Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)

1845-07-24 / 59. szám

­aktus«»­ 594. szám Pest, julius 24kén 1845 Népiül vetődési vázlat. Egyetlen közös adománya az emberiségnek, melly szün­telen felhordja természetiségét,azon önkéntes működési haj­lam, melly egyedül kölcsönöz az emberi léleknek fenséget, magasra állandó az állatok serege fölött.És e’hajlam­ az,melly­­től élőlény meg nem fosztathatik — ez olly egyformasággal osztatott ki az emberek között, hogy ezt sem önkény sem zsar­nokság elfojtani nem , hanem aljasan bár , de mind a’ mellett csak kifejteni képes. Nem kívánok párvonalt huzni egy éjsza­ki sark ridegség honába élő család tagjai—és mivelt világunk salonjaiban illatos legszárnyain röpkedő pompás , ’s legizle­­tesb külsejű lénynek miveltsége között, nem sorolom amazok­nak a’ természettől megtagadt úgyszólván pótolhatlan hi­á­­nyait, sem ezeknek túlzott, szinte az elfajultságig feszített gyöngeségeit elő, hanem áttérek, mint fő czélomra hazánknak rendszeretlen nevelésmódjára. Kinosan jajdul föl az érző kebel, ha virányos tereire te­kint szép hazánknak, ’s hol Kárpát bérczei tornyosulnak, hol regényes árnyba ringatva él egy roppant népcsoport. Hiszem ők boldogok ez árnyban, mellynek regényessége fris leget ’s hüves sziklahát aljából jó hideg vizet nyújt tápul, —és ha megéhezik szomja enyhítése után,— mit mivel? Van egy szere e’ táj lakosainak, melly az éhséget szokta némileg pó­tolni, ’s ez a’ kábitó’s emberi érzést elnyomó pályinkaital , mellytől hoszszas mámorba süllyedve, feledi rendeltetését, fe­ledi éhségének okait — mert mámora tetőpontjára jutva úgy­szólván barommá aljasult, ’s ez addig tartómig átpárolgott ve­leje nem képes jobb létről gondoskodni. És ez a’boldog Kár­pát vidéke v­ok minő szép az daczára is a’ benne inségeskedő nyomornak,mellynek főleg most majd minden lépten tanuji va­gyunk. És mi által lehetne e’nép közt olly magvakat elszór­ni, mellynek kikelte szép virulás kedves illatját lengetné méh­lepte bérczei fölött ? Régen szóba vétetett a’ népnevelés, ’s bölcs argumentumokkal támogatva, kifejtetett annak legüd­­vösb hatása egy nemzetre. De mit ér a’szép szó ? mit ér az éhezőnek, ha éhséget rajzolva eb­be megkívánod utaltatni ve­le az eledel jótékony hatását. Mit ér az elvadult embernek, ha azt kérded tőle,miért olly durva­­?—ha szelíden mosolygni nem tud’s vad kaczajjal fejti csodálkozását kérdéseden — de mit is mondjon? ha te,kinek a’sors módot és alkalmat adott tes­ted miveltségére—mialatt szíved jéggé hidegült—nem nyúj­tasz neki segélyt’s nem mondod: igy szánts, igy vess, igy bo­­ronálj, és csak akkor fogsz sikerrel aratni. Nem tanácslod ne­ki a’ hideg vizivást ’s a’ lelket elölő pályinkafőzés elfojtását; mert magad emeled pályinka- gépeidet barommá aljasitandó a’ népet, hogy nyögjön zsarnok parancstól embertelen já­rom alatt. Mert végre nem mondod nekik ’s módot nem nyúj­tasz , hogy tanuljanak egy miveit nyelvet,tanulják édes hazád nyelvét, mi fölvilágositná a’ h­a m­á­s­s­t körültök ’s éber lelket nyújtana, — ’s kiragadná a’ hoszszan szunnyadótt lethargi­cus álom karjai közül, és a’ hoszszas tétlen pangás után si­keres munkára erőt nyújtana karjainak. Soha senki sem mon­­dá : tanuld meg tenjavad ’s boldogulásodra hazád nyelvét, ’s mig keblén varázs erő rokonszenvi lángot gyújtva — ömlik el, az őt magához emelő ’s oktató nemzet nevét megfogja ked­velni sorsa javulása miatti hálából is ’s így tettleg tanulja meg szeretni őt boldogító szép hazáját. Történt hazánkban e’ folyó év tized alatt sok jeles alapít­vány tanítói székek tekintetében , sőt még falusi tanítók ké­­peztetésökre is nyittattak iskolák , mellyek szent czélja fe­ltetlen, hogy idővel a’ hazára viradás derűjét ne áraszsza, fő­leg ha kivántató arányban és módon szaporittatnak ezek a’ haza ’s népmivelődés szükségeihez. Ha majd a’ létezők üd­vös sikeréről biztosítva vagyunk, miért pangjunk dologtalan a’ terv ’s foganatba vett népnevelés sikerének m­egéréseig ? miért hagyjuk a’jelen fonák állásban falusi iskoláinkat? ’s mi­ért ne cserélnék föl néptanítóinkat, kik orosz, oláh, vagy né­met nyelvet árasztanak, az a’ nélkül is e’ nyelvet már ismerő nép között — olly egyedekkel, kik olly modorban ’s olly sza­bályok szerint tanítnák a’ magyar nyelvet, hogy az sem elfer­dítve, sem az oktatók hanyagsága által megutáltatva semmi e­­setre ne legyen a’ tanuló gyermekektől a’ nélkül, hogy a’ más hangú nyelvek iránt legkisebb ellenszenvet is tanúsítsunk. Hogy hazánkban vannak olly alapítványok népiskolák­ra, mellyek egyedül magyar nyelv-terjesztésre tétettek — ’s daczára a’ szégyen ’s gyalázatnak mind a’ mellett is — az alapitó halála után e’ szent tör­ekvés az által gátoltatik, hogy az illy helyeken nem a’ magyar nyelv, hanem az intézetek ö­­rökösének kedvelt zagyvaságaik taníttatnak, ez káros és fáj­dalmas. — Ebben bizonyos vagyok; mert sajnálattal látom szülőföl­demen illy aljas önkény uralkodását,melly nem gondolva nem­zettel, nem hazával,nem boldogsággal,zsarnokul tiporja any­­nyi ezernek dús reményeit. És mit miveljen — kérdem végre — a’ pór ? kinek mon­dod : tanulj egy mivelt nyelvet ’s a’ kiejtés simasága’s az e­­zen merített oktatás után kebled lágyulni fog , lelked csino­­sulni, tanuld szeretni szülőföldedet, ’s a’ téged nyelve által tanilni boldogítni akaró nemzetet, mondd mit m­iveljen ő, ha te hanyag valál tespedésnek engedni a’ különben munkás testet? oltsd belé a’ honszeretet ’s nyelv iránti rokonszenv csiráját oktatás czélszerű felvilágosítás által. Ő ébredni fog a’ raive­­lődés meglepő hatályától hoszszu álmából,’s az első ima, mel­­lyet nemzete nyelvén küldend istenéhez,hála lesz a’józan mi­­veltségért, mellyel óta’hazához lánczoltad. Lám Vilmos: Nemzeti színház. III. Az imperatorok korában Róma nagy férfijainak majd legjelesbike, egyik barátja — volt proconsul, által arra kére­­ték : vállalná a’ védelmet magára , ha ez utóbbi (a’ volt pro­­consul) ellen megvesztegetés miatti bűnvád emeltetnék; — a’ tapasztalt és nagy jártasságú férfiú késznek nyilatkozék remegő barátja kérelmeinek engedve, vád esetében a’szószék elfoglalása , ’s az emelkedő vádak megczáfolása ’s viszszai­­gazitására. Nem sokára ezen eset elkövetkezék azon nem várt körülmény kíséretében, miszerint a’ bepanasztott fél első re­megése közben közhelyen oda nyilatkozék , hogy ő procon­­sulsága egész ideje alatt apró ajándékoknál egyebet nem fo­­gadott el. Meg kell itt jegyeznünk , miszerint Romában tör­vény volt, melly tiltá, hogy a’ tartományok kormányzóji bármi szin alatt ajándékot elfogadjanak ; ’s azt sem szabad feled­nünk,miszerint Roma nem azért hozá törvényeit, hogy azok meg ne tartassanak, vagy ha meg nem tartattak , a’végrehaj­tó hatalom erélytelensége miatt irott malaszttá avuljanak. Illy körülmények által csakugyan szorult helyzetbe jött mind a’ vádlott, mind derék védője ; ’s ez utóbbi következő tri­­lemmába látta magát sproglyázva : tagadjam a’ tényt ? (hogy t. i. a’ vádlott ajándékot fogadott el) — ez által bűnné bélyeg­­zem a’bevallott lépést, melly sokak által még eddig legföl­jebb is hibául tekintetik.— Bocsánatért esedezzem védenczem számára ? — ezzel egyenesen nyakára hágnék, mert bevalla­ni, hogy bocsánatra szorult, annyit tenne,mint vétkét elismer­­ni. — Vagy tettét egyenesen jogszerűnek mondjam, ’s illyen­­né tételére minden lehető okot fölhordjak ? — ez által ki nem kerülhetném magára részéről az „arczátlan“ pirító czimet. — ’S ki hinné , ezen hármas karózat ellenére az ügyes férfiú a’ nélkül , hogy a’ proconsul hivatal­ viseléséből meritett vád­pontot tagadná , vagy igaznak ismerné, avagy végre a’ pro­

Next