Nemzeti Ujság, 1921. május (3. évfolyam, 94-116. szám)

1921-05-08 / 99. szám

( IS * IMjj R ' ' ■ 'Upas 2 korona* raMmap, 1921 május s:»in. évf. 99. NEMZETI UJSÄG iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiitiiiiiiiiüiiiiiiiiiiii, mi, ni, iiiiiiiiiiniRmiiiHiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiuiHiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiimiii! Szerkeszt5s£{':Gerlőczy-u.ll.Telef.:Józs.65,Józs.(6>5>67, KFRF97TFNY Pill ITIk A I NAPIT AD Előfizetési ári Egész évre 440 kor., félévr« 220 kor., 5-68, 5-69. Éjjeli telef. s 7S-3S és 75*31. — Kiadóhivatal: RÜH ML 1 üfl I PULII Ili AI HArlLAP negyedévre 110 kor., egy hónapra 40 kor. Egye* Kárt Gerloezy-n. 11. Telefon: 5-67, 5-68. Reklamáció: 19-25. Felelős szerkesztői Tűri Béla« 2 korona. — Hirdetések millimétere* díjszabás szerint. jykert. "(*) Egy összetört nemzet ünnepli legnagyobb fiát, a, törhetetlen aggastyánt. Egy kétségbe­esett és kétségbeejtő kor ünnepli a legnagyob­bat azok közül, akik az összeomlás gyanútlan, idilli előestéjéből egy boldogabb kornak emlé­keivel és más levegőnek, más erkölcsnek nevelt­ig­égével származtak át a szörnyűséges jelenbe, hogy tanulság, példa és­­ reménység legyenek. A készülő országos ünnepnek méltó nyitánya az a tény, hogy a Szent­ István-Tájjánlat — a magyar kulturkatolicizm­usnak ezes a gazdag­­multú tudományos szerve — elnöki székébe vá­lasztotta őt. A magyar nemzetnek és Apponyi Albertnek egyaránt tragikuma, hogy a fehér­­h­ajú pátriárka föltornyosuló alakja körül bá­natos magyar sóhajok lengetik meg az ünnepi mécsek fényét Pozs­ony, Kassa, Kolozsvár, Temesvár, Pécs felől, s a magyar igéretföld zengő szavú táltosának élete estéjébe elrablott városok tornyai rajzolódnak, keserű bizonysá­gul, hogy a függetlenségi eszme prófétájának ünnepéig még az is elveszett, amii a bécsi elnyo­matás haraggal tűrt napjaiban is­ szabadon, boldogan a mienk volt. A kép komor, s egy Berzsenyi Dániel tudná zordon versekkel meg­örökíteni, — de e sötét rajzolat mögött földereng egy másik, a­mi ma a f­elé a derengő kép felé fordulunk. Mert van ez ünneplésben egy másik bizonyosságunk is: az öntudat, az önbizalom és a remény bizonyossága, amely megadatott ne­künk Apponyi Alberttel, azzal a tömérdek szel­lemi és erkölcsi kinccsel, amit e vérünkből sza­kadt férfiú jelent, és megadatott azzal, hogy az összetört magyar nemzet ilyen férfiút ünnepel­het és ezt a férfiút büszkén, báládatosan ün­nepli is. Nem a „bérelt ódák“ panegyrikus hangja tör ki belőlünk, m­ikor Apponyi Albertet politikai pályafutásának ötvenedik évfordulóján a büsz­keség, a szeretet és a hála szavaival üdvözöljük. Ennek az ötven esztendőnek éppúgy megvoltak a hétköznapjai, mint minden ember­i életnek. Ennek a pályafutásnak éppúgy megvoltak a fáradt pillanatai, tévedt utjai, mint minden földi zarándoklásnak, legyen bár zarándokbotja fejedelmi pálca vagy görcsös paraszti bot. De Apponyi Albert útja egy emelkedett léleknek,­ egy csodálatosan mélyhitü kereszténynek és világraszólóan kiváltságos intellektusnak az útja volt mindig. Ő ama kevesek közül Való, akiket Emerson szava, a „representativ man“ ritkagyémántú jelzője illet, hősi férfin, akinek politika, közélet, tehetség, szereplés nem idő­­fölés, nem foglalkozás és nem babérkeresés, hanem a csontig ivakodott felelősségérzet, a költői mélységgel érzett elküldetés parancsa. Erre a nemes aggastyánra áll a hősi életnek az a meghatározása, hogy a hős nem azt kérdezi az életitől: „mit adhatsz nekem még, még?“,­­ hanem azt kérdezi minden bőséges ajándéko­zása után: „mit adhatok neked még, még?“ Apponyi Albert mindent nemzetének és nem­zetén át az emberiségnek adott, ő valóban „másra költő élte dús javát“, s mert ez a tékoz­lás az, amely kifogyhatatlanná gazdagítja a szent tékozlót, Apponyi Albert ma is még kin­cseket osztogat boldogtalan nemzetének. Első­sorban egy nemes, fenkölt élet erkölcsi példájá­nak, sugalló erejének kincsét — amely mérhe­tetlenül fontos annak a nemzetnek, amely er­kölcsei megfogyatkozását vezekli politikai ka­tasztrófájával s erkölcsi talpraállás nélkül föl nem szabadulhat, — másodsorban pedig vi­­gasztaló és bátorító igéinek prófétai gazdagsá­gát. Mikor Apponyi Albert arcélét e rövidéletű papírra szeretnék rajzolni, valóban a „gazdag­ság zavara“ fogja el az embert. Melyik Appo­­nyit is rajzoljuk? A politikai küzdelmek fényes orátorát, akinek szava félszázadon át, agyat­­szivet bűvölt ebben az országban? Rajzoljuk Európa és Amerika ünnepeltjét, aki mindenütt ott volt, ahol a keresztény kulturemberiség nagy eszményeiért kellett szót emelni, akit a Szentlélek oly bőven megáldott a nyelvek ado­mányával, hogy a külföld — amelynek mi oly sokáig voltunk kanászok, jogászok és betyá­rok, f­elálm­élkodott rajta, s akit Amerika olyan hivatalos tisztességgel fogadott, ami­lyenben külföldi létére addig csak Laf­fayettenek és Kossuthnak volt része? Raj­zoljuk a gerinces férfiút, aki soha nem h­ízelgett a csőcselék aljas ösztöneinek, de a koronás király előtt is bátran, nyíltan merte tolmácsolni egy elnyomott nemzet jo­gait, vágyait, kívánságait? Vagy mutassuk meg azt a fér­iut, aki wagneri fenséggel tudott szólni az emberi művészetek legszebbjének, a zenének szelleméről? Azt hisszük, mind e voná­sok csak részletvonások, mind e képességek — minden nagyságuk mellett — abban az erkölcsi nagyságban gyökereznek, és kapnak eleven, tartalmat, folytonos irányítást, amelyet a­miről Apponyi Albert jelent, a homo catholicus-nál; abban az igazi, őszinte és bátor hitéletében, amelyhez foghatót vezérptolitikusainknál alig tapasztalhatunk. Úgy érezzük, hogy a legna­gyobb Apponyi az az alázatos Apponyi, aki reggel odamegyen a templom homályába, a szenvedő és reménykedő emberek lelki demo­kráciájának közösségébe, akinek kiváltságosan magas alakja térdet hajt az oltár előtt s aki a többi szomjas lélek testvéri egyszerűségé­vel és alázatával mond mea culpát Isten szol­gájának. Ez a mély hitélet, a hitnek ez az élményi ereje és folytonos­­ áramlása, ez a nagy alázat és szeretet — amely olyan sértő botr­ány a gőgös értelemnek és a megmerevült léleknek — ez az az erő, amely nem engedte, hogy Apponyi Albertnek képességei mindössze virtuozitást jelentsenek és „zengő érc, pengő cimbalom“ maradjanak. S ez az a fenkölt és erőteljes példa, amelynek eleven sugallata nél­kül hasztalan ünnepel és remél a maradék magyarság, és ez az a motívum, amely túl­­emeli szokásokon és külsőséges cermóniákon az ország Apponyi-ünnepét. Tudjuk, hogy a sors nem kímélte meg Apponyit és az ő magasztos öregségét. Amit ellene, legjobb szándékai és legtisztább egyé­nisége ellen egy idegen fajnak gonosz, kegyet­len csábosai a rágalmaikkal, csúfolódásaikkal vétettek, azt ő egy krisztusi mozdulattal meg tudta bocsátani és el tudta felejteni. Minden­nél keserűbb lehetett azonban neki, hogy agg korára egy keresztrefeszített ország nevében kellett elmennie a nyugati barbárság „írás­tudói és farizeusai f­elé és látnia kellett, hogy a becsület és az igazság még az ő hatalmas ékesszólásán át sem tudja fölnyitni a vakok szemét, a gonoszok szívét és a dölyfösek értett­­m­ét De Apponyi úgy tért vissza, hogy a re­mény szavai nem hervadtak le ajkáról, s ő minden Paris és Versailles után rendületlenül hirdeti az ígéret földjét, amelyet ő még életé­ben meg fog látni, nem mint látomást, hanem mint valóságot . Apponyi hite épp olyan erő nekünk, mint az a tudat, hogy bármilyen mélyre sülyedtünk, még mindig van olyan ün­­nepelni és büszkélkedni való erkölcsi gazdag­ságunk — nem elvontság, nem jelkép, hanem eleven élet és cselekvő személy — amilyenhez Öreg szilfa. — írta : P. Ábrahám Ernő. ■Reggel nyolc óra tájban csak bevágtat Andris a hortobágyi máthi telepre. — Hát ennek meg mi a baja? — gondolja magá­ban István, az öreg hajdú. Mert látja a habos ló­ról, hogy indulatban a gazdája. De el nem árulná fél világert, hogy a más dolgával is törődik. Csak áll a kerítés mellett s mindössze annyit vet a kö­szönő bojtárnak: — Hát te? Az nem is felel. Nagy dologról van most szó. Kicsi ahhoz a hajdú, becselet helyett ő is kérdez: — Itthon van a tekintetes doktor úr? Mért ne volna. s­ A lakásban? ■— Mért volna. — Hát? — Ott. A legény elfordítja a lovát s az istállókhoz vág­tat. Az orvos éppen kész s jön ki a Kornya-istálló­­ból.— Na mi az, Andris? Baj van, tekintetes úr? —­ Majd eligazítjuk. — Nehezen. Nagy baj van. — Lóban? — A Demeterben! Az állatorvos nyugodt, jóindulatú ember. A­­vil­lám leülne mellette, meg se rezzenne. De erre már felüti a fejét: — A Demeterben? — A Demeterben!­­ A Demeter a legszebb háromesztendős csikó a törzsménesben. — Hát beszélj fiam, — biztatja a doktor. — Megverték. — Megverték! —, kérdi a doktor­, mintha nem femaín !— Meg. — Ki verte meg? — Gábor bátyámék. A doktort a ló érdekli inkább, a körülmények csak azután. Aszerint kérdezi: — Nagyon?­­— Meg biz­arr kegyetlenül, — Esett-e benne kár?. A szemében, •'v-- Kiütötték? — Ki nem ütötték, de a balszemével aligha lát többet. — Ne beszélj­ már, na! — Mondom! — Hej te, — tör ki most az állatorvos, — te is csikós vagy, te, hogy nem tudsz a lóra vigyázni? — Vigyáztam én. — Vigyáztál ám a szűrödön! Aludva! Hanem ez drága lesz néked, úgy tudd meg! , A csikós hallgat. Az állatorvos is­ hűti a felindu-­lását Azután megint kérdi: — Mikor történt?­­— Ma, hajnalban. » — Mondd el! — Hát Gábor bátyámék megfogták... — Mert megint a gulya közé engedtétek a mé­nest! — tört a beszédbe a doktor haragja. A legény nem mentegetőzik. Ami hiba, az hiba. Hát csak­­folytatja. ...... — Négy ló szökött át. Azt is mindjárt észrevet­tük, mentem is utána azonnal. — Mentél ám a hátadon, behunyt szemmel, aludva! ...... — Elszaladtak, — menti magát Andris kurtán. — Elszaladtak! Dajkának állj gyerek mellé, ne csikósnak méneshez! A bojtár nem felel, mert érzi, hogy leveles, ha­' nem mondja tovább: — Csak látom, hogy dolgozik ám Gábor bátyám, meg a négy cselédje, bottal verték az egyik lovat, a Demetert verték, ahol érték, de leginkább mégis a fejét Még meg is kötöttek, Eay­­iához. Mikor, megláttak, elengedték, de engem is halállal fenye­gettek. Mintha félne tőlük valaki! Az utolsó mondatnál megvillant a szeme. A doktor sokáig nem szól. Gondolkozik. Végig csalapodott haraggal mondja: — Hát hiszen van néked számadód, aki felel a lóért. Te meg majd felelsz a számadódnak. Az a cselédje vagy. . . — Felelek! — vágja a legény dacosan. — Bizony hogy felelsz! — Hallgatnak. A legény várja, mi lesz? — Most hol a ló? — kérdi végre a doktor. — A ménesbe, a több­ivek — Eredj érte, vezesd ide. Ha még tudnék valna mit segíteni. Megértettél? — Igenis, tekintetes doktor úr! Alig vágtatott el a csikós, érkezik ám az­öveg Szoboszlai Gábor is. Magas, széles szál ember. A kor megeszítette hullós fürtjeit, de a derekát nem hajlíthatta. Vagy meghajlítják-e az öreg szilfa büszke törzsét az évszázadok?_A szőrére fordított bunda még vastagabbá teszi. Kezében bot. Köszön tisztességgel. Kérdi a doktor: — Na, Gábor, mi történt az éjjel? — Az öreg nagy lélegzetet vesz, leeresztett két keze mozdu­latlan marad, de ökölbe szorul, mellét kidüíi, nya­­kát még vastagabbá teszi az indulat, telt, széles arcát elfutja a vér. Kitörni készül, de megembereli magát: — Hát tekintetes úr, hatvan esztendeje szolgád­­om a várost, becsületben, de ilyen még nem tört­­ént rajtam! — Milyen, Gábor? Most már nem bir magával az öreg. Kitör: —­­ Milyen? Hát tekintetes ur, vagy elmegy a­z Andris a törzsménestől, de ebben a minutumban, vagy a gyilkosa leszek! — Mi mondjuk azt meg, Gábor, — feleli nyugod­tan az állatorvos. — A mátai biztos ur dolga az, nem a magáé. — Tudom, — veti az öreg s végigcikázik a hat­ran a szemében, a bundáján ránt egyet a két váb n.

Next