Nemzeti Sport, 2018. október (116. évfolyam, 282-296. szám)

2018-10-16 / 282. szám

VINCZE András is­iközben a válogatott kedvéért Tallinnba is elutazó magyar szurkoló a nemzetisport. hu videoriportjában arról beszélt, hogy Marco Rossi az ő hite és elvárása szerint azért is jó edző, mert nem púderezi túl a mondandóját, hanem kimondja, amit gondol a mutatott pro­dukcióról, aközben a kivonuló játékosok sorá­ban felfedeztem az igazi futballvagány alakját, Konstantin Vassiljevet. A helyzet ugyanis a kö­vetkező: ahogyan a drukker pontosan tudja, ki az az edző, aki csak meséli a focit, hát ugyan­így ezernyi meccsel a hátunk mögött, „meg­érzésalapon" látjuk, a játékosok között ki az, akiben zsigerileg megvan a ravaszság. Laza vállak, kicsit görnyedt testtartás, enyhe kari­kalábak, az ilyen figura már az első labdaérin­tésnél külsővel beleteszi az érzést a passzba - és hát persze, a pályán lévők közül ki más, mint a már­­már matu­zsálemnek számító, harminc­négy esz­­t­e­n­d­ő­s figura volt, aki az első adandó alkalommal, szabadrúgásból, szinte a szögletzászlótól ka­pura tekerte a labdát. Szóval, ahogyan a magyar válogatott futballból az utóbbi időben a kispad mellől hiányzott a tü­zes, temperamentumos, nem „púderező" edző, úgy a pályán mi még minden meccsen keres­sük az igazi virtusfutballistát. Nézve a nemzeti csapat játékát, talán amiatt lehet bennünk, a meccset nézőkben, az izgulókban hiányérzet, hogy a született egyéniséget megkövetelő játékszervezői posztra nincs ember. S hogy ez ügyben ne sodródjunk vissza túl messzire az időben, Gera Zoltánban még megvolt ez a lazaság, ám amióta ő visszavonult a váloga­tottságtól, az ösztönös játékosság is kivonult a csapat stílusából: a küzdeni tudás ragyogó előrelépés az Eb utáni, olykor már-már fájdal­masan teszetosz a focihoz képest, de a magyar futball erejét mindig a finesz táplálta. Mert ahhoz, hogy az olyan edző, amilyen Mar­co Rossi, még sokáig ne púderezzen a mécs­esek lefújása után, kell valami olyan plusz is, amelyet a játékos már a kivonulás pillanatában magával visz a pályára. S ez a vagányság. Nekünk, magyaroknak most, ezen a mécs­esen az volt a legnagyobb szerencsénk, hogy Szalai Ádám megmutatta, miért volt jó döntés őt választani csapatkapitánynak - a góljaival legalább megmentette a becsületet. TEGNAPI SZÁMUNKBAN TUDÓSÍTOTTUNK AZ FTC NŐI ÉS A SZEGED FÉRFI KÉZILABDACSAPATÁ­­NAK BAJNOKOK UGÁJA-CSOPORTMECCSEN ARATOTT GYŐZELMÉRŐL. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Mufy,szé Kovacsics Anikó labdalopásos gól hihetetlenül szép volt, az ösztönösen zseniális kézilabdázás mintája! A mozdulatsort, majd a gólt és a gólörömöt, míg élek, nem fogom elfelej­teni! Hihetetlen csattanó!" bicskás „Ez meleg pite volt. ” kutyafaluatadar „Akárhogy is van, a Fradi meg­érdemelte a győzelmet, Anikó a királynő!" Tuco „Na, tehet, hogy elfelejthetjük lassan a ma­gyar átkot, hogy mindig a végét szúrjuk el? A Sze­ged idén már háromszor nyert nagyon szoros vég­játékot, a Veszprém kétszer és most a Fradi is.M csicsék­53 „A két spanyol főnyeremény a csa­patnak, jelentősen erősödtek velük, és láthatóan jól beilleszkedtek. ” zaig78 „Szép munka. A Flensburg nem egy falusi futottak még csapat. Komoly skalp ez." Szed „A védekezésen jó lenne javítani. Nagyon sok gólt kapunk szinte mindig, akár bajnoki a meccs, akár BL." kezidruker „Nagyon-nagyon nagy gratula a csa­patnak! Igazán jó most Szeged-drukkernek lenni. Ha a következő 4 meccsen legalább 4-6 pontot szer­zünk, akkor tuti a második hely. Hajrá, Szeged!" A PÁLYÁN MEG­­MINDEN MECCSEN KERESSÜK AZ IGAZI VIRTUSFUTBALLISTÁT Az utolsó töltényig­er 2018. októberié., kedd nemzetisport em önszántából vonult vissza Francesco Totti - derül ki a közelmúltban bemutatott könyvé­ből (Un Capitano, azaz: Egy kapitány). Az AS Roma legendája azt írja, a klub vezérkarából Franco Baldini kényszerítette arra, hogy 42 esztendősen elbúcsúzzon. Elképzelni sem tudom, mivel bírta rá az olasz (és főként a római) futball kimagasló egyéniségét a búcsúra, ám nyomós érv lehetett, hiszen ami a (futball) súlyukat illeti, nincsenek egy kategóriában. Legalábbis az ismertséget illetően. De maradjunk a könyvnél, Tottinál: „Jobban szerettem volna én eldönteni, mikor vonuljak vissza. Talán jobb lett volna akkor, amikor az agyam és a testem egyértelmű­en diktálja." A tényekhez tartozik, hogy Baldini azonnal benyújtotta a lemondását az elnöknek, amitől csak rej­télyesebb az eset, vagy éppen Totti igazát támasztja alá. A római legenda már elmúlt negyven, amikor elbú­csúzott, nem feltétlenül az az életkor, amikor még min­denképpen pályán kell lennie egy futballistának. Még ha klasszis, akkor sem. Ám vannak kivételek. Totti minden­képpen közéjük tartozik, hiszen nem egyszerűen játékos volt, hanem jelkép­­ lett. Nem az én dolgom az elemzés, miként vált azzá az esztendők hosszú sora alatt (25 év az AS Romában), de az ilyesmiben nincsenek véletlenek, csak az emelkedhet a mennyekbe, aki rászolgált. Tottinál áll a képlet. És persze másoknál is. Gianluigi Buffon, amikor a PSG-hez igazolt, azzal érvelt, hogy szeretné méltó mó­don lezárni a pályafutását, másként­ értett abból, hogy a nyakára hozták a Juventusnál Wojciech Szczesnyt, nem akarta megvárni, hogy úgy járjon, mint Totti, és egy­szerűen ne újítsanak vele szerződést. A 40 esztendős kapus díszsorfal előtt vonult le a pályáról utolsó Juven­­tus-bajnokiján, minden róla szólt a búcsújakor, ám hogy a távozás volt a legfőbb vágya, kétlem. De még úgy is elhagyta Torinót, hogy nem feltétlenül főszereplőnek érkezett Párizsba. Ami bennünket illet, nálunk Király Gábort kezdte ki a szombathelyi lelátó. A drukkeri indulatok mögött nem feltétlenül érdemes észérveket keresni, ám figyelni kell rájuk, ez egyértelmű. Ami engem illett, úgy tartom, hogy Király Gábor letett annyit az asztalra Szombathelyen, és nem csupán futballistaként (lásd: kapusiskola), hogy tudja, mikor kell hátat fordítania a játéknak. Negyvenkét éve nem csupán életkor, hanem tapasztalatok tárháza is - vallom én. Nincs arra recept, hogy mikor kell abbahagynia a spor­tolónak, abban viszont biztos vagyok, hogy mindegyikük pontosan megérzi, amikor eljött az idő. Ha szerencséje van, marasztalják. Mint például Sándor Csikart. Amikor a legendás jobbszélső 1964-ben, hetekkel 36. szüle­tésnapja előtt búcsút intett a futballnak, azzal utasította vissza a marasztalást, hogy nem akarja megvárni, amíg a közönség parancsolja le a pályáról. Hetvenötödik vá­logatott mérkőzésén rúgott utoljára labdába, utána még akkor sem ért hozzá, ha a pálya szélén álldogálva felé gurult. Pedig, ha valakinek, neki aztán fontos volt a fut­ball, még halála előtt is visszatérően mondogatta, hogy ha nincs benne tehetség, munkanélküliként támasztaná a kocsmapultot szűkebb pátriájában, a szegedi Móravá­­rosban. Meggyőződésem, hogy a legtöbben kényszerhely­zetben nyújtják tovább a pályafutásukat, mint kellene. Például azért, mert az edzőjük rábeszéli őket. Nem ritka, s nem csupán a legmagasabb szinten. Régi, de jellem­ző uszodai emlékem, amikor egy közepes, de a klub­nak pontokat hozó úszó nyelvtudásának köszönhetően remek ajánlatot kapott egy külföldi légitársaságtól, ám edzője lebeszélte a kiemelkedő egzisztenciális lehető­ségről, mondván, hogy a klub érdeke, meg még sok van benne. Nem volt. Egy-két dobogó, s aztán vége. Nem elbúcsúzott a sportágtól, hanem kikopott belőle.­­A BÚCSÚ NE FELTÉTLENÜL SZÉP LEGYEN, INKÁBB­­ MEGNYUGTATÓ. MERT A VIRÁGCSOKROKKAL, A VÁZÁKKAL, A NÉVRE SZÓLÓ MEZEKKEL TELE A PADLÁS, A LELÁTÓRÓL ÉRKEZŐ VASTAPS IS MEGSZOKOTT, ÁM AZ MÁR KEVÉSBÉ, HOGY AZ EGYKORI KLASSZIS VALÓBAN ÉREZZE A TÖRŐDÉST, A MEGBECSÜLÉST „A sportolók kétszer halnak meg. Először akkor, ami­kor véget ér a karrierjük­­ minden idők egyik legjobb kosarasa, Kareem Abdul-Jabbar emlékezett így arra a pillanatra, amikor húsz év után befejezte a játékot. - Egy sportolót lelkileg, fizikailag és anyagilag egyaránt tönkretehet a visszavonulás, a válságot még úgy sem könnyű elkerülni, ha tudatosan készült az új életre. Oly­kor a félretett pénz és az olimpiai bajnoki cím is kevés a boldoguláshoz." Pontos összefoglalás. Hozzátehetjük a BBC felméré­sét, amely szerint a sportolók a visszavonulásra gondol­va főként a szellemi és érzelmi jólétük miatt aggódnak, a búcsú után pedig úgy érzik, hogy elvesztik identitá­sukat, magyarán, nem érzik magukat fontosnak. Még úgy sem, hogy a legnagyobbaknak nincsenek anyagi gondjaik, legalábbis egy ideig. Ami jó is, meg rossz is. Kellemes, mert marad az életminőségük, s fenyegető, mert az anyagi biztonságnak köszönhetően elodázhat­ják a kérdést: hogyan tovább? Egy itthon készült tanulmány szerint mifelénk (is) a sportolónak gyakran egzisztenciális érdeke, mi több, kö­telessége, hogy akkor is a pályán maradjon, amikor már nem az igazi. Esetleg nem csupán a sportága, csapata nívójának felel meg kevésbé, mint korábban, hanem a saját elvárásaival is szembekerül. Ugyanakkor meg kell felelnie a támogatóknak, az egyéni szponzorának (ha van), ami nem könnyű lecke. „Nem tudnék lemondani arról az adrenalinmámorról, amit az úszás ad. Az valami csodálatos. Az a felfoko­­zottság, az a kívül kerülés téren és időn, az az önfe­­ledtség, amit a siker ad, amikor elsőként megérintem a medence falát, felnézek az eredményjelzőre, és látom kiírva a nevemet” - ezek Hosszú Katinka szavai. Aki azt is elmondta, hogy az úszószövetség elnöke, Gyárfás Ta­más 2008-ban, a sikertelen pekingi olimpia után azt ja­vasolta neki, hogy vonuljon vissza. Nem tette, s remekül döntött. Ha hallgat az elnöki tanácsra, szegényebb lenne (és lennénk) három olimpiai, hét világ- és 14 Európa­­bajnoki arannyal. Szerencsés, akit a körülmények nem kényszerítenek a búcsúra. Ilyen volt Gera Zoltán, a Fradi legendává ne­mesedett futballklasszisa, aki úgy beszélhetett a dönté­séről, ahogy nálam ideális helyzetben kellene mindenki­nek: „A búcsú mindig fájó, és bár a szívem, mint mindig, most is vinne még - ezért is húztam ilyen sokáig a dön­tést -, a testem már többször jelzett ez elmúlt időkben, elég!" Szavaiból kiderül, hogy a klubja nem sürgette, nyilván tisztában lévén egyrészt azzal, hogy felnőtt, tu­datos emberről van szó, másrészt pedig, hogy jelenléte akkor is számít az öltözőben, ha esetleg kevesebbre, de inkább másra képes, mint korábban. Maradva az ideálisnál, Molnár Andrásra hivatkoz­nék. A 35 esztendős kosaras a nyáron mondott búcsút a játéknak és debreceni csapatának. „Szép volt, jó volt, elég volt" - ez a lényege mondandójának, a háttér pedig: lehetősége nyílt belevágni a vendéglátásba-turizmus­­ba, civil foglalatossága legalább annyira érdekli, mint a kosárlabda. Ami persze élete kitörölhetetlen része, így nem mondja, hogy nem megy le játszani amatőrként, még az is vonzza, hogy gyerekeket oktasson. De csak később. Ugyanis: „Még nincs meg bennem az az eltö­kéltség, ami a játék iránt megvolt.” Nem véletlenül idézek hol ettől, hol attól, hiszen nincs két egyforma eset a visszavonulás témakörében (sem). Általánosítani nem érdemes, ám ami engem illet, azt tartom (tartanám) a legfontosabbnak, hogy a búcsú ne feltétlenül szép legyen, inkább­­ megnyugtató. Mert a virágcsokrokkal, a vázákkal, a névre szóló mezekkel tele a padlás, a lelátóról érkező vastaps is megszokott, ám az már kevésbé, hogy az egykori klasszis jóban érezze a törődést, a megbecsülést. Csak az életforma­­váltással járó természetes izgal­makat élje át, ne le­gyen benne semmi tüske, ne érezze, hogy feleslegessé vált, lejárt lemez,­­ alig várták, hogy megszabadul­janak tőle. Mindehhez persze előzmé­nyek kellenek. Ama gon­dolok, hogy a figyelem, a mosoly, a jó szó ne csupán az ünnepi pillanatokban le­gyen jelen, hanem koráb­ban, a pályafutás hétköz­napjaiban is. Már megint a pedagógia, hát persze. Hogy ne csak a si­kerektől legyen nehéz elbúcsúzni. Új Élet, forma, váltás MALONYAI Péter Van, aki a születési idejét, van, aki az esküvője dátumát, van, aki a kedvese nevét tetováltatja magára, ez az autósportot imádó hölgy kedvenc versenyzőjére, a hétszeres NASCAR-bajnok amerikai Dale Earnhardtra - aki 2001 -ben a Daytona 500 utolsó körében szenvedett halálos balesetet - emlékezik az alabamai Talledega-pályán rendezett futamon. imago

Next