Nemzeti Ujság, 1932. május (14. évfolyam, 96-118. szám)
1932-05-15 / 107. szám
a Nemzeti Újság Szalonja A fontos ember írta: Kokas Miklós Ha az állatkertiben látjuk meg a zebrát, kisikolt bőrét fültünősnek kell tartanunk. Indokolatlanul tarka ez a különösen párhuzamos, színes ornamentika. Mégis a jóezemű afrikai vadászok egybehangzó véleménye, hogy a legelésző állat bőrének rajza cseppet sem szemetszúró, sőt a forróságtól rezgő látmezőben egyenesen megtévesztő a zebra „tetováltsága“, így vagyunk mindennel, amit perspektívahijján feltűnőnek ítélünk. A fontos ember is tudja ezt és minden ténykedésénél azon van, hogy az előtérbe állítva — a háttérben szerepeljen. Milyen bölcs — fregoli. „Szerepelni“ — ez az a kondíció, ami nélkül el sem lehet képzelni a minden lében szerényen kanál „fontos“ embert. (Felületesen azt hihetnők, hogy a fregoli nem önmagának fontos, hogy praktikus, amikor mindenbe beleüti az orrát. De ha csak néhány ily bizar műfajjal találkoztál is, valahányszor hátsó lábaira kénysererítetted valamelyikben a megittasult ízi lisztért, azóta tudod csak igazán, hogy milyen sivár a fregoli kopár keresztmetszete. A bizonytalan lelkialkatnak semmi sem elég fontos, ő már „mindenen túl“ van. Bírálatára meg ritkán lesz szükség, mert a „nagyon fontos“ emberek alkalmazkodnak legbátrabban környezetükhöz, viszont helyzeti előnyükben sohasem tolakodnak az arcél pregnáns, kritikát kihívó hadállásáig. A fregoli „csak“ érdekeivel szemben alázatos. de ezt a bújócskázást is úgy gyakorolja, hogy „mások nyelvén beszél“. (Nálánál jobban nem hangsúlyoz, nem érdeklődik és nem siet senki. Öneki is van fogalma (a benfentesekről), sőt bevallott, hangoztatott véleménye is, de ítéletszobrát gyurgyalagból állítja a kritika elé és ha valakinek kifogásával találkozik, legyen fontos az illető — azonnal változtatásra hajlandó a „jó ember“. A freigoli nem ragaszkodik semmihez. Ő csoportosít, szervez, irányít és meglepően állapítja meg, hogy ,,a hintás hintázzon!“ Nagy horderejű kijelentését nem becsüli túl, hanem kétségtelenül szuggesztív képességével csak a lehetőségek mérlegnyelvét billenti ki a nyugalmi állapotból. Kitűnő azonban szemmértéke és posíciócsatáit a macskáik simaságával vívja. Ilyenkor ő is talpra esik, sőt egyben meg is szökik, ha kell. A fontos embert nem lehet „dobni“, de nem is lehetelejteni*. Ő sohasem feltűnő, de mindég mindenről „tud“. Tudása elég mély a megszülés fullánkhatásáig, de lovaglás emlékezőtehetsége spontán, ritkán hagy ki. Magányosan nem kezd el semmit, mégis folytatni hajlandó —■ akár a népvándorlást is. Fontossága, kicsire nem néz, de a „nagyokat“ addig becsüli, amíg tá sas szárnya alatt kilátáshoz juthat el a veréb. Kényelmetlen, hogy hivatás is van néhány emberben, ezért korunk hőse nagyon szépen tudja meggyőződéseit közprédává aprítani. Ha a karó tövébe állítjuk a gyertyát, egész oszlop súlyos, fenyegető imbolygását kapjuk a falon. A fontos ember ma ilyen megvilágításban dolgozik. Jól tudja, hogy merre húzódik a nagy flail, ide, neki veti a hátát és opportunizmusból, vagy szerény megfontolásból érzéketlenséget ludbőrözik minden kikezdéssel szemben. A kisméretű bizonytalanságból az egész közvéleményt elbátortalanító ámulások keletkeznek. Pedig ,a hivatásba bátorságot is fűszerezett a tehetség. A fregoli azonban diétáin él, hogy meg ne órthasson — aktivitása. Gyönge „gyomra“ azonban gyógyítható volna,de a betegre jellemző, hogy nemakar meggyógyulni. Csak fontoskodni,... amikor olyan hálás ez a szerep. Minduntalan Untergoog-ról hall az ember, ilyenkor csak szabad a kríziseket ,kiélni“! Hát persze, hogy kellemes impregnált felöltésben arról ábrándozni, hogy miért pipáznak a hegyek? A fontosság irtózik a szimpla logikától. Fájdalmasan érinti minden elmúlás, viszont ,bosszúsan kiváncsi mindenre, ami új. de az újat fátyol mögött, lehetőleg távolból, úgy szereti „látni“, mint az oroszlánt, hatméteres árok legyen köztük. De . . . jaj no . . . a világért sem! . . . Milyen remek a sörénye! És hogyan üvölt? Közben bizalmasan értesül, hogy meghívták X-ék, ahol mindig olyan jó hangulatban etették. Ragyogó,gyöngyházötleteikkel érkezik. Kellemes, fordulatos előadó. Remek, „Nyilt, könyv“ — állapítják meg ... A föllépése! Nahát! ... és mindenki el van ragadtatva. Csak fregolink szenved. Szenved, mert feltűnt; szenved, mert lekötelezték; szenved, mert kijátszották; szenved, mert a bridgepartnere ostoba; szenved, mert nem találkozott valakivel, aki pedig jó lett volna, ha „itt“ látja. Tehát a fontos embernek sem cukor az élet és az a világszemlélete, hogy ő önmagának is csak addig lényeges, míg másoknak is ez a véleménye — immár — véd.jegyzett kvalitásairól: fölér egy behízelgő inferioritás nyavalyájával. A társadalmi élet az a bábszínház, ahol fregolink megismerkedik Hades agyafúrt cicomájú kínzóscamráival. Itt pécézik ki illusztris hősünk múltját, jelenét és reménytelenségét. Itt mutogatják be mindenkinek, akik mellett a teltházra találó mozilátogató programtalanságával kell átfüstölnie néhány tűkön ülő negyedórát. Itt, a szentimentális hiúság vásárában, előítéletek bárjában, filiszterek karjain és ötletek pórázán készítik ki a fregoli mosolygó kedvét, mint ahogy a kendert áztatják az álló vizekben. Ez a fontosságot fogyasztó nagyüzem. de — mindhiába — haladni kell a korral! Ez sok gondot okoz a fontoskodónak, mert ő elsősorban tapintatos akar maradni még akkor is, amidőn már senki sem figyelheti. Tehát olvasni is szokott kitűnő kortársunk. Természetesen csak a „legújabbat“. Régi írók műveit föl sem nyitja. Ellenben szellemtörténeti megfigyeléseket bocsát ki magából úgy, akár csak a csigabiga, amidőn a fűszálak között tápászkodik „szarvaival“, a szemével. Az „izmusokkal“ is sokat bíbelődik. Egyiket sem élte át, de mindegyiket hangoztatja. Ez a művészete igen bizarr, de ostoba is. Kellemesen butának tetetve magát, nem veszik komolyan — de élvezik. A „fontos“ ember reális is és hősünkben a társadalmunk valahány patologikus vonását felfedezhetjük. Ezek a „hiba nélkül nincsen senkik“ azonban bájos mákvirágok. Mindenkinek csak azt a „gyöngeségüket“ kötik az orrára, amelyet tételesem az illetőben is megláttak. Ilyenkor az együttes átélés valami olyan megragadóan felejthetetlen emléket görget a „barát“ öntudatának küszöbére, hogy menten létrejött az a kapcsolat, mely a bűntársaknál is csaknem ugyanez. A fontoskodó sok mindent kikölcsönöz ,és majdnem mindég kölcsönből él. De ő is kioszt kölcsönöket. Ez utóbbi kedvtelése pláne öntudatos, mert minden fontosabb ember lekötelezhető és figuránkban is van egy oly appeal, amely megnyerő. Ő az egyetlen, akiről el szabad árulni, hogy mindég nyer, mert nincs veszteni valója. Viszont sohasem rakoncátlan és utána sem következik semmi. A fregoli önmagáért van, de sokaknak kellemes élete, mert egészen bizonyos csak az, hogy ártalmatlanságát semmiféle elemi csapás föl nem korbácsolhatja, ő az a korsó, mely addig jár a kútra, míg igénytelenebb nem akad. A fontos ember sokszínű dilettantizmussal babrál, ha önmagát hangolja. Vannak, akik átlátnak „szitáján“, ezek a kiálhatatlanok. Talán félszegek is? Akadnak, akik érthetetlennek tartják: a naivak. de előfordul és ilyenek nélkül nincs fregoli, akik fontosnak, sőt érdekesnek is minősítik dibdált lényét, amit összezavarnak „jellemével, tehetségével és férfiasságával“. Fölvetődhet a kérdés: lehet-e nő is fregoli ? Sokan talán fejüket rázzák, de még sincs igazuk. Ismertem asszonyokat, akik fregolik voltak és maradtak, talán épen mert „férfiasak“, dilettáns nők lehettek. Szerencsétlenek. Egy fontos ember mindég és minden körülmények között pitoreszk. Olyan, mint a pálma. Dísznövény. Ilyenkor a kibírható elemek közé számíthat, akitől nem is egyszer érdekes dolgokat „hallhatni“. Kritikusabb a helyzet, ha valahol két példány mozog napjaink vámszedőiből. Ilyenkor vagy kutya-macska a viszony a csárdában egyedül hetvenkedők között, ami még mindég szerencse a milienre nézve, vagy pedig sülve-főve vannak a hasonszőrűek, amikor aggodalmainkat ne hallgassuk el. A fregoliegyfittesek vámpírok. De nemcsak azok, hanem fodrászok, bálnavadászok, aranykeresők, prémvadászok, csempészek, hordárok, bankárok, ügyvédek, boyok meg soffőrök, de végrehajtók és igazgatósági tagok is egyszemélyiben. Képviselnek ők tőkét, Marxot, Lenint, gyarmatpolitikát és hitlerizmust is. Kezükben a volán és hátuk megett a légcsavar. Jönnek és győznek. Sohasem ..mennek“ — csak eltűnnek. Felszívódnak. Nem angazsálják magukat semmiért, de mindenben benne vannak. Néha sirályok a hajó után, — óh, de kedvesek!; máskor kivert ordasok az élet Szibériáján — éhesek. Szimatuk és elszántságuk véres szemeikben fel-felragyog. Karátok ők a kaland gyémántjából, de viaszcseppek is az éjjeliszekrények gyertyatartóin. Milyen fontosak ezek azemberek önmaguknak! Világjáró művészek Enrico Caruso A feneketlen mélységben úgy nyílt meg előttem a Metropolitain zsúfolt nézőtere, mint a távcsöveken át figyelő csillagász előtt a káprázatos esti égbolt. Körülöttem számtalan emelet egymás fölé zárkózó karzatán nyüzsgött a nép. Lent, valahol mélyen, ívlámpák vakítottak a milliárdosok páholyai fölött. Műsorokra görnyedő emberek kuporogtak összezsúfolva széksorok párhuzamában. Egyedül... irta: ifj. Dezsényi béla Fáradtan, álmosan ért haza szomorú kis legénylakásába. Levetette kopottas felöltőjét s körülnézett a szobában. Másfél éve lakik már itt, de valahányszor hazajön, kimerült és a nehéz laboratóriumi munka után, minden bútorán kereső szemmel néz végig. De a megrokkant vállú szekrény, a kitartó, poros falióra, néhány olcsó szőnyeg hidegen fogadta, valahányszor belépett: — Mért jössz közénk, Árkay Gábor ilyen fanyar, keserű arccal? Hiába szőni őritasz bennünket, amit te keresel, az otthont, a hazaváró fészket nem tudjuk megadni neked. Arkay egész tisztán, érthetően hallotta ezt a beszédet. Különösen ilyen kora tavaszi estéken, mikor minden ember megujrázott tavaszi kacagással siet az utcán. Arkay Gábor harmincnyolc éves árvaságában szeretett volna keservesen sírni az önmagából felkongó ürességre. Az otthon kívánást drága örökségként a szülői háztól hozta magával. A régi csendet, békét széttépték a küzdelem évei. Egyetemista korában árván maradt. Alig száradtak fel szemében a fájdalom férfikönnyei, a mindennapi gond verejtéke, szürke munkája, lassan lefosztott róla minden régi délibábot, mesét, ábrándot dolgozott. Sokan, akik ismerték a kényelemben felnőtt Árkay-fiút, némi kárörvendéssel néztek össze: — Meglátjuk, meddig bírja.. Gábor bírta, kiválóan elvégezte az egyetemet, de mint fiatal mérnök nem tudott elhelyezkedni. Mások talán kétségbe estek volna, de ő beállt egy vegyészeti gyárba egyszerű munkásnak. Később főnökei figyelmét magára vonta a szomorúszemű, vasszorgalmú fiatalember. Hatásköre, fizetése megnagyobbodott. Csak a szíve, lelke maradt szomorúnak, mosolytalannnak. Néha rádöbbent a tükörben saját szemére ... Óh, ez már nem a régi szem, ez valami pontosan járó gépnek egyszerű irányítója, reflektora; belsejében bizonyára titkos rugók működnek. Ez volt az a szem? Kérdezte önkéntelenül önmagától, amelyik gyönyörködve tudott belelobogni a tarjáni erdők áprilisi veréiieolyan volt ez a felhőkarcolók arányaira méretezett nézőtér, mint valami új Circus Maximus. Vigasztalanul voltam egyedül tengernyi nép között és a csodavárók elvakult rajongásával hittem az olasz énekes művészetében, akinek aznap esti szereplését emeletes betűkben kigyurló feliratok hirdették a fényreklámok nagyszerű tűzijátékában és akinek világhódító jelentősényébe és sötét, mély tengerén vissza tudta ringatni két szem szerelmes fiúságát. Gábor elfordult a tükörtől. Nem akart újra emlékezni. Nem akarta, hogy a régi gyönyörű tavaszok ide lopódzkodjanak az ablaka alá és feltépjék a beporosodott gépszivet. Cigarettára gyújtott és végighevert a kereveten. Pár percig azon gondolkodott, hogy elmenjen-e a bridgepartiera, amelyre rendies asztaltársa invitálta a vendéglőben. De biztosan ő is csak szánalomból hívta, hiszen tudja, hogy milyen ügyetlen a bridgeben. Hirtelen más villant eszébe. Kollégája a gyárban elmesélte, hogy kisfia mennyit küzködik az iskolában Ovidiussal. Gábornak megvoltak még a szépen kipreparált latin jegyzetei. Megígérte, hogy előkeresi őket, hadd könnyítsen a kisdiák verejtékén... Most itt a dohányzó asztalkánál is ülhetne egy kis szőke fiú, aki elkeseredve böngészi a Burián szótárt és néha odafutna a köreveihez: — Mondd csap apus,mit jelent az magyarul, hogy „amavi“? És ő akkor megsimogatná a fejét s megmondaná: — Szerettem, kisfiam. Gábor lekuporodott a mosdószekrény elé és előkereste a meglepett füzeteket. Mintha új világba jutott volna. Minden elsárgult lap mesélő ajkká változott át, sok kusza gyerekirás mesél... Az Ovidius-szótárra hamar rátalált. Utolsó lapján elmaradtak a latin szavak és furcsa elmosódott ceruzajegyzetek következtek. „Katónál szebb szemű kislányt festeni sem lehet“... „Katókát másodszor kísértem haza a litániáról“... „Gyönyörű május este megesküdtünk, hogy sosem hagyjuk el egymást“. Ez a vékony szótár tudta a legszebb mesét. A tarjáni gimnáziumban a leányok együtt jártak a fiukkal. Az első három, négy padot foglalták el. Az órát tartó tanárral együtt jöttek és mentek. Tíz percben külön felügyelőnő gondnoksága alatt sétáltak az iskola poros udvarán. Ez azonban nem jelentette azt, hogy egy kis ügyességgel nem lehetett kijátszani az életfogytiglani horgolásra ítélt öreg néni éber szemét. Ezt bizonyítja a legegyszerűbb eset, ami egyik koratavaszi délelőtt az udvarán álló kút mellett történt. Az út itt fordul és a fordulóknak az a tulajdonsága, hogy az egyiken történendő dolgok Az énekművészet hármas csillagának együttes szereplésére még az agyonkényeztetett newyorki közönség is felfigyelt. Az óriási színházban ezen az estén egyetlen hely nem maradt üresen. Newyork nagy operaházának valamennyi pénztára előtt sorfalat állt a nép. Egymásután érkeztek a milliárdosok. Harriman automobilon száguldott fel Floridából. A mesebeli „aranypatkó“ mint a mágnes vonzotta a gazdagokat, akik közül nem akart elmaradni egy sem és akik talán szokatlan sporteseménynek tekintették a békevilág három legnagyobb énekművészének közös szereplését. Valamennyien eljöttek. Benépesült az első emeleti páholysor, ahol most Rockefeller múmiakoponyája sandított elő a függönyök árnyékából. Cornelius Vanderbilt vállas alakja tűnt fel a bársonyfalak között és ahonnan látcsövének tornyai mögül fehéren simult elő Andrew Carnegie szakálla. Hetty Green is eljött. A fösvény matróna, akinek vagyonánál csak fukarsága volt nagyobb, a földszinten váltott jegyet magának és úgy ült helyén az előadás alatt, mint a prédára éhes keselyű. Hárman daláltak versenyt egymással. A lángoló asszony, akinél fájdalmasabban senki nem élte át Floria Tosca tragédiáját. A franciák nagy baritonistája, aki azóta két világot hódított meg a római kényur szerepében és a nápolyi szobafestő. Mind a hárman az egyéniség legyőzhetetlen fegyvereivel állottak szemben egymással és Puccini melodrámájában új dalnokverseny folyt le akkor a Metropolitain színpadán. Geraldine Farrar hódító volt és tüneményes! Karcsú alakja végiglebegett a színfalak között, hangja felcsendült, mint nem látszanak a másikból. A leányok elhaladtak a kút mellett, de az egyik kis élénkszemű apró leányka visszamaradt és odafutott a fal mellett lapuló, feketehajú fiúhoz. — Megmondhatná, Gabi, annak a második hatványozási példának eredményét. — Az semmi ... — Persze, magának semmi, de én úgy utálom ezt a sok köböt, meg négyzetet. Maga első számtanista, igazán megcsinálhatná nekem a példákat. • — Hát ami azt illeti — köhécselt a fiú zavartan. — Én megcsinálnám, Katóka, dehát... — Mit „dehát!“ Amelyik nap számtanóra van, jöjjön ki délután a parkba, tudja a szobor mögé és akkor megcsináljuk. De most sietek, mert meglát a néni, a lányok úgyis nevetnek. Ezzel már libbent volna, ha a fiú utánna nem kiált: — Jó, jó, de hány órakor? A lányka ezt már nem hallotta. Helyesebben hallotta, úgy félfüllel, csak nem tudott rá válaszolni. Ki tudja miféle diplomáciai furfanggal sikerül anyukát meghajlítani a számtan külön órák érdekében. Úgy látszik sikerült, mert amikor megjöttek a varázsfényű májusi délutánok, orgonaillattól megszédült esték, akár volt másnap algebra, akár nem. Kató és Gabi szorgalmasan tanulták a négyzetre és a ködre emelést. Hogy ezenkívül mit beszéltek a lombra pattant juharfák alatt? Mit suttogott a szemük fénye délelőttönként, amikor Katók. az első padból hátrafordult a hetedik pad felé? Ki tudná azt leírni? Ez a legfinomabb, leghalkabb muzsika, amit nem bír el a húr, nem tud papírra vetni a toll. Csak hallgatni, érezni és gyönyörködni lehet benne. Az érettségéig éltek, álmodták a jelent a dölibábos jövőért Akkor jutott Gábor árvaságra és akkor kezdődtek meg a küzdelem évei. Napok alatt elkerült Tarjánból messze, messze ... A muzsika, a mese ottmaradt a májusi délutánok drága, csókos melegébe. Egy ideig még követelőző vággyal tértek vissza az emlékeit, megsimogatták a meggyötört szívet, aztán . . . aztán . . . valami eltűnt, mint amikor a becsapódott ajtó mögött elveszik egy egész világ ... . . . Árkay Gábor lehunyt szemmel ült a könyvszekrény előtt. A szakadt, tépett géből nekem addig nem jutott egybb, mint az érthetetlen budapesti kudarc emeléke. A művészek nagy népvándorlásában, amely már akkor megindult Amerika felé, Newyork sokmillió embere nem ért rá válogatni a kiválasztottak között. Úgy látszott, a versengésnek nincs határa és a newyorki polgár végül már tudomást sem vett arról, hogy akadtak esték, amikor Paderewsky zongorázott valahol a Broadway házrengetegében, néhány utcával arrábib Kreisler hegedült és ugyaniakkor a Metropolitainban énekelt Caruso. Caruso, Farrar és Journet!