Nemzeti Ujság, 1935. február (17. évfolyam, 27-49. szám)

1935-02-01 / 27. szám

Nicki Alfréd rendkívüli követ és meg­hatalmazott miniszter aláírták az új belga —magyar gazdasági egyezményt Varga Mihály apát, a kiváló egyházi író most mondotta aranymiséjét Báró Babarczy István tanácsnak készí­tette el a fővárosi iskolák tandíjleszállí­­tását Teljes heti rádióm­űsor-nzeléklet t ^ eső és havaseső, y BI® rondonba ér*fiem gyeken havazás» ' mes sztrájft a kissé nimesítettik XVII. évfolyam 27. szám + PÉNTEK + Budapest, 1935 február­­ ^ ban * Felelősség a késért! Ugyanazokban az órákban, amelyekben a francia kormány férfiak repülőgépének döreje még ott hangzott London repülő­terén, s amelyekben minden ország külső és belső politikájának vizei különböző megmozdulások körül gyűrűztek, egy tizenötéves diák kése villant fel tanárjá­nak háta mögött, hogy öljön. S ha a kísérlet nem is sikerült, de nyilván meg­volt a szándék, hogy a fiú öljön egy sére­lemért, ami nem is volt sérelem, csak osztályozás. Három napon át hordozta magával a kést, végül tanárjára támadt,­­ azzal a fenyegető, sötét és éles elszánt­sággal arcán, amelyet olyan jól isme­rünk, s amelynek árnyéka rémperek és tragédiák felett lebegett és mára­ véres párával futja be azokat az ablakokat, amelyeken át a napi eseményekre néz­hetnénk. Vájjon mi van e rettentő aposztázia mögött, amellyel a serdülő nemzedék közül annyian fordulnak fegyelmezőik ellen vért és könnyeket ontva, diákgyil­kosságok, öngyilkosságok, botrányok mö­gött, amelyek szinte matematikai sza­bályszerűséggel ismétlődnek meg időről­­időre. Talán egy nemzedék összeeskü­vése, afféle „Tízévesek Internacionáléja“. Semmniesetre sem! Tizenhét—tizennyolc éves koráig még nincs a korrétegeknek közös nemzedéktudatuk, legfeljebb közös élettényezőik vannak, é­s valóban közös tényezők derengenek azoknak a kósza, szétszórt, de egyre nagyobb számmal fel­bukkanó gyermek-anarch­istáiknak élete mögött, akiik felmondani készülnek — többnyire az iskolának a felelősségtuda­tot, egyáltalában a felelősségre vonatás minden lehetőségét és jogát, — ez a cso­port valamikor gyermekes csínyekben tombolta ki magát, ma ott áll hol szülő­vel, hol tanárral szemben teljes lázadás­sal, szinte emelt lobogókkal és még élni is tud, ha úgy érzi, hogy igazságtalan­ság érte.• Van-e természetesebb, mint hogy ezek­kel a lázadókkal komoly gondok közt viaskodik az iskola, pontosabban: ezek a lázadók elszánt daccal állnak az isko­lával szemben és tagadják meg a pado­kat, amelyekben ülnek. Tanárok, gyón­tatók és irányí­tó pedagógusok aggódó arccal hajolnak föléje és igyekeznek megállapítani e lázadás erkölcsi és szo­ciológiai diagnózisát. Mindenekelőtt, ha erről a konkrét esetről van szó, akkor az a valóság, hogy a megtámadott tanár egyi­ke volt iskolája legvonzóbb egyéniségű, legoda­­adóbb pedagógusainak s abban az ügy­ben, amelyben a konfliktus keletkezett, a legteljesebb mértékben az iskola olda­lán volt az igazság. Annak az iskolá­nak oldalán, amelynek joga, sőt köteles­sége előrehaladásokat számon tartani és lemérni, szelekciós tevékenységet fej­teni ki és ambicionálni. S amiknek mint mindenekelőtt erkölcsi tényezőknek meg­felelő alkalmazásában régi és új tanári nemzedékünk szinte versenyez egymás­sal, különösen a büntetési szankciók­nak, akár osztályzatoknak, akár fe­gyelmi intézkedéseknek tapintatos alkal­mazásában. S amivel szemben a tanár és az iskola szakadatlanul ott kényte­len látni a diákban egy már rendszerint hozott, de később mindenesetre kifejlődő s az iskolán kívül táplált iskola- és ta­nárellenes diszpozíció jegyeit. • Ez az iskola- és tanárellenes diszpo­zíció mint valami lelki ragály, mint valóságos pszichózis pusztít a most növő kamaszmetsverséik 6 sorai között, néha ta­lán azokat fertőzve meg legjobban, akik­nek szülei egyénileg esetleg mindent megtesznek, hogy gyermeküket a tanár és iskola tiszteletében és az azzal való együttműködésben neveljék, — de hiába, mert a fiút az egész nemzedékkel együtt megfertőzték, a többiek szülei, az a ta­lajt a lábai alatt elvesztett, öntudatra­­csonkult szülőnnemzedék, amely bizonyta­lanul, talán legtöbbször divatos jelzők­től félrevezetve, egyéniségre való pozi­tív nevelés helyett laza engedékenység­gel s a felelősségérzet elkorcsosi­tás­ával neveli gyermekét egyenesen az iskola és­­ a tanár ellen!­­ / A GYÚJTOGATÓ Vasárnap délelőtt volt. Ott, álltak a Piactéren, pipáztak, köpködtek és pa­naszkodtak. Tanyaiak is bevergődtek néhányan a faluba, ide-oda hángubáltak a csoportok között és hallgatták a szót, hogy hátha okosodhatnak belőle, öreg Suba Molnár körül volt legnagyobb a gyű­rű, mert a Samajit beszélte, a kis­­tanyás Samajit, aki az ősszel már úgy lecsökkent, hogy az egy szál lovát is szélnek eresztette. Breggy és keress olyan gazdát, aki táplálni is tud! — mert semmije se volt már, csak az a kis szalmája, amin maga hált a családjával, meg a viskója födele. — Hát — meséli Öreg Suba Molnár — egy este, lámpagyujtat után — nagyon bent jártunk már az őszben, tán novem­ber vége lehetett —, nyerszést hallok az udvaromon. — Treszka, mondok az asz­­szonynak, tán az Imre elment, oszt nyitva hagyta az istállót.­ — Mán hogy ment vóna el! — mongja az asszony. — No, kimegyünk az udvarra, künn vót akkor már az Imre fiam is, nézzük a lovat, nem véljük, kié lehet az idegen jószág, igen nyomorúságos vót bsz­a, firtatjuk a szomszédokat, no, szóval, éccaikára bekötjük az istállóba ... Más­nap szólok a jedzőnek, ki is dobolják, de nem jelentkezett senki. Keserves vót lesz nékem is, dehát az Imre fiam erős­ködött, hogy elég lesz a takarmány, ha a ló erőhöz gyón, akkor a tavasszal könnyebben végez ...Hát így ott, fogtuk. — Aha! — mondta Fukar Kis István, aki vasárnap is meztélláb járt és szá­razon szítta a pipáját. Öreg Suba Molnár meg felnyujtotta az ujját. — Hanem ezt adják össze, emberök! Tavasszal, hogy az Imre fiam befogja a lovat a trágyás szekérbe, beállít ám a kislányáé Samaji és követeli a lovat, merhogy az övé. — Aha! — szólt Fukar Kis István és nagyot szilt a pipaszáron. — Nagy veszekedés, mi fene, kitesszük a Samajit az udvarból, megyünk a jedző­­höz, ott kérdik a Samajit, hogy miért nem jelentkezett, amitke kidobolták! Aszongya, hogy ő a telet a városban húzta ki a sógoránál, merthogy leégett a tanyája. Most meg pizhez jutott, mert a biztosító kifizette, oszt építkezni akar, ahhoz kéne a ló — folytatta öreg Suba Molnár. — Ejnye, hát szekurálva vót! — kérdez­ték nagy csodálkozva. — De jól járt! Ugyan mi pénzt kaphatott! A ló esete már nem nagyon érdekelte az embereket, egyre azt tudakolták, hogy mekkora összeg üthette a markát a kis­­tanyás Samajinak, ha már építkezni akar. Pedig Öreg Suba Molnár igen magya­rázta a furfangériát a ló körül és mondta, hogy pörre mennek. Miséig tárgyaltak, tanakodtak. Mise után, ahogy kifelé mennek a tem­plomból, látja öreg Suba, hogy Fukar Kis cigarettára gyújt, olyan szopóka nél­küli olcsóra. Aszongya neki tréfásan: — Mi az! Tán kend is szekurálva van! Fukar Kis meztérláb feszeng, fújja a füstöt s úgy adja vissza a szót: — Csakhogy én nem égek ám le! — Ne is ággyá az Isten — feleli Öreg Suba és arra gondol, hogy elég közeli szomszédok ők, ha más-más utcán laknak is, de a szérűjük összeér. És ettől fogva, Isten csudája, mindig cigarettát szítt Fukar Kis, pedig azelőtt a kapadohányt is sajnálta magától. , No, telt, múlt az idő, eljött az áldott nyár és a Jóisten letekintett félszemé­vel a magyar földre is, így aztán az a-Nem! Ez a kérdés semmiesetre sem el­méleti. Hogy mennyire egyike lett a leg­­égőbb gyakorlati kérdéseknek, azt ma már nemcsak a tanárok mondják, ha­nem újságlapok nagybetűs szenzációi, szabályosan ismétlődő rendszerességgel. Az otthon és az otthoni nevelés elvált, élesen és tragikusan elvált az iskolai ne­velés szempontjától és módszereitől, amelyek, minthogy tradíciókat nehezeb­ben feladó konzervatív szerkezetről van szó, ha rugalmasan is, de töretlenül igyekeznek őrizni bizonyos klasszikus, örökéletű tradíciókat, kétezer keresztény év eredményeit és vívmányait, a felelős­ségre és erkölcsi öntudatra való nevelés és fegyelmezés metódusait. S az otthon — úgy rémlik — nagyon sokhelyütt, mintha felmondta volna ezeket a konzer­vatív elveket. Tehát ha nemzedéki kér­dés van a probléma mögött, a nemzedéki kérdés nem ezeké a tizenöt éveseké, ha­nem szüleik nemzedékéé és egy korszel­lemé. Egy korszellemé, amely itt úszkál körülöttünk komorén és zavarosan há­ború utáni évek rommá omlott Európá­jában. Két idősebb nemzedék kezéből hullott ki az európai sors. két idősebb nemzedék nem egy tagja látja remény­tás után olyan osztagokat raktak, akár a torom, aki a hegyibe volt, azt se tudta, hogyan keveredik megint le. Fukar Kis rettentő megelégedetten, járt. A lajbizsebben, vagy a kalapja koszlott szalagja mellett mindig akad­t cigaretta, pipa már nem is került a szá­jába, mindig csak ezeket szítta, de Isten tudja, akárhányszor felibe-harmadába hányta el a maradékot, rendesen a tar­lón és akkor azt nézte, hogyan ham­vad e. Valami különös volt ez. Fukar Kis, ha magára maradt, körülnézett, nem lesi-e valaki, aztán összekotort néhány szalmaszálat, rádobta az égő cigarettát, és azt figyelte, mint ég, mint hamvad el. Megpiszkálta a lábaujjával, legug­golt hozzá s nézte, nézte. De amint észrevett valakit a közelben, menten, szétkotorta a pernyét, bár hiszen a nyo­mát nem tudta eltüntetni teljesen. Már a cséplésre készülődtek. Öreg Suba fia, az Imre, épp a szérüskertben járt, amikor megpillantotta Fukar Kist, amint gugyon ült s előtte meg füstöl valami. — A nemjóját! — gondolta Imre —, hogy ennek épp itt van kedve tüzet rakni. Már majd átkiáltott hozzá, de aztán csak meglapult az asztag mögött s onnan leste. Hát valami sokat nem lá­tott, hanem az apjának azért mégis azt mondta: — Pista bácsi a szomszédban aligha,, nem eladja már a gabonáját. — Husze’még ki sincs csépelve. — Nem baj az, édesapám. Aki meg­­veszi, megfizeti a százát is. Öreg Suba Mihály ránézett az Imrére­, nem tréfál-e, csak aztán mondta: Miaffene! — Hát én megtöltöm a hordókat víz­zel, meg még a csöbröket is, osztán écca­­kára fölhúzom a ponyvákat az aszta­­lokra, mer mink nem vagyunk szeku­­rálva. öreg Suba megsodorta a bajszát, krá- IRTA: MAJTHÉNYI GYÖRGY Lapunk mai száma 16 fillér

Next