Nemzeti Ujság, 1931. december (13. évfolyam, 274-296. szám)

1931-12-02 / 274. szám

// s / / , / *1 ( i n o ** /Y / // y / > / p \ • I*' . I , .11/ /////Jx w ijf la • ÉBRE­­TOIZIZTI TTICl#2 seb Orozngháx* p. 18, Tál. t | XpglW M SS WM h£| 1 BUB HBB jjjl fi |W§ S Wm BW&i IgSf 32 HUár. Ausztriába» Kiss IJJoírtsJ'pgy; Felelős szerkesztői TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ Főmunkatárs:: TÚRI BÉLA XIII. évfolyam 274. szám + SzerdOL , Budapest, 1931 december 2. Több aktivitást! Irta­k Strecke Ernő. A világnak képe százötven év óta ha­talmasat változott. Az öreg úr és az ifjú vitáját „majd öcsém, hogyha megöreg­szel, te is meg fogod tanulni“ kézlegyin­téssel nem lehet már elütni. A harminc­évesek mozgalma ma már felhúzódik a 45-ig és lefelé a 18 évesek problémájáig. A különböző új alakulatok, mint a Szé­chenyi Szövetség, Bartha Miklós Társa­ság, Magyar Holnap, Wesselényi­ Re­­formklub, Újpesti Szociálpolitikai Inté­zet, legújabban a nagy reményekkel in­duló Prohászka Társaság egészen más jellegű alakulatok, mint voltak a régeb­biek. A fiatalabb generáció eligazodást keres, élni, az életben érvényesülni, a hibákat erőteljesen korrigálni akarja. Ezt a mai ifjúságot, amely a világhábo­rúban közvetlenül vagy közvetve küz­dött, nem kell tanulásra biztatni, a mai ifjúság szeretne dolgozni, csak nincs meg a módja. Mintha áthidalhatatlan szaka­dék húzódnék az öregek, a beérkezettek és az ifjabb generáció között. A válság okát anyagi, társadalmi és erkölcsi problémákban látom. Nézzünk szembe e három probléma-konglomerá­tummal. Az első probléma kétségkívül az anyagi kérdés. Kulturális javakat, szellemi érté­keket, magát a vallásit sem lehet anyagi bázis nélkül m­egkedveltetni. A gazdasági válság egyben kultúránk válsága is. Amikor tehát­ inog a gazdasági berendez­kedés struktúrája, egész szellemi kultú­ránkat is veszély fenyegeti. Anyagi bázis nélkül, korgó gyomorral művelődni és dolgom­ nem leh­et A mai ifjúság éhezik és teljesen bizonytalan jövőnek néz elébe. Ez a problémák problémája. A magyar fiatalság dolgozni és élni akar, nagy magyar akarás lángol benne. A gazdasági krízissel ma az egész világ foglalkozik. Szemben áll egymással a két véglet: kapitalizmus és kommunizmus. Vannak, akik minden erejükkel a bűnös kapitaliz­must védik, mert saját helyzetüket érzik megtámadva Viszont mások csak a kom­munizmuson keresztül vélik megoldható­nak a kérdést. Az öncélú kapitalista ter­melési rendnek hajtó ereje főként nem a szolid megélhetés biztosítása mindenki számára, mint ez volt pl. a hűbériség vagy a céhiparosság idejében, hanem a gazda­sági haszon fokozása. Ehhez járul a kapi­talizmusnak jellegzetes és szinte uralkodó komponense, a kereskedelmi szellem. A pénz ilyetén összesürítése egyes népréte­­gek teljes elszegényedését okozta, a tőke mind kevesebb kézbe került és végül ez a néhány is el fog pukkadni a maga gaz­dagságában. Hozzájárult, a bajhoz az óriási nagy termelés, a technika haladá­sával sokkal többet termelnek, mint amennyit el tudunk fogyasztani. Tisztá­ban vagyunk azzal, hogy ez az öncélú, mammonispiádó kapitalizmus megérett a pusztulásra. Az injekciók, melyekkel élesztgetni próbálják, csak ideig-óráig segítenek. Az a társadalom, amelyik nem tudja elhelyezni fiait, nem életképes. Ez a bolsevizmus biztos útja. Helyesen mon­dotta az Emericana jubiláris nagykápta­lanján Bernolák Nándor, hogy nem kell sok állambölcsesség azt kimondani, hogy három évig nem veszünk fel senkit, ha­nem az az igazi bölcsesség, hogy akiknek diplomát adtunk egyetemeinken és fő­iskoláinkon, azokat álláshoz is juttassuk. Érdemes lenne statisztikát készíteni, hogy évente hány érettségi bizonyítványt és hány egyetemi és főiskolai diplomát ad­nak ki és amellett hány diplomás férfi kénytelen olyan munkát SJUJOL alacsonyabb értelmiségű egyének meg­élhetését biztosítaná. A középosztály leg­biztosabb bolsevizálása az, ha nem tudok diplomás embereknek képzettségüknek megfelelő állást biztosítani, a jogász­­doktor kalauzok, a benzin­pumpáló gépész­­mérnökök csak az elégedetlenek tömegét gyarapítják. A mai ifjúság helyzete való­ban szomorú. Hirdetjük — és kell is hir­detnünk meggyőz­ődésesen — a „Casti Connubii“ elveit, de íme, nem tudnak maguknak anyagi alapot teremteni ahhoz, hogy családi szentélyt alapítsanak. A másik probléma a társadalmi. Ez­előtt­­ félszázaddal a törvényhatósági, vá­rosi, állami életben az u. n. gentry-osz­­tályé volt a vezetés, később a szociális érzés erősbödiik az embereikben,, a köznép gyermeke is szerezhet magas pozíciót, az emberek már nemcsak fel­felé, hanem le­felé is tekintenek. A gentry is iparkodik magához asszimilálni az alsóbb rétegek­ből felkerülő intelligens osztályt. A ka­­piitalisztikus pozíciókat a zsidóság fog­lalja el Most azonban ez az asszimiláló­­dásra törekedett intelligencia már nem is nagyon kapaszkodik fölfelé, nem dör­­gölődzik, hanem részesévé lesz a közép­osztály elproletárosodásának. A demokra­tikus irányzat feltörése következtében nem is a középosztály sorsa ál a problé­mák tengelyében, hanem az embertárs felemelése. A régi filozófiai elv hódít, „minden dolog mértéke az ember“, az em­bertestvér boldogulása. Sajnos, azonban egyes alulról felfelé törők mások régi nevét használják ugródeszkának a köz­életben. Hozzájárul ehhez, hogy a hábo­rús generáció­­ műveltségét, tudományát, sokkal könnyebben, gyorsabban szerezte meg és tudása sokkal felületesebb. Ez a generáció, amely diplomáját háborús fél­évek beszámítása útján szerezte és tu­dása csak a vizsgákhoz irányult, komoly, elmélyedő stúdiumot és alapos munkát nem­ tudott végezni. Közkezei sem volta­k meg hozzá, mégkevésbé a psych­ikai nyu­galom. A harmadik és kétségkívül legsúlyo­sabb probléma az erkölcsi. Az első kettő Kigyulladt éjszaka irta: Neuler Mátyás Berlin, november hó. Tanácskozó és vitatkozó csoportokba verődött az egész társaság a croydoni re­pülőtéren. A csúnya, nyirkos angol köd szürkén terjengett a vidéken, alig lát­szottak a szél irányát jelző füstoszlopok London repülőterének sarkain. Me­gyünk-e, vagy nem megyünk!, ez volt a kérdés, miután a befutó jelentések arról számoltak be, hogy La Manche-csator­nája fölött átláthatatlan ködréteg ural­kodik, a szél járása pedig igen kedvezőt­­len. Tulajdonképpen majdnem véletlenül kerültem ide, az angol fővárosba a ked­ves, kellemes, Hollandiában eltöltött he­tek után. Régen látott ismerőseim után keltem át hajóval a tengeren, ha már ilyen közel, Rotterdamban van az ember, mégis csak illendő ezt a kis látogatást nyélbe ütni. Egyben pedig­­ azonnal ki­váló alkalom kínálkozott, bár csak rövi­den és futólagosan, hogy bepillantást nyerhessek a mai választások utáni angol állapotokba, a fontkrízis hangulatába, hogy információkat szerezhessek az ot­tani politikusok és újságíró, publicista kollégák véleménye felől. Nagy szenzációkra lelkesedésre vagy szenvedélyességre ugyan korántsem rá­­mítottam, világos volt, hogy az angol flegma még a mai váratlan és hirtelen fordulatokban gazdag világban sem ra­gadtatja el magát a szélsőségek felé, de azért mégis őszintén meglepett és bámu­latba ejtett az a hallatlan nyugalom, szinte nemtörődömség, amit Londonban jártamban-keltemben tapasztal­tam. Egy nagy, előkelő klubba vittek fel a régi barátok, ahol sok kiváló politikusnak nevet hallottam a bemutatkozás alkalmá­ból, ahol pár újságfényképekből jól is­mert arc mosolygott rám. Nehéz ilyenkor a vendég helyzete, aki az obuigát wisky­­szóda mellett a felfogások és vélemények után is érdeklődik, de ezt az érdeklődését ki nem mutathatja, ha csak nem akar illetlenséget elkövetni. A vacsora vége felé azonban felmelege­dett a hangulat ha csak lustán, angol módra is és előkerültek azok a problé­mák, amelyek végeredményben minden­kit egyformán érdekelnek, ha ez az ér­deklődés mindjárt csak angol vérmérsék­leti viszonylatban is jelentkezik- Felemlí­tik a gazdasági válságot. — Hát válság van, az tény, — hang­zik a megállapítás és nyugodtan húznak a wickys pohárból. — Végső ideje a vadvámok behozatalá­nak,­­— fűzi hozzá a másik, amire mind helybenhagyólag bólintanak. — Esik a font? Esik, csakugyan esik ... Semmi emóció, semmi pánik, rémüldö­zés. Kevesebbet kell külföldre utazni, ösz­­sze kell húzódni, ritkább vadászatok, takarékosabb életmód, nem szabad valu­tát külföldre utalni. És amit így hallat­lan tárgyilagosságga­, nyugalommal megállapítanak, abban nincs frázis, nincs szóvirág, az komoly, bölcs tudat, program és meggyőződés, amihez úgyszólván az egész angol közélet igazodik. Nyoma sincs az odahaza oly szomorúan gyakori tömeghisztériának, pániknak. Kimértek, bölcsek, hidegek és számítók, akik ceru­zával kezüikben kikalkulálják, hogy saját üzletüket rontják, saját jóllétük alapjait rombolják, ha például valutát sibolnak, vagy túlköltekeznek, vagy idegen árukat vásárolnak. Nem teszik egyiket sem, lát­szólagos közömbösségük csak ezt a józan angol öntudatot és realitást takarja. Ez a felfogás látszik meg a körutakon, a tereken, az irodákban, áruházakban, gyárakban, bankokban, erre találtam, ahol csak a három rövid nap alatt meg­fordultam. A választások által felkavart hullámok már rég lecsendesedtek, keve­set politizálnak az emberek. Az egyetlen érdeke® kijelenté®, amit hallottam, egy bank direktor véleménye volt: —• Őszintén szólva, nem hittem volna, hogy a szocializmus ilyen vereséget szen­ved. De úgy látszik, Angliának mégis több az esze, mint az ember gondolná! Ebben a kijelentésben sem volt szenve­dély, csak maga fölött tréfáló száraz hu­mor és hűvös megálla­pítás; erő volt benne, az a bizonyos kiegyensúlyozott öntudatos, szívós erő, melynek nyomait lépten-nyomon meglátja az idegen, a City forgatagától kezdve egészen eddig a nedves fövenyű croydoni­­ repülőtérig, ahol azon töprengtünk, várjon megérke­­zü­­k-e még a mai nap folyamán Ber­linbe. A Luft-Hansa társaság hatalmas, há­­rommotoro­­ gépe dübörögve állt a tisz­­tás közepén, várva az indulást jelző zászlórebbenésre. Mi utasok még a váró­terem tornácán beszélgettünk és szívtuk az utolsó szivart, cigarettát, mielőtt a szi­gorúan nem-dohányzó fülkébe beteleped­nénk- A jegyek a legutolsóig elkeltek. Az ember nem is gondolná, hogy ez a Luft-Hansa, a világnak legjobban kiépí­tett légi hálózata, milyen hallatlan for­galmat bonyolít le még télen, csökkent forgalom idején is. Szinte állandóan az a helyzet, hogy huszonnégy órával az indu­lás előtt le kell foglalni a helyeket, mert azoknak legnagyobb részét már elője­gyezték. Külön repülőgép szállítja a teherárukat, úgy hogy most például egyszerre két gép indult Berlin irányá­ban, amikor végre-valahára, vagy más­fél óra késés után jelentették, hogy tisz­tult a láthatár, semmi akadálya a start­nak. A repüléssel valahogy úgy van az em­ber, hogy minden az újdonságot, változa­tosságot jelent és egyáltalában nem ha­sonlítható az előzőekhez, még ha ugyan­azon a vidéken száll is át az utas. Ismert vasúti vonalakon már előre lehet tudni, hogy na, most mindjárt elénk tűnik egy indóház, azután jön az erdő, az alagút, a kopasz hegycsúcs, a hegyipatak. Meglepe­tések nem következhetnek. A magasban mindez kiszámíthatatlan. A csodálatosnál csodálatosabb felhőalakulatok ott válta­koznak a szem előtt soha meg nem ismét­lődő formáinkban, egyszer alattuk, majd fölöttük, esetleg kellős közepükben szá­guld a gépmadár, melyet néha meghim­bál a süvöltő északi szél. .A legcsodálatosabbak azonban ezek az éjszakai járatok, amikor késő délután ér­kezünk Londonból Hollandiába, először Rotterdamba, ahol éppen hogy csak egy kávét lehet sietve elfogyasztani egy szivar társaságában, azután máris jön szaladva a pincér és tessékel a dörgő motorjaival indulásra kész gép felé Amszterdamban még rövidebb várakozás, két utas kiszáll, helyüket azonnal elfog­lalják az újonnan érkezettek, újra roha­nás, emelkedés, egyenletes ringás, az ember folytatná a nemrégiben megkezdett Wal­­lace-rémregényt, de közben észreveszi, hogy árnyékok hullanak a papírra, el­homályosodnak a sorok, összefolynak a betűk, esteledik. Körül a falakon megnyúlnak az árnyé­kok, a felhők alattunk bíborszínűvé vál­nak, valahol a magasban kipislant az első fényes csillagszem. Kosárhá­lóba kerül­nek a könyvek, újságok, az emberek álmosan bóbiskolva hallgatják a motor­dübörgést és lenéznek az egyre enyésző mélységbe. Berlin még messze van, de az éj közeleg. Az alattunk kanyargó sugár­utakon kigyúlnak a villanyos ívlámpák, kifé*ig*s*d**k a házak ablakai, a falvak pislogó, sziporkázó pontok halmazává tömörülnek, a városok, melyek mögöttünk elmaradnak, mint megannyi lámpaerdő, melynek dzsungeljében kurta sávok, a villanyosok kanyarognak. Valahol vörös­ük az ég alja, mintha kigyulladt volna az éjszaka. Messzi városok lapulnak ott meg a sötétség leple alatt, csak rozsda, vörös visszfényük vetődik ide, az irdat­lan magasságba. A motor egyenletesen duruzsol, mintha rohanó gyorsvonat ablakában ülnék, de nem parázs-szikrák csóvája suhan el az üveg mögött, hanem valóságos láng tölcsér, a kipufogó alap kékes színben játszó gáza. A rádióstiszt megnyom egy gombot, kigyúlnak a tetőlámpák. Újra előkerül­nek a folyóiratok, tovább folytatja Wal­lace a hatodik gyilkosságot a nyolcvana­dik oldalon. Az ablaküveg keretének tük­réből sápadtan néz velem far­kas,szemet képmásom. Kint, mélyen lent a sötétség­ben megsokszorozódnak a pici, reszkető fénypontok. Előttünk egyenletes, hosszú vonal. Az egymástól kilométernyi távol­ságban elhelyezett óriás fároszok útja. Ezek mutatják a pilótának az irányt. Előrehajolok ültömben és látom, mint fordul szintik egyszerre vörösre, fehérre. Pislogó, tágult nagy szemek, melyek felénk parázslanak. Közben alattunk, fölöttünk elcikkázó fényár, mely néha a gép szikrázó fémtestét éri. Tá­g sugara, reflektorok, melyek minket keresnek. Arráb kivilágított, aszfaltozott tér, vörös lámpanyilak «segélyezik. Alkalmi kispűtő, ahol baj «**t és minket várnak- Asjelző­­lámpás bistogatva, barátságosan int felénk: már nincs is messze Berlin. Nem is vagyunk olyan egyedül ebben a ször­nyű magános­ágban. Idő és tér fogalma elenyészik ebben az örökegy sötétségben, mely­­ alatt ott parázslik a kigyulladt éjszaka. Az ember alig odafigyelve forgatja a lapokat, olvassa, hogy Mrs. Mason, hogyan mene­kül el a kínai tőre elől, azután egyszerre csak kiejti kezéből a könyvet, elbóbiskol és csak akkor riad fel, amikor megbillen alatta a talaj és zuhanást érez. A moto­rok elálltak, a gép lefelé kanyarog. Ha­­talmas transzparensek hirdetik: Tempel­hof. Zökkenés, talaj. Berlinben vagyunk. Kiszállunk a télen át jól fűtött kabinból és kinyújtóztatjuk gomberdett tagjainkat. Előáll a taxi, rohan a hotel felé, az ember átöltözik. C­sietvai megírja ezt a cikket, mert tudta, hogy holnap már nem lesz rá ideje. Holnap már indul a Luft­ Hansa következő rer­ülőjére Budapest felé. y ..................... ---------------­Lapunk mai száma 16 fillér Mi történt? Mi van a kormány új nyugdíjz rendelettervezetében­ Szigorú megtorlás vár a puesski M­S let szervezőire Tabódy Tibor nagy beszédet­ mon­dott a képviselőházban a Hadi­­rokkantak, hadiárvák és nyugdí­jasok jövedelmének csökkentése ellen Az indiai problémákat nem sikerült rendezni a kerekasztal-konferen­­cián • A Társadalombiztosító szanálása az Ipartanács előtt Az angol font eddig 31 százalékot veszített aranyértékéből Csitáry G. Emil lett Székesfehérvár új polgármestere A régi bérlő kezében marad az Új Színház A bukaresti parlament megünne­pelte Erdély elszakításána­k év­fordulóját Ma kínai tábornok fel akarja bo­rítani a békülékeny helyzetet A Kereskedelmi Bank a külföld szá­mára nyilvánosságra hozta félévi mérlegét Országos akciót szerveznek a képző­művészetek megmentésére Belföldi kölcsönt vesz fel Ausztria Kulturbotrányokra vezetett a spa­nyol köztársaság egyházüldözése Virág püspök az egyházi vagyon nemzeti hivatásáról beszélt Mo­hácson A nyugdíjasok ügye a kormányzó előtt Szigorúan büntetik a tejdrágítókat ! Ötvenezer pengőt adott a népjóléti miniszter Pest vármegye ínségesei­nek Lengyelországban ismét halálraítél­tek egy szovjet kémet y

Next