Nemzeti Sport, 2018. január (116. évfolyam, 15-30. szám)

2018-01-16 / 15. szám

THURY Gábor agyarországon sem egyedi eset, hogy afrikai Származású labdarúgó önkényesen meg­hosszabbítja téli vagy nyári szabadságát. Ám a Fradi felkészüléséhez egyelőre Ghánából kibicelő Joseph Paintsillel szemben a korábban Kínába vá­gyódó szenegáli Mbaye Diagne legalább visszatért az Újpesthez, s csak azután távozhatott, hogy a ve­zetők elengedték, mondván, ha nem akar a Megye­ri úton játszani, nincs értelme marasztalni. Néhány afrikai származású futballista lazán értelmezi a fegyelmet. Az elefántcsontparti­­francia Adamo Coulibaly nemegyszer játszotta el Debrecenben, hogy valami akadályozza a visz­­szatérésben, de az extargoncás legalább megjött. A gaboni Pierre-Emerick NÉHÁNY Aubameyang is késve ér­vPDN­/ar­kezett vissza Dortmundba, , , , , hivatalosan fegyelmi ok-SZARMAZA5- ból maradt ki a Wolfsburg FUTBALLISTA elleni keretből, ám nem LAZÁN hivatalos források szerint ÉRTELMEZI annyira megörült egy kínai A FEGYELMET. ajánlatnak, hogy azonnal menni akart... Az akkor még szintén dortmundi, francia Ousmane Dem­­bélé is „megbolondult", amikor meghallotta a Barcelona ajánlatát. Kicsiben Paintsil esete is hasonló. Azért kicsi­ben, mert a ghánai nem olyan jó futballista, mint például Dembélé, a Fradi meg nem a Dortmund, a háttérben a fegyelmezetlenséget „izzító” belga Genk pedig egyáltalán nem a Barcelona. De tiszta sor: az időközben rövid lefolyású malárián áteső, már anyaegyesületénél edzésbe is álló, amúgy a Fradival kölcsönszerződésben lévő Paintsil arra játszik, hogy ne is kelljen többet Budapestre jön­nie. A háttérben ghánai klubja, a Tema Youth ezt sugallja neki, mivel a csatárt nyáron már véglege­sen a Genknek adhatja el viszonylag nagy pénzért. A belgák persze Paintsilnak is többet fizetnének, mint amekkora összegben a futballista a zöld­fehérekkel újból megállapodott - erre azért volt szükség, hogy az FTC nyáron egyáltalán érvénye­síthesse opciós jogát. Orosz Pált idézve, az FTC - nagyon helyesen - presztízskérdést csinál az opciós jog érvénye­sítéséből, Paintsil megtartásából. Igen, a vég­sőkig el kell menni. Amit a klub vezérigazgatója közleményében leírt, aszerint a magyar klubnak van igaza - ám nem tudjuk, a Genk miben bízik, különben is, átlagemberként azt mondom, a jog bármikor tartogathat meglepetést. De egyelőre az az érzésem, a belgák a Fradit is afrikai csapatnak nézik... ­ TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A LIVERPOOL-MAN­CHESTER CITY (4-3) FUTBALL PL-RANG­­ADÓRÓL, AMELYEN A VENDÉGCSAPAT EBBEN A BAJNOKSÁGBAN ELŐSZÖR KAPOTT KI. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉ­NYEKBŐL IDÉZÜNK. attila1983 „Lehet, hogy ez volt Wenger ördögi terve. Beépítette Oxlade-Chamberlaint alvóügy­nöknek a Liverpoolba, hogy őrködjön az Arsenal rekordja felett..." Poco77 „Mondjuk sokan felhozzák, hogy a Pool 3 gólt kapott, de kérdem én, hány csapat tud 4-et lőni ennek a Citynek?" Dorfein „Huh, de sokan el vannak ájulva ettől a Pool-győzelemtől, de a City még mindig torony­magasan vezeti a tabellát. Igaz, hogy messze még a bajnokság vége, de nehezen tudom azt elképzelni, hogy Pep elszórakozna ekkora előnyt, a Pool részéről meg könnyen előfordulhat, hogy nem fog az első négyben végezni (ami ugye, BL indulást ér)." fantomas „Kloppnak rá kell feküdnie, hogy szerez­zen két védőt, egy támadó középpályást és egy ka­pust, akit bevethet a BL-ben is. Jó meccs volt, de ha még 2 percig tart, tényleg kiegyenlít a City.S terpse „Nagy meccs volt! A City magát verte meg azzal, hogy a saját térfélen adogatta el a labdát és abból lettek a gólok. Mint néző, jól szórakoztam." Szekér „Szép volt, Pool! Az ilyen eredmények adnak egy kis reményt, hogy a foci nem teljesen halott és van minimális esély, hogy nem milliár­dosok játszótere lesz a topfoci." ---,_______tut Ingatag volt a Liverpool, te így te szezonbeli Sc'ívSAÍNWr; «NBMKlKTWYfö gRgSjlSiJfí a Manchester Cityre. 2018. Beszél még magyarul Ü­ nnepnapot ült a közelmúltban a magyar sport. A Nemzeti Színházban az Év sportolója-gálán felvonult majdnem mindenki, aki él és mozog az elmúlt több mint fél évszázad sporttörténel­mének alanyai és alakítói közül, nem eshetett le úgy sü­temény az asztalról, hogy legalább három olimpiai vagy világbajnokra ne szóródott volna porcukor. A bűbájosan örök fiatal Sákovicsné Dömölky Lídia újra besöpörhette a férfiak bókjait, a jól értesültek pedig tudni vélték, hogy a sportnemzet pillanatnyilag legfontosabb házaspárja együtt lép a vörös szőnyegre. A hírre aztán egy ideig nem csak a hivatásos fotósok tiporták egymást a környéken. Azt viszont kezdetben valóban csak a nagyon jól érte­sültek tudták, ki az két hölgy, aki kísérő nélkül tapodtat sem mozdult, ám akikhez egyre sűrűbb sorokban „járul­tak” tisztelettételre a magyar sporttársadalom nagyságai. Pedig nem akarták ők elvinni a show-t a jelen sztárjai elől. Az idei két díszvendég, Szeles Mónika és Szabó Kati közül utóbbitól például aligha áll távolabb bármi, mint a színpadi csillogás. A közeg ugyanis, amely „kitermelte” őt a versenysport számára, a legkevésbé tartotta fontosnak a csillogás eszköztárának elsajátítását. A fizikai munka, az extrém erőfeszítések, az áldozathozatal ismerős kife­jezések voltak, a többi legyen és maradjon a sportvezetők, a sokszorosan is megbízható elvtársak egyeduralma. Bár ez is csak hangfogóval, hiszen annak idején a tornász­pápa Károlyi Bélát és csapatát épp az tartotta 1981-ben Amerikában, hogy érezte, elfogy körülötte a levegő. A kor Romániájában ugyanis főbenjáró bűnnek számított, ha népszerűség tekintetében bárki is veszélyeztetni merte az „egyetlen" ember pozícióját. Szabó Kati esetében erről természetesen szó sem lehetett. A múlt század hetvenes éveinek derekától a tornászokra kényszerített „kaszárnyalét” sötétségében nem is derenghettek a civil fogalmakkal körülírható normális emberi élet körvonalai. Családjukból kiraga­dott, kapaszkodó nélkül elm­aradó kislányokat igyekeztek minden eszközzel éremgyártó automatákká formálni, akikről pedig menet közben kiderült, hogy mentális-fi­zikai tűrőképességük korlátokat szab, mehettek a le­vesbe. Minimális fogalmaik voltak arról, mi történik a tornászkombinát kerítésein kívüli világban, az ingersze­gény környezet által takaréklángon tartott érdeklődé­süket nem éleszthette fel az évi néhány napos vakáció, amely alatt a gyerek díszvendég volt otthon, a kedvenc ételeit főzték neki, s a programból nem maradhattak ki a kötelező rokonlátogatások. A magyar identitásról pedig jobb, ha szó sem esett. Erre nincs jobb bizonyíték, mint épp Károlyiék példája. Amikor az aranykalitka helyett a szabad világot vá­lasztották, röpke pillanat erejéig utódként felvetődött a brassói származású Ágoston Mihály neve, akinek keze alatt Szabó Kati gyakorlatilag megalapozta tornásztudá­sát. Még egy magyart nem! - érkezett azonban az ukáz, és a kérdés soha többé nem került terítékre. Csak egy pillanatig gondoljon bele bárki: milyen magyarságtuda­tot táplálhatott ilyen körülmények között az alig hatéves korától tömb román környezetben élő kis Kati? Nem vár választ az amúgy is költőinek szánt kérdés. Legfeljebb némi elgondolkodást, ahogy a sportgála két díszvendégéről megjelenő fotókat, írásokat követő kommentárok is. A „beszélnek még magyarul?” jellegű kérdések mérhetetlen információhiányról árulkodnak, CSAK EGY PILLANATIG GONDOLJON BELE BÁRKI: MILYEN MAGYARSÁGTUDATOT TÁPLÁLHATOTT ILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT AZ ALIG HATÉVES KORÁTÓL TÖMB ROMÁN KÖRNYEZETBEN ÉLő de nyugodtan nevezhetjük empátiahiánynak is. Ha már itt tartunk, sokkal helytállóbb lenne a „beszélnek már magyarul?” típusú kérdésfelvetés. Mert hogy igazából erről van szó. Persze két különböző irányból indulva a válasz irányába. A délvidéki értelmiségi környezetből származó Szeles Mónika anyanyelvisége számára nem mindjárt az indulás támasztott nehezen megmászható akadályokat. Sokkal inkább a teniszsport „amerikai” vi­lágnyelve, a Bollettieri-iskola kohója, a versenyek szá­zainak globalizált világa, a tengernyi angolul adott nyi­latkozat, interjú. Mondhatni, az egyre inkább az Egyesült Államokban fészket verő élet, a szülőfölddel óhatatlanul lazuló kapcsolat. S az ezzel társuló, nem is feltétlenül törvényszerű, de sűrűn felbukkanó akcentus, amely egy idő után képes nehezen átléphető tudati gátakat is emelni. Szerencsére Mónika esetében a nagyvilági lét, a teniszes „high society” szocializálódás sokat segít a megszólalás nehézségeiből fakadó kishitűség legyőzé­sében. Kati nehezebb helyzetben van. Nagycsoportos óvodás­ként került számára érthetetlen nyelvi közegbe, amelyen Károlyiék is csak elvétve - sosem a tornával kapcsola­tos helyzetekben - enyhítettek. Egy idő után már nem is igényelte, a szekus megfigyelési jegyzőkönyvek is arról tanúskodnak, hogy csak a családtagjaival beszélt ma­gyarul. Egyetemi tanulmányaival párhuzamosan kezdődő edzői karrierje változatlan sínen futott, a kilencvenes évek egzisztenciakereső hulláma pedig még messzebbre ra­gadta a szülőföldtől és annak minden áldásától. Innen tart hazafelé, épül-szépül a szülői ház, újra tápláló nedvektől duzzadnak a gyökerek. Felnőttként pályafutása első sikereinek helyszíne, az 1983-as budapesti világbajnokság sem fejlett magyar­ságtudata révén jelentett különleges esetet, hanem azért, mert ide édesanyja, nagymamája és testvére is elkísér­hette. Élete egyetlen külföldi viadala volt, ahol hozzá kö­zeli drága lelkek szorítottak érte a lelátón. No meg tízezer néző, aki úgy drukkolt a „román” kislánynak, mintha a sajátja lenne. Kati azt mondja, harmincöt év múltán is képes felidézni azt a hangulatot, ünneplést, amelyben a Budapest Sportcsarnok közönsége részesítette. Csak állt, és nem értette, miért szeretik annyira. Akkor még nem értette. Ma bizonyára egyebet nem ért. Illetve talán érti, csak nem nagyon tud mit mondani rá. Például az olyan, mér­hetetlen empátia- és ismerethiányról árulkodó tv-ripor­­teri kérdésre, amely azt próbálta firtatni, hiányzott-e neki, hogy sohasem játszották el a tiszteletére a Himnuszt. Ugyan mit mondhatott volna, hogy a kérdésbe foglalt, szinte elvárt válaszhoz is közelítsen, és becsületességhez való, már-már beteges ragaszkodását se kényszerüljön feladni... Miközben nem lehet eléggé értékelni a külhoni ma­gyarság értékeinek az egyetemes magyar értékrendbe beillesztését célzó törekvést, érdemes odafigyelni a fo­lyamat emberi-lelki vonzataira. Arra, hogy a jó szándék­kal kikövezett út véletlenül se vezessen tévútra. Hogy a kommunikációs gondolkodásbeli lustaság ne tipizálja a Bölöni László-féle valóban kivételes helyzeteket. Hogy ne legyünk kénytelenek erősen közepes magyar nyelvi tudással bíró emberek kuncogását hallgatni, mint történt anno Jenei Imre sajtótájékoztatóin. Mert már sokan vannak, akik egyre jobban beszélnek már magyarul. Ők nem a kényelmes komfortzónán belüli papucsos csoszogás közepette őrizgethették, ápolhatták anyanyelvük emlékét, fordulatait, hanem erős ellen­szélben, tiltások közepette, egzisztenciális harapófogók szorításában. Ki több, ki kevesebb tudatossággal, igényességgel. Ők azok, akik számára minden roko­­ni gesztus aranyat ér, akik minden bizonnyal soha nem felejthető em­lékként hordozzák magukban a miniszterelnökkel töltött perceket. És bár talán soha nem lesznek képe­sek gördülékenyen el­mondani, mit is jelent számukra magyarnak lenni, annak megma­radni, kötődésük leg­alább olyan erős lehet, mint más, sokkal sze­rencsésebb millióké. CSINTA Samu KISKATI? JbHHHHH­H ^ .... x nemzet sport SUHL A tavaly 72 éves korában elhunyt, Ausztráliában csak Mr. Soccerként ismert Les Murray, magyar származású televíziós személyiség, az SBS csatorna népszerű futballkommentátorának emléke előtt hatalmas falfestménnyel (Anthony Jones alkotása) tiszteleg egykori középiskolája, az Illawarra Sports High School Wollongongban, Sydneytől délre. Adrian ARCIULI

Next