Nemzeti Sport, 2020. január (118. évfolyam, 15-30. szám)

2020-01-16 / 15. szám

ehetőség szerint mindig akciókörelben tartóz­kodjon, hogy biztosan jól lássa és jól is ítélje meg a szituációkat, ráadásként legyen kiemelkedő a probléma- és konfliktusmegoldó képessége - a magam földhözragadt módján nagyjából ezt várom el a labdarúgó-játékvezetőktől. (Sőt, ha mélyebben belegondolok, mindenféle versenybírótól, de most maradjunk a gyepen.) Mi, magyarok ebben a mű­fajban is fel tudunk mutatni világklasszisokat, ter­mészetesen az adott kor színvonalán. Zsolt István három vb-n, egy Eb-n, négy olimpián, két nemzet­közi kupadöntőn fújta a sípot 1952 és 1968 között, a fizikai megterhelésnek a Nemzeti Színház főügyelő­­jeként is meg tudott felelni azzal, hogy puritán életet élve nem ivott, nem dohányzott, nem kávézott. Az őt időben követő Palotai Károlynak sokat segített a veretes játékos- A JÁTÉKOS" múltja, focisták TAPASZTAI­AT minden rezdülése-MÁR NEM nek' a meccs luk‘ cck­'TUCT tetesének alapos hrca lint­. ismerete, ennek az iskolának talán ő volt az utolsó legendás alakja. Olimpiai bajnokként, NB I-es aranyérmesként, ku­pagyőztesként, BEK-elődöntősként cserélte a foci­mezt a fekete öltözetre, amelyben szintén a csúcsra jutott, három vb, egy Eb, két olimpia, öt kupadöntő a mérlege 1976 és 1982 között. Puhl Sándor két­­két vb-n, Eb-n és európai kupadöntőben működött, s egyedüli honfitársunkként vezetett világbajnoki döntőt (1996), ő már ránézésre is felvette versenyt a focistákkal, a „pocakmentes” korszak egyik első fecskéje. A most visszavonuló Kassai Viktor (há­rom-három vb és Eb, egy olimpia, egy BL-finálé) pedig már igazi atléta volt, már ami a XXI. századi „űrfutballhoz" szükséges bírók tökéletes fizikai fel­­készültségét illeti. Az NB I-es játékvezetők törökországi edzőtá­borából írt helyszíni riportunkban ugyanis olyan varázsszavak sorjáznak, mint HRW-vizsgálat, 75/25-ös teszt, sprinteken alapuló UEFA-próba, táplálékkiegészítők... Bizony, legalább olyan gyors­nak kell lenni, mint a nyúl, éles szeműnek, mint a sas, erősnek, mint a bivaly, s a játékostapasztalat­­már nem­ segíthet, mert a profi bírók akkor kezdik és akkor fejezik be a pályafutásukat, mint maguk a labdarúgók. Ha Cristiano Ronaldót fitneszmodellnek vagy testépítőnek tituláljuk, akkor mára a „síposok” többsége is azzá vált, komolyan mondom, már rá­nézésre egyre jaftosabbak a játékvezetők (s nem csak a karjukra felszerelt kütyük miatt). Apropó, kü­­tyük! A megérzésnek már egyre kisebb a szerepe, a felelősséget átveszi a VAR és az alapvonali segítség, de a jó bíró most sem vész el, csak átalakul. Mint maga a (futball)világ. Várjuk az újabb, immár garan­táltan kockahasú magyar klasszist! SZERDÁN BESZÁMOLTUNK ARRÓL, HOGY QUIQUE SÉTIÉN VÁLTOTTA ERNESTO VALVERDÉT A BARCELONA FUTBALLCSAPATÁNAK KISPAD­­JÁN. AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Asenvale81 „Bár Valverdét le kellett cserélni, azért elég ritka, hogy valakit úgy menesztenek, hogy még ha gólkülönbséggel is, de vezeti a bajnokságot, és bent van a BL-rájátszásban is. ” CSDBCN1 „Azt hiszem, azok, akik szerint ez rossz választás, nem ismerik vagy nem hallottak még az új edzőnkről. Nekik ajánlom, keressenek rá a 2017-18-as Real Madrid-Betis meccsre, és szá­molják meg, hány passz után döfték le a Realt a saját otthonában a 90. perc után... Az ott olyan volt, mintha a Barca játszott volna, csak zöld mezben. Jó lesz ő nagyon, én optimista vagyok. ” hispan02 „Szerintem ezért felesleges volt elkül­deni Valverdét. Ha meg is van a jó elképzelése a csapat játékával kapcsolatban, kérdés, hogy ezt meg tudja-e valósítani, ott, ahol a szertáros is na­gyobb név nála, és mindenki - játékosokat beleért­ve - azt várja, hogy nem sokáig marad." rick35 „Komolytalan választás ismét, 61 évesen a pali nem tud semmi eredményt felmutatni mint edző, sosem dolgozott világklasszis focistákkal, ide egy tekintélyt parancsoló figura kéne, aki az asztalra csap, hogy vegyenek vissza az arcból egyesek, mert néhány éve tényleg úgy tűnik, hogy Messi és holdudvara irányít. Ez a Setién, gondo­lom, Bartomeu haverja, az is érdekes, hogy Xavi miért nem vállalta. ” Ünnepnap ell-e a hatalmas előkészületet, fölkészültséget, rengeteg munkát követelő csilivili gála nekünk? Nos, nem ezt kérdezem. Hanem azt, kell-e az Év sportolója választás egyáltalán? Mert ha van - s '58 óta van! -, akkor adjuk meg a módját az egésznek, a kor várakozásának színvonalán, ez számomra nem vi­tás, így a reprezentatív helyszínt (a Nemzeti Színházat), a körítést s a hosszas ráhangolást sem tartom feles­legesnek - alapvetően biztosan nem! Javíthatatlanul elmaradott ízlésem némely jelenségtől idegenkedik persze. A vörös szőnyeges, vakuvillanásos, hollywoo­­dis móditól különösen, ki hogy illeg-billeg a fal előtt, melyik hölgy kivel érkezett, melyiknek milyen a szett­je vagy mije, sosem fog megérinteni (Kapás Boglárka például felőlem jöhetne melegítőben is), de tudomásul veszem: így jártunk, nincs mit tenni, ilyen a világ. A ma­gyar sport Oscar-gálája, ahogy nevezik néha, ha már a verseny, a szavazás létezik, kell tehát, s örömmel vá­rom minden évben. Szóval szükség van-e az Év sportolója választásra egyáltalán? Nem akarok az „almát a körtével lehetetlen összehasonlítani” közhelyen lovagolni én is, de felvet­ném: érdemes-e óriásokat - az adott évben világ- vagy olimpiai aranyat nyerő sportolókat - megbántani azzal, hogy nem ők kerülnek az élre, sőt - sok a példa erre - még a legjobb háromba sem férnek be? Pars Krisztiánra, London bajnokára emlékszem hirtelen, akit az újságírók pontjai - a szintén bajnok Gyurta Dániel, Berki Krisztián és Szilágyi Áron mögött - a negyedik helyre hoztak ki, s úgy érezte, fölösleges volt megjelennie. Meg a hatszo­ros világbajnok párbajtőröző klasszis, Horváth Mariann esete villan be a kilencvenes évek elejéről, midőn az első helyről - Egerszegi Krisztina miatt - lemaradt, s a má­sodiknak járó díjat nem is vette át. Szabad-e vállalni a hasonló alkalmak esélyét te­hát, midőn nyilvánvaló, hogy nem(csak) az eredmény, hanem a rokon- vagy ellenszenv, egy-egy sportág (honi) ismertsége, népszerűsége, az adott verseny­ző brandje, reklámértéke (is) dönt a szavazáskor, s a voksok összesítése utáni helyezés valódi mérce nem lehet! Gondoljuk meg: nagyon sok sportújságíró sza­vaz (most - olvasom - 399 éppen), kinek-kinek más az ízlése, értékvilága, (sportág)preferenciája. Lehet (nem tudom!), még össze is beszélnek egyesek, ám hadd fel­tételezzem, érett emberként - s nem sugallt parancsra! - dönt ki-ki általában. Rangsort jelöl minden szavazó, a rangsor pontértéket jelent, amit összeadnak, s kijön az olyan, amilyen végeredmény. Lehet, van, aki az adott év eredményeit veszi szám­ba csupán, van, aki a hosszabb folyamat rabja inkább, mást a nyerés minősége, váratlanságának „felszaba­dító" ereje fog meg, megint mást egy „nagyot dobó” sportoló morális léhasága is taszíthat, így az eredmé­nyen vitázni nem nagyon érdemes. Egy népszerű vagy brandértékű sportág versenyzőjének biztosan nagyobb az esélye, mint a zseniális - mondjuk - hosszútáv­úszónak (földimnek, Mányoki Attilának például), vagy a szem előtt nem nagyon lévő bármely sportolónak. Risztov Éva történetét említeném. A 2012-es eszten­dő első helyére ő került a nőknél (jogosan!), no de ki számított az esztendő elején erre? Merthogy nyílt vízi úszás lesz az olimpián, a sportszakosok persze tudták, ám a kisagyban megbúvó tudás volt ez csupán, s mint lehetséges aranyesélyes versenyszámra senki sem gondolt magától - ez volt a tapasztalatom. Aztán jött a döbbenetes verseny, a váratlanság mámorító ereje, ami a lélekben mindent vitt akkor. ár • A MAGY SPORT OSCAR­­GÁLÁJA, AHOGY NEVEZIK NÉHA, HA MÁR A VERSENY, A SZAVAZÁS LÉTEZIK, KELL TEHÁT, S ÖRÖMMEL VÁROM MINDEN ÉVBEN. Mit lehet tenni hát? Játéknak, jó bulinak kell tekinteni az egészet, mondanám, ha nem tudnám, hogy a karrier­­építés mindenhatóságára fölesküdött világ mást köve­tel ma már. Mert egy Év sportolója győzelem hírnevet, szponzorokat, szóval pénzt hoz (vagy hozhat) a konyhára az elképzelések és a vizionált valóság szerint, s ha így van - önérzettel megtámogatva - a „megbüszkülés” vagy a sértődés alkalmát is elhozhatja a história minden évben. Pedig bájosan indult az egész. A történetet­­ nem ku­tattam, de így gondolom - a forradalom leverése utáni depresszió hangulatjavító ellensúlyozásaként találták ki '58-ban, ahogy a Magyar Televízió gyors, 1957. má­jus 1-jei elindítását is, s állítom, hogy az utóbbinak ins­piráló hatása lehetett. Tudta a hatalom, mivel lehet az embert leültetni a fenekére! Körmöczy Zsuzsa - Roland Garrost nyert abban az évben­­, Pólyák Imre - világbaj­nok lett Budapesten - és az Eb-győztes vízilabdacsa­pat volt kategóriájában akkor a legjobb. A karácsony másnapi díjátadókra - igaz, tíz esztendővel későbbről - én is emlékszem már. Remek műsornak, amolyan ünnepi éteknek tetszett az egész nekem. A TeleSport gondozta - a szignálja a fülemben van, míg élek -, az apró stúdió volt a színpad, lejátszották az esztendő aktuális diadalait újra - ezt vártam a legjobban! -, s néhány mondat is jutott a sportolóknak. Emberarcú volt az egész, sértődés nem jut eszembe (lehet, volt, csak nem tudtunk róla!), ám arra határozottan emlékszem, hogy a legjobb labdarúgó kiemelését nem reklamálta senki. Aztán 1966-től a sportágak legjobbjait külön megválasztották minden évben (ezek száma idővel nőtt természetesen), köztük a futballét is, de e díj átadása a ceremónián nem szerepelt. Azért írom ezt, mert az Év labdarúgója választás jól meg­szokott azóta, s vallom, muszáj lenne tisztába tenni végre e történeti folyamatban valamit. Mert ez a díj '66-től van csupán! Hiába terjesztem - szóban - mindenütt, nem jutok semmire vele! Lexikoncikkben, összefoglalóban, „keretes­ben" jelenik meg újra meg újra, hogy egy-egy régi klasszis ekkor és ekkor az esztendő legkiválóbbja volt. Nos, nem volt! Ezt a titulust Hoppe László a Labdarúgó-bajnokságaink 1901-1969 című könyv szerzője a kötet összeállításakor ötlötte ki „visszamenőlegesen”, lehet, mások véleményét is kikérve persze. Hoppe az első osztályú évadok (ha fél­­idényes volt, ha őszi-tavaszi, ha tavaszi-őszi) szerinte leg­jobbjait nevezte meg az értékítélete szerint, s vigyázott, ne legyen senki kétszer a rangsor elején. Mindenki - Schlosser, Orth, Sárosi, Puskás vagy Albert is - csak egyszer került az élre, így egy-egy évben még 1901 hőse, Ray Ferenc, az at­létaként sokkal tovább - olimpiai bronzéremig -jutó Bodor Ödön, a Postás játékosa, vagy '68-ban a csepeli Marosvári Béla is „legjobbként" szerepelt, így - például­­ a '66-ban meghalt Kispéter Mihály sosem tudta meg, hogy 1968-69- ben az Év játékosa ő lett volna. Hosszabb a történet, mint ahogy a valóságban meg­esett tehát, de a futball pozíciója (mindennél több em­bert mozgat, s mindennél hevesebb érzelmeket gerjeszt) megkérdőjelezhetetlen, nem mérhető össze semmivel. Amilyen az általa kiváltott mámor, olyan nagy lesz a düh, az elkeseredés. Tágabb ismerősi körömben - nem fut­­ballszakosok! - többen berzenkedtek az öt évvel ezelőtti ötlet - az Év labdarúgója díjat is a gálán adják át­­ hal­latán. Olimpiai és világbajnokok mellé emelni „ezeket", akik Európa 26 és a világ 32 legjobbjai közé sem valók, vagy igen-igen szerencsés esetben csupán? Mit lehet erre mondani? Aki „csak" sport-, de nem kiemelten futballmegszállott, nyilván méltánytalannak gondolja e pozitív diszkriminációt - a legjobb atlétának, úszónak stb. járó elismerést miért nem e gálán adják át ezek szerint? -, aki futballőrült, azt meg a sikertelenség lobbantja haragra éktelenül. Igazságot tenni - ami min­denkit megnyugtatna - aligha lehet. Én - mert nem vagyok szenvedélyes drukker, így csa­lódni sem tudok óriásit - az ötletadók szándékát érteni vélem, a futballért való odaadásukat is egyben, ezért azt mondanám: legyen húzóerő­­ vagy motiváció, hogy e papagáj módra ismételt köz­hellyel éljek -, a megelő­legezett bizalom alkalma e gesztus! Ihlet és igény, hogy a sport e nagy esemé­nyének ne csak részesei, de jelenlétüket eredménnyel - s ne a topbajnokság­ban való játék legyen ez - igazolók is legye­nek ők nemsokára. Már március végén talán! A magyar sportot - és ünnepét - pe­dig Isten éltesse mindörökké! N. PÁL József TEVE, KÖZVETÍTÉS ! A legtöbben minden bizonnyal az elektronikus médián, esetleg az írott sajtóból követik a Dakar eseményeit, ám a jelek szerint akadnak sivatagban jártas „drukkerek", akik nem tévén, hanem tévén keresztül értesülnek a legfrissebb történésekről.

Next