Nemzeti Sport, 1997. december (8. évfolyam, 328-354. szám)

1997-12-01 / 328. szám

. A Jugoszláviától elszenvedett vereségek pokolbéli mélységbe taszították a magyar futballt. A Nemzeti Sport - hagyományaihoz híven - a magyar labdarú­gás múltját tisztelve, a Jelent kulturáltan kritizálva, a jövőjét féltve ad lehetőséget a vitára. Nem elsősor­ban személyi kérdéseket feszegetünk sorozatunkban, hanem a gondok forrását, a felemelkedés megoldásait keressük. Ennek érdekében lapunk véleménycserét szorgalmaz, tekintélyes, fut­­balléletünk nehézségeit jól ismerő embereket szólaltat meg, akik hitelesen képesek érvelni az ügyben. Tabuk nincsenek, mert a cél az, hogy a kritikák valóban meg­­fontolandók legyenek, különös tekintettel arra, hogy december 6-án kerül sor az MLSZ közgyűlésére, amelyen a hazai labdarú­gásért felelősöknek - lehetőségük szerint - személyi, szakmai és gazdasági kiutat kell találniuk az egyre elviselhetetlenebb válságból. A tény fájó, de megmásíthatatlan: a velünk szomszédos or­szágok többségében szárnyal a futball, Kelet-Közép-Európában csak hazánkban eredménytelen ez a játék. 1-7,0-5, összesítésben 1-12 Jugoszlávia ellen. Ilyen mélységből indítottuk útjára a „labdát”­­ a tenni akarás szándékával, a változás reményében. Sztárcsinálók Tényfeltáró és - szándékunk szerint - pozitív példákat lajst­romozó sorozatunkban sok mindenről esett már szó, ám ta­lán viszonylag keveset foglal­koztunk a „főszereplőkkel”, magukkal a játékosokkal. A téma azonban nem a szoro­san vett futballszakma, inkább azzal szeretnénk foglalkozni, hogyan lehetnek a játékosok az üzletté, szórakoztatóipari ága­zattá vált labdarúgás „ala­nyai”. Azt aligha vitatja bárki is, hogy az eredmények elmaradá­sával párhuzamosan csökkent a labdarúgó presztízse is. Ennek nyilván sok egyéb összetevője is van, kezdve attól, hogy a nyolc­vanas évek második felétől a futball (pontosítsunk: a hazai futball) nem kínál olyan ki­emelkedő egzisztenciát, amit más foglalkozási ágakban nem lehet „überelni”, a kilencvenes évekre a futball elérkezett oda, hogy jó néhány játékosnak (ter­mészetesen nem a válogatot­taknak) egzisztenciális gondjai vannak. Ha mindezt szembeállítjuk azzal, hogy mindezek ellenére a „fogyasztóban”, azaz a néző­ben, a szurkolóban változatlan igény, hogy a futballisták közül bálványokat, sztárokat vá­lasszon, alapos ellentmondást kell feloldani. (Tulajdonképpen ide tartozik jó néhány sportág a labdarú­góknál sokkal eredményesebb képviselőjének „fájdalma”, hogy az általános ismertséget, népszerűséget tekintve a fut­ballisták „verik” őket, mégha ez nincs is arányban sem a be­fektetett munkával, sem a sike­rekkel. A vízilabda az egyik legnépszerűbb hazai sportág, de hogy hasonlítanánk össze azt, ha a válogatott „csak” má­sodik, vagy harmadik lett volna az Eb-n - ami a „világranglis­tán” is ugyanennyit ér - és azt, ha a futballisták a világ legjobb 32 csapata közé jutottak volna. És ne is említsük a kajakoso­kat, vagy az úszókat.­ Még egy apróbb kiegészítés. Azért gondolom, hogy a fentebb említett két dolog, tehát a lab­darúgó presztízse és a közönség igénye között ellentmondás fe­szül, mert a futballt nem lehet a piramis csúcsával azonosítani. Nem felejthetjük el, hogy fut­ballisták (és helyi sztárok!) az NB I B-s, NB II-es, NB III-as játékosok is. Nálam okosabb emberek nyilván megköveznek érte, de azt gondolom, hogy az „ellent­mondást” ebben az esetben úgy oldhatjuk fel, ha egészen egy­szerűen nem foglalkozunk az­zal a faktorral, amely az ered­ményességet érinti. Tartsuk csak azt szem előtt, hogy a lab­darúgásnak sztárokra van szüksége. (Alkalmasint nem újabb kitérő, ha rögzítjük, hogy a „sztárcsinálás” sikeressége gerjesztheti a futballszakmai sikereket is.) Nézzük a jelenlegi helyzetet! A klubokban sok más egyéb mellett arra sincs alkalmas szakember, hogy a játékosok személyisége „árucikként” is megjelenjen. Arról sokat elmél­kedtünk már, hogy - talán a fizetőképes kereslet degradálá­­sa miatt - itthon szinte teljesen hiányzik a klubok ajándéktár­gyainak árusítása. Ebből a ha­talmas tömegből ragadjuk csak ki az egy-egy játékossal eladha­tó termékeket - csak azért nem érdemes külföldi példákat so­rolni, mert a névsor lelógna a papírról. Nézzük tovább! A klubok­ban - kivétel nélkül - hiányzik az összehangolt marketingstra­tégia. Hiányzik az a szemlélet, amely a játékost a futballpá­­lyán kívül is „tőkének” tekinti. Pedig az egyesület által „be­cserkészett” szponzorok szá­mára is fontos lehet, hogy ter­mékeiket, szolgáltatásaikat is­mert, népszerű emberek tegyék még vonzóbbá. Hiányzik az a szakember (meg a szakembert igénylő szemlélet), aki a játékosokat felkészíti arra, hogy futballista a médiában megjelenve vonzó egyéniség lehessen, hogy, ha kell, idegen nyelven is meg tud­jon szólalni, frappánsan nyilat­kozzon, irigylésre méltó sztár legyen. Aki gondoskodik arról, hogy a játékosok - a klub imá­­zsát is növelve - karitatív meg­mozdulásokon vegyenek részt, a médiában olyan műsorokban szerepeljenek, amelyeknek nincs ugyan közük a futballhoz - „csak” népszerűsítik az ott megjelenőt, rajta keresztül pe­dig a sportot, a labdarúgást. Hiányzik az a szakember, aki a játékost, ha kell, képviseli a sajtóban, gondoskodik arról, hogy amikor a futballistának nagyon fontos, hogy „valami” megjelenjen róla - akkor tény­leg megjelenjen. Ezt a „valakit” hívhatom menedzsernek, hívhatom sajtó­főnöknek - aligha az elnevezé­sen van a hangsúly. Talán sokan úgy vélik, fenti gondolatok távol állnak a jelen­legi magyar futballtól, nekünk most elsősorban a szakmával kell foglalkozni. De azt hiszem, csak akkor van esély gyökeres változásra, ha a centrumtól tá­volabb eső területeken is vál­toztatni akarunk - szem előtt tartva, hogy mindenki tegye a maga dolgát és mindenkinek megvan a saját dolga. Példaként állhatna itt szá­mos európai klub, én zárásként mégis azt az angol mintát eme­lem ki, amely nem egyesülethez kötődik. A Nemzeti Sport is hí­rül adta, hogy Steve Fuller, a 36 éves „popguru”, a Spice Girls egykori menedzsere a jövőben futballistákkal szeretne foglal­kozni, miután úgy véli, a labda­rúgó ugyanolyan „felépítendő”, „kitalálandó” alany, mint a popzenészek. Fuller - aki, hogy a „szakma” is képviselve le­gyen, maga mellé vette az egy­kori világbajnok, Nobby Stiles FIFA-licenccel rendelkező Pé­ter fiát - nem aprózza el magát, Shearert, McManamant, Gigg­­set, Beckhamet gyűjti a fészek­aljba. Ne feledjük, az angolok a ta­nítómesterek. (andrás) vitafóruma /A |É| ^ vitafórum* £ ®|| ---------------------^MZE^PORT QI Beszélgetőpartnerünk: Kereki Zoltán Minden forintért dolgozzon meg a játékos! L©_ Dénes Tamás Átolvastam azt a pályázatot, amelyet a 37-szeres válogatott labdarúgó, Kereki Zoltán készített négy és fél évvel ezelőtt az MLSZ elnöki posztjára. Akkor a küldöttek alig egytizede, tizenhatan szavaztak a programjára, az egyértelmű reformokra. A pályázatban leírtak mind a mai napig nem évültek el - csak a dátumot kellene kijaví­tani rajta. Kereki Zoltán most - bár hang­súlyozza, hogy nem célja már az elnöki poszt elérése - újra elővette a pályázatot, hogy világossá tegye: az elmúlt egy hónap­ban felszínre került gondolatok már jóval korábban időszerűek, sőt szükségszerűek voltak, ám akkor a futballvezetőség le­söpörte őket az asztalról. • Indításként címszavakba foglalva, mik voltak pályázatának sarkkövei?­­ A teljesítmény és a jövedelem össz­hangja, az amatőr és profi futball kü­lönválasztása, a jövő kulcskérdéseként pedig az utánpótlás-nevelés, a szakosztá­lyi vagy egyesületi modell megváltoztatá­sa, a bajnoki rendszer átszervezése, az edzőképzés és a támogatottság kérdése. Gondolom, senki sem kételkedik abban, hogy ezek a tézisek valóban­­ már négy és fél évvel ezelőtt szerepeltek az anyagomban. De ha mégis, feltehetően az MLSZ irattárában hozzáfér­hető a pályázatom, vagy akár én is megmutatom bárkinek a hiteles, az MLSZ titkárnő­jének aláírásával ellátott példányt. Az más kérdés, hogy szerintem Berzi Sándo­ron, az akkori főtitkáron kí­vül senki sem olvasta el. Ne­ki adtam a kezébe. • Mit jelent a gyakorlat­ban például a teljesítmény és a jövedelem összhangjának megtalálása?­­ Azt, hogy egyértelművé kell tenni a szakmai és emberi követelmé­nyeket. Jó ideje tisztázásra vár a játékosok státusának kérdése. Számomra a legelső az igényesség, a stabil értékrend és az igazi értékekhez illő morál megteremtése. • Az amatőr és a profi futball szétvá­lasztása sarkalatos kérdés. Mostanában mindenki ezt szajkózza, ön ellenben már a gyakorlatban is végigvitte a nyolcvanas­kilencvenes évek fordulóján Egerszegen. - Szerintem egy labdarúgót nem a státu­sa tesz profivá vagy amatőrré, hanem a tel­jesítménye. Én Zalaegerszegen - edzőként, és ez nagyon fontos, mert ez a modell a ve­zetőedzőre ró plusz terheket - a húszas ke­retből tizenöt játékost amatőrré minősítet­tem. Szándékosan nem használtam a „vissza” igekötőt, mert szeretném elkerül­ni, hogy bárki degradálónak tartsa, hogy valaki profiból amatőr státusba kerül. A lényeg, hogy mindenki az értékének, a va­lós teljesítményének megfelelő juttatások­ban részesüljön. • Többször hallottam öntől, hogy a kifi­zetéseknél a kilencvenes évek magyar fut­­balljának rákfenéje a szerződéskötési jut­tatás.­­ Ez a pénz csak a profi játékosoknak járhat, ugyanis a konstrukció egyébként teljesítményromboló. Minden forintért dolgozzon meg a játékos! Keressen sokat egy futballista - ha a teljesítménye azt in­dokolja. De csak akkor! • Mi alapján kalkulálható a juttatás?­­ Ez gazdasági és nem érzelmi kérdés. Olyan szakembernek kell kiszámolnia, aki képes egyenleget felállítani, szakmai és gazdasági szempontok alapján. A legfonto­sabb azt meghatározni, mennyit ér az adott labdarúgó a klubnak, csúnyábban, mennyi hasznot hozhat. Ezt pedig a piacnak kell eldöntenie. • Mi a véleménye arról, hogy egyes fut­ballisták tulajdonjoga vállalkozók kezében van, nyilván azzal a céllal, hogy haszonnal továbbadják majd őket? - A nemzetközi szövetség szabályai sze­rint csak klubkézben lehet a játékos. Ab­szurd, hogy egy vállalkozó akár idény köz­ben is elvigye a játékost külföldre, mert ne­ki az éri meg. Természetesen minden fut­ballista köthet egyéni szponzori szerződést - de csak az egyesület engedélyével. • Az utánpótlás-nevelés alapvető kér­dés, néha mintha misztifikálnánk is...­­ Pedig valóban talán a legfontosabb, hi­szen a gyerekekből lesz az új futballgene­­ráció. A legnagyobb gond a pénz- és a szakemberhiány. A kettő, persze, össze­függ, hiszen jelenleg megalázóan kevés pénzt kapnak a kicsikkel foglalkozók. Innsbruckban én és a világbajnoki ezüstér­mes holland Hugo Hovenkamp rendszere­sen jártunk gyerekedzésekre, hogy bemu­tassuk a kü­lönböző fogó­kat. Nem „szívszerelemből” - bár úgy is mentünk volna -, hanem mert benne volt a szerződésünkben. Ilyen volt a morál. Ma­gyarországon milyen? Engem elküldtek a BVSC-től, mert mint utánpótlás-igazgató nem járultam hozzá egy edző elküldéséhez. Az volt a baj vele, hogy nem nyújtott ele­gendő játéklehetőséget a szponzor fiának. De ha adott volna, hogyan nézhettem vol­na én a gyerekek vagy a szülők szemébe? • Hogyan küzdhető le a pénzhiány? Er­re szinte lehetetlen megoldást találni... - Nem hinném. Minden ezután beérkező állami pénzt az utánpótlásra kellene - ren­deletileg - fordítani. Muszáj adminisztra­tív eszközöket bevonni, mert úgy fest, ön­ként ez nem megy. A nagycsapatok még csak-csak találnak szponzorokat, azokból a pénzekből azonban az utánpótlásra so­hasem jut. Alapítványi formát választva, le kellene választani gazdaságilag - és nem szakmailag! - a korosztályos csapatokat, és az állami és vállalkozói szektorból kelle­ne oda invesztálni. Ha meggondoljuk, a gyerekek sportolása egyszersmind állami feladat is lehet. Hadd ne idézem azokat a lehangoló statisztikákat, amelyek az ifjú­ság egészségi állapotáról tanúskodnak! • A gyerekek azonban többnyire iskolá­ba járnak. Sokszor az a gond, hogy az ősszel vagy kora tavasszal nem tudnak nappali fényben edzeni.­­ A felvetésben a válasz: mihamarabb meg kell oldani az edzőpályák világítását. De egyrészt ez nem újdonság, másrészt pe­dig hadd hivatkozzam személyes példám­ra: a nyolcvanas évek végén Egerszegen már volt világítás, a helyi vállalatok jóvol­tából. Olvasom, hogy a reformerek ezt kulcskérdésnek tartják - mi ezt már jó tíz éve felismertük. • Szakosztályi modell...­­ Minden egyesület, illetve szakosztály élén olyan, a gazdasághoz is értő szakem­bernek kellene állnia, aki akár egyszemélyi felelősként is hajlandó vállalni a döntése­ket és a velük járó felelősséget. • Mamutegyesületek...? - Én kilencvenegyben a Haladásnál, ahol akkor dolgoztam, már kezdeményez­tem az önálló futballklub létrehozását. Ezért úgy kirúgtak, hogy a lábam sem érte a földet. Rá két évre viszont azok, akik en­gem a taccsvonalon kívülre raktak, az ön­állóságra szavaztak. Most is ők dolgoznak a Haladásnál, és mindössze egy ember volt, aki utólag megkövetett. Az meg már a személyes ügyem, hogy ez volt vezetői pá­lyafutásom legnagyobb csalódása. Azt hi­szem, nem nagyképűség, ha úgy tartom, az átlagosnál többet tettem a szombathelyi futballért. • Sokat emlegeti kérdés a bajnoki rend­szer átszervezése. Mi a meglátása arról, hogy most a szövetség is tizenkét csapatos élvonalat akar, alig másfél évvel azután, hogy felemelte a létszámot? - Meglehetősen jól ismerem az oszt­rák példákat is. Ahogy a körülbelül hasonló adottságú, léptékű szomszéd rájött arra, hogy tíz-tizenkét csapa­tos liga felel meg leginkább az or­szág sajátosságainak, nálunk is ha­sonlóképpen kellene cselekedni. Lehet, hogy a csökkentésre rámen­ne két-három év, de megéri. Mu­száj. Ez nem jelenti azt, hogy az át­meneti időszakban csak profi csa­patok szerepelhetnének a ligában. Nyolcvannégy és nyolcvanhat kö­zött játszottam a tiroli Innsbruck­ban. Csak öten - az öt külföldi - vol­tunk profik, például az Intert is megjárt Európa-bajnok, világválo­gatott, Hansi Müller vagy a holland vébéezüstérmes Hugo Hovenkamp. Az osztrákok - pedig akadtak köztük válogatottak is - amatőr státusban voltak. • Felteszem, hogy az amatőr szó - ellentét­ben az itthoni megíté­léssel - ott nem volt­­ pejoratív.­­ Az érdekeknek kell diktálniuk, és nem az elveknek. Innsbruckban­­ a csapatkapi­tány, Auer is amatőr volt. Felajánlották neki, hogy profi státusba veszik, mire ő azt mondta, hogy inkább marad biztos állásában a Swarowski cég­nél, mert a futballistakarrier véges. Egyébként is szemléletet kellene váltani, ami, tudom, nagyon nehéz. Magyarorszá­gon rengetegen művelnek valamilyen mű­vészeti ágat nagyon magas szinten, ama­tőrként. És nincs ebben semmi szégyellni való. Abban már igen, ha valaki profinak mondja magát, és a teljesítménye amatőr. Ne attól legyen valaki profi, hogy annak nevezik! • Mostanában a magyar labdarúgás kedvenc fordulatai: „reform” és „refor­mer”.­­ Nem nagyon tetszik nekem, ha valaki saját magáról mondja - meglehetősen hi­teltelen múlt után -, hogy reformer. Én még mindig hiszek a változásokban, ha úgy tetszik, a reformokban, napokig tudnék beszélni róluk. • Hol tart ma a magyar labdarúgás? Persze, nem a világranglistán, mert azt, sajnos, tudjuk.­­ A magyar labdarúgás ott tart, ahol a politika tartott a rendszerváltás idején. Hirtelen megszaporodtak az önjelölt el­lenzékiek. De ahogy a politikában is csak kevesen voltak, akiket ebben a mivoltuk­ban üldöztek, a futballra is ez a jellemző. Úgy érzem, azzal, ami az elmúlt tíz évben történt velem, rászolgáltam, hogy ellen­zékinek tartsam magam. Mert mindazok­nak a változtatásoknak a szorgalmazásá­ért, amelyekért küzdöttem - és amelyeket a mostani „reformerek” hirdetnek vagy megoldásként kínálnak - engem sorra el­bocsátottak a különböző kluboktól. A magyar futball nem igényelte a reforme­reket, ellenkezőleg: ellehetetlenítette őket. • Ezek után felesleges a kérdés: ön sze­rint le kell-e mondania az MLSZ elnöksé­gének? - Se, ez nem vitás, sőt, a lemondás morá­lis kérdés! Ezzel együtt nem vagyok haj­landó beállni azoknak a sorába, akik most a fogatlan oroszlánba rúgnak hatalmasa­kat. • A mai „nagy demokráciában” van-e lehetőség valódi változásokra, átfogó in­tézkedésekre?­­ Remélem. De azt mindenkinek szem előtt kell tartania, hogy demokráciában is csak rend és fegyelem közepette lehet tar­tós eredményt elérni. IAintJCMVJ.IA-SN + lAinupdVXIA-SN + lAinUOdVJJA-SN ■+ lAintJOdVAIA-SN -+ WnHOdWAIA-SN IAinUOdVJ.IA SN -+ lAIfltJCMVAIA-SN + lAintJOdVXIASN -+

Next