Nemzeti Ujság, 1933. július (15. évfolyam, 146-171. szám)
1933-07-01 / 146. szám
Meghalt Panier Ákos Don Juan, az új spanyol trónörökös Kurt Schmidt, Hugenberg utódja a Hitler-kormányban, Sir Oswald Mosley, az angol fascisták vezére KR Oöyfe A ( JtIL - 1. " ) Tizenegy bányász halálküzdelme a solymári bányában^ ‘ , Időjárás ~ — — ■ — — - — — ■■ ■— -■ Nyolcszáz a Meteorológiai ^ ° H NEMZETI ÚJSÁG WM zivataros esők* nha ette aila *v^dl töltik *V. évfolyam 146. szám + SZOMBAT + Budapest, 1933 julius 1 osz/iftace/i up. Windhorst árnyékában Ezekben az órákban, amikor Kaas és Brüning Berlinben, Papén pedig Rómában tárgyalnak a Centrum feloszlatásáról, óriásivá vetülve áll lelkük felett annak a kicsiny és vézna embernek árnyéka, aki a pártot alapította és naggyá tette: Windhorsté. Ez az árnyék komoran, csüggedten vetődött Papén arcára azon a baljós napon, amikor eső és kormos köd függőttek Berlin felett, a hevenyészve átalakított Kroll-operában pedig a fekete-vörösarany birodalmi zászlók és a horogkeresztes lobogók között: Németország sorsa. Amint a riportok megírták és a filmhíradók vászonra vetítették. Papén ott állt Hindenburg és Hitler mellett a díszpáholy fekete és vörös félhomályában, némán az ülést megnyitó „Deutschland, Deutschland über alles“ orkánja közt és a centrum képviselőinek négyszögét nézte, amely jobbközépen feketéit a horogkeresztes képviselők egyenruhás tengere mellett közöttük, a centrum képviselői közt is ez az árnyék állt azé, aki egyedül tudta volna, hogy a Centrumnak, a délnémet katolicizmus politikai gondolatai letéteményesének e válságos óráiban mit kellett volna cselekednie.• Tavalyelőtt jelent meg a Centrum története hét kötetben és az olvasó lélegzetvisszafojtva követheti figyelemmel azokat a jeleneteket, amiket a párt a maga történelmének első két évtizedében átélt. Az egységes Németország annak idején úgy bukkant fel az európai politikában, mintha új kontinens merült volna fel a tenger mélyéről. Ennek a politikai kontinensnek egyes darabjai ingadozva és csikorogva illeszkedtek össze s alkotó démonuk, Bismarck, méltóan a feketevörös-arany színek szimbolikájához, vassal, vérrel és gazdasági erők hatalmával forrasztotta eggyé a külön lelkiséget, külön történeti múltat, külön politikai ideálokat és külön hitvallást hordozó német törzsekből azt az állami egységet, amelyről azt szerette volna a maga porosz és hegeliánus beidegzettségében és uralkodói természetének ellentmondást nem tűrő erőszakában, hogy legyen teljesen egyszínű, ne ismerjen sem külön hagyományokat, sem külön világnézetet. A németségen belüli porosz és protestáns hegemónia eme kizárólagossága ellen emelte a külön délnémet múlt, finomabb, színesebb, latinosabb kultúra és főképp a katolicizmus őrizetére Windhorst a Centrumot és lett így őrizője a német népiség egyik lényeges belső vonásának. — ez Windhorst történeti szerepe és a párt történetének legnagyobbszerű jelenetei közé tartozik Windhorst személyes szereplése. Főképp a német katolikus egyház függetlensége ellen indított Kulturkampf parlamenti viharfelhői közt, amikor Bismarck lenyűgöző mennydörgése után felállott s az összes pártok lélegzetfojtva lesték, hogy gyönge, csengéstelen és monoton hangján hogyan töri össze egymásután a Vaskancellár érveit. Tőle ered a Centrum taktikájának hagyománya is. Amint a Centrum középen ült a konzervatív jobboldal és szociáldemokrata-radikális baloldal között, azonképpen a pártok parlamenti egyensúlyában is mindig a középhelyzetet igyekezett elfoglalni. A Centrum mindig a mérleg nyelve volt, és az, aki a politikai taktika mesterfogásaira kiváncsi, bámulva olvashatja, hogy ez a párt, legnagyobb hatalma és legnagyobb parlamenti képviselete idején is a birodalmi országgyűlésnek mindössze egyhatoda, hogyan valósítja meg politikai céljait egymás után. Szövetkezésekkel és elpártolásokkal, kiegyezésekkel és alkudozásokkal így szavaztatja meg a baloldal mellé csatlakozva szociális programpontjait, így kapja a nagynémet pártoktól cserébe a flottaprogram megszavazásáért a maga kulturális megvalósítását. És főképp: így kapta meg a Centrum a világháború után azt a szerepet egy pusztán ekkora számarányú párt lehető-ségei között, egyedülálló a pártok törté* netében. A német összeomlás zűrzavarában a szociáldemokrácia és a Centrum szövet*sége teremtette meg azt a weimari alkotmányt, amely lényege szerint megalkuvás volt ugyan, labilis egyensúlya a polgári gondolatoknak és a mérsékelten, marxista ideáloknak. De annak a pártnak, amely az egyensúlyt tartotta kezében, a Centrumnak, módja volt, hogy a saját polgári és katolikus világnézetének ideáljai szerint vezesse az önálló államok szövetségévé lett Németországot. A Centrum Németországa békés belső fejlődéssel, gazdasági és kulturális erőinek önkifejtésével akart Európa része lenni, irányvonala merőben eltért a wilhelmiának Németországétól, amelynek akkora felelőssége volt a német katasztrófa felidézésében. A német fejlődés új útjainak belső kijelölésében és a német sors külső irányításának mesteri kezelésében mutatkozott meg a Centrum páratlan felsőbbsége a többi pártok felett s minden világnézeti párt szánáa feledhetetlen példája annak, hogy: lehet egyetemisen emberi külpolitikát és szociális beled nagypolitikát csinálni, katolikus dogmatikai alapokon! A kancellársághoz mind belső, mind külső politikai posszibilitás szempontjából nélkülözhetetlen fűszerezett szekerezés után eljutottunk egy vizenyős réthez, amelynek a szélén megállt, a szekér. — Innét már csak gyalog lehet menni, — világosított fel a fuvarosom. Én bizony, őszintén megvallva, nem csodálkoztam volna rajta, ha a két okos szatmári lovacska kapja magát és keresztül úszik velünk a vizenyős réten, egészen a Túr töltésre. Mert hiszen a Túr partján járunk. Na persze, szép okosan azon kellett volna kezdenem, hogy Garbóié község határában járunk, Garbóié községében, amely arról nevezetes Szatmár vármegyében, hogy itt találkozik a magyar határ a cseh és az oláh határral — persze nem jószántából. — És hogy én a világnak azt a legszomorúbb kövét akartam megnézni, amelyik ezt a találkozást jelzi. Amint már mondtam, a szekér megállt. Hiába, a szatmári lovacskák tudománya sem végtelen. Azonban így is sokat lehetne tanulni tőlük, bizonyos dolgokban. A Túr partján dér erdő vagyon, — meg cserje és bozót. A gyér erdő szélén marhák legelésznek. Félig meztelen, nyurga cigány a gulyás, amely mesterségben neki a felesége segédkezik. Odaintem. Jön készséggel. Úgy látszik, jövetelem célját is kitalálta. Hosszú botjával a tetói irányban levő bozótra mutat és egykedvűen mondja: . A KÖVEK MEGINDULNAK ... IMRE JÓZSEF Váltig azon csodálkozom, hogy ezek a vékonydongájú szekerek kibirják ezeket a feneketlen utakat. Ezek az utak valamikor „járhatatlan“ előnével szerepeltek, hanem azóta megváltoztak a fogalmak, s ide járunk rajtuk jóidőben, rosszidőben. A kocsisom erdőháti ember. Lenge magyarban, hanyagul ül az első ülésen. Egyedüli okos viselet ebben a jó nyári melegben. Egy kicsit szomorú, mert megkértem, hogy mondjon le a saját készítményű cigaretta élvezetéről, míg én a szekéren ülök, mert a hátra csapódó tüzes hamu a szememet fenyegeti — pedig egyelőre még nem akarok megvakulni.— Le is mondott róla, de amint észlelhető, nem szívesen. — Hát aztán hogyan járnak ezen az utón, mikor esik és sár van? — kérdem tőle vidámitóul. — Négyessel! — böki oda nem éppen vidámitóul. A négyes persze nem olyan parádés, csatáros négyes, hanem csak olyan közönséges. Szükség szülte. Arra való, hogy a sárban megragadt szekeret, amelyet a kettes már meg sem tud mozdítani, kihúzza a bajból. Neon mondhatnám, hogy büszkék erre az emberek. Vesződség ez bizony, meg állatkínzás. Most persze csak két lóval utazunk, hiszen most „jó“ az út. A szekérbe egy fakó, meg egy vasderes van fogva. Nem deli, hányiveti lovak ezek, hanem csak olyan kistermetű, horpadt vékony, paraszti lovacskák. Bizony, ezekből nem sokat nézne ki az ember, s váltig azon gondolkodik, hogy hova tűnt a hagyományos jókedvük. Amint így döcögünk a rázós után, egyszercsak valami árokféle tűnik fel, vízzel, sárral bőven kipárnázva. Na, gondolom, most vége az útnak, fordulhatunk szépen vissza. Aztán ráeszmélek a hajdani „járhatatlan“ jelzőre. Hát persze, nem kellett volna elindulni ilyen útán. Azonban a legnagyobb csodálkozásomra a szekér csak halad, sőt még az árok szélén sem áll meg. És a lovacskákon valami változást venni észre. Nyakukat értelmesen előrenyújtják, lábukat óvatosan, mérnöki pontossággal eresztik bele a zökkenő sarába, s lépésről-lépésre fenn vannak a túlsó parton. A kocsi hajóra emlékeztető mozdulatot tesz s a lovacskák nyomában az is megússza az árkot Csudálkozva nézek körül, azon csudálkozom, hogy nem esett semmi hiba. Nem szólok semmit, mintha észre sem venném. Amint haladunk, megint csak előtalálunk egy ilyen árokfélét. A lovacskák megint a legnagyobb körültekintéssel és okos megfontolással átzökkentenek bennünket a limbuson. Azután még sok ilyen következik. A zökkenőkön túl mindig észrevettem, hogy a kocsis úgy futólag hátratekint. Na, gondoltam, ez egy tisztességes, derék ember, azt nézi, hogy nem maradtam-e le a szekeréről a hajómozdulat alkalmával! Meg is kérdeztem nagy meghatottsággal: — Ugye, azt nézi, hogy nem estem-e le? — Legyintett egyet a kezével és mosolygott, mintha azt mondaná: Ugyan, ki a fene törődik ilyen csekélységgel. Na persze ezt nem mondta, csak gondolta. Fenhangon csak annyit mondott: — Nézem, hogy nem törött-e el a tengely. — Hát megesik az is? — Bizony megesik néha. A ló lába azonban sohasem törik el, vagy legalább is igen ritkán — tette hozzá vigasztalóig. Ezek a „kotykák“. Ilyen kedélyes hajómozdulatok által — ott van. ” • Lekaszmálódom a szekérről, kinyujtogatom elgémberedett tagjaimat, aztán megveregetem a szatmári lovacskáik hátát, akik már bele is kóstoltak a kövér fűbe és nem gondolnak arra, hogy viszszafelé újra kezdődik a nyaktörő utazás. A nap már hanyatlóban van. Jó lesz sietni! Ki is lépünk a cigánnyal alaposan, s csakhamar fenn vadunk az új töltésen. Megállunk. Előttünk .Van a határkő. Jó magas. Olyan sirfec formája van, csakhogy nagyobb valamivel. írás is van Lapunk mai száma 16 fillér