s bár próbált tekintélyt teremteni, ez nem sikerült teljesen, mezőny­ben, a szabálytalanságok meg­ítélésénél is voltak hibái. A számok tükrében 100 S SZÁM­os** 1. félidő 2. félidő összesen Svájc-Mo. Svájc-Mo. Svájc-Mo. LÖVÉS 9:3 6:1 15:4 Kapura 2:1 3:1 5:2 Mellé 7:1 2:0 9:1 Fölé 0:1 1:0 1:1 FEJES 2:1 2:0 4:1 Kapura 0:0 0:0 0:0 Mellé 2:0 2:0 4:0 Fölé 0:1 0:0 0:1 A svájciak sokkal több lövéssel próbálkoztak, mint a magyarok, de a mieink pontosabban céloztak, hiszen a 4 kísérletünkből 2 ment ka­pura (50%), míg a hazaiak 14 próbálkozásából 5 késztette közbe­avatkozásra Sáfárt (35%). Más kérdés, hogy a helvétek egyszer be­vették a magyar kaput, mi viszont csak kapufát lőttünk. Fejesből egyik csapat játékosai sem találták el a kaput, ezt (Klausz óriási helyzetét figyelembe véve...) leginkább mi fájlaljuk. SZABADRÚGÁS 9: 8 9: 5 18:13 Szabálytalanság után 9: 7 8: 3 17:10 Les után 0: 1 1: 1 1: 2 Kezezés után 0: 0 0: 1 0: 1 BEDOBÁS 11: 4 11: 1 22: 5 ROSSZ ÁTADÁS : 33:35 26:26 59:61 Törökö(ke)t fogtunk A svájciak gyenge formájáról szóló előzetes hírek beigazolódtak: ez a helvét gárda messze nem olyan jó, mint amelyik az 1994-es világbajnokságon, illetve a leg­utóbbi két sorozat, az Euro ’96 és az amerikai vb selejtezőiben szere­pelt. Ugyanakkor - el kell ismerni - a kulcsjátékosai tudásban felül­múlják magyar vetélytársaikat. A kapusposztot neuralgikusnak vélték a svájciak, ehhez képest Stefan Lehmann kifejezetten jól védett, jól együtt élt a játékkal. A védősorból Ohrelnek nem ez volt élete mérkőzése, jobbhátvéd­ként nem találta fel magát. Ra­­mon Vega szálfatermetű játékos, aki korábbi hosszú sérülése után még nem nyerte vissza csúcsfor­máját. Ciriaco Sforza a svájci gár­da legképzettebb tagja, Fringer a luxusok híve lehet, ha beállósba vezényelve sztárjátékosát „kive­szi” őt a támadásépítésből. Az In­­ter játékosa beállósként viszont gyengébb, mutatta ezt több he­­lyezkedési hibája. Walker meg­bízható, szorgalmas hátvéd. A középpályások közül Vicky a múlt héten több edzést is kiha­gyott, nem volt igazán jó erőben. Murat Yakiné volt a legnehezebb feladat: védekezett, szervezett é s a fejeseivel, lövéseivel a magyar ka­put is veszélyeztette. Állítólag a következő idényben már Angliá­ban játszik, bizton megállja ott is a helyét, kitűnő futballista. Vogel igazolta hírét - de ez ezútal nem dicséret: látszott rajta, hogy nem rossz játékos, de a bal oldalon nem találta a helyét. A három csatár az első félidő­ben sokat változtatta a helyét. Kunz ebben a játékrészben ját­szott jobban, de kihagyott két tiszta gólhelyzetet. Chapuisat né­hányszor ugyan becsapta Kuttort (illetve a neki jutó, soros magyar védőt), de összességében „váloga­tott formában” játszott... Türkyil­maz jól kezdett, aztán a második félidő elején eltűnt. Utána viszont újra felbukkant: kiharcolt egy, a nézőtérről „megítélendő” tizene­gyest, majd megszerezte a talál­kozó egyetlen gólját. A svájciak másik török ásza épp oly jól ját­szott, mint Murat Yakin: velük valóban törökö(ke)t fogtunk. A három cserejátékos (Chassot, Lombardo, Grassi) közül a nyur­ga „monacói” játékos érdemel ki­emelést: megtette, amiért Fringer pályára küldte, modern Tömés­ként tökéletes helyzetet dolgozott ki fejesével a gól előtt Kubilay Türkyilmaznak. A csoport másik mérkőzésén: Norvégia-Finnország 1-1 (0-1). (Erről a találkozóról lapunk 14. oldalán olvashatnak bővebb tudósítást.) A 3. csoport állása 1. Norvégia 4 3 1 - 10- 110 2. Magyarország 4 2 - 2 4- 4 6 Svájc 4 2 - 2 4- 4 6 4. Finnország 4 112 5-6 4 5. Azerbajdzsán 4 1-3 2-10 3 A következő mérkőzések: jú­nius 8., Magyarország-Norvé­­gia, Finnország-Azerbajdzsán.

Next