Nemzeti Sport, 2000. július (11. évfolyam, 178-208. szám)

2000-07-01 / 178. szám

4 NEMZETI SPORT LABDARÚGÓ EURÓPA-BAJNOKSÁG 2000. július 1., szombat 2000 A diadal íze olykor keserédes ( ELŐDÖNTŐ________________________________________________________________^" A catenaccio legnagyobb győzelme? Péntek reggel Olaszország arra ébredt (vagy talán riadt?), hogy a Dino Zoff által felkészí­tett nemzeti válogatott bejutott az Európa-bajnokság döntőjé­be. Az a csapat, amely a selejte­zők vége felé elfelejtett nyerni, amely hazai pályán ikszelt a fe­héroroszokkal és kapott ki Dá­niától. Az a csapat, amely a fel­készülési mérkőzéseken veresé­get szenvedett Svédországtól és Belgiumtól, és amely úgy érke­zett meg a kontinensviadalra, hogy a minimális célja egyben a maximális is volt: továbbjut­ni a csoportból, hogy ne legyen túl nagy az égés. Ezt a célt per­sze nem Zoff fogalmazta meg, aki ezzel kapcsolatban köz­helyszerűen csak olyanokat mondott, hogy „jó lenne minél tovább­jutni, semmi sem lehe­tetlen”, hanem az újságírók, akik igyekeztek reálisan feltér­képezni az esélyeket. Aztán hamar kiderült, hogy a squadra azzurra gyorsan ki­heverte Vieri és Buffon sérülés miatti távollétét, hogy Zoff vi­szonylag egységes csapatot ál­lított össze, amelynek a kispad­­ja legalább olyan erős, mint az A-válogatott. (Persze ahol Del Pierók, Pessottók és Di Biagiók várnak bevetésre...) A hollandok elleni mérkőzés azonban - a korábbi négy győ­zelem után - már kudarcot sej­tetett, hiszen az oranje nem­csak otthon játszott, de erősebb csapatnak is tűnt, mint az olasz. „Nagyon feszülten kezd­tük a találkozót, ám nem azért, mert be akartunk zárkózni, ha­nem azért, mert a játékosaim görcsösek voltak, képtelenek voltunk felvenni a ritmust - kezdte elemzését Zoff, arra is válaszolva, hogy ő eredetileg nem akart catenacciót, azaz teljesen zárt védekezést ját­szatni a csapattal.­­ Aztán Zambrotta kiállítása után nem sok választásunk maradt: a hollandok jöttek előre, mi pe­dig megpróbáltuk feltartóztat­ni őket. ” A squadra azzurra ekkor át­állt a a 3—4—1—2-ről a 4-4-1-es szisztémára, azaz Maldini hát­rament balhátvédbe, Del Piero pedig jobb oldali középpályás lett, és csak Inzaghi maradt elöl. „Azért nem Totti kezdett, mert úgy gondoltam, hogy őt később középpályásként és csa­tárként is tudom használni, at­tól függően, hogy miként alakul a mérkőzés. Más kérdés, hogy a meccs nem úgy alakult, ahogy szerettük volna - folytatta Zoff. - Természetesen köteles­ségünk köszönetet mondani Toldónak, akit joggal válasz­tottak meg a mérkőzés legjobb­jának, ám azt hiszem, hogy csa­patom minden tagja kimagas­lóan futballozott. ” A franciák elleni döntőről a nemzet Dinója így vélekedett: „Egyelőre meg kell számlál­nunk a sérültjeinket, a sebe­sültjeinket, aztán majd elkez­dünk foglalkozni a vasárnapi ellenféllel is. Biztos vagyok benne, hogy egy újabb csodála­tos futballháború vár rám, bár aligha fogok többet idegesked­ni, mint ebben az elődön­tőben...’’ A játékosok - akik péntekre egész napos pihenőt kaptak - holtfáradtan támolyogtak ki az öltözőből. „A meccs végére olyan fáradt voltam, hogy moz­dulni sem tudtam. Talán még életemben nem futottam ennyit, de ha kikaptunk volna, akkor kikergetem a világból a német játékvezetőt, mert olyan tizenegyest fújt be ellenem, amilyenre még nem volt példa’– mosolygott elégedetten Alessandro Nesta. A sokak szerint még hátvéd­társánál is jobban játszó Cannavaro véleménye: „Tíz emberrel játszottunk tizenegy holland játékos, az egész kö­zönség és a játékvezető ellen. Ja és el ne felejtsem: még a fű is ellenünk volt, mert nem vágták le, ez pedig a támadó csapatot segítette. Hogy a miénk-e a vi­lág legerősebb védelme? Erre majd a franciák elleni döntőt követően válaszolok. ” A tizenegyesekkel kapcsolat­ban annyit mindenképpen illik elmondani, hogy az elmúlt évti­zedben az olasz válogatott - a hollandhoz hasonlóan - igen­csak hadilábon állt az ilyen jel­legű meccsbefejezésekkel: a ’90-es vb elődöntőjében az ar­gentinok ellen vérzett el, a ’94- es világbajnokság döntőjét így veszítette el a brazilok ellené­ben, majd a ’98-as tornán a ké­sőbbi győztes franciáktól ka­pott ki­­ veretlenül, Di Biagio hibája miatt a tizenegyes­párbajban. „Láttam, hogy Gigi húzódik félre, ezért odamentem hozzá, és mélyen a szemébe néztem. Rögtön értette, hogy mit várok tőle, és azt mondta: vállalom. ” A Di Biagióval kapcsolatos rö­vid történetet Zoff mesélte el a meccs után. Az Inter kopasz középpályása a ’98-as vb­meccs óta nem rúgott tizen­egyest, ám most csak annyit kért, hogy ő lehessen az első. „Remegett a lábam az ideges­ségtől, de tudtam, hogy nem hi­bázhatok. Ezzel a góllal két év szenvedéseit, álmatlan éjszaká­it töröltem ki az emlékezetem­ből.’’ Az egyetlen olasz, aki hibá­zott, Paolo Maldini volt. „A meccs vége felé többször is be­görcsölt a lábam, ráadásul há­rom éve még edzésen sem rúg­tam tizenegyest, ezért nem akartam vállalni. Ám amikor Zoff odajött, és azt mondta: ka­pitány, rajtad a sor, nem mond­hattam nemet. Pályafutásom során ez volt a száztizedik fel­lépésem a válogatottban, és azt hittem, hogy már nem érhetnek új élmények, ám tévedtem. ” A Milán és a squadra azzurra kapitánya vasárnap a franciák ellen 111-edszer öltheti magára az azúrkék mezt, ezzel az örök­ranglistán egyetlen válogatott­sággal lemaradva áll majd a második helyen. Az éllovast Dino Zoffnak hívják... AZ OLASZOK NÉMETOR­SZÁGBAN IS ÜNNEPELTEK. A mérkőzés lefújását követően a szurkolók egész Olaszország­ban kivonultak az utcákra, haj­nalig tartott a zászlós, dudálós felvonulás. Milánóban több mint tízezer tifosos gyűlt össze a dóm előtti téren. Érdekes, hogy Németország számos városá­ban is nagy ünneplés volt: az itt élő olaszokhoz csatlakoztak a hollandok vereségének (nem túl sportszerűen) örvendő he­lyiek is Berlinben, Kölnben, Frankfurtban és még néhány településen. Dino Zoff az Eb alatt talán először mosolyodon el FOTÓ:REUTERS Toldo: „Imádom a frissen facsart narancsot" is A mérkőzés hőse egyértel­műen Francesco Toldo volt. Az olasz csapat kapusa nem védett nagyokat, viszont meg­fogott három tizenegyest, és ezzel szinte egymaga juttatta tovább a kék mezes csapatot a hollandok elleni elődöntőből. „Amikor a meccs elején Bergkamp lövése után a labda a kapufán csattant, már érez­tem, hogy ez az én találkozóm lesz. Azt hiszem, hogy ha a hollandok egy álló napig lö­völdöztek volna a kapumra, akkor sem találtak volna be. Azt mondtam magamban: Francesco, megesszük őket. De Boer lövésénél megérez­­tem az irányt, és sikerült vé­denem. Amikor a végén meg­kezdődött a tizenegyespárbaj, láttam, hogy félnek tőlem. Ez nagyrészt lélektani csata, és előnyben voltam velük szem­ben. ” A Fiorentina kapusa, aki csak Buffon sérülése és Peruzzi (ezt megelőző) lemondása miatt állhatott a kapuba, váratlanul az olasz csapat első számú sztárja lett. „Ugyan már, ne en­gem dicsérjenek, hanem az egész csapatot. Nesta és Can­navaro például egészen kima­gaslóan védekezett, ha jól bele­gondolok, akkor igazán nagyot - a tizenegyeseken kívül - nem is kellett védenem. ” A hírek szerint az Eb után a Romához szerződő kapus kis kacsintással zárta le sajtótájé­koztatóját: „Imádom a frissen facsart narancsot. ” Csütörtök délután felhajtott néhány pohárral... Toldo és az utolsó „narancs’ „ FOTÓ: REUTERS kifacsarása előtti pillanat I Az olasz sajtóvisszhang A „harcos hangyák" dicsérete „Mesés!” - ez az egyetlen szó olvasható hatalmas betűkkel az Il Messaggero pén­teki címlapján, és a többi olasz napilap is szűkszavú egyszerűséggel fogalmazza meg első oldalain a hihetetlen örömöt a hollandok ellen kiharcolt továbbjutás miatt. „Hihetetlen ez az Itália” - írja a La Repubblica, amely „harcos hangyáknak” nevezi az olasz csapat tagjait. A győze­lemhez persze olyan holland válogatott is kellett, amely elvesztette az irányzékát és a fejét - teszi hozzá az újság. Amikor hosszabbításra és tizenegyesekre kerül sor, jogos, hogy az az együttes jusson to­vább, amelyik többet szenvedett, és keve­sebbet hibázott. Az olasz csapatot napo­kig „cinikusnak” nevezték (erről a Nem­zeti Sportban is írtunk - a szerk.), s most „filozófiai iskolát” váltott, átment sztoi­kusba - olvasható a lapban. A La Stampa egész oldalt szentelt az est hősének, Toldónak, aki bebizonyítot­ta, hogy a kapus többet ér, mint a csatár: nem lő gólt ugyan, de lehúzza a redőnyt. Ugyanez a lap két vezércikket is szentel az eseménynek. Az egyik a „Győzelem olasz módra” címet viseli, és a benne fog­laltak szerint örülni kell annak, hogy ilyen „hősiesen szégyenletesen”, avagy ilyen „szégyenletesen hősiesen” arattak diadalt. „Boldogok vagyunk mi, olaszok, hogy a játékvezetők és az államkincstár által csontig adóztatva is sikerült átver­nünk valamilyen formában a hollando­kat... folyton borotvaélen táncolunk azzal a gyermeki biztonsággal, hogy úgysem esünk le soha onnan” - írja a kommentá­tor. A másik cikk így fogalmaz: „Mi va­gyunk a legügyesebbek a világon, amikor reménytelen, nehéz és kiszámíthatatlan körülmények között kell győznünk. A vi­szontagságok feltámasztanak minket." A Corriere della Sera „azúrkék csodá­ról” ír. Csoda például, hogy harminckét esztendő után Olaszország ismét döntőt játszik úgy, hogy a torna szervezőit, Belgi­umot és Hollandiát egyaránt megverte, meghazudtolva minden korábbi előrejel­zést. „Meglehet, az olasz módon folytatott játék esztétikai szempontból vitatható, de az idők során sikerült mégis megőriznie azt a nagyszerű hatékonyságát, amely lehetet­len vállalkozásokra is képessé teszi” - írja a tudósító, aki ezt a mérkőzést az olaszok „Fort Alamójának” nevezi (utalás arra a texasi erődre, amelyet a múlt században maroknyi amerikai védett a mexikói had­sereg túlerejével szemben). Az olasz csapat­nak kedvezett a szerencse, jutalmazva azt az állhatatosságot, amellyel a játékosok megharcolták a saját háborújukat - olvas­ható a lapban, amely szerint ugyanakkor a sors büntetni akarta a hollandok „tékozlá­sát”: játékosaik hiába izmosak és tehetsé­gesek, ha nem tudják kihasználni a nagy­szerű lehetőségeket és létszámfölényüket. Bizonyították, hogy nincs meg bennük az a keménység, bátorság és cinizmus, amely el­engedhetetlen a győzelemhez. Dino Zoff szövetségi kapitányt azonban korántsem dicsérik annyira, mint a játé­kosokat. A lapok sejteni engedik: a csapat nem miatta, hanem az általa kidolgozott taktika „ellenére” juthatott be a döntőbe. Főleg azt vetik a szemére, hogy Tottit ki­vette a kezdőcsapatból, megtörve azt a taktikai egyensúlyt, amely lehetővé tette a korábbi mérkőzések sikereit. Markus Merk, a holland­olasz elődöntő játékvezetője elégedett a teljesítményével. „Én vagyok saját magam legszigorúbb kritikusa - mondta a 38 éves bíró de azt hiszem, hogy méltókép­pen képviseltem Németor­szágot.” Merket az olaszok részéről több támadás érte, Francesco Toldo szerint például az első félidőben ellenük fújt, kiállí­totta Zambrottát, és megítélt egy nem létező büntetőt a hollandok javára. „Az első ti­zenegyes is teljesen jogos volt. A mezrángatás egyértel­mű szabálytalanság. Újra és újra megadnám a büntetőt” - nyilatkozott a civilben fog­orvos Merk. Szerinte a má­sodik 11-esről, amikor a 62. percben Juliano Davidsot buktatta, nem is volt vita, az olasz játékosok sem rekla­máltak: „Mindig óvatosan bánok a jelzőkkel, de egy ilyen, drámai fordulatokban bővelkedő Európa-bajnoki elődöntőről csak szuperlatí­­vuszokban lehet beszélni." Őszintén... Az alábbiakban egy olasz internetes portál rövidített érté­kelését közöljük a mérkőzésről. Ritka az ilyen őszinte hang... Az olasz válogatott úgy lépett pályára, hogy nem mert futbal­lozni. Mintha a labda égette vol­na a játékosaink lábát, az első perctől kezdve csak azzal fog­lalkoztak, hogy minél távolabb rúgják a kapunktól. A hollan­dok hamar megértették, hogy a széleken azt csinálhatnak, amit akarnak: Overmars megőrjítette Maldinit, Zambrotta talán nem is látta Zendent, így aztán két­szer gyorsan elkaszálta­­ és ki­állíttatta magát. A 15. percben Bergkamp átcikázott a védel­münkön, csodálatos lövése után a jobb kapufán csattant a labda. Az olasz válogatott képtelen volt bármiféle ellenakcióra, két­szer egymás után nem értünk labdához. Az első fél óra végén az volt az egyetlen jó hír, hogy még nem kaptunk gólt. Hátul Nesta és Cannavaro oroszlán­ként védekezett, ám a középpá­lyások képtelenek voltak egyet­len épkézláb akcióra, a csatárok labda nélkül kóvályogtak a hol­land térfélen. A 37. percben Merk német já­tékvezető megalkotta remekmű­vét: a világ elképedésére tizen­egyest adott egy szabályosnak tűnő Nesta, Kluivert csata vé­gén. Szerencsénkre Toldo semle­gesítette F. de Boer lövését. A félidőt a következő mérleggel zártuk: három sárga és egy piros lap, nulla kapura lövés, egy Toldo-csoda és a kapufa egy csodája. A második félidőre valamivel előrébb merészkedtünk, Fiore és Di Biagio végre rájött, hogy le­het futballozni­ a holland térfé­len is. A hazaiak közül csak Davids játszott továbbra is re­mekül, kiharcolt egy vitathatat­lan tizenegyest. F. de Boer el­bújt, így Kluivert állt a labda mögé, és bár Toldót becsapta, a labda újra a kapufán csattant. Hihetetlen. Ekkor felvetődött az emberben, talán, valahol megír­ták, hogy ezt a meccset nekünk kell megnyernünk. Az olasz válogatott olyan ba­rikádokat emelt, amilyenekre a nemzetközi futballban 30 éve nem volt példa. A két csapat kö­zötti tudáskülönbség teljesen egyértelmű volt, fontos torná­kon ritkán látni ekkora játékbe­li fölényt az elődöntőben. Az eredmény mégsem mozdul el a 0-0-ról, mert a holland csatárok egyre zavartabbak voltak, Toldo szinte munka nélkül maradt. A 82. percben pályára lépett Totti is, érthetetlen, hogy Zoff miért emberhátrányban próbálkozott három csatárral, és miért nem a meccs elején. A találkozó utolsó percében és a hosszabbításban Delvecchio kétszer is eldönthet­­te volna a meccset, ám ez való­színűleg már túl sok lett volna a sorstól (a hollandok közben fo­lyamatosan tűz alatt tartották Toldo kapuját), így jöhettek a 11-esek, azaz elértük a célunkat. A hazaiak újfent bebizonyí­tották, hogy fogalmuk sincs ar­ról, miként lehet Toldo hálójába juttatni a labdát: a két kihagyott büntetőhöz még három tizen­egyest rontottak el (ezt hívják kollektív öngyilkosságnak), így bejutottunk a döntőbe. A holland válogatott sokkal jobban játszott, ám játékosai nem tudnak tizenegyest rúgni, és képtelenek voltak kihasználni azt, hogy kilencven percen ke­resztül emberelőnyben voltak. Az olasz válogatott azért lépett pályára, hogy kibekkelje a meccset, és Zambrotta kiállítása csak arra volt jó, hogy indokolt­tá tegye ezt a mentalitást. Ez a játék nem szimpatikus, nem szép dolog büntetőkkel, meg nem érdemelten jutni a döntőbe. Az egyetlen remé­nyünk, hogy a fináléban futbal­lozni fogunk, és nem abban bí­zunk majd, hogy Zidane kihagy egy tizenegyest...

Next