Nemzeti Ujság, 1932. május (14. évfolyam, 96-118. szám)

1932-05-15 / 107. szám

a Nemzeti Újság Szalonja A fontos ember irta: Kokas Miklós Ha az állatkertiben látjuk meg a zebrát, Kssikolt bőrét fültünőinek kell tartanunk. Indokolatlanul tarka ez a különösen pár­huzamos, színéé ornamentika. Mégis a jóezemii afrikai vadászok egybehangzó véleménye, hogy a legelésző állat bőrének rajza cseppet sem szemetszuró, sőt a for­­(rőságtól rezgő látmezöben egyenesen megtévesztő a zebra „tetováltsága“. így vagyunk mindennel, amit perspektíva íhijján feltűnőnek Ítélünk. A fontos ember ás tudja ezt és minden ténykedésénél azon van, bogy az előtérbe állítva — a háttér­ben szerepeljen. Milyen bölcs — fregoli. „Szerepelni“ — ez az a kondíció, ami »léikül el sem lehet képzelni a minden lében szerényen kanál „fontos“ embert. (Felületesen azt hlhetnők, hogy a fregoli mem önmagának fontos; hogy praktikus, amikor mindenbe beleüti az orrát. De ha csak néhány ily bizar műfajjal találkoz­tál is, valahányszor hátsó lábaira kóny­­fezeritetted valamelyikben a megittasult í'i lisztért, azóta tudod csak igazán, hogy milyen sivár a fregoli kopár keresztmet­szete. A bizonytalan lelkialkatnak semmi sem elég fontos, ő már „mindenen túl“ van. Bírálatára meg ritkán lesz szükség, mert a „nagyon fontos“ emberek alkal­mazkodnak legbátrabban környezetükhöz, viszont helyzeti előnyükben sohasem to­lakodnak az arcéi pregnáns, kritikát ki­hívó hadállásáig. A fregoli „csak“ érdekeivel szemben alá­zatos. Be ezt a bujócskázást is úgy gya­korolja, hogy „mások nyelvén beszél“. (Nálánál-jobban nem hangsúlyoz, nem ér­deklődik és nem siet senki. Önéki is von fogalma (a ben fen tűsekről), sőt beval­lott, hangoztatott véleménye is, de itélct­­szöbrát gyurgyalagból állítja a kritika elé és ha valakinek kifogásával találko­zik, legyen fontos az illető — azonnal vál­toztatásra hajlandó a „jó ember“. A fre­­igoli nem ragaszkodik semmihez. Ö cso­portosít, szervez, irányit és meglepően ál­lapítja meg. hogy ,,a kintás hintázzon!“ Nagy horderejű kijelentését nem becsüli túl, hanem kétségtelenül szuggesztiv ké­pességével csak a lehetőségek mérlegnyel­vét billenti ki a nyugalmi állapotból. Kitűnő azonban szemmértéke és posició­­csatáit a macskáik simaságával vívja. Ilyenkor ő is talpra esik, sőt — egyben meg is szökik, ha kell. A fontos embert nein lehet „dobni“, de Bem is lehet .elejteni*. Ö sohasem feltűnő, de mindég mindenről „tud“. Tudása elég mély a megszülés fullánkliatásáig; de lo­vaglás emlékezőtehetsége spontán: ritkán hagy ki. Magányosan nem kezd el sem­mit. mégis folytatni hajlandó —■ akár a népvándorlást is. Fontossága, kicsire nem néz. de a „nagyokat“ addig becsüli, amíg iá sas szárnya alatt kilátáshoz juthat — la veréb. Kényelmetlen, hogy hivatás is van né­hány emberben, ezért korunk hősé na­gyon szépen tudja meggyőződéseit köz­prédává aprítani. Ha a karó tövébe állít­juk a gyertyát, egész oszlop súlyos, fe­nyegető imbolygását kapjuk — a falon. A fontos ember ma. ilyen megvilágítás­ban dolgozik. Jóil tudja, hogy merre hú­zódik a nagy flail, ide, neki veti a hátát és opportunizmusból, vagy szerény meg­fontolásból érzéketlenséget iudbőrözik minden kikezdéssel szemben. A kisméretű bizonytalanságból az egész közvéleményt elbátortalanító ámúlások keletkeznek. Pe­dig ,a hivatásba bátorságot is fűszerezett a. tehetség. A f regoli azonban diétám él, hogy meg ne óríhasson — aktivitása. Gyönge „gyomra“ azonban gyógyítható volna; .de a betegre jellemző, hogy nem lakar meggyógyulni. Csak fontoskodni,... amikor olyan hálás ez a szerep. Mindun­talan Untergaog-ról ball az ember; ilyen­kor csaik szabad a. kríziseket ,kiélni“! Hát persze, hogy kellemes impregnált fel­öltőiben arról ábrándozni, hogy miért pipáznak a hegyek? A fontosság irtózik a szimpla logikától. Fájdalmasan érinti minden elmúlás, vi­szont ,bosszúsan kiváncsi mindenre, ami uj. Be az újat fátyol mögött, lehetőleg távolból, úgy szereti „látni“, mint a„ oroszlánt; hatméteres árok legyen köztük. De . . . jaj no . . . a világért sem! . . . Milyen remek a sörénye! És hogyan üvölt? Közben bizalmasan értesül, hogy meghívták X-ék. ahol mindig olyan jó hangulatban etették. Ragyogó,gyöngyház­­ötleteikkel érkezik. Kellemes, fordulatos előadó. Remek, „Nyilt, könyv“ — állapít­ják meg ... A föllépése! Nahát! ... és mindenki el van ragadtatva. Csak frego­­link szenved. Szenved, mert feltűnt; szen­ved, mert lekötelezték; szenved, mert ki­játszó tták; szenved, mert a bridgepart­­nere ostoba; szenved, mert nem találko­zott valakivel, aki pedig jó lett volna, ha „itt“ látja. Tehát a fontos embernek sem cukor az élet és az a világszemlélete, hogy ő önmagának is csak addig lénye­ges, mig másoknak is ez a véleménye — immár — véd.iegyzett kvalitásairól: fölér egy behízelgő inferioritás nyavalyájá­val. A társadalmi élet az a bábszio­­ház, ahol fregolink megismerkedik Hades agyafúrt cieomáju kinzófcamráival. Itt péoézik ki illusztris hősünk múltját, jele­nét és reménytelenségét. Itt mutogatják be mindenkinek, akik mellett a teltházra találó mozilátogató programtalamságával kell átfüstölnie néhány tűkön ülő ne­gyedórát. Itt, a szentimentális hiúság va­sárában, előítéletek bárjában, fíliszterck karjain és ötletek pórázán készítik ki a fregoli mosolygó kedvét, mint ahogy a kendert áztatják az álló vizekben. Ez a fontosságot fogyasztó nagyüzem. Be — mindhiába — haladni kell a kor­ral! Ez sok gondot okoz a foutoskodó­­nak, mert ő elsősorban tapintatos akar maradni még akkor is, amidőn már senki sem figyelheti. Tehát olvasni is szokott kitűnő kortársunk. Természete sen csak a „legujabbat“. Régi irók műveit föl sem nyitja. Ellenben szellemtörténeti megfigyeléseket bocsát ki magából úgy, akár csak a csigabiga, amidőn a fűszálak között tápászkodik „szarvaival“; a szemé­vel. Az „izmusokkal“ is sokat bíbelődik. Egyiket sem élte át, de mindegyiket hun goztatja. Ez a művészete igen bizarr, de ostoba is. Kellemesen butának tetetve magát, nem veszik komolyan — de élve­zik. A „fontos“ ember reális is és hősünk­ben a társadalmunk valahány patologikus vonását felfedezhetjük. Ezek' a „hiba nélkül nincsen senkik“ azonban bájos mákvirágok. Mindenkinek csak azt a „gyöngeségüket“ kötik az orrára, amelyet tételesem az illetőben is megláttak. Ilyen­kor az együttes átélés valami olyan meg­­ragadóan felejthetetlen emléket görget a „barát“ öntudatának küszöbére, hogy menten létrejött az a kapcsolat, mely a bűntársaknál is csaknem ugyanez. A fontoskodó sok mindent kikölcsönöz .és majdnem mindég kölcsönből él. De ő !s kioszt kölcsönöket. Ez utóbbi kedvtelése pláne öntudatos, mert minden fontosabb ember lekötelezhető és figuránkban is van egy oly appeal, amely megnyerő. Ö az egyetlen, akiről el szabad árulni, hogy mindég nyer: mért nincs vesztenj valója. Viszont sohasem rakoncátlan és utána sem következik semmi. A fregoli ön­magáért van, de sokaknak kellemes élete, — mert egészen bizonyos csak az, hogy ártalmatlanságát semmiféle elemi csapás föl nem korbácsolhatja, ö az a korsó, A feneketlen mélységben úgy nyilt meg előttem a Metropolitain zsúfolt nézőtere, mint a távcsöveken át figyelő csillagász előtt a káprázatos esti égbolt. Körülöttem számtalan emelet egymás föló zárkózó karzatán nyüzsgött a nép. Lent, valahol mélyen, ivlámpák vakítot­tak a milliárdosok páholyai fölött. Mű­sorokra görnyedő emberek kuporogtak összezsúfolva széksorok párhuzamában,— Egyedül... irta: itj. Dezsényi béta Fáradtan, álmosan ért haza szomorú kis legénylakásába. Levetette kopottas felöltőjét s körülnézett a szobábau. Más­félévé lakik már itt, de valahányszor hazajön, kimerültéi a nehéz laborató­riumi munka után, minden bútorán ke­reső szemmel néz végig. De a megrok­kant vállu szekrény, a kitartó, poros fali­óra, néhány olcsó szőnyeg hidegen fo­gadta, valahányszor belépett: — Mért jössz közénk, Árkay Gábor ilyen fanyar, keserű arccal? Hiába sző­ni őrit asz bennünket, amit te keresel, az otthont, a hazaváró fészket nem tudjuk megadni neked. Arkay egész tisztán, érthetően hallotta ezt a beszédet. Különösen ilyen koratava­szi estéken, mikor minden ember meguj­­rázott tavaszi kacagással siet az utcán. Arkay Gábor harmincnyolc éves árvasá­gában szeretett volna keservesen sírni az önmagából felkongó ürességre. Az otthon-kívánást drága örökségként a szülői háztól hozta magával. A régi csendet, békét széttépték á küzdelem évei. Egyetemista korában árván maradt. Alig száradtak fel szemében a fájdalom férfi­­könnyei, a mindennapi gond verejtéke, szürke munkája, lassan lefosztott róla minden régi délibábot-, mesét, ábrándot Dolgozott. Sokan, akik ismerték a kénye­lemben felnőtt Árkay-fint, némi kávör­­vendéssel néztek össze: — Meglátjuk, meddig bírja.. Gábor bírta, kiválóan elvégezte az egye­temet, de mint fiatal mérnök nem tudott elhelyezkedni. Mások talán kétségbe es­tek volna, de ő beállt egy vegyészet) gyárba egyszerű munkásnak. Később fő­nökei figyelmét magára vonta a szomoru­­szemü, vasszorgalrnu fiatalember. Hatás­köre, fizetése megnagyobbodott. Csak a szive, lelke maradt szomorúnak, rnosoly­­talarmak. Néha rádöbbent a tükörben saját sze­mére ... Óh, ez már nem a régi szem, ez valami pontosan járó gépnek egyszerű irányitója, reflektora; belsejében bizo­nyára titkos rugók működnek. Ez volt az a szem? Kérdezte önkéntelenül önma­gától, amelyik gyönyörködve tudott bele­lobogni a tarjáin erdők áprilisi verőfié­mely addig jár a kútra, mig igénytele­nebi) nem akad. A fontos ember sokszínű dilettantizmus­sal babrál, ha önmagát hangolja. Vannak, akik átlátnak „szitáján“, ezek a kiálha­­tatianok. Tálán félszegek is? Akadnak, akik érthetetlennek tartják: a naivak. Be előfordul és ilyenek nélkül nincs fregoli, akik fontosnak, sőt érdekesnek is minősi­tik dibdáb lényét, amit összezavarnak „jellemével, tehetségével és férfiasságá­val“. Fölvetődhet a. kérdés: lehet-e nő is fregoli ? Sokan talán fejüket rázzák, do még sincs igazuk. Ismertem asszonyokat, akik íregolik voltak és maradtak, talán épen mert „férfiasak“: dilettáns nők lehettek. Szerencsétlenek. Egy fontos ember mindég és minden körülmények között pitoreszk. Olyan, mint a pálma. Dísznövény. Ilyenkor a ki­bírható elemek közó számíthat, akitől nem is egyszer érdekes_ dolgokat „hall­hatni“. Kritikusabb a helyzet, ha valahol két példány mozog napjaink vámszedői­ből. Ilyenkor vagy kutya-macska a viszony a csárdában egyedül hetvenkedők között: ami még mindég szerencse a milieure nézve, vagy pedig sülve-főve vaunak a hasonszőrűek, amikor aggodal­mainkat ne hallgassuk el. A fregoli­­egyfittesek vámpírok. De nemcsak azok. hanem fodrászok, bálnavadászok, arany­keresők, prémvadászok, csempészek, hor­dárok, bankárok, ügyvédek, boyok meg soff őrök. de végrehajtók és igazgatósági tagok is egyszemélyiben. Képviselnek ők tőkót, Marxot. Lenint, gyarmatpolitikát és hitlerizmiist is. Kezükben a volán és hátukmegett a légcsavar. Jönnek és győz­nek. Sohasem ..mennek“ — csak eltűnnek. Felszívódnak. Nem nngazsálják magukat semmiért, de mindenben benne vannak. Néha sirályok a hajó után, — óh, be ked­vesek!; máskor kivert ordasok az élet Szibériáján — éhesek. Szimatuk és el­szántságuk véres szemeikben fel-fel­­ragyog. Karátok ők a kaland gyémántjá­ból, de viaszcseppek is az éjjeliszekré­nyek gyertyatartóin. Milyen fontosak ezek az .emberek — önmaguknak! olyan volt ez a felhőkarcolók arányaira méretezett nézőtér, mint valami uj Circus Maximus. Vigasztalanul voltam egyedül tenger­nyi nép között és a csodavárók elvakult rajongásával hittem az olasz énekes mű­vészetében, akinek aznap esti szerepléséi emeletes betűkben kigyuiló feliratok hir­dették a fényreklámok nagyszerű tűzijá­tékában és akinek világhódító jelentőse­nyébe és sötét, mély tengerén vissza tudta ringatni két szem szerelmes fju­­ságát. Gábor elfordult a tükörtől. Nem akart újra emlékezni. Nem akarta, hogy a régi gyönyörű tavaszok ide lopódzkodjanak az. ablaka alá és fellépjék a beporosodott gépszivet. Cigarettára gyújtott és végig­hevert a kereveten. Pár percig azon gon­dolkodott, hogy eknenjen-e a bridge­­partiera, amelyre rendies asztaltársa in­vitálta a vendéglőben. De biztosan ő is csak szánalomból hívta, hiszen tudja, hogy milyen ügyetlen a bridgeben. Hir­telen más villant eszébe. Kollégája a gyárban elmesélte, hogy kisfia mennyit küzködik az iskolában Ovidiussal. Gá­bornak megvoltak még a szépen kiprepa­rált latin jegyzetei. Megígérte, bogy elő­keresi őket, hadd könnyítsen a kisdiák verejtékén... Most itt a dohányzó asztal­kánál is ülhetne _ egy kis szőke fin, aki elkeseredve böngészi a Burián szótárt és néha odafutna a köreveihez: — Mondd csap apus, .mit jelent az magyarul, hogy „amavi“? És ő akkor megsimogatná a fe­jét s megmondaná: — Szerettem, kisfiam. Gábor lekuporodott a mosdószekrény elé és előkereste a meglépett füzeteket. Mintha uj világba jutott volna. Minden egsárgult lap mesélő ajkká változott át, sok kusza gyerekirás mesél... Az Ovi­­dins-szótárra hamar rátalált. Utolsó lap­ján elmaradtak a latin szavak és furcsa elmosódott ceruzajegyzetek következtek. „Katónál szebb _ szemű kislányt festeni sem lehet“... „Katókát másodszor kísér­tem haza a litániáról“... „Gyönyörű má­jú »este megesküdtünk, hogy sosem hagy­juk el egymást“. Ez a vékony szótár tudta a legszebb mesél: A tarjáni gimnáziumban a leányok együtt jártak a fiukkal. Az első három, négy padot foglalták el. Az óráttartó ta­nárral együtt jöttek és mentek. Tizperc­­öon külön felügyelőnő gondnoksága alatt sétáltak az iskola poros udvarán. Ez azon­ban nem jelentette azt, hogy egy kis ügyességgel nem lehetett kijátszani az életfogytiglani horgolásra ítélt öreg néni éber szemét. Ezt bizonyítja a legegysze­rűbb eset, ami egyik koratavaszi délelőtt az udvarán álló kút mellett történt. Az ül itt fordul és a fordulóknak az a tulajdon­sága, hogy az egyiken 'örténendő dolgok géből nekem addig nem jutott egy$>, mint az érthetetlen budapesti kudarc eme léke. A művészek nagy népvándorlásában, amely már akkor megindult Amerika felé, Newyork sokmillió embere nem ért rá válogatni a kiválasztottak között. TJgy látszott, a versengésnek nincs határa ój a newyorki polgár végül már tudomást sem vett arról, hogy akadtak esték, ami­kor Paderewsky zongorázott valahol a Broadway házrengetegében, néhány utcá­val arrábib Kreisler hegedült és ugyani­akkor a Metropolitainban énekelt Caruso. Caruso, FarraT és Journet! Az énekművészet hármas csillagának együttes szereplésére még az agyonké­­nyeztetett newyorki közönség is felfigyelt. Az óriási színházban ezen az estén egyet­len hely nem maradt üresen. Newyork nagy operaházának valamennyi pénztára előtt sorfalat állt a nép. Egymásután érkeztek a milliárdosok. Harr.iman auto­mobilon száguldott fel Floridából. A me­sebeli „aranypatkó“ mint a mágnes von­zotta a gazdagokat, akik közül nem akart elmaradni egy sem és akik talán szokatlan sporteseménynek tekintették a békevilág három legnagyobb énekművé­szének közös szereplését. Valamennyien eljöttek. Benépesült az elsőemeleti pá­holysor, ahol most Rockefeller múmia­­koponyája sandított elő a függönyök árnyékából, Cornelius Wan derb ilt vállas alakja tűnt fel a bársonyfalak között és ahonnan látcsövének tornyai mögül fehé­ren simult elő Andrew Carnegie szakálla. Hetty Green is eljött: A fösvény matróna, akinek vagyonánál csak fukarsága volt nagyobb, a földszinten váltott jegyet ma­gának és úgy ült helyén az előadás alatt, mint a prédára éhes kesélyti. Hárman daloltak versenyt egymással. A lángoló asszony, akinél fájdalmasab­ban senki nem élte át Floria Tosoa tra­gédiáját. A franciák nagy baritonistája, aki azóta két világot hódított még a ró­mai kényur szerepében és — a nápolyi szobafestő. Mind a hárman az egyéniség legyőzhetetlen fegyvereivel állottak szemben egymással és Puccini melodrá­májában uj dalnokverseny folyt le ak­kor a Metropolitain színpadán. Geraldine Farrar hóditó volt és tüne­ményes! Karcsú alakja végiglebegett a színfalak között, hangja felcsendült, mint nem látszanak a másikból. A leányok el­haladtak a kút mellett, de az egyik kis élénkszemii apró leányka visszamaradt és odafutott a fal mellett lapuló, fekete­­hajú fiúhoz. — Megmondhatná, Gabi, annak a máso­dik hatványozási példának eredményét. — Az semmi ... — Persze, magának semmi, de én úgy utálom ezt a 6ok köböt, meg négyzetet. Maga első számtanista, igazán megcsi­nálhatná nekem a példákat. • — Hát ami azt illeti — köhécselt a fin zavartan. — Én megcsinálnám, Katóka, dehát... — Mit „dehát!“ Amelyik nap számtan­­óra van, jöjjön ki délután a parkba, tudja a szobor mögé és akkor megcsináljuk. De most sietek, mert meglát a néni, a lányok úgyis nevetnek. Ezzel már libbent volna, ha a fiú utánna nem kiált: — Jó, jó, de hány órakor? A lányka ezt már nem hallotta. Helye­sebben hallotta, úgy félfüllel, csak nem tudott rá válaszolni. Ki tudja miféle di­plomáciai furfanggal sikerül anyukát meghajlítani a számtan külön órák érde­kében. Úgy látszik sikerült, mert amikor meg­jöttek a varázs-fényű májusi délutánok, orgonaillattól megszédült esték, akár volt másnap algebra, akár nem. Kató és Gabi szorgalmasan tanulták a négyzetre és a köbre emelést. Hogy ezenkívül mit. beszéltek a lombja pattant juharfák alatt? Mit suttogott a szemük fénye délelőttön­ként, amikor Katók.«- az első pádból hátra­fordult a hetedik paci felé? Ki tudná azt leírni? Ez a legfinomabb, leghalkabb muzsika, amit nem bir el a húr, nem tud papírra vetni a toll. Csak hallgatni, érezni _ és gyönyörködni lehet benne. Az érettségéig élték, álmodták a jelent a dóldbábos jövőért Akkor jutott Gábor árvaságra és akkor kezdődtek meg a küz­delem évei. Napok alatt elkerült Tarjám­ból messze, messze ... A muzsika, a mese ottmaradt a májusi délutánok drága, csókos melegébe. Egy ideig még követe­lőző vággyal tértek vissza az emlékeit, megsimogatták a meggyötört szivet, aztán . . . aztán . . . valami eltűnt, mint amikor a becsapódott ajtó mögött el­veszik egy egész világ ... . . . Árkay Gábor lehunyt szemmel ült a könyvszekrény előtt. A szakadt, tépett Világjáró művészek Enrico Caruso

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék