Nemzeti Ujság, 1935. június (17. évfolyam, 124-146. szám)

1935-06-01 / 124. szám

Flandin francia miniszterelnök lemondott Fernand Bouisson kapott megbízást az ú­j kormány megalakítására Voinovich Géza kormánybiztos távozik a Nemzeti Színház éléről Az új igazgató: dr. Németh Antal A francia árnyék (I. A.) A frank halálos veszélyben, percenként 1,061.666 frank értékű arany özönlik ki az országból, hatvankét és félmillió frank azalatt, amíg Flandin a Kamara szerdáról csütörtökre virradó kísérteties ülésén beszélt. Új és új áju­­lási rohamok között, sínekbe pólyáit tört karját néha egy-egy tétova és fájdalmas gesztusra emelve, tízpercen­kint kapott injekcióból merítve fizikai és idegerőt, hogy be tudja terjeszteni expozéját a frank megmentéséről és a rendkívüli fel­hatalmazásért könyörögve az éjszakai ülés lámpái alatt, miközben expresszvo­natok száguldanak kint az éjszakában a menekülő arannyal kifelé. De az arcok vele szemben mint a kő. A számtalan pártra és frakcióra széthasadozó francia parlament magában m­ár megbuktatta Flandint, a kormánybuktatásra összeállt klikkek és erőcsoportok már a miniszteri és államtitkári állásokat osztják fel kép­zeletben s könyörtelenül nem törődnek a megbuktatott kormánnyal és az igazi vesztessel — a megbuktatott frankkal. Pedig Franciaországnak, az átlagos francia polgárnak aligha lehet nagyobb ügye, mint a frank veszélye. A francia polgárság egész gazdasági és lelki alkata a takarékosságra és a tőkegyűjtésre van beállítva, a polgárság és a kispolgárság szinte csak egyedül Franciaországban burzsoá, a szó ama teljes értelmében, amely magában foglalja azt a mellék­­zöngét is, ahogyan ezt a szót egy más világnézeti táborban használni szokták. Mégis ebben a pillanatban, amikor a frank csatája a legválságosabb, amikor az ütközet a leghevesebben dúl, amikor a titokzatos nemzetközi kontremin nagy­szerű stílussal rohamozza meg az összes hadállásokat, a frank ügye gazdátlan. Pedig minden perc több mint egymillió frankot ér — s huszonnégy óra múlt már el a frank-pánik kitörése óta. Az a helyzet, amit a frank válsága feltárt, helyesebben szólva újból a világ elé tárt: félelmetesebb és aggasztóbb, mint maga az anyagi része az ügynek — egy félelmetes lellki és politikai válság, amelynek árnyékai némáik és sötétek a kamara padsorai felett, amikor a képvi­selők először leszavazzák Flandint, má­sodsorban pedig meg fogják adni a fel­hatalmazást Bouisson-nak, a kamara ed­digi elnökének, aki megbízatást kapott a kormányalakításra. „Ha ezt a kormányt megbuktatják — mondta tört hangon Flandin, két injekció között — akkor a parlamen­tarizmus rendszerét diszkredi­­tálják ... A következő kormánynak úgyis meg kell adni a felhatalmazást De akkor már késő lesz ... Nem tudják elkerülni a frank aláértékelését ...“ •­ Nos, a kamara megbuktatta Flandint, a válság huszonnégy órája alatt egymil­­liárd aranyfrank értékű aranyat enge­dett elfolyni az országból és diszkredi­­tálta ha nem is a parlamentarizmust, vagy akár csak a francia parlamenta­­rizmust is, de mindenesetre a francia politika hatalmi és formai rendszerének azokat az erkölcsi és organikus hibáit, amelyek­kel apró politikai klikkek össze­fogásának és állások szétosztására való megegyezésének játéka lehetett, huszon­négy viss­zab­ozh­a­ta­tl­an Óra a frank marnei csatájában. Ami kissé a francia presztízs veszélye is, mert az egész Európa el­bámultan látja, hogy vezető nagyhatalmának belső politikai egyen­súlya milyen ingadozó s hogy a francia géniusz sugárzó fényei mellett milyen súlyos árnyékok lappanganak a fran­cia arcon. Mert hisz itt, ebben a pilla­natban már nem az arany menekülésé­vel van baj. Az arany a pénz legvégső szimbóluma, a maga nemzetközi és titok­zatos életét éli és mint a libella lég­­cseppje, az egyensúlyi helyzetet mu­tatva libeg országról országra, é­s kü­lönben is a most menekülő aranyat éppen a francia gazdasági terület biz­tos volta miatt hozták ide, Francia­­országba. Arról van szó, hogy Francia­­ország ezt a legnagyobb érdekét, a maga nagyszerű gazdasági biztonságát nem tudja megvédelmezni egy súlyos és hir­telen megrendülés idején, mert a hely­zet abban a pillanatban politikai im­­ponderábiliák játéka lesz, klikkek és koztém­ák megegyezése, parlamenten, sőt politikán kívüli kis hatalmak öncélú já­téka. Százötven év múlt el a Nagy For­radalom óta, de Franciaországot még mindig a jakobinus klubok kormá­nyozzák! Micsoda szörnyű ez a tűzvész, amellyel ez a jakobinus tűzvész összeégette Isten Franciaországának fehér és arany lilio­mait, égő tűzfoltjai al r­ászivárogta­k min­den társadalmi osztályba, s azonkívül sivataggá tették a francia politikai élet területét Micsoda töréseken és eltorzulá­sokon mehet át ott a nemzet akarata, míg a választótól a parlamen­ti­g ér, meny­nyire kiirthatja a politika erkölcsi erőibe és idealizmusába vetett hitet, amikor a legsúlyosabb harcnak, a francia milliár­­doknak hullahegyei felett is akadtak fontosabb kérdések a parliament számára. Pedig negatíve mégis csak igaza van ennek az állásfoglalásnak. Franciaország­nak — amint éppen ebből az esetből lát­szik — valóban vannak fontosabb kér­dései, mint a frank és csatája. Csakhogy ezek a kérdések nem a frankra vonatkoz­nak, nem az aranyra, nem is a parlamen­tarizmusra, sőt még talán nem is a poli- HALOTT LEVÉL Amint az íróasztalomat rendeztem, elém bukkant egy régi levél. Se kezdete, se vége . . . Csak annyi bizonyos, hogy egy lánynak írtam . . . • Diákkorunkban az intézetben Mi­nd­­szentek után a táblára szoktuk felírni a karácsonyi vakációtól elválasztó lápok számát s napról-napra harsányan meg­éljeneztük az ajtónállót, amikor óra előtt krétával odavetette a tegnapi számot, áthúzta és melléje hatalmas vonalakkal felrajzolta az aznapit, amely eggyel ter­mészetesen mindig kisebb volt a tegnapi­nál. Közeledett a karácsony. Fekete táb­lán ez a fehér szám mindent jelentett. A kigyuló karácsonyi gyertyákat, a meg­­sűrűsödött szülői szeretet forró ölelésbe robbanását, bejglit, dédelgetőét, gond­talanságot, boldogságot,­­ otthont. Ugyanezzel a sóvárgással írtam fel én is Maga miatt a számokat. Különleges szertartással kezdődött a napom. Ahogy az ébresztőóra elberregte nótáját, első öntudatos gondolatom hat hónapon át a naptárra szaladt. Vége a tegnapi nap­nak. Már csak száz, már csak negyven, már csak huszonegy, már csak három nap! Azutáni! Minden reggel kitártam az ablakomat. Túlkiabáltam a szél eüvöltését, az eső zúgását, belevilágítottam a ködbe, meg­olvasztottam a hópihéket forró tenyere­men, felmosolyogtam a szelíd bárány­felhőkre és minden reggel hat hónapon keresztül elmondtam, így kezdtem a na­pot: szeretem. Tudtam, ha tavasszal a szél barna hajába kócol, az üzenetem. Télen a hó­­pihe parányi cseppé olvad az arcán, a könnyem, s az elmúló tél köde sejtelmes homályt teremt a szeme előtt, a­z én sok miértj­em. Minek ez a megpróbáltatás, ez a hat hónapos próbát Szeretem. A nyár bárányfelhőiből mosolygott magára a vágyam: végre jöhetek. Télen kezdődött a próbám. Állhatato­san átvészelte a tavaszt, akácok, jázmi­nok, orgonák, bodzák, ruganyos lépésű lányok, megújult fiatalságukban tün­döklő igézetes asszonyok fullasztó, illatos tavaszát. Megérte a nyarat, hársok, mályvák, rózsák nyílásával és aztán, végre szá­­guldva, tülkölve rohantam a Tisza felé. Január harmadikán, délután hat óra öt perckor kötötte rám ezt a félesztendős próbát. És július harmadikán délután hat órakor álltam meg a házuk előtt. Kézfogás, dadogó üdvözlő szó és men­tünk is a kerti ház felé. Apró virág­ágyak között mentünk, emlékszem, meg­simogattam egy kókadt muskátlifejet, emlékszelm, ahogy ropogtak a lábam alatt a kavicsszemek, rettentően sajnál­tam őket. Boldog voltam. Minden úgy történt, ahogy elgondoltam. Várt a ház előtt. Apró virágos kék ruhát viselt, hátrafésülte rakoncátlan haját, amely így szabadon hagyta fehér oiros homlo­kát. A négy fal szorító közelsége helyett a kerti házba vitt, ahonnan messzire le­hetett látni a tiszamenti füzesekre,amint ágaikat áztatják a vízbe, a kanyargó folyamágra és érezni lehetett a csendet, amelybe minden emberi indulat mara­déktalanul elfér. A többit is tudtam előre. Főpróbát tartottam az után s mikor az utolsó egyenesbe fordult a ko­csi, a motor is zakatolta már, mit mon­dok én, mit mond Maga. Régi-régi egyetlen csókjának íze csiklandozta a számat puhán és melegen. Aztán a kerti házban megnéztem a karórámat: — Hat óra hat perc. Letelt a félév. Szeretem. Magának nem kelllett volna mondani ___ . * semmit, csak oda kellett volna adni a kezét s én magamhoz húztam volna, hogy két csók között magára zúdítsam hat hónap magamba fojtott és most sustorogva kitörő rengeteg mondani­valóját. De maga beszélt. — Én is szeretem. A keze után nyúltam, de nem értem el. Csöndes szavait hallottam újra: — Pedig nem hiszem, hogy szeret. Mégis szeretem. Tudja, milyen nagy do­log ez. Rémülten és bután nézhettem magára. Emlékszem, nem mozdult a nyelvem, megakadt ez agyam. Annyi gondolat torlódott egyetlen pillanatban egyetlen, irányba, hogy végzetesen elállták a kis­utat. Nem tudtam szólni. Maga beszélt: — Elment, tehát akart felejteni. Te­hát nem örömnek, hanem tehernek érezte a szerelmet, amely felém húzta. Szaba­dulni akart tőle! — Maga akarta. — De maga vállalta. — Fon­tos ez? Szeretem. — Fontos. Megvetném magamat, ha elfogadnám azt az érzést, amelytől szí­vesen megszabadult volna, ha tudott volna. Annyi, mintha áldozatot fogadnék el. Könyöradomány nem kell. Ugy­e, jól emlékszent minden szóra? Ugy­e, pontosan így múltak el ezek a szörnyű percek? Leírtam őket, mert haj­tott valami titkos vágy. Ezek a gyötrel­mek egyszerűen nem fértek el bennem. Most kicsit­­könnyebben vagyok. A sok valószi­ű­­figitis forró és gyötrő érzés hű­vösen néz rzám a józan papírról. Fáj­dalomcsillapító kellett. Most csak zsong a seb. A*szaggattás elállt. Azután bocsánatot kell kérnem. En­gem akkor elöntött az indulat. Az öklöm felsiglé indult. Ne haragudjon. Örült vol­tául. Bocsásson meg, hogy ordítottam, asogy nem tudtam mást mondani, mint ezt Jói orromba*, ökölcsapással felérő gorom­­pbaságot: szamár! Valahol az országúton tapostam már IRTA: saád béla Lapunk mai száma 16 fillér ■ C* JfeLf' JUHI 1 Koncentrációs feormány atahal Franciaorsz­ág^n ^ MiM.év*séld n c­wn. lÉjK fp & ft n. f é E* c ft— Vált°gesennye~ XVII. évfolyam 124. szám + SZOMBAT + Budapest 1935 junius^ hawdttat

Next