Nemzeti Ujság, 1933. július (15. évfolyam, 146-171. szám)

1933-07-01 / 146. szám

Meghalt Panier Ákos Don Juan, az új spanyol trónörökös Kurt Schmidt, Hugenberg utódja a Hitler-kormányban, Sir Oswald Mosley, az angol fascisták vezére KR Oöyfe A ( JtIL - 1. " ) Tizenegy bányász halálküzdelme a solymári bányában^ ‘ , Időjárás ~ — — ■ — — - — — ■■ ■— -■ Nyolcszáz a Meteorológiai ^ ° H NEMZETI ÚJSÁG WM zivataros esők* nha ette aila *v^dl töltik *V. évfolyam 146. szám + SZOMBAT + Budapest, 1933 julius 1 osz/iftace/i up.­ Windhorst árnyékában Ezekben az órákban, amikor Kaas és Brüning Berlinben, Papén pedig Rómá­ban tárgyalnak a Centrum feloszlatásá­ról, óriásivá vetülve áll lelkük felett an­nak a kicsiny és vézna embernek ár­nyéka, aki a pártot alapította és naggyá tette: Windhorsté. Ez az árnyék komoran, csüggedten ve­tődött Papén arcára azon a baljós na­pon, amikor eső és kormos köd függőttek Berlin felett, a hevenyészve átalakított Kroll-operában pedig a fekete-vörös­­arany birodalmi zászlók és a horog­­keresztes lobogók között: Németország sorsa. Amint a riportok megírták és a filmhíradók vászonra vetítették. Papén ott állt Hindenburg és Hitler mellett a díszpáholy fekete és vörös félhomályá­ban, némán az ülést megnyitó „Deutsch­land, Deutschland über alles“ orkánja közt és a centrum képviselőinek négy­szögét nézte, amely jobbközépen feketéit a horogkeresztes képviselők egyenruhás tengere mellett közöttük, a centrum képviselői közt is ez az árnyék állt azé, a­ki egyedül tudta volna, hogy a Cen­trumnak, a délnémet katolicizmus poli­tikai gondolatai letéteményesének e vál­ságos óráiban mit kellett volna csele­kednie.• Tavalyelőtt jelent meg a Centrum története hét kötetben és az olvasó lélegzetvisszafojtva követheti figyelem­mel azokat a jeleneteket, amiket a párt a maga történelmének első két évtizedé­ben átélt. Az egységes Németország annak idején úgy bukkant fel az európai politikában, mintha új kontinens merült volna fel a tenger mélyéről. Ennek a politikai kon­tinensnek egyes darabjai ingadozva és csikorogva illeszkedtek össze s alkotó démonuk, Bismarck, méltóan a fekete­­vörös-arany színek szimbolikájához, vas­sal, vérrel és gazdasági erők hatalmával forrasztotta eggyé a külön lelkiséget, külön történeti múltat, külön politikai ideálokat és külön hitvallást hordozó német törzsekből azt az állami egységet, amelyről azt szerette volna a maga porosz és hegeliánus beidegzettségében és uralkodói természetének ellentmon­dást nem tűrő erőszakában, hogy legyen teljesen egyszínű, ne ismerjen sem külön hagyományokat, sem külön világnézetet. A németségen belüli porosz és protestáns hegemónia eme kizárólagossága ellen emelte a külön délnémet múlt, finomabb, színesebb, latinosabb kultúra és főképp a katolicizmus őrizetére Windhorst a Centrumot és lett így őrizője a német népiség egyik lényeges belső vonásának. — ez Windhorst történeti szerepe és a párt történetének legnagyobbszerű jele­netei közé tartozik Windhorst személyes szereplése. Főképp a német katolikus egyház függetlensége ellen indított Kul­turkampf parlamenti viharfelhői közt, amikor Bismarck lenyűgöző mennydör­gése után felállott s az összes pártok lélegzetfojtva lesték, hogy gyönge, csen­­géstelen és monoton hangján hogyan töri össze egymásután a Vaskancellár érveit. Tőle ered a Centrum taktikájának hagyománya is. Amint a Centrum közé­pen ült a konzervatív jobboldal és szo­ciáldemokrata-radikális baloldal között, azonképpen a pártok parlamenti egyen­súlyában is mindig a középhelyzetet igyekezett elfoglalni. A Centrum mindig a mérleg nyelve volt, és az, aki a politikai taktika mesterfogásaira kiváncsi, bá­mulva olvashatja, hogy ez a párt, leg­nagyobb hatalma és legnagyobb parla­menti képviselete idején is a birodalmi országgyűlésnek mindössze egyhatoda, hogyan valósítja meg politikai céljait egymás után. Szövetkezésekkel és elpár­­tolásokkal, kiegyezésekkel és alkudozá­sokkal így szavaztatja meg a baloldal mellé csatlakozva szociális programpont­jait, így kapja a nagynémet pártoktól cserébe a flottaprogram megszavazá­­sáért a maga kulturális megvalósítását. És főképp: így kapta meg a Centrum a világháború után azt a szerepet egy pusztán ekkora számarányú párt lehető-­­ségei között, egyedülálló a pártok törté* netében. A német összeomlás zűrzavarában a szociáldemokrácia és a Centrum szövet*­sége teremtette meg azt a weimari alkot­­mányt, amely lényege szerint megalku­vás volt ugyan, labilis egyensúlya a pol­gári gondolatoknak és a mérsékelten, marxista ideáloknak. De annak a párt­­nak, amely az egyensúlyt tartotta kezé­ben, a Centrumnak, módja volt, hogy a saját polgári és katolikus világnézetének ideáljai szerint vezesse az önálló államok szövetségévé lett Németországot. A Cen­trum Németországa békés belső fejlődés­sel, gazdasági és kulturális erőinek ön­kifejtésével akart Európa része lenni, irányvonala merőben eltért a wilhelmiá­­nak Németországétól, amelynek akkora felelőssége volt a német katasztrófa fel­idézésében. A német fejlődés új útjainak belső kijelölésében és a német sors külső irányításának mesteri kezelésében mu­tatkozott meg a Centrum páratlan fel­­sőbbsége a többi pártok felett s minden világnézeti párt száná­a feledhetetlen példája annak, hogy: lehet egyetemi­sen emberi külpolitikát és szociális beled nagypolitikát csinálni, katolikus dog­matikai alapokon! A kancellársághoz mind belső, mind külső politikai posszi­­bilitás szempontjából nélkülözhetetlen fűszerezett szekerezés után eljutottunk egy vizenyős réthez, amelynek a szélén megállt, a szekér. — Innét már csak gyalog lehet menni, — világosított fel a fuvarosom. Én bi­zony, őszintén megvallva, nem csodálkoz­­tam volna rajta, ha a két okos szatmári lovacska kapja magát és keresztül úszik velünk a vizenyős réten, egészen a Túr töltésre. Mert hiszen a Túr partján járunk. Na persze, szép okosan azon kellett volna kezdenem, hogy Garbóié község határában járunk, Garbóié községében, amely arról nevezetes Szatmár vár­megyében, hogy itt találkozik a magyar határ a cseh és az oláh határral — persze nem jószántából. — És hogy én a világ­nak azt a legszomorúbb kövét akartam megnézni, amelyik ezt a találkozást jelzi. Amint már mondtam, a szekér megállt. Hiába, a szatmári lovacskák tudománya sem végtelen. Azonban így is sokat le­hetne tanulni tőlük, bizonyos dolgokban. A Túr partján dér erdő vagyon, — meg cserje és bozót. A gyér erdő szélén mar­hák legelésznek. Félig meztelen, nyurga cigány a gulyás, amely mesterségben neki a felesége segédkezik. Odaintem. Jön készséggel. Úgy látszik, jövetelem célját is kitalálta. Hosszú botjával a tetói irányban levő bozótra mutat és egyked­vűen mondja: . A KÖVEK MEGINDULNAK ... IMRE JÓZSEF Váltig azon csodálkozom, hogy ezek a vékonydongájú szekerek kibirják ezeket a feneketlen utakat. Ezek az utak vala­mikor „járhatatlan“ előnével szerepel­tek, hanem azóta megváltoztak a fogal­mak, s ide járunk rajtuk jóidőben, rossz­időben. A kocsisom erdőháti ember. Lenge magyarban, hanyagul ül az első ülésen. Egyedüli okos viselet ebben a jó nyári melegben. Egy kicsit szomorú, mert meg­kértem, hogy mondjon le a saját készít­­m­ényű cigaretta élvezetéről, míg én a szekéren ülök, mert a hátra csapó­dó tüzes hamu a szememet fenyegeti — pedig egyelőre még nem akarok megvakulni.— Le is mondott róla, de amint észlelhető, nem szívesen. — Hát aztán hogyan járnak ezen az utón, mikor esik és sár van? — kérdem tőle vidámitóul. — Négyessel!­ — böki oda nem éppen vidámitóul. A négyes persze nem olyan parádés, csatáros négyes, hanem csak olyan kö­zönséges. Szükség szülte. Arra való, hogy a sárban megragadt szekeret, amelyet a kettes már meg sem tud mozdítani, ki­húzza a bajból. Neon mondhatnám, hogy büszkék erre az emberek. Vesződség ez bizony, meg állatkínzás. Most persze csak két lóval utazunk, hiszen most „jó“ az út. A szekérbe egy fakó, meg egy vas­deres van fogva. Nem deli, hányiveti lovak ezek, hanem cs­ak olyan kistermetű, horpadt vékony­, paraszti lovacskák. Bi­zony, ezekből nem sokat nézne ki az em­ber, s váltig azon gondolkodik, hogy hova tűnt a hagyományos jókedvük. Amint így döcögünk a rázós után, egy­­szercsak valami árok­féle tűnik fel, víz­zel, sárral bőven kipárnázva. Na, gondo­lom, most vége az útnak, fordulhatunk szépen vissza. Aztán ráeszmélek a haj­dani „járhatatlan“ jelzőre. Hát persze, nem kellett volna elindulni ilyen útán. Azonban a legnagyobb csodálkozásomra a szekér csak halad, sőt még az árok szé­lén sem áll meg. És a lovacskákon valami változást venni észre. Nyakukat értelmesen előre­­nyújtják, lábukat óvatosan, mérnöki pontossággal eresztik bele a zökkenő sarába, s lépésről-lépésre fenn vannak a túlsó parton. A kocsi hajóra emlékeztető mozdulatot tesz s a lovacskák nyomában az is megússza az árkot Csudálkozva nézek körül, azon csudálkozom, hogy nem esett semmi hiba. Nem szólok sem­mit, mintha észre sem venném. Amint haladunk, megint csak előtalálunk egy ilyen árokfélét. A lovacskák megint a legnagyobb körültekintéssel és okos meg­fontolással átzökkentenek bennünket a limbuson. Azután még sok ilyen követ­kezik. A zökkenőkön túl mindig észrevettem, hogy a kocsis úgy futólag hátratekint. Na, gondoltam, ez egy tisztességes, derék ember, azt nézi, hogy nem maradtam-e le a szekeréről a hajómozdulat alkalmá­val! Meg is kérdeztem nagy meghatott­sággal: — Ugye, azt nézi, hogy nem estem-e le? — Legyintett egyet a kezével és mo­solygott, mintha azt mondaná: Ugyan, ki a fene törődik ilyen csekélységgel. Na persze ezt nem mondta, csak gondolta. Fenhangon csak annyit mondott: — Nézem, hogy nem törött-e el a tengely. — Hát megesik az is? — Bizony megesik néha. A ló lába azonban sohasem törik el, vagy legalább is igen ritkán — tette hozzá vigasztaló­ig. Ezek a „kotykák“. Ilyen kedélyes hajómozdulatok által — ott van. ” • Lekaszmálódom a szekérről, kinyujto­gatom elgémberedett tagjaimat, aztán megveregetem a szatmári lovacskáik há­tát, akik már bele is kóstoltak a kövér fűbe és nem gondolnak arra, hogy visz­­szafelé újra kezdődik a nyaktörő utazás. A nap már hanyatlóban van. Jó lesz sietni!­­ Ki is lépünk a cigánnyal alaposan, s csakhamar fenn vadunk az új töltésen. Megállunk. Előttünk .Van a határkő. Jó magas. Olyan sirfec formája van, csak­hogy nagyobb valamivel. írás is van Lapunk mai száma 16 fillér

Next