Nemzeti Ujság, 1930. augusztus (12. évfolyam, 173-197. szám)

1930-08-01 / 173. szám

Lenin napja írta: Márkus László Értem a moszkvai urakat: övék a hatalom és hatalomban élni jó. Értem az agitátorokat: bőséges pénzek ömlenek hozzájuk és ezért valamit kockáztatni is érdemes. Értem a munka nélkül éhező szegényt: minden változásból ő csak jobbat remélhet és elhinné azt is, ha a föld tengelyének kiegyenesítését ígérnék neki, mert a hit áfiumával elviselhetővé tompítja kétségbeesését. De képtelen vagyok megérteni azt az intelligens, tanult és informált fiatalságot, amely kockáztat, áldöz, dolgozik és szenved is annyit a kommunista eszmékért, amennyi erőfeszítéssel nagyon hasznos és veszélytelen munkát is végezhetne. Valami beteg romantika fertőzte a fiatal lelkeket, valami céltalan és torz hősiesség, mely küzdelembe és lázadásba ingerel a siker minden halvány reménye nélkül. Nem kell ahhoz valami nagy, átfogó ingenium, nem kell a dolgok vonatkozásainak kivételesen éles belátása, elég az egyszerű józan ész is, hogy az ember a betű szerint értelmezett marxizmus életképtelenségét felismerje. Még gondolkodni sem kell a dolgokon: a moszkvai urak szép sorjában kiteregetik azokat, gyakorlati példákon mutatják be, hogy az élet törvényszerűsége és az ő törvényeik között milyen kiegyenlíthetetlen ellentétek jelentkeznek és világosan szemléltetik, hogy ne e tankkaüfe nem természettudományos világkép, hanem valami groteszk fanatizmus mithosza, korlátolt agyak dilettáns metafizikája, degenerálódott vallási képzetek kivetülése. Mesterséges logikai épület, mely egy pár erőszakosan és minden reális kapcsolattól függetlenül kiagyalt, kávéházi próféták Belgiumi levelek írja: Neller Mátyás SZÁZ ÉV FESTÉSZETE Brüsszel, július hó. Valahányszor flamand, illetőleg németalföldi, vagy belga művészetről, festészetről esik szó, természetszerűleg azonnal mindenki a régi mesterek alkotásaira gondol. Valóságos fogalom gyanánt áll előttünk az északi országok középkori művészete, hisz jobbadán ezeken keresztül, ezek nyomán nyertünk bepillantást az ottani népek lelkébe. Az iskolában tanultuk, gyermekkorunk óta ismerjük többé-kevésbbé silány másolatok vagy színnyomatok révén ezen sajátosan egyéni műremekeket, melyek eredeti ■példányait legnagyobb részben a belga nagyvárosok múzeumai, Brüsszel, Bruge, Antwerpen és a többi sok más, őrzik. Mindezek a halhatatlan alkotások anymnyira lekötik az irántuk érdeklődő figyelmét, hogy rendszerint eszébe sem ■jut az embernek utánanézni, várjon milyen újabb irányokban, újabb alkotókban ■nyerték a régi németalföldiek folytatásukat; kik voltak azok, akik — eléggé bátran és merészen — utánuk még újat és szépet akartak, mertek tervezni. Valószínűleg innen van, hogy mifelénk, sajnos, általában eléggé kevesen ismerik a mai, új Belgium új művészetét és akik könyvhetévé tudják az összes orosz, német vagy francia impresszionisták és expresszionisták meg primitivek — és mindahány újabb irányzat csak létezik — szülei számadatait: idegenül és ér■tetlenü állnak meg egy-egy név előtt, ■mely néhány katalógusban előttük fölmerül. . .. Hogy az újabb belga művészet megismerése és világos áttekintése valóban nagy akadályokba ütközött általában véve is és nemcsak számunkra, távoli magyarok számára, annak fő oka a modern művek szétszóródása volt. Magángyűjteményeknek, régi családoknak csendjében és zárkózottságában lappangott ezen kornak legtöbb dokumentum és valóban nagyon régóta váratott magára egy egyetemes, gyűjteményes kiállítás megrendezése, mely arra hivatott, hogy összegyűjtse a százfelé aprózott sok ■mozaikkövet és abból a mai Belgium diadalmas művészetének egységes képét formálja, dühös ábrándjaiban fogant tantételen alapozódik. Nyilvánvaló, hogy az emberi közösségek nem öncélú képződmények, hanem arra valók, hogy az egyes ember biztonságát és életlehetőségeit konszolidálják. Az ember nem kollektív lény, aki eloszlik a tömegben, az ember egyéniség, az embernek különböző erői és képességei vannak és soha emberekből olyan társadalmat összeragasztani nem lehet, amelyben minden egyén lemond önmagáról és élete értelmeként a maga egyéni örömei és boldogsága, és a maga kiélése helyett a közösség Nirvánájában való eloszlást, a személytelen és semmi egyéni előnyt nem juttató közmunkát önként vállalná. Ha csupa szent vagy csupa egy kényszerképzettel terhelt őrült lenne is az emberiség, ez akkor sem valósulhatna, mert az erősebbek mindig többet produkálnak és ez a több mindig hatalmas többletet — egyéniségtöbbletet termel. Emberekből kollektív munkást tenyészteni nem lehet. A munka nem boldogság, azzá a munkával megszerezhető jobblét, nyugalom és bizony a vele megszerezhető egyéni fölény teheti. Nem igaz, hogy a proletárság külön emberfajta, mely egységes és minden egyedében egyféle, egyetlen belátásra hangolt. A proletariátus nem determináltság, hanem véletlen állapot. A proletár azért az, mert valamely természettudományos okból nem jutott önálló, kezdeményező, parancsoló funkcióima. Mindenki proletár, akinek megélhetése a tőke kényétől függ és a proletárállapota megszűnik abban az irányban, ahogy függetlenné tud lenni. A proletár gyerekéből tőkés lehet és a kézimunkáséból szabad intellektuell és soha senki észre nem veszi Masaryk elnökön, hogy iparosként kezdte, sem Edisonon, hogy rikkancsproletár volt. Arra a szamárságra építeni légy társadalmi reformot. Az idei jubiláris esztendő hozta meg ezt a kiállítást, melynek jelentős neve: Un siècle d‘Art — egy század művészete és mely hatalmas termeiben felöleli mind ■azt a roppant anyagot, melyet ezen utolsó, igazán rövid idő alatt a belga ■festészet, szobrászat, grafika, építészet, ■dekorativ és iparművészet létrehozott. Ha minden egyébtől el is tekintenénk,már maga ez a kiállítás is megéri a ■messzi turistának a legnehezebb utazás fáradalmait. Először történik meg ez alkalommal, hogy időrendben és a fejlődést világosan szemléltető elrendezésben kerülnek közszemlére ezek a képek, szobrok, melyeket az ország, sőt a világ minden részéből ez alkalomra idekölcsönöztek. November elsejéig hatalmas, tömör egységben áll a világ bíráló tekintete előtt Belgium szellemi életének ezen diadalmas dokumentuma. Jelenleg csupán a festészetet akarjuk röviden ismertetni és jellemezni, csak egészen halvány vázlatban és korántsem kimerítően vagy részletesen, hisz ehhez vaskos kötetek kellenének, és talán épen e festészet az, mely hozzánk a legközelebb áll, mely a legszervesebb egységben simul a középkor általunk is jól ismert egyéniségéhez és mely sok szempontból ■annak egyenes folytatását képezi. Hiszen meg kell csak nézni Baron Leys ■müveit (1815—1869.), melyek úgy megrajzolásukban, mint csodálatos puhasága, élénk színezésükkel a középkori flamand festészet tudatos, remekbeké■sziilt továbbfejlesztését célozzák. A gazdag pompában ábrázolt alakok (Les Anpretz du festin), a csodálatos és oly sajátságosan vörös, kék színek (L‘Atelier d‘une peintre) és az alakok keresetlen, primitív kompozíciója (AArrivée des invites) — egyaránt ezt a legközelebbi rokonságot igazolják. Ugyanez a monumentális egyszerűség, keresetlenség hat meg Charles de Groux alkotásaiban is (1825—1870.). L'Ivrocne, az asztalra boruló részeg férfi, mögötte a gyermekét tartó anyával és félénk kezét habozva felé nyújtó kislányával épes, hatásvadászatmentes őszinteségével döbbent meg. Hasonlóan feledhetetlen a Visitr á la malade, a sáppadtarcú, beteg kislányt és kishiszemű öreg anyját meglátogatók részvétteljes csoportja. Egyáltalán Degroux minden alkotásában Van valami egyszerűen, szomorú, primitivül tragikus, nehéz, súlyos komolyság, melyet nem enyhít a színek élénk csillogása, éj éébesimuló összhangja sem, hogy a proletárság egy a szellemi elmaradottsággal és hogy ez az alsóbbrendű emberréteg egy külön fajta, amelyből egy új és homogén emberiséget lehet kitenyészteni és hogy ez a szükségesen fejletlenebb erkölcsiségű réteg emelkedik az altruizmus elméleti tökéletességére, az csak korlátoltságukban megcsökönyösödött szobatudósok játéka lehet. Ha kiirtják az egész burzsujintelligenciát, s akármit csinálnak a mostani proletariátussal, egyébre nem juthatnak, mint hogy a most proletársorba szorult tehetségek előtt nyitnak olyan lehetőségeket, amelyek révén azok a proletársorból kiemelkedhetnek s egy új uralkodó osztályban a többiek, az új proletárok fölé kerekedhetnek. Az a bolsevista tétel, hogy a proletár ma még tehetségtelen, agya atavisztikusan fejletlenebb, tehát le kell egyelőre mondani a kultúra és civilizáció legtöbb előnyéről, amíg ez a proletárfajta egységesen felfejlődik tehetségessé, ez a tétel maga elég arra, hogy belülről elvothassza az egész szovjetképződményt. Ha ez időszerint csak politikai fölényhez juthat a tehetséges proletár — mert ahhoz kétségtelenül juthat —, akkor ezt szerzi meg s ezen a réven rendeződik új arisztokráciába, melynek fokozódó idényei kitermelik azt a munkásréteget, amely ezeket az igényeket kielégíti. Nem véletlen, hogy ez a mai társadalom igy fejlődött, a priori okok, adott erők munkálták ki ilyenné s ezeknek az adottságoknak számbavételével lehet a további fejlődést esetlegszabályozni,- de mindent semmiből újra kezdeni és mindent új útra terelni, mintha tízezer év alatt mi sem történt volna, az még akkor is lehetetlen lenne, ha valamely természettudományos módszer állana rendelkezésre és nem egy tucat elvont, hazug, vagy mondjuk, ábrándos dogma, amely a marxizmus szent köny.Egészen más azonban De Braekeleer (1841)—1888), ez a vidám tekintetű antwerpeni flamand, akinek népies képei derűs nyugalmat, csöndes megelégedést árasztanak. Rajta is erősen érezhető a régi mesterek emelékének hatása, de azoknál vidámabb, közvetlenebb. Akár egy rendetlen, tágas szabóműhelyt mutat be (L, Atelier de tailleur), ahol a polcokon és kampóakasztókon rikoltó szinti, foltos ruhadarabok függenek, míg a zárt zsaluk mögül harsány, vörös színekben integetnek be a szomszédos cseréptetők, akár az antwerpeni templomtorony kacsint be egyik ablakán, melynek háttal flamland menyecske köti harisnyáját, miközben az ablaktáblák megtörő, üveges visszfénye sokat sejtetőn tükrözi a szemközti házak vonalát és a magas felhők futását (La Cathédrale d’Anvers), akár a régimódi ruhákba bujtatott piktort látjuk, ahogy a hagyományos műtermi zsibvásár közepette harsogótan éles, szinte azt szeretném írni, nevető színeit keveri (Le Broyeur de couleurs); mindig ezt érezzük minden ecset vonása mögött az egészséges humorú, derült tekintetű embert, ki világszemléletében éppen olyművész, mint amikor ecsetjét az olajba mártja. J. B. Madon (1796—1877) szintén jellegzetesen népies alakokat szeret ábrázolni. Nagyon ismerősek ezek a flamand, németalföldi fejek, torzonborz szemöldökök, ott találjuk őket többszáz éves vásznak során és azonnal ezekre kell gondolnunk, ha belecsodálkozunk egy-egy csoportképének viharzó forgatagába (La fete au village, Le trouble-fete), ahol a múlt század viseletében vigadozik, iszik, nevet és duhajkodik egy jókedvű, kicsattanó egészségű, hangosszavú népség. Ugyanilyen tőrölmetszetten flamand ez a morc ábrázatú féltékeny férj is (Le Marialoux), ki látszólag ugyan gyanútlanul rendezgeti a konyha padkáján a paradicsomot, de közben nagy dühösen figyeli, mint legyeskedik a falu szép legénye ügyetlenül-naiv, fiatal felesége körül. Baron Frederic Léon (1858.) inkább csak színeiben követője a régieknek. Másnál talán már bántóak is volnának ezek a rendkívül élénk, égő tarkaságok, ez a zöld kabát-kalapba öltöztetett kislány (Gabrielle), a, ugyancsak zöld háttér előtti akt (Pitdeur) és egy interieurjének vadító kékje (Chez la mezejére). Frederic azonban mesterien oldja meg minden feladatát. Van egy kislány feje, mely egyike a kiállítás legszebb darabjainak. (La jeune füle á la fenetre). Frédéric csodálatos arcokat fest; minden portréja egyegy remekmű. De ebben a merev tekintetű, felszeg kis svábkölyökben, kezében a lecsüngő, fáradt, halvány virágszállal, szemközt a kitárt ablak mögötti messziséggel; annyi báj, olyan művészet van, mely valóban lenyűgözően hat. És itt is a színek! Szőke haja van a gyermeknek, de olyan mézsárga, olyan élénk, hogy Pitigrila* egy novellájának hősnője jutott eszembe, kit úgy ír le a szerző, hogy ,szőke volt, de olyan szőke, hogy az ember legszívesebben egy tintatartót vágott volna a fejéhez“. A flamand tengerpart, az északi vizek, északi vitorlák, ringó halászbárkák ihletett művésze Claeys (1817—1906). A mindig egyforma és mégis örökkön változó mérhetetlen tengert szereti, melyet különös, szürke tónusban lát meg. (Vue de l’Escaut.) Nagyszerűen érzékelteti a kikötő nyüzsgő életét a pihenő csónakok mozdulatlanságában is. (Le Port d‘Ostende). A nagy, széles horizonok szerelmese, a tág tengeré, a végtelen ég világáé, melynek igazi mestere. Mint emberi alakok ábrázolója, talán a legkiválóbb Eugéne Smits (1826—1912). Minden személyének arcában, tekintetében, kissé fátyolozott, ködös nézésében annyira emberi, annyira meleg, közvetlen lélek, puha, becéző lágyság bujkál, hogy azonnal megkedveljük őket. Ikkres képe, a Perdita, ez a tarkalegyezős, kissé erős termetű nőalak, oldalra hajtott fejével, elboruló nézésével, mely nem akar tudatosan semmit sem kifejezésre juttatni és melyből annyi minden kiolvasható. De minden modell jelel ragadó; a sötéttónussú, komoly, fekete asszony, ki imént levetett álarcát még kezében szorongatja (La femme au masane), az álmintag, puhán petyhüdt, magát tükörben nézegető é I talienne, a különös nézésű zöldruhás nő, Dame en vert. És sorra, valamennyi tekintetében van egy egészen rendkívüli, csodálatos elmerengés, a lélek megvibrálása, mely nem programszerű érzelmet akar ábrázolni, semmit sem óhajt mondani, csak csöndesen elmereng és csodálkozva, rév ütegen néz a messzibe. Smits képei a kiállítás egyik legfőbb ékességét képezik. Van itt azután egy egészen rendkívüli és különös egyéniség: Féltetén flops (1833—1898), ki ebben a gyűjteményben teljesen egyedülálló. Nem is tudom, kivel, talán egyedül csak Goyával tudnám 1930 AUG. -1 1 Teljes Heti rádióműsor-m Szerkesztmus és kiadóhivatal , Budapest, V., Honvéd-u. 10. Telefont Ant 127—476m Aut 130—06. Fiókkiadóhivatalok I., Országház-u. 18. Tel.t Ant 608-65. I., Horthy Miklós-út 15. II., Másia-tért, Tel.t 525-12. ▼III., József-utca 17.NEMZETI DJ Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP Előfizetési ár* Egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér, egyes szám ára 16 fillér, vasárnap 32 fillér - Hirdetések milliméteres dijszabás szerint. • • TÚRI BÉLA XII. évfolyam 173. szám♦ Péntek.♦ Budapest, 1938 csahhoz,tus 7. Lapunk mai száma 16 fillér Augusztus elsején a Kapitányság teljes permanenciát tart Az ügyészség ellenzi Vay Kázmér kaució ellenében való szabadlábra helyezését A Rothermere-lapok igazgatója meglátogatta a Nemzeti Szövetség trianoni kiállítását Koronázásra készül a román király Franciaországban mindenütt tüntetnek a társadalombiztosítási törvény miatt A szovjet kormány katonai felvonulásokkal tüntet augusztus elsején Szigorú vizsgálat folyik a Sósfürdő ügyében Végrehajtást vezettek Zavaros lakása ellen Íráspróbát tartottak az Esterházy— Watzdorf-váltók ügyében A kispékek tiltakoztak a nagyüzemeknek adott kedvezmények ellen Danzigot árvízzel öntötte el a felhőszakadás A futballvilágbajnokság eredménye véres verekedésre vezetett Nemzetközi protestáns hitelintézet felállításán tanácskoznak Kommunista röpiratokat osztogattak Győrött, Kálmán Imre magyar zeneszerző feleségét autóbaleset érte Zsigmondy Jenő ügyvéd Paksban meghalt Angol cserkészek érkeztek Budapestre Kongresszust tartanak a lengyel legionisták Megkerült a koblenzi halálhíd harminc presdik út«ro»?»Ih Betörte!: a gyünki gimnáziumba Szeged-kókuson nyílik meg az első magyar bölcsődet vizsgálat van folyamatban a legutóbbi taxirendszámkiosztás folytán Bandita volt a meggyilkolt chicagói riporter