Nemzeti Sport, 2000. július (11. évfolyam, 178-208. szám)
2000-07-01 / 178. szám
4 NEMZETI SPORT LABDARÚGÓ EURÓPA-BAJNOKSÁG 2000. július 1., szombat 2000 A diadal íze olykor keserédes ( ELŐDÖNTŐ________________________________________________________________^" A catenaccio legnagyobb győzelme? Péntek reggel Olaszország arra ébredt (vagy talán riadt?), hogy a Dino Zoff által felkészített nemzeti válogatott bejutott az Európa-bajnokság döntőjébe. Az a csapat, amely a selejtezők vége felé elfelejtett nyerni, amely hazai pályán ikszelt a fehéroroszokkal és kapott ki Dániától. Az a csapat, amely a felkészülési mérkőzéseken vereséget szenvedett Svédországtól és Belgiumtól, és amely úgy érkezett meg a kontinensviadalra, hogy a minimális célja egyben a maximális is volt: továbbjutni a csoportból, hogy ne legyen túl nagy az égés. Ezt a célt persze nem Zoff fogalmazta meg, aki ezzel kapcsolatban közhelyszerűen csak olyanokat mondott, hogy „jó lenne minél továbbjutni, semmi sem lehetetlen”, hanem az újságírók, akik igyekeztek reálisan feltérképezni az esélyeket. Aztán hamar kiderült, hogy a squadra azzurra gyorsan kiheverte Vieri és Buffon sérülés miatti távollétét, hogy Zoff viszonylag egységes csapatot állított össze, amelynek a kispadja legalább olyan erős, mint az A-válogatott. (Persze ahol Del Pierók, Pessottók és Di Biagiók várnak bevetésre...) A hollandok elleni mérkőzés azonban - a korábbi négy győzelem után - már kudarcot sejtetett, hiszen az oranje nemcsak otthon játszott, de erősebb csapatnak is tűnt, mint az olasz. „Nagyon feszülten kezdtük a találkozót, ám nem azért, mert be akartunk zárkózni, hanem azért, mert a játékosaim görcsösek voltak, képtelenek voltunk felvenni a ritmust - kezdte elemzését Zoff, arra is válaszolva, hogy ő eredetileg nem akart catenacciót, azaz teljesen zárt védekezést játszatni a csapattal. Aztán Zambrotta kiállítása után nem sok választásunk maradt: a hollandok jöttek előre, mi pedig megpróbáltuk feltartóztatni őket. ” A squadra azzurra ekkor átállt a a 3—4—1—2-ről a 4-4-1-es szisztémára, azaz Maldini hátrament balhátvédbe, Del Piero pedig jobb oldali középpályás lett, és csak Inzaghi maradt elöl. „Azért nem Totti kezdett, mert úgy gondoltam, hogy őt később középpályásként és csatárként is tudom használni, attól függően, hogy miként alakul a mérkőzés. Más kérdés, hogy a meccs nem úgy alakult, ahogy szerettük volna - folytatta Zoff. - Természetesen kötelességünk köszönetet mondani Toldónak, akit joggal választottak meg a mérkőzés legjobbjának, ám azt hiszem, hogy csapatom minden tagja kimagaslóan futballozott. ” A franciák elleni döntőről a nemzet Dinója így vélekedett: „Egyelőre meg kell számlálnunk a sérültjeinket, a sebesültjeinket, aztán majd elkezdünk foglalkozni a vasárnapi ellenféllel is. Biztos vagyok benne, hogy egy újabb csodálatos futballháború vár rám, bár aligha fogok többet idegeskedni, mint ebben az elődöntőben...’’ A játékosok - akik péntekre egész napos pihenőt kaptak - holtfáradtan támolyogtak ki az öltözőből. „A meccs végére olyan fáradt voltam, hogy mozdulni sem tudtam. Talán még életemben nem futottam ennyit, de ha kikaptunk volna, akkor kikergetem a világból a német játékvezetőt, mert olyan tizenegyest fújt be ellenem, amilyenre még nem volt példa’– mosolygott elégedetten Alessandro Nesta. A sokak szerint még hátvédtársánál is jobban játszó Cannavaro véleménye: „Tíz emberrel játszottunk tizenegy holland játékos, az egész közönség és a játékvezető ellen. Ja és el ne felejtsem: még a fű is ellenünk volt, mert nem vágták le, ez pedig a támadó csapatot segítette. Hogy a miénk-e a világ legerősebb védelme? Erre majd a franciák elleni döntőt követően válaszolok. ” A tizenegyesekkel kapcsolatban annyit mindenképpen illik elmondani, hogy az elmúlt évtizedben az olasz válogatott - a hollandhoz hasonlóan - igencsak hadilábon állt az ilyen jellegű meccsbefejezésekkel: a ’90-es vb elődöntőjében az argentinok ellen vérzett el, a ’94- es világbajnokság döntőjét így veszítette el a brazilok ellenében, majd a ’98-as tornán a későbbi győztes franciáktól kapott ki veretlenül, Di Biagio hibája miatt a tizenegyespárbajban. „Láttam, hogy Gigi húzódik félre, ezért odamentem hozzá, és mélyen a szemébe néztem. Rögtön értette, hogy mit várok tőle, és azt mondta: vállalom. ” A Di Biagióval kapcsolatos rövid történetet Zoff mesélte el a meccs után. Az Inter kopasz középpályása a ’98-as vbmeccs óta nem rúgott tizenegyest, ám most csak annyit kért, hogy ő lehessen az első. „Remegett a lábam az idegességtől, de tudtam, hogy nem hibázhatok. Ezzel a góllal két év szenvedéseit, álmatlan éjszakáit töröltem ki az emlékezetemből.’’ Az egyetlen olasz, aki hibázott, Paolo Maldini volt. „A meccs vége felé többször is begörcsölt a lábam, ráadásul három éve még edzésen sem rúgtam tizenegyest, ezért nem akartam vállalni. Ám amikor Zoff odajött, és azt mondta: kapitány, rajtad a sor, nem mondhattam nemet. Pályafutásom során ez volt a száztizedik fellépésem a válogatottban, és azt hittem, hogy már nem érhetnek új élmények, ám tévedtem. ” A Milán és a squadra azzurra kapitánya vasárnap a franciák ellen 111-edszer öltheti magára az azúrkék mezt, ezzel az örökranglistán egyetlen válogatottsággal lemaradva áll majd a második helyen. Az éllovast Dino Zoffnak hívják... AZ OLASZOK NÉMETORSZÁGBAN IS ÜNNEPELTEK. A mérkőzés lefújását követően a szurkolók egész Olaszországban kivonultak az utcákra, hajnalig tartott a zászlós, dudálós felvonulás. Milánóban több mint tízezer tifosos gyűlt össze a dóm előtti téren. Érdekes, hogy Németország számos városában is nagy ünneplés volt: az itt élő olaszokhoz csatlakoztak a hollandok vereségének (nem túl sportszerűen) örvendő helyiek is Berlinben, Kölnben, Frankfurtban és még néhány településen. Dino Zoff az Eb alatt talán először mosolyodon el FOTÓ:REUTERS Toldo: „Imádom a frissen facsart narancsot" is A mérkőzés hőse egyértelműen Francesco Toldo volt. Az olasz csapat kapusa nem védett nagyokat, viszont megfogott három tizenegyest, és ezzel szinte egymaga juttatta tovább a kék mezes csapatot a hollandok elleni elődöntőből. „Amikor a meccs elején Bergkamp lövése után a labda a kapufán csattant, már éreztem, hogy ez az én találkozóm lesz. Azt hiszem, hogy ha a hollandok egy álló napig lövöldöztek volna a kapumra, akkor sem találtak volna be. Azt mondtam magamban: Francesco, megesszük őket. De Boer lövésénél megéreztem az irányt, és sikerült védenem. Amikor a végén megkezdődött a tizenegyespárbaj, láttam, hogy félnek tőlem. Ez nagyrészt lélektani csata, és előnyben voltam velük szemben. ” A Fiorentina kapusa, aki csak Buffon sérülése és Peruzzi (ezt megelőző) lemondása miatt állhatott a kapuba, váratlanul az olasz csapat első számú sztárja lett. „Ugyan már, ne engem dicsérjenek, hanem az egész csapatot. Nesta és Cannavaro például egészen kimagaslóan védekezett, ha jól belegondolok, akkor igazán nagyot - a tizenegyeseken kívül - nem is kellett védenem. ” A hírek szerint az Eb után a Romához szerződő kapus kis kacsintással zárta le sajtótájékoztatóját: „Imádom a frissen facsart narancsot. ” Csütörtök délután felhajtott néhány pohárral... Toldo és az utolsó „narancs’ „ FOTÓ: REUTERS kifacsarása előtti pillanat I Az olasz sajtóvisszhang A „harcos hangyák" dicsérete „Mesés!” - ez az egyetlen szó olvasható hatalmas betűkkel az Il Messaggero pénteki címlapján, és a többi olasz napilap is szűkszavú egyszerűséggel fogalmazza meg első oldalain a hihetetlen örömöt a hollandok ellen kiharcolt továbbjutás miatt. „Hihetetlen ez az Itália” - írja a La Repubblica, amely „harcos hangyáknak” nevezi az olasz csapat tagjait. A győzelemhez persze olyan holland válogatott is kellett, amely elvesztette az irányzékát és a fejét - teszi hozzá az újság. Amikor hosszabbításra és tizenegyesekre kerül sor, jogos, hogy az az együttes jusson tovább, amelyik többet szenvedett, és kevesebbet hibázott. Az olasz csapatot napokig „cinikusnak” nevezték (erről a Nemzeti Sportban is írtunk - a szerk.), s most „filozófiai iskolát” váltott, átment sztoikusba - olvasható a lapban. A La Stampa egész oldalt szentelt az est hősének, Toldónak, aki bebizonyította, hogy a kapus többet ér, mint a csatár: nem lő gólt ugyan, de lehúzza a redőnyt. Ugyanez a lap két vezércikket is szentel az eseménynek. Az egyik a „Győzelem olasz módra” címet viseli, és a benne foglaltak szerint örülni kell annak, hogy ilyen „hősiesen szégyenletesen”, avagy ilyen „szégyenletesen hősiesen” arattak diadalt. „Boldogok vagyunk mi, olaszok, hogy a játékvezetők és az államkincstár által csontig adóztatva is sikerült átvernünk valamilyen formában a hollandokat... folyton borotvaélen táncolunk azzal a gyermeki biztonsággal, hogy úgysem esünk le soha onnan” - írja a kommentátor. A másik cikk így fogalmaz: „Mi vagyunk a legügyesebbek a világon, amikor reménytelen, nehéz és kiszámíthatatlan körülmények között kell győznünk. A viszontagságok feltámasztanak minket." A Corriere della Sera „azúrkék csodáról” ír. Csoda például, hogy harminckét esztendő után Olaszország ismét döntőt játszik úgy, hogy a torna szervezőit, Belgiumot és Hollandiát egyaránt megverte, meghazudtolva minden korábbi előrejelzést. „Meglehet, az olasz módon folytatott játék esztétikai szempontból vitatható, de az idők során sikerült mégis megőriznie azt a nagyszerű hatékonyságát, amely lehetetlen vállalkozásokra is képessé teszi” - írja a tudósító, aki ezt a mérkőzést az olaszok „Fort Alamójának” nevezi (utalás arra a texasi erődre, amelyet a múlt században maroknyi amerikai védett a mexikói hadsereg túlerejével szemben). Az olasz csapatnak kedvezett a szerencse, jutalmazva azt az állhatatosságot, amellyel a játékosok megharcolták a saját háborújukat - olvasható a lapban, amely szerint ugyanakkor a sors büntetni akarta a hollandok „tékozlását”: játékosaik hiába izmosak és tehetségesek, ha nem tudják kihasználni a nagyszerű lehetőségeket és létszámfölényüket. Bizonyították, hogy nincs meg bennük az a keménység, bátorság és cinizmus, amely elengedhetetlen a győzelemhez. Dino Zoff szövetségi kapitányt azonban korántsem dicsérik annyira, mint a játékosokat. A lapok sejteni engedik: a csapat nem miatta, hanem az általa kidolgozott taktika „ellenére” juthatott be a döntőbe. Főleg azt vetik a szemére, hogy Tottit kivette a kezdőcsapatból, megtörve azt a taktikai egyensúlyt, amely lehetővé tette a korábbi mérkőzések sikereit. Markus Merk, a hollandolasz elődöntő játékvezetője elégedett a teljesítményével. „Én vagyok saját magam legszigorúbb kritikusa - mondta a 38 éves bíró de azt hiszem, hogy méltóképpen képviseltem Németországot.” Merket az olaszok részéről több támadás érte, Francesco Toldo szerint például az első félidőben ellenük fújt, kiállította Zambrottát, és megítélt egy nem létező büntetőt a hollandok javára. „Az első tizenegyes is teljesen jogos volt. A mezrángatás egyértelmű szabálytalanság. Újra és újra megadnám a büntetőt” - nyilatkozott a civilben fogorvos Merk. Szerinte a második 11-esről, amikor a 62. percben Juliano Davidsot buktatta, nem is volt vita, az olasz játékosok sem reklamáltak: „Mindig óvatosan bánok a jelzőkkel, de egy ilyen, drámai fordulatokban bővelkedő Európa-bajnoki elődöntőről csak szuperlatívuszokban lehet beszélni." Őszintén... Az alábbiakban egy olasz internetes portál rövidített értékelését közöljük a mérkőzésről. Ritka az ilyen őszinte hang... Az olasz válogatott úgy lépett pályára, hogy nem mert futballozni. Mintha a labda égette volna a játékosaink lábát, az első perctől kezdve csak azzal foglalkoztak, hogy minél távolabb rúgják a kapunktól. A hollandok hamar megértették, hogy a széleken azt csinálhatnak, amit akarnak: Overmars megőrjítette Maldinit, Zambrotta talán nem is látta Zendent, így aztán kétszer gyorsan elkaszálta és kiállíttatta magát. A 15. percben Bergkamp átcikázott a védelmünkön, csodálatos lövése után a jobb kapufán csattant a labda. Az olasz válogatott képtelen volt bármiféle ellenakcióra, kétszer egymás után nem értünk labdához. Az első fél óra végén az volt az egyetlen jó hír, hogy még nem kaptunk gólt. Hátul Nesta és Cannavaro oroszlánként védekezett, ám a középpályások képtelenek voltak egyetlen épkézláb akcióra, a csatárok labda nélkül kóvályogtak a holland térfélen. A 37. percben Merk német játékvezető megalkotta remekművét: a világ elképedésére tizenegyest adott egy szabályosnak tűnő Nesta, Kluivert csata végén. Szerencsénkre Toldo semlegesítette F. de Boer lövését. A félidőt a következő mérleggel zártuk: három sárga és egy piros lap, nulla kapura lövés, egy Toldo-csoda és a kapufa egy csodája. A második félidőre valamivel előrébb merészkedtünk, Fiore és Di Biagio végre rájött, hogy lehet futballozni a holland térfélen is. A hazaiak közül csak Davids játszott továbbra is remekül, kiharcolt egy vitathatatlan tizenegyest. F. de Boer elbújt, így Kluivert állt a labda mögé, és bár Toldót becsapta, a labda újra a kapufán csattant. Hihetetlen. Ekkor felvetődött az emberben, talán, valahol megírták, hogy ezt a meccset nekünk kell megnyernünk. Az olasz válogatott olyan barikádokat emelt, amilyenekre a nemzetközi futballban 30 éve nem volt példa. A két csapat közötti tudáskülönbség teljesen egyértelmű volt, fontos tornákon ritkán látni ekkora játékbeli fölényt az elődöntőben. Az eredmény mégsem mozdul el a 0-0-ról, mert a holland csatárok egyre zavartabbak voltak, Toldo szinte munka nélkül maradt. A 82. percben pályára lépett Totti is, érthetetlen, hogy Zoff miért emberhátrányban próbálkozott három csatárral, és miért nem a meccs elején. A találkozó utolsó percében és a hosszabbításban Delvecchio kétszer is eldönthette volna a meccset, ám ez valószínűleg már túl sok lett volna a sorstól (a hollandok közben folyamatosan tűz alatt tartották Toldo kapuját), így jöhettek a 11-esek, azaz elértük a célunkat. A hazaiak újfent bebizonyították, hogy fogalmuk sincs arról, miként lehet Toldo hálójába juttatni a labdát: a két kihagyott büntetőhöz még három tizenegyest rontottak el (ezt hívják kollektív öngyilkosságnak), így bejutottunk a döntőbe. A holland válogatott sokkal jobban játszott, ám játékosai nem tudnak tizenegyest rúgni, és képtelenek voltak kihasználni azt, hogy kilencven percen keresztül emberelőnyben voltak. Az olasz válogatott azért lépett pályára, hogy kibekkelje a meccset, és Zambrotta kiállítása csak arra volt jó, hogy indokolttá tegye ezt a mentalitást. Ez a játék nem szimpatikus, nem szép dolog büntetőkkel, meg nem érdemelten jutni a döntőbe. Az egyetlen reményünk, hogy a fináléban futballozni fogunk, és nem abban bízunk majd, hogy Zidane kihagy egy tizenegyest...