Nemzeti Ujság, 1930. július (12. évfolyam, 146-172. szám)

1930-07-01 / 146. szám

. •I Egy hóra 4 pengi, negyedévre 10 pengi 80 fillér* egyee síim ára 16 fil­lér* vasárnap 13 fillér - Hirde­tések millimé­teres dijazatáa­y serial. ♦♦ Felelős szerkesztőt TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI Sz. 1930 julius 1. Xb­ évfolyam 146• szám ♦ Kedd. ♦ * Gazdasági túlméretezés írta: Zachár Gyula dr. egyetemi tanár A párisi egyezmény ratifikálásával Ma­gyarország új történelmi korszakba lé­pett. Visszanyerte a mohácsi vész óta nél­külözött teljes állami önállóságát. Im­már senki sem szólhat bele állami éle­tünkbe és kizárólag rajtunk múlik, hogy oly intézményeket létesítsünk, oly gazda­sági, társadalmi és kulturális állapotokat teremtsünk, amelyek egyrészt alkalmasak arra, hogy a magyarságnak e csonka ha­zában tömörült maradékát a megelégedés érzetével töltsék el, másrészt vonzó erővel bírjanak a leszakadt részeknek a termé­szeti tényezők folytán amúgy is ide gra­­vitáló lakosságára. Tehát olyan helyzet kialakítására kell törekednünk, amely a mágnes ellenállhatatlan erejével ragadja hozzánk az elvált országrészeket és azok lakosságát. Természetesen azonnal elő­térbe nyomul a kérdés: honnan merítsük ezt a magnetikus erőt, amely ezeknek az eredményeknek az elérésére képesíti Van­nak, akiknek az a meggyőződésük, hogy ily eredmények elérésére jelen kormány­zati rendszerünk teljesen alkalmatlan, mert szerintük konzervatív, sőt diktató­rikus jellegű, holott az ő felfogásuk sze­rint nagy eredményeket csupán a demo­krácia és a liberalizmus alapján lehet el­érni. Ezt az álláspontot azonban tévesnek kell tekinteni. A konzervativizmus, demo­krácia, liberalizmus nem egyebek, mint általános irányok, elvek, keretek, amelyek mindössze azt akarják kifejezésre juttat­ni, hogy politikai elgondolásunk közép­pontjába célkitűzéseink irányítójaként az államot, az egyént avagy az egész embe­riséget kíván­ju­k-e helyezni? Az irányok, elvek, keretek azonban az elgondolásnak pusztán elméleti formái, amelyek mind­egyike alkalmas lehet egy állam felvirá­goztatására vagy elsorvasztására asze­rint, hogy jó vagy rossz tartalommal lesznek megtöltve. Tehát nem a kereten fekszik a fősúly, a lényeg, hanem a tar­talmon. Maga az állam is csupán egy ke­ret, amelyet polgárai vannak hivatva megtölteni élettel, erővel, vitalitással. Valamint az eleven természetes organiz­mus egészsége és ereje az azt alkotó sej­tek és sej­tszövetek életképességétől függ, azonkép az állam erejének és életképessé­gének a nagysága is alkotó egységeinek, polgárainak egyéni hajlandóságától, ké­pességétől, szóval belső egyéni értékétől függ. Ha tehát fokozni akarjuk államunk erejét és vitalitását, olyan egyének neve­lésére kell törekednünk, akik át vannak hatva a nemzet által megvalósítandó nagy feladatok tudatától és elegendő akarattal és energiával bírnak arra, hogy ezeket a feladatokat meg is valósítsák. Ezt a tudatot, az állami nagy feladatok megoldására képesítő ezt a lelki alkal­masságot kultuszminiszterünk, Klebels­­berg Kunó gróf egy igen találó, a küzdő, törekvő, cselekedni akaró egyén belső ér­tékét élénken jellemző elnevezéssel jelölte meg, amidőn a nemzeti ideálok megvaló­sításáért cselekvőleg küzdő törekvést „neonacionalizmusnak“ nevezte el. Nem­zeti létünk, mondja ő, csak azzal bizto­sítható, ha a súly, amelyet a szám, az életrevalóság, a históriai állás nyújt, a közművelődés súlya alatt hatályosabbá tetetik. A nemzeti célok új, pozitív beállí­tása most azt követeli, hogy ma erősen többségben legyenek sorainkban a pozi­tív emberek, azaz, hogy mentül több le­gyen közöttünk az aktív, produktív, kon­struktív, alkotó, teremtő ember. Midőn pedig a kultuszminiszter kimondja, hogy ilyen egyének nevelése az ő pedagógiai programja, akkor nemzeti életünk egy oly szilárd bázisát készül megteremteni, amelyre nyugodtan lesznek ráépíthetők az állami intézmények ama építményei, a­melyek hivatása leend az állam nagy ideáljainak megvalósítására irányuló nemzeti törekvéseket sikeresen szolgálni. A „neonacionalizmus“ elvének célkitű­zése tehát az, hogy a nemzet nagy ideál­jai iránt fogékony lélekkel bíró ifjúságot bocsásson az állami élet rendelkezésére. Hogy a kultuszminiszter úr pedagógiai programjának következetes megvalósítá­­sával ez sikerülni is fog, abban kétel­kedni nincs semmi okunk. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy a „neonacionalizmus“ egymagában csupán egy cselekvési lehetőség, pozitív, reális gondolatok megvalósítására irányuló hajlandóság, egy szép remények teljesü­lésére jogosító ígéret. A megfelelő gazdasági és társadalmi berendezkedés gondolata egymást kiegé­szítő fogalmak. Hiszen a vagyon egész­séges megoszlása minden szociális köve­telmények legfontosabbika. Valamint az eleven természetes organizmusnál egyes szervek túltáplálása akadályozza a szer­vezet egészséges működését, sőt annak pusztulását is előidézheti, úgy az állami életben is a helytelen, az aránytalan va­gyonmegosztás a legnagyobb társadalmi betegségek kutforrása lehet. Túl nagy va­gyonok és talán méginkább a kényelmes megélhetés szükségleteit, messze megha­ladó túlnagy jövedelmeit széles társa­dalmi rétegekben kedvetlenséget, elége­detlenséget és egyben oly érzelmeket szül­nek, amelyek a nemzeti aktivitás erejét a ILs*?*fl*«*cjEiSufPsi ISIS ISISEI* Apponyi Albert''gróf nagy beszédet mondott' a­ legitimisták soproni nagyszabású zászlóbontó ünnep­ségén Hatvannyolc angol képviselő memo­randumban követeli a kisebbségek védelmét Wolff Károly nagy beszámolót mondott a Keresztény Községi Párt jubiláris nagygyűlésén Glattfelder püspök vezetésével az Országos Katolikus Szövetség za­rándokai a Szent Gellért-ereklyék­­kel visszaérkeztek Velencéből Hétfőn kivonultak a franciák a Rajnavidék területéről öt új bíborost kreált a pápa és la­­tin nyelvű beszédet intézett a tit­kos konzisztóriumon résztvett bí­borosokhoz A Times szerint az olasz-francia fegyverkezés akut veszedelem A spanyol kormány erélyesen lép fel a forradalmak ellen Tízezrek vettek részt Angelo Rotta pápai nuncius vezetésével a Jézus Szíve körmeneten Javult az ország külkereskedelmi mérlege A szerb király találkozót kért a ro­mán királytól Az év első felében negyvenkét szá­zalékkal emelkedett a fizetéskép­telenségek száma Botrányt rendeztek a kommunista vádlottak a hétfői főtárgyaláson Bolíviában katonai kormány alakult Véget ért a nemzetközi nagy regatta Befejeződött a hadsereg nagysikerű sporthete A vasárnapi tiszóversen­yen ismét W­yclfordti tsztenk Hétfőn tartotta a vámunió első kon­gresszusát ­ Zsibvásár a Campo de'Fiorin (Római jegyzeteimből) Írta: Lendvai István Campo de‘ Fiori: Virágok Mezeje. Köl­tői név, pedig azon a régi-régi téren, a­melyet jelöl, ott a Farnese-palota szom­szédságában, furcsa virágok nyíltak va­lamikor: a Campo de‘Fiorin végezték ki valamikor a halálraítélt gonosztevőket, mint azt Benvenuto Cellini önéletrajzá­ban is olvassuk és itt halt máglyahalált eretnek tanításai miatt Giordano Bruno, a háborgó lelkű dominikánus. Zöldpati­nás hatalmas szobra ott uralkodik a tér ezerszinű, hangos, de viszont nagyon prózai zsibongása fölött: ezen a téren van ugyanis a Mercato, a heti piac, amely azelőtt a Piazza Navonán zajlott, Bernini gigászi szökőkutja körül. Még a XIV. században a Kapitólium tövében tartot­ták. Nincs egyhamar színesebb és hango­sabb látványosság, mint a piaci életnek ez a nyüzsgése ott a téren, ahol olyankor még Giordano Bruno szobrát sem közelít­heti meg egészen a tudnivágyó idegen, úgy körülrakják az olasz kofák a zöld­ség, a halak, a gyümölcsök szédületes vál­tozatú halmaival. Piacjáró magyar asszonyainknak bőven akadna itt lelkendezni való, hiszen a déli ég alatt sok minden megterem és sok minden kedvenc étel akad (a hódító ánízs­­izó rinocchitól kezdve, amelyet a római iskolás fiúk úgy rágcsálnak iskolába me­­net, mint valamikor mi az édesfagyöke­rét), aminek otthon még a nevét sem hallják, színét­ sem sejtik. Vérszínűi furcsa gyümölcsök, soha nem látott halak, a na­rancs és a füge fantasztikus sokasága. Amellett pedig itt novemberben is akad zöldborsó és egyéb olyasmi, ami otthon nem kerül piacra az őszi­ időszakban. De amilyen jóleső látvány mindez a szem­nek — ámbár aki a tér neve után igazod­nék, csalódottan látja, hogy a Virágok Mezején virágot árulnak a legkevesebbet — olyan rossz sora van ilyenkor a ma­gyar ember fülének. Az olaszok amúgy is szédítő gyorsan és sokszor kellemetle­nül hangosan beszélnek a magyar ember­hez képest, hát még ott a piacon kínál­­gatás, alkudozás közben micsoda pokoli szökőkutya ugrál, pereg a hangoknak! Az árusok ordítva kínálják portékáju­kat: az asszonyok valósággal rikácsolnak az a­ka és vásárlás lázában és hol ne fogja el őket láz, ha­nem itt a mereaton, ahol az alkudozás legasszonyibb szenve­délye élheti ki magát? Fojzogató látvá­nyosság ez itt a nagy téglányalakú tér­ségén, ahova a szűk utcákból szakadatla­nul özönlenek buzgó vásárlók, bámész őgyelgők nagy kétkerekű, boroshordócs­kákkal megrakott lovastalyigákon afféle színes sváb esernyőkkel fölszerelt falusiak, a rúdra kötött jellegzetes szénaköteggel — és ahol valóban művészet a kiváncsi idegennek úgy „közlekednie“, hogy lás­son is kedvére, de testi épségében se essék hiba. Ha aztán megvetheti a lábát valamelyik esztéria előtt vagy egyik utca sarkán, akkor nemcsak a piaci tömeg tarka-barka nyüzsgésében gyönyörködik, hanem ab­ban a szinte valószínűtlen keretben is, amely az egészet közrefogja: középkori hangulat kapja meg egy ablak láttára, mely egészen az alatta levő bolt ajtaját éri és ahonnan két madárkalitka közül egy papucsos vénasszony hajól ki seprő­vel, mintha nyomban rálépne az emberek fejére. Igen, ezek a házak itt köröskörül a ma­guk hihetetlenül keskeny lépcsőivel, szűk­­mellű ablakaival és minden álszemérem nélkül való életképeivel, amelyek szinte régi holland festmények hangulatával hatnak, megkapó módon keretezik ezt a jellegzetes olasz sokad­almát, amely az év­ezredek nyomai között a diadalmas élet minden tiszteletlenségével és eleven ere­jével nyüzsög, üzérkedik, harsog az áradó napfényben. Mindez azonban gyermekjáték ahhoz képest, ami szerdai napokon zajlik nem­csak itt a téren, hanem a beletorkolló ut­cákban is. Minden hét szerdáján zsibvá­sár van a Campo de'Fiorin és környékén és olyankor a Cancelleria grandiózus épülete előtt — amelynek udvara Bra­­mante mesterműve — éppolyan vásári nyüzsgés van, mint a száradó fehérne­műkkel teleaggatott, piszkos, nyomorú­ságos szűk Via dei Capellarin, a Kalapo­sok Utcájában, vagy magán a Campon. Vagy nyolc-tíz utca megtelik árusok­kal, bódékkal és reggeltől késő délutánig rozsdás vasaktól, ócska bútordaraboktól, üres képkeretektől, rossz villanycsengők­­től, kimustrált konyhai mozsaraktól kezdve pezarol mázas edényekig, szebbnél szebb pompás drapériákig, metszett finom poharakig és egyéb üvegtárgyakig, antik képekig, színes olvasókig, hétágú sárga­réz gyertyatartókig, teknősbéka- és gyöngyház-remekművekig válogathat a holmikban, akinek vásárolni van kedve és hozzá természetesen pénze is. Ha ötször nekivágsz, ötször belefáradsz a mustrálásba és alkudozásba, mielőtt még a felét láthattad volna a zsibvásár­nak. De azt a lármát aztán, amivel ez a szerdai sokadalom jár, nem lehet leírni, nem lehet érzékeltetni. A hangok infernója ordítoz dobhár­tyád körül: egy-egy árus kivörösödött arccal harsogja órákhosszát teljes elre­­kedésig, hogy milyen olcsó és milyen ki­tűnő a portékája és hogy aki épeszű em­ber, okvetlenül él az alkalommal. Amel­lett az egyik utcasarkon három beszélő­gép is zenél, énekel, szóval egyszerre, asszonyok és gyermekek kiáltoznak egy­mással, a magyar ember egyszerűen bele-­ kábul mindebbe, amíg lassan kint az egész római élettel együtt meg nem szokta. Pe­dig nemcsak magyar hangok ütik meg itt a fület, hanem angol mondatok is: dél­­felé amerikai hölgyek, dúsgazdag missek bukkannak fel, előkelő ruházatban, szem­lélődni és vásárolni ebben a sokadalom­­ban, ahol szerencsés ember potom áron juthat sokszor értékes holmihoz, gazdag ember súlyos összeget elvesztegethet ra­vasz utánzatokra, talmi árukra. Magamfajta embernek azonban legked­vesebb ezekben a szerdai sokadalmakban a könyvek piaca. Az egyik mellékutcában tiz-tizenkét könyves bódé áll, ott azután válogathat a szenvedélyes könyvgyűjtő, a garasos rémregényektől, ócska álmos­könyvektől pergamenttáblás vagy disznó­­bőrkötésű régiségekig és a legmodernebb művekig, ezer meg ezer kiadványban, nem is szólva a régi metszetekről, térké­pekről, az antik pénzdarabokról. Hihetet­len összevisszaságban vannak itt egymás mellett selejtes holmik és értékes kiadvá­nyok, amelyeket jórészt csak úgy nagy­ság vagy vastagság szerint sorolt bele a könyvárus az egy, a két, az öt, vagy a fiz­­ik­ás darabok rekeszébe. De még hihetet­lenebb összevisszaságban jelentkeznek — akárhogy tolongnak, szorongnak — min­den könyvesbódénál a nyomtatott betűk és a könyvtáblák rajongói. Szabadon le­het válogatni, tetszésed szerint lapoz­hatod, tanulmányozhatod a portékát és igy egy-egy könyvhalmaz előtt egymás mellett szorong — elmélyedten vagy ide­gesen lapozgatva — mustrálva a köny­veket — tudós professzor, szakállas kapu­cinusbarát, nyurga egyetemi diák, par­­fümös úrhölgy, piros reverendás magyar kispap (olyan volt egykor itt Prohászka Ottokár is), paragrafusvadászó fiskális, motívumvadászó iparművész, áhítattal mélázó külföldi poétalélek és igy tovább. Van itt Dantenak, Tassonak, Ariostonak , műveiből húszféle kiadás, akad itt a legszigorúbb dogmatikai fóliámtól a leg­­pajkosabb Bocaccio-kiad­ásig minden el­képzelhető irodalmi műfajból és minden szakirodalomból, pókhálós öreg mise­könyv épúgy, mint bányajogi vagy ten­gerészeti szakmunka. Van itt szemét is, de akad benne gyémánt is. Könyvked­velő ember órákig elszórakozik ezen a könyvpiacon, amely egyébként valami­vel csöndesebb is, mint a zsibvásár (Vagy ahogyan a római magyar akadémia vi­dám művészemberei elnevezték: „zsibaj“) egyéb területén. Ez mégis csak afféle mú­­zsák ligete, mert ha nem is aranyoszölld lombkoronák árnyán, de filozófus termé­szetnek akad elég megfigyelni és elmél­­­kedni valója itt a könyvek sorsáról. És egy-egy véletlen lelet, egy-egy szeren­csés mozdulat egyszerre mély húrokat tud megpendíteni Róma vándorának szí­vében. Nekem többek közt a kezembe került egy piros bőrkötésű, aranyszegélyes, vé­kony — ámbár kétszáz oldalas — köny­vecske is. A tábláján aranydiszités köze­pette aranybetükkel ez a szöveg: — Vadé Mecum du Retraitant par Mgr. A. Saint-Clair. (A lelkigyakorlatos Va­­demekuma, Mgr. A. Saint-Clairtől.) Alatta, ismét aranybetükkel: — A Son Eminence Le Cardinal Ram­­polla. A lelkigyakorlatot tartó papoknak és szerzeteseknek írt könyv szerzője tehát ezt a példányt Rampolla bíborosnak ajánlotta 1894-ben. Előlem egyszerre eltűnt a vásári zsibon­­gás: a pápaság történetének ez a tragikus, de éppen tragikumában oly nagy alakja, Mariano Rampolla del Tindaro tornyoso­­dott elém. A lángelméjű XIII. Leó pápa méltó államtitkárjja, akit a Rerum Nova­­rum pápájának halála után a katolikus Egyház fejévé választott meg a bíborosok gyülekezete, de I. Ferenc József vétója elütött attól a pápai tróntól, amely meg­illette volna. Nem ide tartozik most e kiváltságosan nagy szellem sorsának hát­tere (hova lettek azok ,az idők és hova lett annyi, mindennel együtt II. Vilmos rex­­imperátor hatalma, hova I. Ferenc József monarchiája!), de nekem ott a Campo de’ Fiorin eszembe jutott a huszonhat esz­tendővel ezelőtt, 1903-ban tartott konklávé tagjának, Matthieu bíborosnak írása Rampolitáról. A pápai tiarától jogtalanul megfosztott bíboros sápadt arccal, de síül­e­tegyen­esen állt a Sixtus-kápolnába­n, mikor Ausztria vétójára megadta klasszi­kus feleletét: — Élénken sajnálnom kell, hogy a pápa­­választás ügyében súlyos beavatkozás történt egy világi hatalom részéről az Egyház szabadsága és a bíborosi testület méltósága ellen. Teljes nyomatékkal til­takozom ellene. Ami az én csekély szemé­

Next