Nemzeti Ujság, 1932. május (14. évfolyam, 96-118. szám)

1932-05-15 / 107. szám

a Nemzeti Újság Szalonja A fontos ember írta: Kokas Miklós Ha az állatkertiben látjuk meg a zebrát, kisikolt bőrét fültünősnek kell tartanunk. Indokolatlanul tarka ez a különösen pár­huzamos, színes ornamentika. Mégis a jóezemű­ afrikai vadászok egybehangzó véleménye, hogy a legelésző állat bőrének rajza cseppet sem szemetszúró, sőt a for­­­róságtól rezgő látmezőben egyenesen megtévesztő a zebra „tetováltsága“, így vagyunk mindennel, amit perspektíva­­hijján feltűnőnek ítélünk. A fontos ember is tudja ezt és minden ténykedésénél azon van, hogy az előtérbe állítva — a háttér­ben szerepeljen. Milyen bölcs — fregoli. „Szerepelni“ — ez az a kondíció, ami n­élkül el sem lehet képzelni a minden lében szerényen kanál „fontos“ embert. (Felületesen azt hihetnők, hogy a fregoli nem önmagának fontos, hogy praktikus, amikor mindenbe beleüti az orrát. De ha csak néhány ily bizar műfajjal találkoz­tál is, valahányszor hátsó lábaira kény­­sererítetted valamelyikben a megittasult ízi lisztért, azóta tudod csak igazán, hogy milyen sivár a fregoli kopár keresztmet­szete. A bizonytalan lelkialkatnak semmi sem elég fontos, ő már „mindenen túl“ van. Bírálatára meg ritkán lesz szükség, mert a „nagyon fontos“ emberek alkal­mazkodnak legbátrabban környezetükhöz, viszont helyzeti előnyükben sohasem to­lakodnak az arcél pregnáns, kritikát ki­hívó hadállásáig. A fregoli „csak“ érdekeivel szemben alá­zatos. de ezt a bújócskázást is úgy gya­korolja, hogy „mások nyelvén beszél“. (Nálánál­ jobban nem hangsúlyoz, nem ér­deklődik és nem siet senki. Öneki is van fogalma (a ben­fen­tesekről), sőt beval­lott, hangoztatott véleménye is, de ítélet­­szobrát gyurgyalagból állítja a kritika elé és ha valakinek kifogásával találko­zik, legyen fontos az illető — azonnal vál­toztatásra hajlandó a „jó ember“. A fre­­igoli nem ragaszkodik semmihez. Ő cso­portosít, szervez, irányít és meglepően ál­lapítja meg, hogy ,,a hintás hintázzon!“ Nagy horderejű kijelentését nem becsüli túl, hanem kétségtelenül szuggesztív ké­pességével csak a lehetőségek mérlegnyel­vét billenti ki a nyugalmi állapotból. Kitűnő azonban szemmértéke és posíció­­csatáit a macskáik simaságával vívja. Ilyenkor ő is talpra esik, sőt­­ egyben meg is szökik, ha kell. A fontos embert nem­ lehet „dobni“, de nem is lehet­­elejteni*. Ő sohasem feltűnő, de mindég mindenről „tud“. Tudása elég mély a megszülés fullánkh­atásáig, de lo­vaglás emlékezőtehetsége spontán, ritkán hagy ki. Magányosan nem kezd el sem­mit, mégis folytatni hajlandó —■ akár a népvándorlást is. Fontossága, kicsire nem néz, de a „nagyokat“ addig becsüli, amíg tá sas szárnya alatt kilátáshoz juthat e­l a veréb. Kényelmetlen, hogy hivatás is van né­hány emberben, ezért korunk hőse na­gyon szépen tudja meggyőződéseit köz­prédává aprítani. Ha a karó tövébe állít­juk a gyertyát, egész oszlop súlyos, fe­nyegető imbolygását kapjuk­­ a falon. A fontos ember ma­ ilyen megvilágítás­ban dolgozik. Jó­l tudja, hogy merre hú­zódik a nagy flail, ide, neki veti a hátát és opportunizmusból, vagy szerény meg­fontolásból érzéketlenséget ludbőrözik minden kikezdéssel szemben. A kisméretű bizonytalanságból az egész közvéleményt elbátortalanító ámulások keletkeznek. Pe­dig ,a hivatásba bátorságot is fűszerezett a­ tehetség. A f­regoli azonban diétáin él, hogy meg ne órthasson — aktivitása. Gyönge „gyomra“ azonban gyógyítható volna,­­de a betegre jellemző, hogy nem­­akar meggyógyulni. Csak fontoskodni,... amikor olyan hálás ez a szerep. Mindun­talan Untergoog-ról hall az ember, ilyen­kor csa­k szabad a­ kríziseket ,kiélni“! Hát persze, hogy kellemes impregnált fel­öltésben arról ábrándozni, hogy miért pipáznak a hegyek? A fontosság irtózik a szimpla logikától. Fájdalmasan érinti minden elmúlás, vi­szont ,bosszúsan kiváncsi mindenre, ami új. de az újat fátyol mögött, lehetőleg távolból, úgy szereti „látni“, mint az oroszlánt, hatméteres árok legyen köztük. De . . . jaj no . . . a világért sem! . . . Milyen remek a sörénye! És hogyan üvölt? Közben bizalmasan értesül, hogy meghívták X-ék, ahol mindig olyan jó hangulatban etették. Ragyogó,gyöngyház­­ötleteikkel érkezik. Kellemes, fordulatos előadó. Remek, „Nyilt, könyv“ — állapít­ják meg ... A föllépése! Nahát! ... és mindenki el van ragadtatva. Csak frego­­link szenved. Szenved, mert feltűnt; szen­ved, mert lekötelezték; szenved, mert ki­játszo­tták; szenved, mert a bridgepart­­nere ostoba; szenved, mert nem találko­zott valakivel, aki pedig jó lett volna, ha „itt“ látja. Tehát a fontos embernek sem cukor az élet és az a világszemlélete, hogy ő önmagának is csak addig lénye­ges, míg másoknak is ez a véleménye — immár — véd.jegyzett kvalitásairól: fölér egy behízelgő inferioritás nyavalyájá­val. A társadalmi élet az a bábszín­­ház, ahol fregolink megismerkedik Hades agyafúrt cicomájú kínzóscamráival. Itt pécézik ki illusztris hősünk múltját, jele­nét és reménytelenségét. Itt mutogatják be mindenkinek, akik mellett a teltházra találó mozilátogató programtalanságával kell átfüstölnie néhány tűkön ülő ne­gyedórát. Itt, a szentimentális hiúság vá­sárában, előítéletek bárjában, filiszterek karjain és ötletek pórázán készítik ki a fregoli mosolygó kedvét, mint ahogy a kendert áztatják az álló vizekben. Ez a fontosságot fogyasztó nagyüzem. de — mindhiába — haladni kell a kor­ral! Ez sok gondot okoz a fontoskodó­­nak, mert ő elsősorban tapintatos akar maradni még akkor is, amidőn már senki sem figyelheti. Tehát olvasni is szokott kitűnő kortársunk. Természete­sen csak a „legújabbat“. Régi írók műveit föl sem nyitja. Ellenben szellemtörténeti megfigyeléseket bocsát ki magából úgy, akár csak a csigabiga, amidőn a fűszálak között tápászkodik „szarvaival“, a szemé­vel. Az „izmusokkal“ is sokat bíbelődik. Egyiket sem élte át, de mindegyiket han­goztatja. Ez a művészete igen bizarr, de ostoba is. Kellemesen butának tetetve magát, nem veszik komolyan — de élve­zik. A „fontos“ ember reális is és hősünk­ben a társadalmunk valahány patologikus vonását felfedezhetjük. Ezek­ a „hiba nélkül nincsen senkik“ azonban bájos mákvirágok. Mindenkinek csak azt a „gyöngeségüket“ kötik az orrára, amelyet tételesem az illetőben is megláttak. Ilyen­kor az együttes átélés valami olyan meg­­ragadóan felejthetetlen emléket görget a „barát“ öntudatának küszöbére, hogy menten létrejött az a kapcsolat, mely a bűntársaknál is csaknem ugyanez. A fontoskodó sok mindent kikölcsönöz ,és majdnem mindég kölcsönből él. De ő is kioszt kölcsönöket. Ez utóbbi kedvtelése pláne öntudatos, mert minden fontosabb ember lekötelezhető és figuránkban is van egy oly appeal, amely megnyerő. Ő az egyetlen, akiről el szabad árulni, hogy mindég nyer, mert nincs veszteni valója. Viszont sohasem rakoncátlan és utána sem következik semmi. A fregoli ön­magáért van, de sokaknak kellemes élete,­­ mert egészen bizonyos csak az, hogy ártalmatlanságát semmiféle elemi csapás föl nem korbácsolhatja, ő az a korsó, mely addig jár a kútra, míg igénytele­nebb­ nem akad. A fontos ember sokszínű dilettantizmus­sal babrál, ha önmagát hangolja. Vannak, akik átlátnak „szitáján“, ezek a kiálha­­tatlanok. Talán félszegek is? Akadnak, akik érthetetlennek tartják: a naivak. de előfordul és ilyenek nélkül nincs fregoli, akik fontosnak, sőt érdekesnek is minősí­tik dibdált lényét, amit összezavarnak „jellemével, tehetségével és férfiasságá­val“. Fölvetődhet a­ kérdés: lehet-e nő is fregoli ? Sokan talán fejüket rázzák, de még sincs igazuk. Ismertem asszonyokat, akik fregolik voltak és maradtak, talán épen mert „férfiasak“, dilettáns nők lehettek. Szerencsétlenek. Egy fontos ember mindég és minden körülmények között pitoreszk. Olyan, mint a pálma. Dísznövény. Ilyenkor a ki­bírható elemek közé számíthat, akitől nem is egyszer érdekes­ dolgokat „hall­hatni“. Kritikusabb a helyzet, ha valahol két példány mozog napjaink vámszedői­ből. Ilyenkor vagy kutya-macska a viszony a csárdában egyedül hetvenkedők között, ami még mindég szerencse a milienre nézve, vagy pedig sülve-főve vannak a hasonszőrűek, amikor aggodal­mainkat ne hallgassuk el. A fregoli­­egyfittesek vámpírok. De nemcsak azok, hanem fodrászok, bálnavadászok, arany­keresők, prémvadászok, csempészek, hor­dárok, bankárok, ügyvédek, boyok meg soff­őrök, de végrehajtók és igazgatósági tagok is egyszemélyiben. Képviselnek ők tőkét, Marxot, Lenint, gyarmatpolitikát és hitlerizmu­st is. Kezükben a volán és hátuk megett a légcsavar. Jönnek és győz­nek. Sohasem ..mennek“ — csak eltűnnek. Felszívódnak. Nem angazsálják magukat semmiért, de mindenben benne vannak. Néha sirályok a hajó után, — óh, de ked­vesek!; máskor kivert ordasok az élet Szibériáján — éhesek. Szimatuk és el­szántságuk véres szemeikben fel-fel­­ragyog. Karátok ők a kaland gyémántjá­ból, de viaszcseppek is az éjjeliszekré­nyek gyertyatartóin. Milyen fontosak ezek az­­emberek­­ önmaguknak! Világjáró művészek Enrico Caruso A feneketlen mélységben úgy nyílt meg előttem a Metropolitain zsúfolt nézőtere, mint a távcsöveken át figyelő csillagász előtt a káprázatos esti égbolt. Körülöttem számtalan emelet egymás fölé zárkózó karzatán nyüzsgött a nép. Lent, valahol mélyen, ívlámpák vakítot­tak a milliárdosok páholyai fölött. Mű­sorokra görnyedő emberek kuporogtak összezsúfolva széksorok párhuzamában.­ Egyedül... irta: ifj. Dezsényi béla Fáradtan, álmosan ért haza szomorú kis legénylakásába. Levetette kopottas felöltőjét s körülnézett a szobában. Más­fél éve lakik már itt, de valahányszor hazajön, kimerült és a nehéz laborató­riumi munka után, minden bútorán ke­reső szemmel néz végig. De a megrok­kant vállú szekrény, a kitartó, poros fali­óra, néhány olcsó szőnyeg hidegen fo­gadta, valahányszor belépett: — Mért jössz közénk, Árkay Gábor ilyen fanyar, keserű arccal? Hiába sző­ni őrit­asz bennünket, amit te keresel, az otthont, a hazaváró fészket nem tudjuk megadni neked. Arkay egész tisztán, érthetően hallotta ezt a beszédet. Különösen ilyen kora tava­szi estéken, mikor minden ember meguj­­rázott tavaszi kacagással siet az utcán. Arkay Gábor harmincnyolc éves árvasá­gában szeretett volna keservesen sírni az önmagából felkongó ürességre. Az otthon­ kívánást drága örökségként a szülői háztól hozta magával. A régi csendet, békét széttépték a küzdelem évei. Egyetemista korában árván maradt. Alig száradtak fel szemében a fájdalom férfi­­könnyei, a mindennapi gond verejtéke, szürke munkája, lassan lefosztott róla minden régi délibábot­, mesét, ábrándot dolgozott. Sokan, akik ismerték a kénye­lemben felnőtt Árkay-fiút, némi kárör­­vendéssel néztek össze: — Meglátjuk, meddig bírja.. Gábor bírta, kiválóan elvégezte az egye­temet, de mint fiatal mérnök nem tudott elhelyezkedni. Mások talán kétségbe es­tek volna, de ő beállt egy vegyészeti gyárba egyszerű munkásnak. Később fő­nökei figyelmét magára vonta a szomorú­­szemű, vasszorgalm­ú fiatalember. Hatás­köre, fizetése megnagyobbodott. Csak a szíve, lelke maradt szomorúnak, m­osoly­­talannnak. Néha rádöbbent a tükörben saját sze­mére ... Óh, ez már nem a régi szem, ez valami pontosan járó gépnek egyszerű irányítója, reflektora; belsejében bizo­nyára titkos rugók működnek. Ez volt az a szem? Kérdezte önkéntelenül önma­gától, amelyik gyönyörködve tudott bele­lobogni a tarjáni erdők áprilisi veréiie­olyan volt ez a felhőkarcolók arányaira méretezett nézőtér, mint valami új Circus Maximus. Vigasztalanul voltam egyedül tenger­nyi nép között és a csodavárók elvakult rajongásával hittem az olasz énekes mű­vészetében, akinek aznap esti szereplését emeletes betűkben kigyurló feliratok hir­dették a fényreklámok nagyszerű tűzijá­tékában és akinek világhódító jelentősé­nyébe és sötét, mély tengerén vissza tudta ringatni két szem szerelmes fiú­­ságát. Gábor elfordult a tükörtől. Nem akart újra emlékezni. Nem akarta, hogy a régi gyönyörű tavaszok ide lopódzkodjanak az­ ablaka alá és feltépjék a beporosodott gépszivet. Cigarettára gyújtott és végig­hevert a kereveten. Pár percig azon gon­dolkodott, hogy elmenjen-e a bridge­­partiera, amelyre rendies asztaltársa in­vitálta a vendéglőben. De biztosan ő is csak szánalomból hívta, hiszen tudja, hogy milyen ügyetlen a bridgeben. Hir­telen más villant eszébe. Kollégája a gyárban elmesélte, hogy kisfia mennyit küzködik az iskolában Ovidiussal. Gá­bornak megvoltak még a szépen kiprepa­rált latin jegyzetei. Megígérte, hogy elő­keresi őket, hadd könnyítsen a kisdiák verejtékén... Most itt a dohányzó asztal­kánál is ülhetne­­ egy kis szőke fiú, aki elkeseredve böngészi a Burián szótárt és néha odafutna a köreveihez: — Mondd csap apus,­­mit jelent az magyarul, hogy „amavi“? És ő akkor megsimogatná a fe­jét s megmondaná: — Szerettem, kisfiam. Gábor lekuporodott a mosdószekrény elé és előkereste a meglepett füzeteket. Mintha új világba jutott volna. Minden elsárgult lap mesélő ajkká változott át, sok kusza gyerekirás mesél... Az Ovi­­dius-szótárra hamar rátalált. Utolsó lap­ján elmaradtak a latin szavak és furcsa elmosódott ceruzajegyzetek következtek. „Katónál szebb­­ szemű kislányt festeni sem lehet“... „Katókát másodszor kísér­tem haza a litániáról“... „Gyönyörű má­ju­s este megesküdtünk, hogy sosem hagy­juk el egymást“. Ez a vékony szótár tudta a legszebb mesét. A tarjáni gimnáziumban a leányok együtt jártak a fiukkal. Az első három, négy padot foglalták el. Az órát tartó ta­nárral együtt jöttek és mentek. Tíz perc­­ben külön felügyelőnő gondnoksága alatt sétáltak az iskola poros udvarán. Ez azon­ban nem jelentette azt, hogy egy kis ügyességgel nem lehetett kijátszani az életfogytiglani horgolásra ítélt öreg néni éber szemét. Ezt bizonyítja a legegysze­rűbb eset, ami egyik koratavaszi délelőtt az udvarán álló kút mellett történt. Az út itt fordul és a fordulóknak az a tulajdon­sága, hogy az egyiken történendő dolgok Az énekművészet hármas csillagának együttes szereplésére még az agyonké­­nyeztetett newyorki közönség is felfigyelt. Az óriási színházban ezen az estén egyet­len hely nem maradt üresen. Newyork nagy operaházának valamennyi pénztára előtt sorfalat állt a nép. Egymásután érkeztek a milliárdosok. Harr­iman auto­mobilon száguldott fel Floridából. A me­sebeli „aranypatkó“ mint a mágnes von­zotta a gazdagokat, akik közül nem akart elmaradni egy sem és akik talán szokatlan sporteseménynek tekintették a békevilág három legnagyobb énekművé­szének közös szereplését. Valamennyien eljöttek. Benépesült az első emeleti pá­holysor, ahol most Rockefeller múmia­­koponyája sandított elő a függönyök árnyékából. Cornelius Van­derb­ilt vállas alakja tűnt fel a bársonyfalak között és ahonnan látcsövének tornyai mögül fehé­ren simult elő Andrew Carnegie szakálla. Hetty Green is eljött. A fösvény matróna, akinek vagyonánál csak fukarsága volt nagyobb, a földszinten váltott jegyet ma­gának és úgy ült helyén az előadás alatt, mint a prédára éhes keselyű­. Hárman daláltak versenyt egymással. A lángoló asszony, akinél fájdalmasab­ban senki nem élte át Floria Tosca tra­gédiáját. A franciák nagy baritonistája, aki azóta két világot hódított meg a ró­mai kényur szerepében és­­ a nápolyi szobafestő. Mind a hárman az egyéniség legyőzhetetlen fegyvereivel állottak szemben egymással és Puccini melodrá­májában új dalnokverseny folyt le ak­kor a Metropolitain színpadán. Geraldine Farrar hódító volt és tüne­ményes! Karcsú alakja végiglebegett a színfalak között, hangja felcsendült, mint nem látszanak a másikból. A leányok el­haladtak a kút mellett, de az egyik kis élénkszemű­ apró leányka visszamaradt és odafutott a fal mellett lapuló, fekete­­hajú fiúhoz. — Megmondhatná, Gabi, annak a máso­dik hatványozási példának eredményét. — Az semmi ... — Persze, magának semmi, de én úgy utálom ezt a sok köböt, meg négyzetet. Maga első számtanista, igazán megcsi­nálhatná nekem a példákat. • — Hát ami azt illeti — köhécselt a fiú zavartan. — Én megcsinálnám, Katóka, dehát... — Mit „dehát!“ Amelyik nap számtan­­óra van, jöjjön ki délután a parkba, tudja a szobor mögé és akkor megcsináljuk. De most sietek, mert meglát a néni, a lányok úgyis nevetnek. Ezzel már libbent volna, ha a fiú utánna nem kiált: — Jó, jó, de hány órakor? A lányka ezt már nem hallotta. Helye­sebben hallotta, úgy félfüllel, csak nem tudott rá válaszolni. Ki tudja miféle di­plomáciai furfanggal sikerül anyukát meghajlítani a számtan külön órák érde­kében. Úgy látszik sikerült, mert amikor meg­jöttek a varázs­fényű májusi délutánok, orgonaillattól megszédült esték, akár volt másnap algebra, akár nem. Kató és Gabi szorgalmasan tanulták a négyzetre és a ködre emelést. Hogy ezenkívül mit­ beszéltek a lombra pattant juharfák alatt? Mit suttogott a szemük fénye délelőttön­ként, amikor Katók.­­ az első padból hátra­fordult a hetedik pad­ felé? Ki tudná azt leírni? Ez a legfinomabb, leghalkabb muzsika, amit nem bír el a húr, nem tud papírra vetni a toll. Csak hallgatni, érezni­­ és gyönyörködni lehet benne. Az érettségéig éltek, álmodták a jelent a dölibábos jövőért Akkor jutott Gábor árvaságra és akkor kezdődtek meg a küz­delem évei. Napok alatt elkerült Tarján­ból messze, messze ... A muzsika, a mese ottmaradt a májusi délutánok drága, csókos melegébe. Egy ideig még követe­lőző vággyal tértek vissza az emlékeit, megsimogatták a meggyötört szívet, aztán . . . aztán . . . valami eltűnt, mint amikor a becsapódott ajtó mögött el­veszik egy egész világ ... . . . Árkay Gábor lehunyt szemmel ült a könyvszekrény előtt. A szakadt, tépett géből nekem addig nem jutott egybb, mint az érthetetlen budapesti kudarc eme­léke. A művészek nagy népvándorlásában, amely már akkor megindult Amerika felé, Newyork sokmillió embere nem ért rá válogatni a kiválasztottak között. Ú­gy látszott, a versengésnek nincs határa és a newyorki polgár végül már tudomást sem vett arról, hogy akadtak esték, ami­kor Paderewsky zongorázott valahol a Broadway házrengetegében, néhány utcá­val arrábib Kreisler hegedült és ugyani­akkor a Metropolitainban énekelt Caruso. Caruso, Farrar és Journet!

Next