Nemzeti Ujság, 1932. január (14. évfolyam, 1-25. szám)
1932-01-19 / 14. szám
Közös lengyel-magyar határt! irta: Széchényi Károly gróf a Báthory István Bizottság alelnöke A történelemben visszafelé jósolni nagyon nehéz, sokszor nem is jóhiszemű dolog. Nehéz dolog volna tehát megmondani, miként fejlődött volna a trianoni békekötében megcsonkított Magyarország és vele Középeurópa sorsa, ha közös határt kapott volna Lengyelországgal. Magát azt a szomorú tényt azonban, hogy a tizenhárom év óta előállott földrajzi helyzet megfosztotta a két baráti nemzetet a közös határtól s idegen testként ékelődött be a két állam közé Csehszlovákia mesterséges alakulata, joggal tekinthetjük a magyarok és lengyelek sérelmének. Pillanatig sem lehet kétséges az sem, hogy a Középeurópa szétbomlása által okozott gazdasági krízis gyötrelmei, közös határ esetén, lényegesen enyhültek volna. A két baráti nép évszázados kapcsolatai, nagy morális erőt jelentettek volna, közös határ és közvetlen gazdasági kapcsolatok esetén, az új Középeuópa kialakulására. A nagy történelmi bűn megtörtént, a két nép testvériségének reális értékesítésétől Trianon megfosztotta a magyarokat, a lengyeleket, de megfosztotta ennek előnyeitől Európát is. Csodálatos ez a testvériség, mert vérségi kötelék nem fűzi a két népet egymáshoz. Magyarázatát a magyarok és lengyelek sok rokonvonásában s a lengyel—magyar sorsközösségben kell keresnünk. Ez a sorsközösség, mely a történelem lapjairól megkapó világossággal ötlik az ember szemébe, sokkal mélyebb nyomot hagyott a két nép lelkületében, mint ahogy azt sokan hiszik. Ez az elvitathatatlan hasonlóság és vonzalom felbecsülhetetlen értékű. Vannak mindkét részen, akik ezt kétségbevonják. Ezek utalnak az elmúlt tizenhárom esztendőben lejátszódott néhány eseményre s ezzel már bebizonyítottnak vélik, hogy évszázados barátságunk, melyet ismételten és kölcsönösen megpecsételt sok magyar és lengyel hős vére, csak felületes érzelmi megnyilvánulás volt, melyet a borzalmas és a történelemben példátlanul sokáig tartó világháborút követő néhány esztendő eltörülhetett és megsemmisíthetett. Nem, ez tévedés — nincs így! E kérdés, illetve annak beállítása körül tévedés van, melyet el kell oszlatnunk, mert igen nagy érdek megelőznünk az esetleges félreértéseket Ezzel kölcsönösen tartozunk mindkét nemzetnek, melyek lelkében igenis él még a régi hagyományok emléke s a múlt hívó szavának visszhangja. Van egy szó, mely a sors iróniája folytán a mai állapot szerint ellentétes érdekeket látszik kifejezni, ez a szó, a revízió, legalább is így tűnik fel, ha csak felületesen siklunk át e szó jelentőségén. Ámde mi a tulajdonképpeni helyzet? A lengyelek hosszú időn át széttépve, megnyomorítva, leigázva és úgy kulturális, mint közgazdasági szempontból elnyomva sínylődtek s az akkori helyzetük kétségtelenül mérhetetlen igazságtalanságot rejtett magában.. Ezt a helyzetet mélységes hazaszeretetük, alkotó erejük és erősen kifejlett nemzeti érzésük csak igen nehezen viselhette el. A világégés, amely végre visszaadta a lengyelek szabadságát és megmentette őket a feldarabolás veszedelmétől, amely még a normális szellemi és anyagi továbbfejlődés lehetőségét is kizárta, következményeiben szegény hazánkat megcsonkította a világtörténelem legvérlázítóbb igazságtalanságával. A trianoni Magyarország soha, de soha sem szűnik meg az igazság világosságát követelni a ránk nehezedő sötét éjszakában. Téves lenne azt hinni, hogy a lengyelek nem osztoznak együttérzéssel sorsunkban. Hosszabb ideig volt alkalmam Lengyelországban tartózkodni és a társadalom különböző rétegeinek tagjaival eszmecserét folytatni, őszinte meggyőződéssel merem állítani, hogy nincs lengyel, aki ne akarná Magyarország régi határainak helyreállítását, de épp oly természetes, ha ezt csak úgy akarják, ha ez nem vonja egyszersmind maga után az ő, oly küzdelmesen kivivott területi egységüknek megbontását. Ha elfogulatlanul ítéljük meg a helyzetet, úgy álláspontjuk teljesen érthető, hiszen a lengyelek legkisebb mértékben sem voltak okozói Magyarország mai siralmas helyzetének. Nincs magyar ember, kinek ne volna a leghőbb vágya, hogy megélhesse Nagymagyarországot, de nem látjuk annak indokát, hogy emiatt a lengyelek elveszítsék oly hoszszú időn át nélkülözött egységüket. Igenis elképzelhető, hogy lesznek még közös határaink, ami azonban nem vonja majd szükségképpen maga után akár egyik, akár másik ország feldarabolását. Át kell annak mennie a köztudatba,úgy itt, mint Lengyelországban, hogy a revízió szónak csak elvi magyarázatában van az érdekellentét és hogy mi nem akarunk mást, mint ismét egyesíteni a magyarlakta területeket és egy közös határt Lengyelországgal. Viszont a lengyelek csak féltve őrzik a „Polonia Restitutát“, ami nemcsak érthető, de minden jó lengyel hazafinak elemi kötelessége is. Bizonysága ennek, hogy Lengyelország sohasem ratifikálta a Hazudnak-e az álmok? Írta: Nyáry László Amikor Lackó András honvéd őrvezető elindult az örök tél birodalmából, a szibériai ólomlányából, ahova hadifogolysága után került, azt sem tudta merre megy, merre ér. Végtelen útnak indult napnyugat felé, úgy igyekezett az elérhetetlennek látszó cél felé. Mikor már megszámlálhatatlan napok óta vándorolt, hegynek föl, völgynek le, sárban, hózivatarban, százszor is feladta már a reményt, hogy még egyszer hazaérhessen. Ezer veszély és még több szenvedések árán jutott el végre az országba, ahova tíz kemény esztendő óta vágyakozott. Szinte lehetetlennek találta Lackó András, annyi szenvedés, véres verejtékezés után, hogy ismét magyar földön van. Mikor pedig erről minden kétséget kizáróan megbizonyosodott, fáradt térdével leereszkedett a földre, két karját széttárva előbb felnézett az égre, aztán nagy alázatosan, földig hajolva megcsókolta a magyar rögöt. Magyar földön már elviselhetőbb volt a sora. Hol kocsin járt, hol gyalog bandukolt az országúton. Ha esténként betért egy-egy nádsüvegű kis házba, a falusi nép mindenütt szívesen látta. Sokszor majd éjfélig elhallgatták az oroszországi történeteket, így ért egy este a hajducki határba. A fürtjeiket bontogató sárga akácok lágyan imbolyogtak a tavaszi alkonyatban. A selymes füvek meztelen pázsitján, meg a vadvirágok szivoriiszőnyegén nagy csendesen, lehajtott fővel, mélyen elgondolkodva bandukolt Lackó András. A zöld kalászokat ringató tagok szélén megállt. A hegyekről leereszkedő néma esti alkonyban eggyéolvadtak a lehúzódó árnyak, a távoli erdővel eltűntek a kontúrok. A kósza esti szellő elhozta idáig a megkonduló harangszót. Lackó András lekapta fejéről a vedlett, zsíros, egykori katonai sapkát és csendesen elmondta az Úr imáját. Elhatározta, hogy nem megy be a faluba, mert mire átérne a falun, ki a Fehér tanyára, már öreg este lenne. Ő pedig szerette volna ünnepnappá tenni azt a napot, amikor hazatér, amikor átlépi a háza küszöbét, ilyen hosszú távollét után keblére ölelheti övéit. Erre pedig az estét nem találta alkalmasnak. Úgy határozott tehát, hogy majd reggel megy haza. Igaz, a honvágy nagyon gyötörte. Alig tudott parancsolni magának, ... de nem, nem mehet haza így, tán meg se ismernék, vagy tán csavargónak néznék és be se engednék . .. Lefeküdt a buzatagok közt a legszélesebb mesgyére. Gaz volt a derekalja, vakondtúrás a vánkosa és a csillagos ég a takarója. Nehezen szállt szemeire az álom. Gondolatai lázas össz-viisszaságban száguldtak agyában. Fáradság okozta kimerültségében azonban lassan mégis csak elbóbiskolt. Szörnyű álmok gyötörték. Lázálmok . . . Látta a feleségét vidáman, virulón, látta a gyerekeit is, akik még mind olyan picik voltak, mint akkor, amikor itt hagyta őket ... és Uram bocsá’ látott egyidegen kis gyereket is a családban . . . Lackó Andrást az álom tovább gyötörte . . . Ahogy a fantáziája úgy, ahogy titokban működött azóta, hogy a hajducki határt átlépte ... látott egy idegen embert, akinek az ő felesége az estebéd után kedveskedve gyújtotta meg parázzsal a cseréppipáját. A kövérre hízott hold lassan sáppadozni kezdett. A sötétség végső tusáját vívta legyőzőjével. Sötét arca mind haloványabbá szürkült és kelet felől a hajnal dárdájától ütött seb nyomán kicsorduló vére pirosra festette az ég kárpitját. Lassan pitymaflott. Laszkó András első hangjára felébredt. Lelke tétova gyanúval telt el. Ott vergődött fila álom vacokjám és gondolkodott. Fájdalmas érzések keltek benne életre. Egyszerű gondolatvilágában úrrá lett az álomvarázs. Addig-addig nézte keserves vergődésében a felette kéklő eget, míg az a gyerek és az idegen férfi, valóságos, élő testet öltött előtte. — Mindegy nő! Azé, csak át kő esni ezen is, és jobb előbb mint utóbb, — mondta önmagának és elhatározta, hogy mégis csak felkeresi őket. Nagy vargabetűt írt le a falu körül. Azt gondolta, hogy jobb lesz, ha nem látják meg a falubeliek. Nem akarta, hogy felismerjék, aztán sajnálkozzanak rajta, vagy tán kinevessék. Az ismerős tájak csak némi, örömet szereztek Lackó Andrásnak s mennél jobban közeledett a Fehér majorhoz, annál jobban érezte szive verését. A néhány házból álló tanya végében megállt. A kiskertek fehér virágai szikrázón égtek a kora délelőtti napfényben. Levelek, ágak, bokrok, fák, virágok és sárguló fürtök csüggedten húztak a porrá omlott föld felé. Csüggedten, révetegen bámult bele a nagy semmiségbe, vagy talán az ide fehérlő Lackó-ház kéményére. Átnézett az alacsony házak felett, a bogyócsúcsokon és szomjas akácokon túl. Sárgát vetett itt-ott már az őszi árpa, mérges heretábláik sötétlettek. Az urasági szőke búzatenger mesgyéi nyílegyenes vonalban feketéllettek elő a távoli képből. A tanyai gémeskutak árván ágaskodtak, messziről a kis erdő fái összeérni látszottak az ég kékjével. A gutaütött szélmalom mozdulatlan vitorlákkal terpeszkedett. Túl a tanyán már megolvadt gyémántiragyogással öntötte el a földeket a verőfény. Félszemével hunyorgatott, hajadonfőtt, nagy szakállával, nyútt lájbijában állt ott Lackó András. . Két gyerek szaladt ki az egyik házból. Nem tétovázhatott sokáig, elindult a ház felé, amit sok évi keserves verejtékezés után szerzett magának. A vakolatlan vályogfalú viskó két ablakszeme mintha hivogatósam nézett volna fáradt gazdájára. Lackó András belépett a kis kapun. Egy kis hörcsög kuvasz ugrott ölébe és nagyokat vakkantott. Kinézett erre a konyhából egy kis fiúcska, nyomában egy deli, szép hajadon leány. — Nini, a Kati lányom — szerette volna Lackó András magát elkiáltani, de hallgatott. Az álomlátás nyomta el lelke örömét. — Aggy Isten! — Aggyon bácsikám! Hát mit hozott? — Ezt a szép leány mondta, aki természetesen nem ismerte meg az apját. Lackó András tétován állt meg egy darabig. Nem tudta mit csináljon. Az aszszonya nem mutatkozott mindeddig, pedig már három gyerek is zsibongott előtte az udvaron. Zavarában azt kérdezte: — A gazda nincs sebml — A gazda? — ismételte a leány — a gazda? A’ nincs — mondta elgondolkodva. Látszott rajta, hogy van itt valami, amit nem akar megmondani. — Nincs itthon. Édesanyám asszonya meg napszámba ment — folytatta. — De mit akarna kend? Lackó András nem tudta mit csináljon. Nem állhat oda a gyerekeknek magyarázkodni. Nagyot sóhajtva mondta: — Egy kis fölöstököm irányában akartam beszélni. No, de menek is. — Hát azé’ nem muszáj e’ menni. Forduljon csak be’jebb, oszt’ egy kis paszulyleves azé’ akad. Lackó András beljebb került. A konyhában leültette a lány egy szép gyalult asztalhoz. Ezt még ő kapta a sógorától. Ragyogott itt minden. Látszott, hogy szorgalmas fehér cseléd van a házban. . • Leves közben aztán szó került egyrőlmásról. Megtudta Lackó András, hogy a felesége a Fehér tekintetes úrhoz jár dolgozni. Csak a gazdáról hímeztek-hámoztak sokáig, mindig gyanúsabban. Észrevétlenül aztán végigmustrálta a Feri fiát, meg a Sanyit is. Csak a legkisebb lánya hiányzott még, akit ő még pólyában hagyott itthon. De az is lassan előkerült: a Juliska. Egyszeri felkomorult Lackó András arca. Sürü redő szántotta végig magbarnult homlokát, mert Juliska egy kis leányt vezetett a kezénél fogva. Megkérdezte a leányzót. .. f. ’— Hánytestvér van! ^ — Hát öten vá’nánk'' ^ mondta Éva leány, mit sem sejtve. Lackó András megköszönte a bablevest felküszelódott a fapadról és otthagyta a házat. Kívül a kapun letörölte verejtékes homlokát, vissza se nézett a r|| ■ 19c ja . 74*? . 1 7 ^ '' ’9 v * kuuUUü vatinok ára Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ dr. ^ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ^ Fömunkratás^^^ttl BÉLA XIV. évfolyam 14. szám + Kedd # Budapest, 1932 fi^máp.^9. Lapunk mai száma 16 fillér Mi történt? ^ Egyre bizonytalanabbá válik lausannei konferencia megtírtatása tWP Egyelőre megszakadtak az amerí-, £, fitkaiákkal folytatott Stillhalte tartó V'f.gyalások • ,£,*. Újabb öt kommunista diákot vettek őrizetbe Dréhr Imre bűnvádi útra akarja» terelni a népjóléti minisztériuma ügyeit /* ^ Holnap leszállítja a jegybanki kamatlábat / / A Heimwehr könyörtelen hircott/ kezd a vörös köztársasági védszövetség ellen Bethlen István gróf elutazott Rómából Nem lehetett még bejegyeztetni a Szavatossági Bankot Bázelben meghosszabbították Ausztria SO millió schillinges kölcsönét Huszonnégy és félmillió pengővel csökkent a bankjegyforgalom Megkezdte idei szezonját a Nemzeti Lovarda Felülkerekedtek a nemzeti szocialisták Oldenburgban Elítélték a pécsi kommunistákat Tüntettek a Körúton a munkanélküliek Konstanzában elkobozták egy svéd hajó rakományát Meghosszabbították Trockij száműzetését Anyagiak miatt öngyilkos lett egy jónevű vidéki ügyvéd Összeomlás előtt áll a Magyar Színház Hatvanöt ember halt szörnyet egy oroszországi vasúti katasztrófánál Megszűnik a diktatúra Portugáliában Ezután nem adnak munkanélkülisegélyt Állandósult a hossz Chicagóban