Nemzeti Ujság, 1935. március (17. évfolyam, 50-74. szám)

1935-03-01 / 50. szám

Dr. Gombócz Endre, a Pázmány Péter tudományegyetem c. nyilvános, rendkívüli tanára lett Király Kálmán tanácsnok harminc esz­tendeje áll a főváros szolgálatában Zolotovits Mirkova, a szófiai nemzeti színház ünnepelt primadonnája sikerrel Szerepelt az Operaházban J. Perry tenniszvilágbajnok Hollywoodba szerződött filmszínésznek Teljes heti rádióműsor-mevület­­ Időjárás — i m — - ■ — ■ —■ ——Simon 71 Meteorológiai ^ külügyminiszter Intézet Jelentése M ------- _lA- újra P­arisba szerints Déli BMl érkezett­­ Knox szél, sok helyen ffm I WLA ttjl Sa ■ ■ 1 I 1 «1^ 1# 1 a Saarvidék fő­eső, egy-két he- I íral IWBI Mg H ■ ■ I H Im» V biztosa átadta igen esetleg zi- I ^ M I W M 1 ^ ■ g§ 11 f IV^|»| ■ *, « hatalmat -vatar. 71 hömér- I ^ m JHL M RLSjM * Újra kiélese­séklet nem vál- A ■■ . pdett az olasz­tOZlgesenVe' XVII. évfolyam 50. szám + PÉNTEK + Budapest 1935 március^ ^^strktus *0"’ Tizenöt év Gondoljunk egy pilanatra vissza: mi volt itt tizenöt évvel ezelőtti Milyen zavar, bizonytalanság, nyomor, rémü­let és kapkodás, mennyi sötét veszede­lem és vak remény az egyik oldalon, viszont milyen friss erők, sistergő fel­törések, milyen lelkesültség, lendület a másikon. Akkor tértünk magunkhoz a forradalom rabságából és kábulatá­ból, akkor tapogattuk végig magunkat: csupa seb, vér és zúzódás volt a tes­tünk, de a nemzeti lélek már új erőre kapott s rongyosan, megtépázva elin­dultunk a bizonytalan, nehéz jövendő felé. Megbecsülést kért magának a meghurcolt, sárba taposott magyar név, ki kellett tisztogatnunk a forra­dalom itt maradt pásványos foltjait, új csapást kellett keresnünk abban az ingoványban, amelybe beletaszítottak bennünket. Érvényesülést követelt a magyar alkotmányos szellem, ki kel­lett ásni a romokból az eltemetett érté­keket és meg kellett alkotni azokat a szabályokat, amelyeket a hirtelenül és végzetesen megváltozott magyar élet parancsolóan követelt. Mérhetetlen nagy feladatok állottak szemben mér­hetetlen kicsiny lehetőségekkel és ál­landóan ott settenkedett a veszedelem, hogyha pillanatra megtántorodunk, menthetetlenül és örökre visszacsú­szunk a pusztulásba. Férfi kellett, talpig, ízig-vérig férfi, aki határozott mozdulattal összefogja az erőket, hitet, bátorságot önt az el­csüggedt lelkekbe és kezébe veszi az állami főhatalmat. Pártember nem is lett volna alkalmas erre a feladatra. Olyanra volt szükség, aki erre szinte végzetszerű­ biztonsággal rendeltetett, akinek neve, múltja, egyénisége, gon­dolkodása vitathatatlanul és egyedül volt alkalmas erre az irigylésre egyál­talán nem való szerepnek betöltésére. Ez a férfi volt Horthy Miklós. Tizenöt éve annak, hogy kormány­zóvá választotta a nemzetgyűlés és le­tette az esküt. Ennek a napnak az év­fordulóján Magyarország kormányzója elzárkózott az ünneplés elől, de a köz­vélemény, amely hálával és szeretettel kisérte nagy munkáját, amely számon­­tartja az évek múlását és az élen állók életének eredményeit, felfigyel erre a napra és minden Lampionos, hejehujás ünnepség nélkül ünnepi tüzet gyújt a lelkében a kormányzó tiszteletére. A lelkek halk ünnepe ez az évfor­duló, azoké a magyar telkeké, amelyek Horthy Miklós vezetéséből és útmuta­tásából merítettek erőt, acélosságot a harcra, türelmet, kitartást az elmúlt másfél évtized megpróbáltatásainak az elviselésére. A megmentett magyar lé­­leg tiszteleg csendesen a királyi Vár felé, ahol most Magyarország kormányzójának kezében fut össze az összekuszált magyar sors minden ideg­szála. Azt szokták ránk mondani, hogy örülni, ünnepelni kevés nemzet tud úgy, mint a magyar. A mi ünneplé­­­seink valóban szépek és melegek, de nem a külsőségek fénye és pompája miatt, hanem azért, mert átfűti őket a szív melege, az érzések bősége és a legprimitívebb megnyilatkozásból is ellenálhatatlanul áradó őszinteség. A mi ünnepünknek nincs szüksége arra, hogy világraszóló külsőségekben keres­senek érvényesülést, akit mi szeretünk, az megérti és megérzi ennek a szeretet­nek a melegét akkor is, ha csak a gon­dolat hangtalan és láthatatlan szár­nyán száll feléje. Tizenöt év nagy idő egy ember éle­tében, de olyan tizenöt év, amelyet mi most átéltünk, az állam életében is néha századokkal felér. Horthy Miklós férfikorának­ javarészét áldozta arra, hogy ezen a nehéz és alig elviselhető tizenöt éven keresztül megtartsa az or­szágot a történelem által megjelölt irányban, a nagy nemzeti célok szolgá­latában és nem utolsó sorban­­ az életben. És most, amikor tizenötéves kemény és férfias munkája után ered­ményekre hivatkozhatik, amelyekre bol­dog bizakodással tekint minden ma­gyar: a rendre, az alkotmányos élet biztonságára, a nemzeti értékek szilárd védelmére, a magyar vágyak valóra­­válásának egyre biztatóbb és reálisabb lehetőségeire, akkor külön öröm és boldogság nekünk, hogy a kormányzói székben ugyanaz a kemény munkára kész, siánta fiatalos lendületű férfi ül, aki tizenöt évvel ezelőtt ezt a méltósá­got elfoglalta. Az idő csak megedzette, de nem kezdte ki Horthy Miklós rugal­masságát s az eredmények, amelyeket LELKIISMERET Amikor felfelé haladt a lépcsőn még biztos volt a járása, s füle élesen fogott fel minden aprócska neszt. Ilyenkor tizenegy óra tájt már csak elvétve hal­latszott zaj a négyemeletes bérkaszárnya udvarán. Az első emelet kanyarodójánál megállott, ott ahol a malter nagy dara­bon hullott le a szennyesre kopott falról. Hallgató­zott. Nem messze fölötte ajtó csapódott, majd léptek siettek lefelé, kö­zeledtek ahhoz a kanyarodóhoz, ahol ál­lott. Szabó Lajos állástalan tisztviselő a fal felé fordult, aztán sietve lehajolt, mintha keresne valamit, mialatt amazok elhaladtak mellette. Felegyenesedett. Kihajolt a korláton, nézett­­a távozók után, míg csak el nem tűntek a kapualjban. Akkor mintha meg­lökték volna nekiiramodott felfelé a ne­gyedik emeletre. A külső folyosóra szol­gáló ajtó előtt megállt. — Most mindjárt megpillant valamit — gondolta magá­ban—, amit nem jó lesz meglátni. Egy roz­­zantfájú üvegesajtót, amire belülről ma­kulátlan fehér csipkefüggönyt illesztet­tek. Az ajtón világosság fog kiszűrődni, fénypászma esik a folyosó vasrácsára. Szabó Lajosnak ekkor az jutott eszébe, hogy legjobb lenne visszafordulni. Meg­­theti, senki sem állja útját. Ugyanakkor fogta a kilincset, kitárta az ajtót és már kint állott a homályosan világított ud­var folyosóján. Amikor meglátta azt a bizonyos fénypászmát, tudta azt is, hogy nem fog visszafordulni, így nem lehet visszafordulni. És most hirtelen villanásszerűen eszébe ötlött valami. Egyszer nagyon ré­gen, nyolc vagy tízéves lehetett, ugyan­így álldogált ezen a helyen. Megszökött hazulról és két álló napig csavargott az utcákon. Az úgy történt, hogy almát lopott a Csi­k néni spejzából. Csik néni a szomszédban lakott, kócos hajtömeg éktelenkedett a fején, savaszin szemei rövidlátón vizslattak vöröses pillái alatt. Abban a percben toppant be a konyhába, amikor éppen kisurranni ké­szült a zsákmánnyal Fülénél fogva ci­pelte ki a folyosóra, most is érzi a hegyeskörmü ujjakat cimpáján s köz­ben éktelenül szitkozódott Utolsó pil­lanatban siklott ki keze közül. Lerohant a lépcsőn és két napig nem jött haza. Nem mert hazajönni. Nem Csik nénitől félt, valaki mástól. Az édesanyjától. Furcsa — állott meg egy percre a fo­lyosó feleutján — most is őtőle félek. Attól, hogy a szemébe kell nézni, a hangját kell hallani. Istenem, az Édeske szeme... Két kicsi égszínkék tó, mosolygós, amikor reánéz és áhitatos, amikor aprócska kezében a rózsafüzért pergeti. Hát lehet attól a két szemtől félni? Lehet. Talán azért, mert olyan tiszta, olyan irdatlan mély­ségű, mint a csillagokat tükröző kút vize. Mindig simogat a tekintete és ez a simogatás olykor tüzes vasnál perzse­­lőbb. A hangjától még inkább lehet félni. Mert azzal csodákat mivel. Vala­mikor királyfiakról és sárkánykígyók­­ról mesélt neki, úgy ho­gy szinte hallani vélte aranylombú erdők zúgását, hold­­sugárhídon táncoló tündérek danáját. Együgyü, elkopott szavak sziporkázó köntöst öltenek, ha Édeske mondja ki őket... Mindez egy szempillantás alatt vil­lant át Szabó Lajos agyán, ahogy a fe­hér csipkefüggöny világos foltját nézte. Még egy kicsit várok — gondolta ma­gában — csak néhány percig és odatá­maszkodott a vaskorlát pereméhez. Jó mélyen kihajolt és amint nézett le a keramitkochkás udvarra, úgy érezte, mintha hídon állana és odalenn szeny­­nyes, sáros hullámok kavarognának. Ha most megbillentené a derekát csak egy csöppet ...? Különös, hogy most egy­szerre ez jutott az eszébe. Elképzelte, mi történnék a következő tíz percben. Legelőször Bokor bácsi, a házmester ro­hanna ki. Ebben a pillanatban biztosan békésen pipázik, talán az asztalra kö­nyököl és az­t a híres kalandját meséli, amikor kis hijján muszka fogságba ke­rült. Legelőször tehát, ő venné észre Felvenné a házat, s hamarosan széles embergyűrű tolongana körülötte. Men­tőket hívnának, valaki reáhajolna a testére, hallgatná, hogy dobog-e a szive Aztán végigtapogatnák a ruháit. Géle­tum­ának a zsebébe ... Szabó Lajos tenyere önkéntelen moz­dulattal csapódott arra a bizonyos zsebre. Ujjai belesiklottak a nyílásba, bank­ók öt­eget tapintott, egyet, kettőt, hármat ... háromezer pengőt ... Ekkor mintha meglökték volna, fel­egyenesedett. Hideg borzongás futott át gerincén, térdei megremegtek, a falhoz támaszkodott. Tekintetét kényszerítő erő húzta oda, ahhoz a fényfolthoz, amit az édesanyja fehér függönyös ajtaja vetett az éjszakába. Ez a fényfolt nőtt, nol­lon növekedett, belevilágított az agya, legrejtettebb zugába és — állapította meg szinte tárgyilagosan — most már el kell mondani mindent. Hát igen megtettem — gondolta a fénypászmát bámuló ember —, jogom volt megtenni, mert te érted tettem, anyám. Egy ujjal sem nyúltam senkii­hez, csupán egy werthe­­m zárás ládikált feszítettem fel. Neked akarok meleg pa­pucsot venni, hogy ne fázzon a lábad, ha hajnalban kimész a konyhába tejet forralni. Neked hozok holnap naran­csot, pörköltkávét, piskótát, mindent, amit kívánsz. Ugy­e örülsz majd neki, ugy­e nem haragszol anyám? A falhoz támaszkodó ember összekul­csolta két kezét, előrehajolt, mintha na­gyon messziről, vagy nagyon mélyrő'il f'elszűrődő hangra figyelne. Kisvártatva megb­iccen­tet­te fejét. Igazad van anyám — eszmélt fel —, nem mondtam igazat. Nem te miattad tettem. Azt a ládikát akkor is felfeszítet­­tem volna, ha te nem vagy a világon. Magamnak vettem el­­ háromezer pen­gőt. Mert kellett, mert a jogom Van hozzá. Figyelj ide, anyám. Én azt a pénzt olyan embertől vettem el, akinek nem számít ennyi veszteség, én pedig új életet kez­dek vele. Már Tsi gondoltatt apróra min­dent, éppen csak háromeer pengő hiány­zott hozzá. .Többet is vehettem volna ab­ból a ladikéból, k­étszer, háromszor any­­nyit, nem tettem meg. Ebből is láthatod, hogy nem loptam, csupán elvettem azt, ami kellett. Mást mondok, anyám, talán így jobban megértesz. Képzeld el, hogy az életem, a gyermeked élete függne at-­­ tól, hogy háromezer pengőt előteremts. Ugy­e te­ is megtennéd értem azt, amit én­­megtettem? Ugy­e... Az ácsorgó ember gondolatai itt hirte­len megszakadtak. Még mindig a fény- ÍRTA: C. SZEMERE KLÁRA Lapunk mai száma 16 fillér i innmilliftTrin rin rri i ? i rmm­r1

Next