Nemzeti Ujság, 1934. április (16. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

l/VíN # p rJk • \ . .-■» -r Ma ingyen Hasvéti Szalon­ és Képes-mellékleti Időjárás ■ ■ - _ _ - . —--------------------Benes p lNEMZEn DJS&G fű méPSváltozt£ltg XVI. évfolyam 73. szám 4 VASÁRNAP 4 Budapest, 1934 április 1 menetrend Faufhaber müncheni bíboros-érsek világ­szerte nagy feltűnést keltő könyve most jelent meg magyar fordításban­­­ Dr. Degen Árpád egyetemi professzor, az európai hírű tudós meghalt Dr. Lőrincz Ferenc és Dr. Mihalik Péter az új egyetemi magántanárok T­ÁRCA JEGYZETEK Barátom, a kitűnő költő, az édesszavú lírikus, a gyöngéd és finom lélek, boldo­gan közölte velem a tényt. Arca sugár­zott, szemei ragyogtak, barátom általá­ban úgy viselkedett, mint egy komoly in­­gatlanügynök, ha egy nagyobb bérházra sikerült vevőt találnia. Lelkes volt és rajongó. — Pál — szólott — tegnap reggel meg­szólalt a telefonom és egy bájos női hang csicsergett a készülékbe. Soha ilyen ked­ves hangot még nem hallottam. Olyan volt ez a hang, mint Galli Curci a gra­mofonlemezeken s nem a Népoperában. Azzal kezdte, hogy négy sort idézett egyik versemből, mit mondjak neked, nem is egyik versemből, hanem a leg­szebb költeményemből, amelyet valaha írtaim, a tavaszi napsugárról szólott ez a vers és Ő azt kérdezte tőlem, várjon mi is ihletett meg akkor, amikor ezt a költe­ményt írtam, mert ezt neki tudnia kell, boldogtalan volna, ha nem ismerné a hatásokat, a benyomásokat és az okokat, amelyek alatt életem egyik főműve meg­született és én olyan zavarba jöttem, hogy valósággal motyogtam, mert hu­szonöt évvel ezelőtt írtam ezt a verset és bevallom neked, fogalmam sincs, mi­ért írtam, tehát ki kellett találnom egy mesét egy nőről, aki azóta eltűnt az éle­temből, de aki múzsám volt költészetem második szakában, mint ahogy azt az irodalomtörténet majdan meg fogja ál­lapítani. De nem ez a fontos a dologban, hanem magának a nőnek a hangja, az elérzékenyülése, az odaadása, a kíváncsi­sága, a mondatai, amelyek elhangzottak, amelyek mind azt igazolják, hogy mind­egyik versemet olvasta, minden munká­mat ismeri, alaposan és részletesem hogy valósággal benne él költészetemben s hogy lelkem beleolvadt az övébe. Mit szólsz ehhez, barátom? — Mindig voltak rajongók és mindig lesznek szerelmes fiatal leányok — nyug­tattam meg barátomat, aki panyókára vetette felöltőjét és a divatáruüzletbe ment, hogy új nyakkendőt vásároljon. Ha költők sokáig állnak nyakkendősbol­­tok kirakatai előtt, az mindenkor komoly fejlődést jelent a lírai költészet számára, hiszen az uj nyakkendő szerelmet jelent és az uj szerelem verset. Valóban, néhány nap múltán barátom új híreket hozott a pezsdülő szerelemről, mert a csicsergő női hang minden reggel jelentkezett és minden reggel új és új érdeklődést mutatott barátom költészeté­nek értékei iránt. A hölgy elmélyedt ba­rátom munkáiban. Versei mögött életé­nek titkait kereste, lelkének mélységeibe kívánt behatolni, szimbólumokat keresett a szavak mögött, nagy, tüzes, lángoló szerelmeket a rímek között és verseinek mindegyikét úgy boncolta, mint egy sze­relmi vallomást, ám minden szava és mondata maga is vallomás volt a költő számára, aki érezte, hogy végre megta­lálta a múzsát, a nagy és titokzatos is­meretlent, aki új,vágyakat kelt lelkében, friss lendületre emeli fel költészetének kókadt szárnyait. A hang nem nyugodott bele az egyszerű magyarázatokba: min­den vers számára megkövetelte az él­ményt s barátom kénytelen volt történe­teket kitalálni, kesergő és boldog szerel­meinek szépségeit, bujáit és fájdalmait, örömeit és csalódásait ecsetelni, mert a hang ebben a tekintetben kérlelhetetlen volt és csak akkor odaadó, csak akkor vágyakozó, ha a szerelmi történet édes szépsége betölteni látszott szivét. Bará­tom, amint mondá, úgy érezte, hogy meg­találta azt a női lelket, amelyik egyedül az övé, amely költészetében él, megta­lálta azt a leányt, akinek gondolatvilá­gát, érzelmeit, vágyakozásait egyedül csak az ő költészete irányítja. Barátom boldog volt, olyan boldog volt, mint egy úrvezető, ha az elhagyott országúton háromórai várakozás után végül egy teherautó jön szemközt és 10 liter benzint ad kölcsön. Bevallom, e boldogság titkát csak ak­kor értettem meg, amikor barátom ma­gát a rejtelmet közölte velem. Ez a rej­telem az volt, hogy a csicsergő női hang minden alkalommal más-más városból hívta fel a költőt. Először Budapestről szólalt meg, azután Monorról, aztán Ceglédről, aztán Nagykőrösről, Kecske­métről, Félegyházáról. Ezt nem értette barátom, ezt tekintette a titkok­ titkának, vájjon ki lehet az az ismeretlen fiatal leány, aki így keresi minden reggelén az alkalmat arra, hogy a költővel be­szélhessen, múltjába bekapcsolhassa lel­két, jövendőjének odaadhassa szívét Végre egy napon Szegedről jelentke­zett a női hang. Barátom ekkor bátor­ságot vett magának, hogy találkozót kér­jen a leánytól. Boldogan, felelte a leány. Meg is állapodtak abban, hogy it£ Buda­pesten találkoznak majd egy cukrászdá­ban, a leány kezében a költő kötete lesz, a nagy ismertetőjel. Barátom akkor fordult újból hozzám. — Életem legnagyobb csalódása volna, ha a leány más volna, mint amilyennek elképzelem, úgy hiszem, hogy 20 eszten­dős, szőke, karcsú, kék szemei vannak, gyönyörű lába. Mi lenne, ha egy öreges, ráncos, vénkisasszony jelentkeznék? Megígértem barátomnak, hogy a talál­kozó órájában én megyek be a cukrász- ÍRJA: SZÜRKE PÁL, A KÖLTŐ SZERELME Lapunk mai száma 40 fillér / 1­6 A feltámadás útja irta: gróf Zichy János Kétezer év óta szimbólum a feltáma­dás ünnepe, amely a szenvedések tra­gikus sorozata után a jobb jövendő lentőségét hirdeti az emberiségnek. Természetes, hogy ezen a napon előre nézve keresni igyekezünk az utat, ame- I­m sonsverte nemzetünk s vele együtt a súlyos válsággal birkózó Európa is megtalálja a kibontakozást mai ag­gasztó helyzetéből. A római találkozás után mindnyájunk előtt világos a vo­nal, amelyet követni kell s elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy az a külpolitika elgondolás, amelynek realizálási folya­mata az örök Városban megkezdődött, elfogadása annak az irányzatnak, ame­lyet a magyar parlament múlt esztendei bamdetvitájának alkalmából mi fejtet­tünk ki, mi, akik ugyanakkor újból le­szögeztük magunkat a jogfolytonosság mellé, nemzeti szempontból megdönt­hetetlen életkövetelménye mellett s figyelmeztettük a kormányzatot, hogy az eredmények érdekében, amelyekre ez a kibontakozási terv komoly remé­nyeket nyújt, nemcsak célszerű, hanem feltétlenül szükséges is, az úgynevezett királykérdés törvényes megoldásának diplomáciai előkészítését szorgalmazni. Nem kell hozzá politikai iskolázottság, hogy fellépésünk indító okait bárki is megérthesse, hiszen kézenfekvő, hogy azt az elgondolást, amely gazdasági té­ren Magyarországot közelebb viszi Ausztriához és Ausztriát közelebb hozza Magyarországihoz, semmi sem segítheti inkább elő és semmi sem támaszthatja az érdekek kölcsönös kielégítésével eredményesebben alá, mint a restau­ráció. A miniszterelnök úr akkor nemcsak megellenezte ezt az elgondolást, hanem véleményünkkel szögesen ellentétes és merev álláspontra is helyezkedett, azt sejtetve, hogy a magyarság legégetőbb problémáit bátran így is mondhatjuk: életkérdéseit más irányú kezdeménye­zéssel akarja megoldani. Aggodalmun­kat, amelynek igen komoly visszhangja volt országszerte, igazolni látszott az a kormánypolitika, amely még abban az időben Ausztriát valósággal negligálta, más oldalon viszont olyan lendülettel lépett a cselekvés terére, hogy még a modern technika eszközeit is felhasz­nálva, mindnyájunk aggodalmára má­ról-holnapra Berlinbe röpítette a mi­niszterelnököt. Istennek hála, az események gyorsan követik egymást és erősebbek, mint az emberek! örülnünk kell rajta, hogy a problémák nem egyszer a vezető férfiak ellenére a viszonyok kényszerítő erejé­vel, önmaguk­tól is megoldásra talál­nak. Úgy érzem, most is ilyen eset előtt állunk s örülök, hogy külügyi politi­kánk minden intermezzo dacára végül is azon az útón indul el a kibontakozás felé, amelyet mi jelöltünk meg. A ró­mai megállapodás, amennyire nem von le semmit a kormány érdeméből, amely abból áll, hogy álláspontunkat elfo­gadta, igazolja épp úgy előrelátásun­kat, mint következtetésünket, annak a szükségességét, hogy az európai­ helyzet ismeretében és a lehetőségek mérlege­lésének alapján végre foglalkoznunk kell a restauráció előkészítésével. Le­het, hogy ez a feladat nem rokonszen­ves a kormányelnök személyének, aki ehhez a kérdéshez hozzányúlni egyelőre nem akart, mert egyénileg nem híve ennek a megoldásnak. Azt hiszem azonban, hogy ennek ellenére a kérdéss­sel foglalkozni­­­ fog, mert nincs kétség bennem aziránt, hogy hazafisága egyéni antipátiáját is legyőzve, abba az irány­ba kényszeríti majd politikáját, ame­lyen hazája a boldogulás útját megta­lálhatja s ha elvben nem is, célszerűségi okokból tényleg mégis el fogja fogadni közjogi felfogásunkat, amely ma már több a jogi distinkciónál, több a teóriá­nál: az utolsó 15 esztendő alatt létkér­,­dés lett, mert egyedül ennek a keretei-i­ben építhetők ki a magyar nemzet jövő­jének reális biztosítékai. Nemcsak az a közfelfogás szól mellettünk, amely i­lyen a magyar nemzet többsége állás­pontunkat magáévá téve, elveti a sza­bad királyválasztó frázisokat s nyíltan tu­­­mására hozza minden próbálkozó­nak, hogy nehéz gondjai között ebben a sorsdöntő kérdésben nem kapható semmiféle kísérletezésre, hanem meg­győzően bizonyítja felfogásunk helyes­ségét a kisantantpolitika legkérlelhetet­lenebb megszemélyesítőjének, Benesnek számos nyilatkozata is, aki nem csinál titkot belőle, hogy minden befolásá­­val azért ellenzi a restaurációt, mert ezzel felélednek és feltartóztathatatlan erőkké válnak integritási törekvéseink és rövi­des igényeink is. Nem ok nélkül mondom, hogy meg­­em szerint Olaszor­zág is első­

Next