Nemzeti Ujság, 1935. július (17. évfolyam, 147-172. szám)

1935-07-02 / 147. szám

Npi: ] J , vla, j 5 Megjelent az átlami kinevezések második csoportja MöfdrdS ,u mm mm ,m mm m mm mm - \m mmmi. —.ml. — >|l Edéit I Meteorológiai m t * beszámolt az alm mézet jelentése: j————■» ___ só házban párisi li&Tnvszii mfWTmMHyWLI'*Ivi fTICIfj tea? spt llEiuXilli UJoAll dbb^mVtVedtV. XVII. évfolyam 147. szám ♦ KEDD ♦ Budapest 1935 julius 2 „«fojtott*­** erdinánd volt bolgár cár, Murány grófja éven, hosszabb ideig vendége lesz a Margitszigetnek . Báró Arz Artúr vezérezredes, a mo­­narchia utolsó vezérkari főnöke meghalt. De Valera, az ír szabadállam miniszter­­elnöke, ki akarja kiáltani a köztársaságot Gerevich Aladár nyerte a kardvívás Európabajnokságát Kétféle realizmus Az angol külpolitikát minden fázisá­ban két vonás jellemzi: roppant ügyes taktikázás és hidegen mérlegelő re­alizmus. Realizmus abban az értelem­ben, hogy kialakult és megerősödött tényállás ellen csak akkor harcolnak — de akkor az élet-halál harc — ha életbevágóan fontos, érdekeikkel ellen­tétes helyzetet teremtett. Ettől az egy eshetőségtől eltekintve, az angol kül­politikai irányzat hagyományos eljá­rása: a fait accompli­kat minél előbb akceptálni s minden felesleges, már hiábavaló erőlködést elhagyni. Az a gyors és könnyed modor, amelyben az angol-német flottatárgyalások lefoly­tak, amelyek tartama alatt nem kisebb személyiség, mint a trón örököse, a wa­lesi herceg, hívta fel az angol front­harcosokat német bajtársaikkal való kézfogásra, igen emlékeztetnek arra a módszerre, amellyel Anglia valamikor a rebellált amerikai kolóniákat önálló államokként elfogadta, éppen úgy, mint a XIX. század folyamán Görög­országot, a délamerikai köztársaságo­kat, az új Olaszországot és az első né­met Reichet elismerte. Tavaly ilyenkor még lehetetlen lett volna a kormánynak német közeledésre alapítania a politikáját. Az angol köz­vélemény egyszerűen „nem tűrte volna el“. Még a nyáron is a németországi élelmiszerjegyek bevezetését tárgyalták­, a legjobban informált körökben s ebből a náci uralom végét jósolták. A beava­tott emberek vállaikat vonogatták s hangoztatták, hogy a németek kitar­tása hihetetlen — szenvedések és le­mondások mesterei, ha hazájuk érde­kéről van szó. Ezek az élesszemű meg­figyelők vártak. Amikor kiderült, hogy Hitler politikai eredményeihez a szük­séges anyagi feltételeket Schacht biz­tosítani tudja, akkor az angolok egy­szerre megszűntek opponálni. Hamar átértékelték a helyzetet s elismerték a németeket mint abszolút egyenrangú és méltó társakat. Sőt, a londoni City piety­kásai azt is állítják, hogy az utóbbi időben az angol tőkepénzesek finanszírozták a német fegyverkezést. Ez annyit jelent, hogy ma már bizto­sítva látják kölcsöneik visszafizetését. Amilyen realisták voltak az ango­lok a Reichhel szemben, ugyanúgy sem­miféle illúziókat nem táplálnak Olasz­ország és Abesszínia viszonyát illető­leg. Minden angol, még a legfanatiku­sabb antifaseista is elismeri, hogy tűr­hetetlen állapot, ha egy állam kitűnő természeti adottságok birtokában lé­vén, azokat maga kihasználni nem tud­ván, másoknak erre ne adja meg a módot. Abesszínia területe termékeny és nyersanyagokban gazdag: ezeket valami formában fel kell használni. Ugyanily természetes, hogy Olaszor­szág, amelynek nagy ’mértékű felesle­ges népessége van, terjeszkedjék, mert hisz embereit el kell helyeznie. Har­­madsorbi pedig Ab­­rardij’i * tényleg teljesen abár őrsit. . amelyről soha a Nemzetek Szövetségébe felvenni nem kellett volna. (Felvétele ellen Anglia szót is emelt annak idején.) De mivel felvétele megtörtént, mivel Szelasszié császár a Népszövetséghez fordult, az angol közvélemény elsöpörné azt a kor­mányt, amely elfoglalásához megadná hozzájárulását. E két tény észbentar­­tásával keresnek megoldást. Az angol külpolitika célja az, hogy egyrészt Mussolini jogos kívánalmai kielégítést nyerjenek, másrészt pedig háborúra ne kerüljön sor. Tehát szerint­­ük Olaszországnak meg kell kapnia azokat a gazdasági lehetőségeket, ame­lyekre szüksége van s amelyeket az­ ethiópiai uralkodó úgy sem tudna ki­használni. „Békés penetráció“ a neve­ ennek a módszernek, amely de facto protektorátust jelent, azonban­ de jure megtartaná a status quo-t. Természete­sen ennek a lehetőségnek biztosítania­ kellene az angolok részére a Tiana-tó vizét, mert Szudán és Egyiptom ter­méseinek elengedhetetlen feltétele a szükséges viznek a biztosítása. Ugyanis a Kéknilus a Tsana-tóból táplálkozik, míg a Fehémilus mocsaras vidékeken­ folyik keresztül s bizonyos körülmé­nyek között alig hoz magával nedves­séget Igaz, a Fehémilus vizét lehetne szabályozni, de ez körülbelül 50—60 millió font beruházást jelentene. Az angol álláspont szerint nincsen ok arra, hogy Olaszország ne kapjon meg min­den előnyt Kelet- és Délobessziniában, ha az ország északnyugati részében a brit érdekek nem­ szenvednek kárt. Az­zal is tisztában vannak az angol politika vezetői, hogy Nagybriktnnia ma sza túrált birodalom, amely a XIX. szá­zadban megszerezte mindazon koló­niákat és előnyöket, amelyekre szük­sége volt és­­ módszerei sem voltak NYÁRI ÉJSZAKA Éjjel fél egykor ott álltam a Fasor vé­gén. Céltalanul és tervtelenül. Mögöttem egy unalmas vacsora s előttem egy ret­tentő hosszú és fullasztóan meleg nyári éjszaka. Alvásra másfél óra időm volt, galamberegetésig pedig négy. Mert a kelenföldi pályaudvarra kellett mennem, ahonnan ötvenezer postagalambot röp­pentenek a magasba hajnallhasadtával. Újságírói változatosság! Ma a Király­­utcai kövér bankáménak öt emelet ma­gasságból a gőzölgő, pállott aszfaltra hullott puffadt holtteste indított neki, hogy élet és halál titkát kutassam. A riporter villanó gyors eszközeivel dobál­tam az okokat, amelyek egy megriasz­tott és megzavart emberben becsukták az élet és kinyitották a halál kapuját. Hol­nap csattogó galambszárn­yak százezre várja a szememet, hogy bámuljam az oktalan állatok csodálatos okosságát, öt­száz, hatszáz, sőt ezer kilométeres mesz­­szeségeikből hozta őket sötét vagonjaiban a kanyargó vonat. És hazatalálnak abba a parányi dúcba, ahova valók. Ösztön! Örök emberi vesszőparipa, amelyet min­dig rásütünk az élet rendkívüliségeire, ha tanácstalanul torpanunk meg előt­tük és hunyorgó szemünk nem látja, gőgjében felbőszülten pipiskedő agyunk nem érti az okokat és okozatokat. Szóval alvásra másfél óra időm volt, a galamberegetésig pedig négy. Alvásra kevés, sétára sok. Egy társam is akadt Véletlen ismerős. Együtt kisértük haza a nyári vendéglő kánikuláé unalmában va­csorázó társaságunk két hölgytagját. Ahogy mama és lánya mögött becsapó­dott a villakapu, együtt indultunk neki az árnyas fasornak. — Merre mész! — kérdezte tőlem, örömmel kaptam a szón. Elkísértem, csakhogy teljék az idő. Beültünk egy üres kávéház terraszára. Erőlködtem, hogy szellemesen elszórakoztassam új barátomat, hátha nem veszi észre az idő múlását és hajlandó rám szentelni ide­jét. Bírtam is szóval vagy másfél óráig, ekkor azonban barátom felállt. Intett egy taxinak és még mindig csak félhá­rom volt. — Veled megyek! — kapaszkodtam bele. A Lánchíd budai oldalán azonban a Pálffy­ tér felé fordult a kocsi. Elbúcsúz­tam hát és neki indultam a Dunapartnak. Kiszámítottam, ha szép lassan megyek, éppen eltelik az idő Kelenföldig. Ballagtam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy indulót fütyülök és katonásan lépkedek. Mintha apró vízgyöngyök buj­káltak volna tagjaimban. Hirtelen meg­érkezett a jókedvem. — Hej, de szép — kiáltottam egy nagyot bele a csendbe. Enyém volt az egész Dunapart, a Dunán opálos tej ömlött el, a pesti parton különös vonalak sötétlet­tek. Árnyékképek. Mögöttük fehéres zöl­den derült ki az ég. Belemeredtem ebbe a titokzatos szépségbe, amely odaát fej­lődött, mozgott és alakult. Peregtek a fé­nyek. Parányi villanások jöttek, amelyek az üveges zöld száz és száz csodás árnya­latát hozták. A Dunán elterülő folyékony opál magába szívta a színeket és mintha egyetlen hatalmas gyöngyház volna, száz­szorosra bontva szórta szét. — Ember, barátom, öregem. — kiáltot­tam rá a mellém lépő gázlámpaoltogatóra — Látja mi történik odaát? — Kel a nap. Le kell oltani a lámpát. — Barátom — mondtam és éreztem, hogy ezt a derék embert meg kell taní­tanom a szépségre. — Odaát csoda törté­nik. A paloták vékonyak, mint a papír­­szeletek, árnyak csupán. Szélességük és magasságuk van. Mintha meséskönyvből vágták volna ki őket. Tündérházak. És mögöttük százszinti éteri fények. Nem is igazi paloták. — Pedig azok. — Most nézze­m és megragadtam a kar­ját, kényszerítettem, hogy belemeredjen a történés csodájába. Nem tudtam szólni, csak bámultam megrészegülten. Odaát vakító villanás száguldott végig a színe­ken. Fehéret, pirosat, szürkét, kéket do­bott rá az üvegtiszta zöldre. Elolvadtak a palotavonalak. Újabb villanás jött. A színek egyetlen ragyogó kékségbe simulót­tak, a többi átköltözött a Dunára. A pa­loták megvastagodtak. Mélységük nőtt. — Van-e ennél szebb? — sóhajtottam megértés vágyóan a gázlámpaoltogató felé, aki jó ember volt és rámhagyta: — Szép is. Azután elkísértem a gázlámpaoltoga­­tót, mert beszélnem kellett valakivel. Soha ilyen jó érzés nem töltött el. Soha ennyire szabadnak, könnyűnek nem lát­tam magamat és a világot. Együtt lép­tünk, mint a katonák, ő csak úgy menet­közben felnyúlt a bottal és röptiben beleakasztotta a kampót a zárba és máris elaludt a láng. Pompásan értette a mes­terségét. Közben megértően hallgatott. Magyaráztam a szépségről, amelyet mindnyájan keresünk öreg korunkban, ifjúságunkban. Azt hisszük, emberek kö­zött, társaságban tudjuk megtalálni. Mu­latunk, dorbézolunk. Idéztem a régi vers sorát: „Azt, ami szép, rajongva szeresd“. Hiába isszuk a bort, hiába fogadjuk a könnyű mámort. Egyedül, csakis egyedül ragyog belénk vagy szakad ki belőlünk a szépség, ha fogékony a lelkünk. Úgy szerettem volna megmondani, mi is az a szép. Szavak zakatolnak bennem. Már­­már kimondtam őket és azután elhajítot­tam, mert mégse azt mondják, amit akar­nak. Csak egy őszinte vallomás szállt el: — Soha ilyen jól nem mulattam! — Az jó — bólogatott a gázlámpaoltó és közben nem tudom, mire gondolt. Még tíz gázlámpa volt hátra. Teljes ragyogásban tobzódott már a nap. A de­rengés sejtelmes fényeit megkopasz­­totta a kitárult ragyogás. Tejeskocsik dö­cögtek az utón, kocsisok szidták a lova­kat. A Duna piszkosszü­rkén hullámzott. Egy ember részegségből ébredt a padon. Nappal volt és vége a hosszú éjszakának. Emberem a Gellért­ téren megállt. — Na, végeztem — búcsúzott. — Merre tetszik menni? , — Megyek galambokat eregetni Kelen­földre. . Má­r a taxiban ültem, amikor elém rémlett az arca, miközben kezet adott. Hátra néztem a kocsi ablakán. Ott állt még mindig a derék ember és utánam bámult. Egyszer csak rosszalóan megcsó­vál­ta­ a f­ejét és megfordult. ÍRTA: SAÁD BÉLA Lapunk mai száma 16 fillér

Next