Nemzeti Ujság, 1932. július (14. évfolyam, 144-169. szám)

1932-07-01 / 144. szám

|/y\ Teljes heti rádiómOsor-melBéki­t J, Saerke.xte.ég é. *| III ■Ilim III IMI Ilii .................. ............ ...... _____­­ *......*1.1 1.. kiadóhivatal | Buda- *** hóra 4 peagO* UaUbWatadlk 1 ÍÍÍ BWxai MW HSsf ira WMÄr"a* Országház-n. 18. Tel. i ■ TEPpi Eglai K «El WM JffiW IWM M USl ||Vf »1 | BOj . M 31 ,Uffr‘ A“»ltr,4b"® Act 608-65. L, Horthy ■ VfiggS H ' | V ttoBt ESPg * g-föí ggt&ig pgl fg ISiV S'MA gUMip fSgB háikSfnap 8. --30. MUdeo-dd­S. N­., Maria- ni 1gg| MM ^ MI pSS |pS Jf |v JiW^^^§|§&^Taeroap »• -•«. ter 1, Tol.. 525—12. ML Vg «igBrt apvaa .JUSSI Jwwk PBK. JmM Ha'BAjm Hbrd«»*1 5»ekmllllDiéta. vm„ Rákóczi-dt 1. ~ -r ' •■Willi rkzdptzabáj­zzermnb Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ . Főmunka tirtt TÚRI BÉLA XIV. évfolyam 144. szám e Péntek , Budapest, 1932 julius . Földbirtokreform most? Írta: Szontagh Jenő A megnehezült idők nyomorúsága sok hangzatos jelszó szappanbuboré­kát repesztette szét. Elpattantak a le­vegőben és még magjuk sem maradt. De azok, akik ezeket a tetszetős, színes, sokszor szemkápráztató buborékokat fújták az országgyűlésen és a hordó tetején, eregették szélnek a sajtójuk­ban, sehogysem tudnak belenyugodni, hogy egyelőre vége a játéknak. Mind­untalan újra­­ és újra próbálkoznak, hátha még felfigyel a tömeg, hozzá tapad a tekintete és miközben fölfelé néz, nem látja meg maga körül és a talpa alatt a földet, az életet, a Amló­ságot. Idestova félszázada, hogy az izgatás megkezdődött a nagybirtok ellen és folyik azóta is váltakozó erősséggel. Kezdte a legszélső baloldal, átvették a mellettük álló polgári pártok és időn­ként olyan erőre kapott, hogy még a kormányzó hatalom sem tudott előle elzárkózni. Pedig, ahogy nincs ugrás a természetben, nincs a gazdasági élet­ben sem. A nagybirtok letöredezése, parasztkézre jutása természetes folya­mat, amelyet lehet, sőt kell is elő­segíteni, de amely csak addig egészsé­ges és addig állja meg a helyét az életben, amíg természetes folyamat ma­rad és nem erőszakosan, forradalmi úton akarják azt megoldani. A háború előtti évtizedekben sokszázezer hold került kisgazdakézre és meg is maradt nála, mert a kedvező és állandó gaz­dasági konjunktúra, az alacsony ka­matláb, a hosszú törlesztés lehetősége nemcsak a megszerzésnek, de a tovább boldogulásnak is kedvezett. Igaz, hogy helyenként ennek a természetes folya­matnak voltak akadályai, mert a sza­porodó és vagyonosodó parasztságnak terjeszkedését az őket összeszorító nagybirtok között volta gátolta meg. Itt volt azután a helye annak, hogy az államhatalom közbelépjen és az aka­dályt elhárítsa. Nem azzal, hogy a föld­éhes embereknek megmutasson egy távol eső birtoktestet, amely meg­sze­rezhető lett volna. Nem. A magyar, sőt a magyarországi nemzetiségi paraszt­nak is megvolt az a furcsa tulajdon­sága, hogy sokszor minden habozás nél­kül nekiindult Amerikának, vagy Ka­nadának, hogy ott szerezzen földet, de már arra nem volt rábírható, hogy a második, vagy harmadik faluban tele­pedjék le. Ilyen esetben rést kellett, vagy kellett volna törni a földbirtok kötöttségén. Ez, ahol a tulajdonos is belátta a terjeszkedés szükségét, min­den esetben meg is történt, mert a ki­rály, mint legfőbb hitbizományi fórum, vagy legfőbb kegyúr, sohasem zárkó­zott el az elől, hogy egyes birtokokat vagy birtokrészeket a kötöttség alól feloldjon. Persze, ahol a feloldás a ha­szonélvező ellenállásán megtörött, ott hiányzott a sanctio, hogy a terjeszke­dés keresztülvihető legyen, de egy­felől ilyen eset kevés volt, sokkal ke­vesebb, mint a támadók feltüntetik, másfelől a kormánynak már megvolt a terve arra, hogy az ország közepén terjeszkedő és a környék kisgazdáinak földszerzési lehetőségét akadályozó megkötött mezőgazdasági testeket az ország határszélére és inkább erdőgaz­dasági üzemekbe helyezze át. Ez volt tehát a természetes folya­mat, hogyan fest most már a másik? A legradikálisabb, forradalmi föld­osztás az orosz volt. Millió és millió holdnyi nagybirtok került paraszt­kézre, mindenki ott foglalt el magának belőle, ahol éppen érte. Tizenkét évig tartott ez a boldogság (nem is olyan zavartalan boldogság, mint azt a má­mor első percében hitték) akkor aztán vége szakadt. Ugyanaz a hatalom, amely adta, most kérlelhetetlenül szedte vissza. Először csak a kutaktól (nagyparaszt), aztán a kisebbektől, le egészen a félholdnyi belsőségig, minde­nestől, földet, gazdasági épületet, há­zat, kertet, felszereléssel, állattal, még az egyetlen malaccal és baromfival együtt. Megszűnt, vagy rövid időn be­lül megszűnik minden parasztbirtok, az egész óriási birodalom csupa ma­mut latifundium. Kétségtelen, hogy ennek az éppen olyan erőszakos intéz­kedésnek, mint a földosztás volt, nagy­részt — még azt is megengedem, hogy túlnyomólag — politika az indító oka. De hogy a politikai mellett a gazda­sági is közrejátszott, az­­világos, ha rámutatunk arra, hogy a világ egyik legnagyobb mezőgazdasági export­állama a parasztgazdálkodás mellett annyit sem tudott termelni, ami az erő­sen lefokozott igényű lakosságnak elég lett volna és csaknem minden évben éhínséggel küzdött. Az utódállamok gyakorlata valahol a középen áll, az elkobzás és reform között. Amennyiben magyar és főleg magyar állampolgárnak maradt birto­kosról van szó, bizony csak elkobzás, amit nem enyhít az ígért, de soha be nem váltott, vagy más oldalon elszá- Rossz üzlet irta Majthényi György Zajac rakta a téglát, odapröccsintett egy kis maltert, aztán rávert a kőműves­­kalapáccsal. Rettentő szaporán haladt a munka a keze alatt, s a fal nőtt, nőtt. Egyszerre csak elfogyott a tégla a keze alól. — Mi az? — nézett körül. — Hun az a tégla? Gyerünk frisskó, frisskó! A téglahordó lányok lent kacarásztak s a pallér is rájuk szólt. De mire megindul­tak volna, Zajac már beletörülte a kezét a surcába s jött lefelé. Csak úgy döngött, reszketett alatta a palló. Mert rettentő ma­­homet ember volt, úgy kellett rá fölnézni, mint a toronyra. — No, mi lesz, Janó? — kérdezte a pallér. Zajac megpöccintette a malterfröccsös kalapját, aztán a kocsma felé célzott a fejével. — Hüsze tudod. Nem érdemes élni... A pallér nevetett.. — Mi a fenének vagy mindig besava­nyodva? Az ördög érti... Munkád min­dig van, mert jó munkás vagy, pénzed is, hát mi kell még? — Pénzem? — és Zajac keserűen legyin­tett. — Ilyen nagy ember — és végigné­zett magán — kell mindig enni, kell min­dig inni... Mégis fúrt éhes vagyok, szom­jas vagyok... Hol kapok kész ruhát, kész cipőt magamnak? Kell drága pénzen csi­­n­áltatni. Hol van ágy, amelyikbe bele­férek? Barátocskám, nem érdemes élni... Mondom tegnap Mariskának: Adj egy csó­kot, lelkecském! Asszongya: Várnál, csak neked támasztom a létrát . . . Barátocs­kám, é­s megint legyintett s ment lesze­gett fejjel a kocsmába. A pallér hagyta. Most dolgozott először vele, de látta, hogy Zajac többet ér a leg­jobb munkásnál s azt a pár percet, amit a kocsmában tölt, játszva behozza. Ezért nem is szólt rá soha, pedig a többit örökké hajkurászta. Maga is munkához látott hát és rakta az egyik ablakívet. Később, délfelé, kijött a mérnök. Most látta először Zajacot. — Hol szedte ezt az óriást? — kérdezte a pallértól. — Kérem, ez a legjobb munkás, — ma­gyarázta a pallér. — Örülök, hogy itt dol­gozik . . . Szeretném, ha mindig velem lenne, mert csak úgy ég a munka a keze alatt. Járták az épületet s mire visszajöttek, a mérnök csakugyan úgy látta, hogy Za­­jac remekül dolgozik. — Hány centi magas maga? — fordult hozzá. — Nem tudom, pán mérnök. Katonának se bevettek engemet, — mondta úgy fél­vállról. A mérnök meg akarta mérni, de Zajac­­nak semmi kedve se volt ehhez. Hogy őt nem ezért fizetik és bolondság az egész, anélkül is tudja ő, hogy világ csúfja, utána szaladnak a gyerekek a városban. De a mérnök nem engedett. — Fizetek magának egy „házmestert“! — ajánlotta végre a mérnök. Erre már elmosolyodott Zajac: egy jó spriccer nem rossz! — és engedelmesen levetette a cipőjét. Az egyik oszlop mellett kiegyengették a földet, collstokkal kimértek rajta két métert, persze, téglákra állva, aztán oda­állították Zajacot. Jól felül ért a két mé­teren. — Kétszázhuszonhét! — mondta diadal­masan a pallér. A mérnök utána mérte. Stimmelt. — Na, magát ki lehetne­ állítani! — mondta aztán. — Tudja, még a csontvá­záért is pénzt kaphatna a múzeumtól? — Mi? Hogy? — érdeklődött a pallér s amíg Zajac a cipőjét húzta, magával vonta a mérnököt. — Hogy tetszik mon­dani? Melyik múzeum? — és kifaggatta, mert ha valahol üzletet szimatolt, mind­járt nyugtalankodni kezdett. Este, rajta mi után, Zajac megint a kocsmába ment. Ezúttal a pallér is vele tartott, úgy festett a dolog, mintha Za­jac a kisfiával menne, mert a pallér alig ért a melle közepéig, pedig amúgy nem volt kis ember. Odabent megnézte a lócát, nehogy összeroppanjon alatta, aztán ki­­pakkolt egy jókora rőf kolbászt, meg egy akkora cselédkenyeret, hogy más egy hétig elélt volna rajta és intett a kocs­­márosnak, hogy jöhet az a „házmester“. És amig az öklömnyi falatokat a szájába dugdosta, bánatosan mondta a pallérnak: — Látod, most cipőre kéne a péz, de hiába no! A haskó parancsol, a haskó min­dig éhes, a gégám mindig szomjas. — Nocsak, ne sajnáld tőle, — biztatta a pallér. — Én is fizetek egy „házmestert“. Zajac mélabúsan bólintott, hogy jól van no, eggyel több már igazán nem számít, megiszik ő egy akóval is, ha éppen mu­száj. És tovább siránkozott. — A lábujjam is kibújja magát, nézi, hogy szép idő van-e? Addig nem is baj, amíg süti a nap, de ha gyön a hideg!... És kell majd kabát is, télikabát. Honnan vegyek péz? Mind a haskóba megy... — Tee, Jane, — mondta a pallér s elő­kotort két cigarettát — adok én neked pénzt, adok én. Zajae nagyot nézett. — Te adsz póz? Mire? Csak úgy puffra? Barátságból? És ha én nem megadom, mi van akkor? — Nem baj, komám, ha nem is adod meg, csak aláírsz egy cédulát, hogy rám­hagyod a csontvázadat. — Bolond vagy te? Enyim csontért péz? — s elgondolkozott. — Nem szeretek enyim csont eladni, — mondta aztán. — hogy mindig vigyázzak rá, mert a másé . . . Aztán mi csinálsz enyim csont­tal? — Azt csak bizd rám, komám, majd csinálok vele valamit, így disputáltak egy darabig, de Zajac nem nagyon lelkesedett azért, hogy az ő csontvázát majdan mutogassák, hanem a pallér addig pusmogott neki, amíg végre megkérdezte: — No és mennyi az a péz? — és meg­rendelte az ötödik „házmestert“. A pallér azt gondolta, hogy negyvenet kínál, ötvenért megveszi és százért elad­hatja a múzeumnak. Nagyot nyelt hát csak úgy szárazon, aztán kibökte: — Hát harminc pengőért vehetnél cipőt is, meg kabátra is maradna. — Micsoda? — háborodott fel Zajac és akkorát mozdult a lócán, hogy a pallér majd lefordult. — Cipő került majdnem harminc pengőbe nekem! — Hát jó, legyen negyven. — Százért sem nem adom! — mordult föl Zajac és haragosan hűtötte magába a félliteres spriccert. A pallér idegesen tapogatta a bajszát, mert Zajaccal nem mert gorombáskodni és aztán tovább pusmogott. Hogy így, hogy úgy, talált pénz ez, semmi gondja rá, csak zsebrevágja és kész. De Zajac­­kemény legény volt, nem engedett. Más­nap is, harmadnap is főzte a pallér a nagy tótot, de csak sokára, egy hűvös, esős este engedett s akkor hatvan pengőért alá­írta a cédulát. No, boldog volt a pallér. Dicsekedett is a mérnöknek, hogy milyen jó üzletet csi­nált, de a mérnök azzal hűtötte le, hogy hátha előbb hal meg, mint Zajac? A pal­lér erre is csak nevetett. Hogy holnap lesz a napja, amikor bemegy a múzeumba Zajaccal és akkor nem bánja, akármi is lesz vele, hiszen ő megkapja a pénzt s a múzeum dolga, hogy a csontvázat meg­szerezze. Ekkor már harmadnapja esett az eső. Zajac az egyik fal tövében ült és szalon­­názott. Az arcáról épp úgy lerítt a bánat, mint azelőtt. — Már meg miért vagy úgy besava­nyodva? Hiszen vettél már cipőt, mi? •— szólt hozzá a pallér. — Eh, barátocskám, nagy nyavalya ez, most már a csontom se enyim, fúrt arra kell gondoln­i, hogy: vigyázz, te szamár, eltöröd a pallér úr kezit . . . Már a spric­cer se szűkt . . . Nem érdemes élni! A pallér jót nevetett. — Bolond egy tót vagy, szentigaz . . . Idehallgass. Most bemegyek a múzeumba, aztán lehet, hogy visszajövök érted, hát ne ülj be a kocsmába. S azzal elment. De még be se ért a múzeumba, amikor az a fal, amely alatt Zajac szalonnázott, minden előzetes bejelentés nélkül meg­hajolt, rázuhant az óriásra és úgy össze­­lapította, akár a legyet. Csontjai dirib­­darabokra törtek. Mire visszatért, már ki is húzták a romok alól, azt, ami azelőtt Zajac volt és nagy óvatossággal, darabon­ként rakták egy ládába. A pallér alig tudta megérteni, hogy mi történt. Rábo­rult a ládára, a zokogás fojtogatta s úgy kiáltotta megcsukló hangon: — Nem engedem! Nem engedem! Ő az enyém . . . Zajac! Zajac! Hát mi lesz most velem? És patakban ömlött a könnye. A körülötte állók megdöbbenve nézték, s egy idegen így szólt: — Milyen jószivű ez a pallér! Istenem, ritkaság, hogy valaki így sirassa a mun­káját! — Ó, ha mindenki ilyen volna! — sóhaj­totta egy nő és nem is titkolta, hogy az ő szeme is könnyes. Lapunk mai száma 16 fillér Mi történt? Az újonnan kinevezett fő­városi tanerők névsora A kormány felajánlotta lemondá­sát, de a kormányzó nem fo­gadta el A miniszterelnök az egységes párt­ban ismertette nyári és őszi pro­gramját A főváros tanácsa megszavazta a HÉV megváltását A Talbot-centrálé átvételéről még nem döntött a főváros A képviselőház letárgyalta az ösz­­szeférhetetlenségi törvényjavas­latot A kereszténypárt elhatározta, hogy­­ a nyári politikai szünet alatt is értekezleteket fog tartani­­ . Az örökös királyt ünnepelték Palla-­­, vicini György őrgróf beszámoló-­­­ján A Hunyady-csoport belépett a füg­­getlen kisgazdapártba Platthy György lett a BESZKÁRT elnöke Magyarországot is meghívták a lausannei konferenciára Meghalt Széchenyi Emil gróf ko­ronaőr Az állami és társadalmi rend elleni izgatás miatt kérte az ügyészség Sauerborn Károly független kis­gazda képviselő kiadatását Littkéné továbbra is vizsgálati fog­ságban marad Lemondott a jugoszláv kormány Július 15-ig meghosszabbították a magyar — osztrák kereskedelmi szerződést A vidékre is kiterjesztik a fejren­­deletet A kormány rendeletet bocsátott ki a gabonajegyek forgalombahoza­­taláról Ellentét támadt a szanálási magyar kölcsön ellenőrei és a kincstár között

Next