Nemzeti Ujság, 1922. december (4. évfolyam, 274-297. szám)

1922-12-08 / 280. szám

­ /, , , r ■ \ Ki.­ 0 . A / szerkesztőség is kiadóhivatal: Budapest, V. kerület, Honvéd­ utca 10. Telefon 127—16, 127—17, 127-18, 127—48 és József 65. Fiókkiadóimat al: IV* Duna­ n.6. Telefon: 12.”—08 és Teréz-körut 62. Telefon : 121—48 KERESZTI út politikai napilap ^ ■■ (7­70. IV. évfolyam 280. szám. Ara korona Péntek, 1922 december 8■ NEMZETI ÚJSÁG Előfizetési ár: Egy hónapra 200 kor., negyedévre 660 kor. Egyet szám 10 kor. Hirdetések milliméteres dijszabás szerint Reklamációk: 19—25. Aki a törvényt írja A törvény úgy születik, hogy írástudók for­mába öntik azt, ami a köztudatban eleven erejű törvény volt már ősidők óta. A törvényt nem a jogtudók alkotják, nem a parlamentek hozzák; a törvények alkotója a nemzet. Minden törvénynek kezdete a közakarat, minden tör­vény, minden jó, minden igazi, minden mara­dandó törvény így fogamzott, igy növekedett, igy fejlődött, igy forrott ki magából az életből, az emberek lelkéből, tudatából, akaratából. Most újra formába kívánkozik, betűbe vágyódik egy törvény, amelyet újnak neveznek majd, pedig nem az. Mert ott él évtizedek óta már a szívek rej­tekében, honnan a vér pirosán, forrón áramlik a tagok felé, ott él az emberi homlok mögött, hunyt pillák alatt, a szemek mélyén, szép lelkek álmában, nemes és derék magyar akaratokban. Petőfi Sándor tiszteletét nem kell parancsolni a magyarságnak. .Neve, végzete, világító nagysága, büszke és tünemé­nyes emléke ott ragyog a magyar bölcső fölött és beborítja fényességével a föld mélyébe szálló magyar koporsót. Neve ott él a zugó erdőkben, beirva az arcredőkben, széthulló csontokban, porladó szivekben, gyermek gögyögésében, roskadt agg sóhajában, szerelmes ifjúság bol­dog dalában, gonddal terhelt férfi komor sza­vában. Neve ajándék, amit örökségbe kaptunk. Neve áldás, ami fejünkre hullott. Neve dicső­ség, amiben mi árvák, szegények, kifosztottak sütkérezhetünk. Nimbusza hatalmas fegyver, amellyel hadakozhatunk, reménysége jó jöven­dőnek, vigasztalása balsorsa jelennek. Hit, erő, esküvés. Mi jó fegyverünk, mi győzhetetlen igazságunk. Ez a név, ez az emlékezet élő tör­vény a magyarság tudatában hosszú-hosszu év­tizedek óta. De amióta sötétség borult ránk, azóta még inkább, még dacosabban, még tragi­­kusabb erőben él bennünk ez a nagy magyar példa, ez a legszebb magyar élet. Mert amióta elvették tőlünk minden javunkat, ami látható, ami megfogható, ami anyag, ami lebírható, azóta lázas elkeseredésünk mohó fanatizmusá­val ragaszkodunk ahhoz, amit el nem vehetnek, mert megfoghatatlan, mert láthatatlan, mert legyőzhetetlen. A törvényt, ami a szívünkben, az agyunk rejtekében eleven törvény volt már, most majd papirosra írják. De mielőtt a törvényalkotó keze megragadná a pennát, volna egy kérő szavunk. A jövedéki adók, a büntető paragra­fusok és a végrehajtási klauzulák fogalmazá­sához szokott kodifikátorok tisztes kezét szeret­nék egy percre félretolni, elhárítani. A Corpus Jurisba lánggal írják be azt, ami örök fényes­ség, örök dicsőség. A nemzet, melynek egy és oszthatatlan akaratából sarjadt ki ez a tör­vény, a nemzet, amely a haza bölcse és a leg­alkotmányosabb uralkodó után Petőfi Sándor emlékét iktatja harmadiknak törvénybe, a nem­zet azt akarja, hogy ez a törvény ne hasonlít­son a többihez. Ettől a törvénytől maradjon el messze minden szürkeség, minden sablon, min­den megszokottság, maradjanak el a hétköz­napok. A magyar törvénytár hideg és nyugodt sorai közül égig lobogjon ennek a törvénynek a tüze. Forró és büszke szavaiból zengjen ki a világ éjszakájába mind az érzés, mind a vágy, mind a keserű fájdalom, mind az égig érő re­ménykedés, ami a magyar szivekben egy hatal­mas orgona zengésével kiáltja a kihamvadt szivű világ felé Petőfi Sándor nevét. A magyar törvénytárba most ihletet kéz írja a törvényt. A magyar törvénytárba most olyan szót írjanak, amely egy meggyötört nagy nem­zet egész szívét, egész rajongását és hitét fe­jezze ki. Költőnek kell megírni ezt a törvényt. Költőnek, aki legjobban érzi e mai nemzedék­ből Petőfi Sándor szellemét, akiben tudattá vált az igazi Petőfi életének minden tanulsága, lé­nyének emberi és költői nagysága, végzetének tragikus szépsége, földi vándorlásának szimbó­­likus magyarsága. Ki volna méltó erre a fön­­séges feladatra, hogy minden időknek emléke­zetére, egész világnak tudomására, e kor gyer­mekeinek becsületére odavésse húszmillió ma­gyar szív szavát a Corpus Juris örök lapjára? Ki volna méltóbb erre más, mint Petőfi kultu­szának csodálatos lelkű nagy magyar áldozója, irodalmunk legnagyobb élő büszkesége: Herczeg Ferenc. A nemes, kiváltságos zseni, aki olyan magasságban él a mai magyar irodalom fölött, ahonnan már a fellegekkel társalog és közelebb van Petőfihez, mint a társadalmi, gazdasági és politikai posványba sülyedt irodalom hit­köz­napiságához. Rójja ő a törvénytáblákra az ünnepi igét, mely megszólaltatja a magyar szi­vek hódolatát, akaratát, hitét, jövőt vívó ke­serű reménységét, írja ő az örökkévalóság számára azt a szót, mely Petőfi nevét kiáltja a mélységek mélységéből a magasságok magas­sága felé! Az ellenzék a rendi törvény ellen passzivitásba készül Félhivatalos „magyarázat" a Javaslatról — A nemzeti alapon álló ellenzék egy táborba tömörül (A Nemzeti Újság tudósítójától.) A közrend fokozottabb védelméről szóló törvényjavaslat felkorbácsolta a politika hullámait. Az ellen­zék — mint a Nemzeti Újság jelentette — a leg­nagyobb elkeseredéssel tárgyalja a kormány­nak azt a szándékát, hogy ezzel a­ törvényja­vaslattal állandósítani akarja a kivételes hatal­mat és a kivételes hatalom alapján kiadott ren­deleteket, amelyek ellen annyi jogos és méltá­nyos kifogás hangzott el. Mi nem tudjuk el­hinni, hogy a kormány komolyan gondol a javaslat tör­vény­esí­tésére. Annyira merev a ja­vaslatnak minden tervbe vett intézkedése, hogy szégyenfoltja lenne a magyar törvénykönyv­nek. Azt hittük, hogy a kormány csak a kivé­teles hatalom érvényességét akarja a javaslat benyújtásával meghosszabbítani és majd idő­vel módot talál a kivételes hatalom alapján ki­adott rendeletnek megfelelő és elfogadható tör­vényes pótlására. Ezt a reménysugár­ most mintha elhalványí­taná a kormánynak egy ma kiadott félhivata­los magyarázata, mely a Magyar Távirati Iro­dában jelent meg. Sem kedvünk, sem terünk nincs annak a stiláris szörnyűségnek szó sze­­rint való ismertetésére, amelynek ez a félhiva­talos nyilatkozat valóságos iskolapéldája, de csodálkoznunk kell azon, hogy a magyar kor­mány hivatalos nyilatkozatai ilyen ijesztően rossz és sötéten értelmetlen fogalmazásban jutnak a közönség elé. . . A közrend fokozottabb biztosításáról szóló javaslat „több oldalról részesült szigorú bírá­latban, sőt erős támadásban is“ — mondja a nyilatkozat — amit jórészt annak lehet tulaj­donítani, hogy a javaslat szövegének alapos ta­nulmányozására még nem volt elég idő. A ja­vaslat intézkedései a nyilatkozat szerint nem veszedelmesek a közszabadságra, csak a sza­badosságra törekvőknek lehetnek kellemetle­nek. Az internálás kérdésében pedig lényegesen szűkítik a hatóságok jogkörét. A nyilatkozat azután felsorolja a leginkább kifogásolt ren­delkezéseket, elsősorban a közigazgatási dolog­­házba való utalást, mely csak akkor következik be, ha az előzőleg rendőri felügyelet alá helye­zett személy megszegi vagy kijátssza a „reá megállapított korlátozó rendelkezéseket“. (Te­lefon, levéltilalom stb.) „A súlyos következ­ményt tehát saját magának tulajdoníthatja az, aki megbízhatatlanságának adja bizonyságát“. Azt pedig — mondja a javaslat, — hogy kik mi­nősíthetők rendőri felügyelet alá helyezés vagy közigazgatási dologházba utalás szempontjából aggályosaknak, a javaslat hatodik paragrafusa kimerített részletességgel sorolja fel. A helyzet itt az, hogy éppen ez a 6. szakasz olyan elasztikus, hogy abba minden belemagya­rázható. Büntetendő például az állami vagy nemzeti egység megbontására alkalmas cselek­mény elkövetése vagy támogatása. Nem va­gyunk bírói fórum sem mi, sem a közigazgatási hatóság és így egyikünk sem tudja pontosan meghatározni, ki bontja meg az állami vagy nemzeti egységet. Az-e, aki az egységes párt egyedül üdvözítő politikáját nem vallja magáé­nak, vagy az-e, aki nagyszerű eredményeket fel­mutató külpolitikánkra nem esküszik feltétle­nül? A lapbetiltásra való felhatalmazást — foly­tatja a félhivatalos — azok a túlkapások teszik elkerülhetetlenné, amelyeket egyes lapok szinte naponként elkövetnek és amely túlkapások a közállapotok „meghiggadását“ mindennél hat­hatósabban akadályozzák. Ezek a megtorló in­tézkedések nem is érintik tehát a tárgyilagos sajtót, hanem a sajtónak csak azt a részét, amely „túlzott célokat" tűz maga elé. Hogy ezek a túlzott célok mik, arról nem beszél a fél­hivatalos. A félhivatalos magyarázat azzal a kissé homályos kijelentéssel végződik, hogy a kivé­teles védelmi eszközök elejtésére az első lépést azoknak kell megtenniük, akik a békés idők rendjének visszatérését izgató magatartásuk­kal állandóan akadályozzák, mert csak ha megszűnt az ok, szünhetik meg az okozat is. Az ok és okozat között lévő összefüggést itt nem értjük. Nem tudjuk, melyik az ok, mely­nek megszűntével megszűnik az okozat. A ren­delet­e, mely mindenre alkalmas, csak a „bé­kés idők rendjének visszakozására“ nem, vagy az „izgató magatartás“,­melyet az ilyen javas­latok csak elmérgesítenek. Az ellenzéki pártok, elsősorban a keresztény ellenzék és a Nemzeti összetartás Társasköre ma este behatóan tárgyalták a rendtörvény­­javaslatot és egybehangzóan a legélesebben állást foglaltak ellene. Az ellenzék — mint néhány vezető politikus­tól értesülünk — végsőkig elszánt harcra ké­szül, és ha semmiképpen sem tudja megakadá­lyozni, hogy a javaslatból törvény legyen, passzivitásba megy. Ha a javaslatot a kor­mány mégis tárgyaltatni akarná, akkor egy­séges frontban vonul fel az egész ellenzék és M. A francia katolikus sajtó élesen elítéli a pozsonyi katolikus nagygyűlés betiltását . Páris, december 7. A francia katolikus sajtó, nevezetesen a Figaro, a Croix, az Eclair, a Libre Parole, behatóan foglalko­zik a pozsonyi katolikus nagygyűlés betiltásával. A kongresszust tudvalévően december 3-ára terveztek és napirendjén a Felvidék magyar, tót és német ka­tolikusai akartak előadást tartani. Vezérszónokok let­tek volna Szüllő Géza, aki az egyház és az állam je­lenlegi viszonyáról, Palkovich Viktor prágai nemzet­gyűlési képviselő, aki a katolikus egyházvagyon ke­zeléséről és rendeltetéséről és Chladik Ágoston, aki a felekezeti katolikus iskolák ügyéről beszélt volna. A gyűlést Veni Sancte előzte volna meg, a gyűlés vé­geztével pedig a főpásztorok jelenlétében Te Deumot akartak tartani és egyházi áldást osztottak volna ki. A gyűlésre meghívták a püspöki kart is és hogy a katolicizmus a maga lojalitását igazolja, üdvözölni akarták a pápát és a cseh köztársa­ság fejét A francia lapok furcsának találják, hogy a Svohmn­­kormány, bár a kisebbségi jogok védelméről szóló nemzetközi szerződés Csehországot is kötelezi és bár Benes és Massiryk a külföldet és a Népszövetséget úgy tájékoztatta, hogy a felekezetek szabad működé­sét megengedik, a felvidéki egyesült katolikusok ma­­nifesztációját megtiltották. Az egyik lap rámutat arra, hogy a Svehla-kormány olyan egyházpolitikai törvényeket akar életbe léptetni, amelyek egyenlők a vallások megsemmisítésével, köz­vetve tehát egyenlők a felvidéki tótság expanzív ere­jének megsemmisítésével is, mert a Felvidéken a ka­tolikus és tót öntudat jóformán azonos. A cseh par­lament házszabályai lehetővé teszik, hogy még a leg­nagyobb fontosságú törvényt is egyszerűen napirend­re tűzik, megállapítják, hogy hány óráig tarthat a tárgyalás, az idő leteltével a vitát berekesztik és így bármilyen törvényjavaslat törvénnyé válhat. Az egy­házpolitikai törvényeket a Svehla-kormány a legradi­kálisabb módon­ akarja megvalósítani. Az egyházi vagyont mindenütt államosítani akarják, a felekezeti iskolákat el akarják törölni, ki akarják mondani a templomok és rituálék egyenlőségét, vagyis megenge­dik azt, hogy minden templom minden felekezet ré­széről istentisztelet tartása céljából helyiségül szolgál­jon. A temetőket felekezetnélkülivé akarják tenni és minden egyházi jellegű egyesületet fel akarnak ősze látni. A francia katolikus sajtó a legélesebbigyel­té­ ezeket a radikális terveket. (M. T. I.)

Next