Nemzeti Ujság, 1930. december (12. évfolyam, 274-296. szám)

1930-12-02 / 274. szám

Választás és felelősség írta: Zech Alfonz báró A plaik&thiarc némileg elcsitult s a jel­szavak most nem a falakról, hanem in­kább a pártgyűlésekről pattognak fe­lénk. Hogy mi minden van a jelszavai mögött, azt már a kelleténél is többször tapasztaltuk; bennünket tehát inkább az érdekel, hogy mi nincs mögöttük. Nincs mögöttük eszmei tartalom, nincs mögöt­tük praktikum és legkevésbbé van mö­göttük oly mértékű politikai felelősség­­érzet, melyre az ország mai állapotában feltétlenül szükség volna, mert ma, ami­kor a világnak két ellentétes tája felől reánk nehezedő kíméletlen imperializ­musnak rettentő súlya alatt nyögünk, amíg egyrészt Franciaország és szövet­ségesei kétségbeesett erőfeszítéssel dol­goznak a jelenlegi fegyveres béke fen­­tartásán és így revíziós követeléseink, vagyis külpolitikánk tengelyproblámájá­­nak megnehezítésén és hír szerint Mor­­dacq tábornok Párisban kijelentette, hogy „Franciaországnak kötelessége a kisan­­tant államok bevonásával drótszöges há­lót vonni Németország köré“, amíg más­részt az orosz szovjet a dumping-politi­­kával és kommunistáink dopingolásával belügyeinkben tör életünkre, szinte ön­ként vetődik fel a politikai felelősség problémája. Aki tisztába jött a történe­lemnek a politikára nézve döntő fontos­ságai tanulságaival, aki belátja, hogy egy nemzet elsősorban a történelem s csak másod és harmadsorban természeti és egyéb erők produktuma, aki — úgy mint azt egy elmés német publicista írta — a politika alatt a jövő nemzedékek érde­keinek védelmét érti, az előtt világos lesz az is, hogy ezeknek az érdekeknek a vé­delme oly felelősséget jelent mindenkire, aki bánni módon is részt vesz a közösség életének irányításában, akár csak politi­kai jogait gyakorolja a szavazáskor, akár „listát“ vezessen vagy pártot alakítson, amely felelősség talán a legnagyobb, ami ember vállára egyáltalán nehezedhetik. Nincs és nem is képzelhető oly folyamat a közösségek életében, mely végelemzés­ben ne az egyén lelki alkatának mélyében gyökereznék és innen van az, hogy a tör­ténelem az egyes ember felelősségének legfelsőbb ítélőszéke. Aki azonban rendü­letlenül mindig a „másikat“ teszi felelős­sé, aki rendszerré merevíti az elvből való ellenzékieskedést, csupán azért, mert nem tudja és főleg nem akarja tudni, hogy mit várhat egy kormánytól, vagy egy irányzattól akkor, amikor az országon és a metropolison belül lévő bajok ugyan­annak a világkrízisnek tünetei, mely a győztes népeket csaknem éppen úgy foj­togatja, mint bennünket, aki állandóan uszít meglévő elgondolások ellen, anél­kül, hogy helyükbe jobbat elgondolni, vagy pláne cselekedni képes volna, az nemc­ay rosszhiszeműséggel vádolható, hanem a kritika gyakorlásának oly ne­mével is, amilyent Voltaire esetleg meg­engedhetett magának, de amilyennel az ő agyvelejénél akárcsak valamivel is ki­sebbre méretezett koponyáknak már nem szabadna korlátlanul élniök! A városi választások a küszöbön álla­nak, egy milliós város megélhetéséről arról, hogy lesz-e itt kenyér, tej, fa, szén, villany, gáz stb. tehát gazdasági problé­mák megoldásáról van szó és nem politi­káról. Ezt csinálnak azonban az összes kulináris kérdésekből eladdig, amíg me­gint csak a mások betevő falatja össze nem morzsolódik a politikai box-meccsek mindent agyondögönyöző ökleiben. Állí­tom, hogy ezek az öklök, melyek a plaká­tokról arcunkba csapnak, távolról sem védelmezik a jövő nemzedékek érdekeit, távolról sem segítik elő a nemzeti erők­nek minél teljesebb kifejtését, ami alatt mi szoktuk érteni a tulajdonképpeni poli­tikát. Ha a polgári pártok összebékélte­­tése nem sikerült a kormánynak, akkor ezért azok felelősek, akik pártpolitikai, helyesebben mondva személyi érdekeiket fölébe helyezték egymillió városi polgár érdekeinek. Ha viszont a kormány nem volt hajlandó bizonyos radikális eleme­ket belevonni a közös nevezőre való hoza­tal tervébe, akkor ez csak természetesnek mondható, mert ezt a számtani művele­tet Károlyi Mihály az ő példatárából egy­szer már jelesre kidolgozta s eredménynek Kun Béla jött ki, aki a szociális problé­mákat tudvalévőleg gerzslivel és akasztó­fával oldotta meg. A Népszava nem veheti rossznéven, ha mi, akiknek az ország védelmében elszenvedett éveink méltánylásaképen a kötél egyszer már nyakunkon volt, nem kérünk többé a „simplified practice“-nek ily értelmű for­­galombahozatalától. Annál megdöbentőbb az a hír, hogy a demokraták és a szociál­demokraták „titkos blokkot alakítottak“ volna. Éppen a küszöbön álló választá­sokra való tekintettel ez a blokk nem veheti rossznéven tőlünk, ha figyelmébe ajánljuk Pierre Desgrangesnek, egy fran­­cia vezérkari tisztnek a párisi A. Bédier cég kiadásában megjelent könyvét: „En mission chez l‘ennemi“, amelyet kimerí­tően ismertetett a múltkoriban a Nemzeti Újság is és amely adatszerűen és pontról­­pontra haladva kimutatja, hogyan dol­goztak német hazájuk megsemmisítésén idegen fegyverekkel és idegen pénzzel a német marxisták. Nem akarom felkavarni a múltat, nem akarom kutatni, hogy me­lyik pártnak is köszönhetjük, hogy orszá­gunk határai sokkal szűkebbre szoríttat­­tak, mint amilyeneket fegyveres és nyílt ellenségeink szántak nekünk, csupán ismétlem a kérdést, melyet a Nemzeti Újság, az Új Nemzedék annyiszor fel­vetett már, hogy tehát miképen is áll a szociáldemokrata párt a pozsonyi össze­köttetésekkel? A fent idézett francia könyv tanúsága szerint ugyanis ilyen „külföldi összeköttetések“ igenis lehet­ségesek. Nem én állítom, Vangoin volt osztrák kancellár mondotta, hogy „a szo­ciáldemokrata párt denunciáló tevékeny­sége már a hazaárulás határán állt, már­pedig fel kell tételeznünk, hogy az osztrák kancellár legalább is némileg ismeri az osztrák közélet embereit és pártjait. Mindezek után érthető, hogy Garami Ernő hálából az amnesztiáért, a Nép­szavába írt külpolitikai elmefuttatásában bottal üt a felénk nyújtott baráti kezekre. A jövőbe vetített történelmi távlatból nézve, oly időket élünk — állapította Az egyszarvú irta: Barthos Tivadar Mólóban van a nyár. A nap még ipar­kodik teljes meleget küldeni az anya­földre, de már a balatoni fürdőhelyen meglátszik, hogy a nyárnak vége van. A nyüzsgő élet zaját felváltja a falu sablo­nos, mindennapi lármája, a takarmányt, trágyát hordó szekerek zöreje, a kondás ostorpattogása meg tülkölése, nagy rit­kán a Fonyódról idetévedt halárus el­nyújtott, monoton kiabálása, amellyel portékáját árulja és kínálja. A kertünkben ülők, félig lehunyt szem­­pillán keresztül állom az éltető nap mele­gét, amely a fejem felett levő kőrisfáról egy-egy falevelet hullajt az ölembe. A levelet önkénytelenül a kezembe veszem, szinte öntudatlanul morzsolom szét uj­­jaim között,­­ aztán eldobom. Volt, nincs. De a kis, igénytelen hervadó falevél mégis eszembe juttat valamit. Azt, hogy elérkezett a szarvasbőgés ideje. A gondo­lat már egymaga pezsgésbe hozta a jidolce far m­entes­ben elalvadt véremet. Filmszerű gyorsasággal tűnik fel lelki szemeim előtt a mára­marosi csodaszép havasok tájképe, a zugó fenyvesek, a ro­hanó Lazescsina patak, a Tiszánk egyik őse, táplálója. Odaképzelem magamat az örökzöld fenyvesek koszorúzta tündér­­szép tájra, hol már bizonyára keresi pár­ját az erdő koronás királya, a lombár agancsa szarvashiba Szinte látom­­ is, amint méltósággal tereli az erdő rejtett tisztásába a szerelemsejtő, kecses mozdu­­llatú szarvasünőket, meg a tavalyi borjas teheneket, a szarvastársadalom ifjú me­nyecskéit. A rengeteg koronás ura hatal­mas agancsával tereli a háremét. Ezek en­gedelmeskednek is neki, de titkon oda­figyelnek a smaragdszínűi kis tisztás szé­lén levő, iszalaggal és rózsaszínű virága füzikével jól takart horpadásra, ahol bi­zonyára egy szerelmi lázban remegő ifjú szarvasbika settenkedik. tanasztalt vén hasámbasa meg is érzi az ifjú ve­­télytárs kör­allétét. Felfigyel, azután hír­telen arra fordul, ahol az iszalag füg­göny takarja a rengeteg bejáratát. Pár lépést tesz a horpadás felé, lépése alatt dong a föld. Most megáll és rosszaié, mérges, riasztó hangon figyelmezteti a szereleméhes ifjú szeladont, hogy jó lesz odébb állni! Az ijesztő, mélyhangú mor­gást megismétli a havas orma alatt szunnyadó csalfa nimfa, az Echo. A meg­ijesztett ifjú iparkodik hát a beígért ve­szedelem elől kitérni. Elindul nagybusub­­tan a völgy felé, meg-megáll, aztán egy­­egy bánatos bőgőssel búcsúzik el a bőgő­­helyen őrzött önöktől. Ejnye! De elmerengtem. Hiszen még itt vagyok a Balaton mellett. Ibol­­a, épen most turul az országút kanyarónál egy Budapest felé száguldó autó. Bizony, még várni kell pár napig a hőn óhajtott meg, hívóra, illetőleg értesítésre. Ez a pár nap is eltelt csak valahogy. Pár órás bolyongás a határban fogoly meg vizivad után megrövidítette a vára­kozási időt. Szeptember 16-ike­ végre meghozta a várva várt értesítést az alábbi sürgöny formájában: „Bőgős megindult. Egyszarvú jelentke­zett. Várlak. Kálmán“. A legnagyobb igyekezettel fogtam a csomagoláshoz. Most igazán repültek az órák, mialatt a százféle szükséges holmit összeszedtem és elcsomagoltam. A va­dászt elsősorban a vadászattal járó no­mádélet nyújtotta szabadság és függet­lenség tudata csábítja. De csak akkor tudja meg a vadász, hogy a nomádélet is megköveteli és nem nélkülözheti a kultúra követelményeit, a sokféle felsze­relési tárgyat. Mint tapasztalt utazó és vadász a külön e célra készült kettős vi­torlavászon zsákomat megtömtem. A sú­lya a fél méter mázsán jóval túl lehetett. Szinte láttam a kis havasi lovacskát, amint kidülledt szemmel nézi a hatalmas barnazsákot, amit neki kell majd a ha­vasra cipelnie. Elbúcsúztam a szeretteim­től, hogy felmenjek a másik szerelmem­hez, az örökszép Kárpátokhoz. A hatszáz­ötven kilométeres utat nem is egész hu­szonnégy óra leforgása alatt tettem meg. Mialatt szemem a repülő gyorsvonat ablaka előtt elsuhanó tájképben gyö­nyörködött, agyamat Kálmán barátom sürgönye fo­ gV-r •.'r.t'a. ITrm mi V­ ' az az egyszarvú? Csak nem a bibliai apo­kaliptikus csoda, avagy a Kornis grófok címerében ékeskedő heraldikai állat. Megvallom őszintén, hogy az egész után mindig csak az egyszarvúra gondoltam. Késő este szuszogott be a Tiszavölgy utolsó, szűk szakaszából Kőrösmező pá­lyaudvarába a pár kocsiból álló vona­tunk. Az állomáson Kálmán barátom öles alakja tűnt fel, vállam­ a havast járó sportember esőköpenye, ami itt, a ma­gyar Alpesekben jóformán nélkülözhet­­len. Szívélyesen üdvözöltük egymást, régi igaz baráti érzés fűzött­ minket egybe, hiszen szerelmünk tárgya közös volt, a vadászat, illetőleg azon keresztül az isteni, felséges természet csodálata, imá­data. Akárcsak az afrikai benszülöttek, mi is beültünk egy beható „sauri“-ra, megbeszé­lésre, ami nélkül a havasokra felmenni nem lehet. Ideges kérdezősködésemre a nagytermetű emberek flegmatikus be­szédmodorában válaszolt, jóságos mosolya kíséretében. Az általános vadászati kér­dések után az egyszarvú után érdeklőd­tem,­ hogy mi is hát az a csodaállat? Kálmán válasza még jobban fel­tüzelt. Elmondtam ugyanis, hogy az egy­szarvú a lüzescsínai rengeteg erdőség és havasnak emberemlékezet óta ismert szarvasbikája. Mint aféle ősállat, ravasz, óvatos és megközelíthetetlen. Még látcső­távra sem engedi a vadászembert magá­hoz. A babonára hajló vadőrszemélyzet titkon keresztet vet magára, ha az egy­szarvú bika szóba kerül. Kálmán szerint állítólag csak egy szarva van, de az olyan hatalmas, hogy az ősállat fejét egy­­oldalra húzza. Minekután jó tanácsokkal és hatalmas elemózsiás csomagokkal ellátott Kálmán barátom, Hersch Wolf Löw régi fuvaro­som rozoga flakerjére ültem, erre is pusz­tán vadászbabonából, mert hogy a zsidó kocsis szerencsét hoz. (Ezért járt hát a tréfás Vécsey Tommy báró hamisítatlan galíciai típusú pájeszes zsidó kocsissal a vadászatokra, elnevezvén őt nagy ko­molysággal „Herr Direktor“-nak.) A nevében egész menazsériát cipelő fő­varosom jól viselte magát, már éjfél ’’•Is a Koznesesekre érkeztünk, a fenyő­rudakkal övezett kert kapujánál várt a derék Joskó és házanépe, akik nagy sze­­retetükben mind és lehetőleg egyszerre a kezemet akarták elfogni, hogy megcsókol­ják azt. Alig tudtam e derék, egyszerű emberek szeretetének megnyilatkozását elhárítani. A hosszú utazástól meggémbe­­redett tagjaimat kinyújtóztatva, meg­veregettem Joskó tisztelettől meggör­nyedt vállát, aki kérdezősködésemre so­kat jelentő pillantással nyugtatott meg, hogy van és lesz jó bika, csak aztán ne siessek haza, hanem legyen kitartásom ott maradni. Gyorsan kellett aludni, hiszen fél három­­kor már elindultunk a Hoverla havasra. Nyeregbe szálltam, egy álmos szolyák fiú vezette a­ még álmosabb turcsit, Joskó meg a lámpással elől vezette a karavánt. Erre igen nagy szükség is volt, mert egy marhahajtó plajon kapaszkodtunk felfelé, amely inkább hasonlított egy vályogvető gödörhöz, mint közlekedési úthoz. De itt, a havasok alján evvel is meg kellett elé­gedni, hiszen csapásról letérni lehetet­len volt, jobbról, balról új tarvágás te­rült el, tele rönkökkel, gályákkal szél­­törés kidöntötte emelet magasságú fa­­gyökerekkel, sziklákkal. Ehhez képest egy afrikai dzsungel virágos kert. A sötét ég­bolton ragyogtak a csillagok miriádjai, amivel itt a havasokon a dór együtt jár. Jól esett a kis bunda, még a lábam is fázni kezdett a kengyelben. Joskó úgy ugrált előttünk gyenge fényű lámpájával kőről kőre, mint egy bolygótűz a zsom­­békosban, a kis mokány turcsi alig győ­zött utána ügetni. A nagy iparkodástól a lovacska párája szinte elborított. Egy órai kapaszkodás után felértünk a havasi legelőre. Jól esett leszállnom a nyereg­ből. Joskó még ellátta­­ utasítással a nebulót, aki nagy fohászkodással kapasz­kodott fel a virslijei öltre, s aztán alakjuk az alattunk levő vágás sötétjébe veszett el. Joskó fegyveremet a nyakába akasz­totta, a szarvas hívó ökörszarv mellé, hátizsákomat is felvette,aztán a kezembe adta a hegymászószó nélkül nekiindult a, na,vas­am sarkának. Nem értettem az egész-jlplgot, mert máskor megbeszéltük ,p­­ertel»fl»)ért menetközben felhangon’­­ipbájkodtam felvilágosítást . , ^'V 1930 ®EC. 2 ^ kiadóhivatal | Baja» bóra 4 kMihíntakkTt ff JmjM HP? HÜ Isii E |||| J * * “ maét aa * AaŰjQtftj1*?*. H* rth"1 jlj VW |||j|j| I IHfl m 4, — Mlrda* Felelős szerkesztőt TÓTH LÁSZLÓ dr. ^ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmanku­tárpi ^J ŐRI BÉLA XII. évfolyam, 274. szám ♦ Kedd ♦ Budapest, 1930 december 2. ___________________________________________________________________________________________________________________________________________________________­­__________\ Lapsunk­ mai száma IS fillér ---------------------------n Mi történt? « — Gaál Vilmos lemondott az igazoló­­választmány elnökségéről .­ Németországban életbe lépett ’ a­­jK­V, szükségrendelet Ernszt Sándor állapota javult . A mikádó köszönőtáviratot Intézett­­* a kormányzóhoz Leleplezték Rákosi Jenő szobrát Tevfik Rusdi bejt, a török külügy­minisztert nagy ünnepélyességgel fogadta Bulgária Leszállítják az állami színházak szubvencióját Jugoszláv merénylők újra provo­kálták Olaszországot A fővárosi tisztviselők magkapják a karácsonyi segélyt * Egy olasz lap szenzációs cikksoro­­­­s­zatot közölt a magyar királykér-­t /­désről ! A női rendőrség" megszervezését / "­­ kérték a Nőszövetségek ülésén . / Párisban újabb képhamisítási bot­rányt lepleztek le A perzsa követ benyújtotta meg­bízólevelét Bolgár-magyar ünnepség volt va­­sárnap Győrött Magyar nőt avattak doktorrá a ró­mai tudományegyetemen Két Lühnsdorf-féle üggyel kapcso­­latos polgári perben felfüggesz­tették a tárgyalást a bűnügy be­fejezéséig Stalin meghátrált Vorosilov előtt Poincaré sem tartja már lehetet­lennek a revíziót Az új német politikai pártvezérnek Dingeldey Ede dr.-t választot­ták meg Véget értek a németországi magyar kulturünnepségek Ferenczy Károly lett a Városi Szín­ház új igazgató-bérlője Fényes ünnepséggel avatták fel a párisi Katolikus Intézet új szék­házát Kirabolták az adonyi katolikus templomot

Next