Nemzeti Ujság, 1935. július (17. évfolyam, 147-172. szám)
1935-07-02 / 147. szám
Npi: ] J , vla, j 5 Megjelent az átlami kinevezések második csoportja MöfdrdS ,u mm mm ,m mm m mm mm - \m mmmi. —.ml. — >|l Edéit I Meteorológiai m t * beszámolt az alm mézet jelentése: j————■» ___ só házban párisi li&Tnvszii mfWTmMHyWLI'*Ivi fTICIfj tea? spt llEiuXilli UJoAll dbb^mVtVedtV. XVII. évfolyam 147. szám ♦ KEDD ♦ Budapest 1935 julius 2 „«fojtott*** erdinánd volt bolgár cár, Murány grófja éven, hosszabb ideig vendége lesz a Margitszigetnek . Báró Arz Artúr vezérezredes, a monarchia utolsó vezérkari főnöke meghalt. De Valera, az ír szabadállam miniszterelnöke, ki akarja kiáltani a köztársaságot Gerevich Aladár nyerte a kardvívás Európabajnokságát Kétféle realizmus Az angol külpolitikát minden fázisában két vonás jellemzi: roppant ügyes taktikázás és hidegen mérlegelő realizmus. Realizmus abban az értelemben, hogy kialakult és megerősödött tényállás ellen csak akkor harcolnak — de akkor az élet-halál harc — ha életbevágóan fontos, érdekeikkel ellentétes helyzetet teremtett. Ettől az egy eshetőségtől eltekintve, az angol külpolitikai irányzat hagyományos eljárása: a fait accomplikat minél előbb akceptálni s minden felesleges, már hiábavaló erőlködést elhagyni. Az a gyors és könnyed modor, amelyben az angol-német flottatárgyalások lefolytak, amelyek tartama alatt nem kisebb személyiség, mint a trón örököse, a walesi herceg, hívta fel az angol frontharcosokat német bajtársaikkal való kézfogásra, igen emlékeztetnek arra a módszerre, amellyel Anglia valamikor a rebellált amerikai kolóniákat önálló államokként elfogadta, éppen úgy, mint a XIX. század folyamán Görögországot, a délamerikai köztársaságokat, az új Olaszországot és az első német Reichet elismerte. Tavaly ilyenkor még lehetetlen lett volna a kormánynak német közeledésre alapítania a politikáját. Az angol közvélemény egyszerűen „nem tűrte volna el“. Még a nyáron is a németországi élelmiszerjegyek bevezetését tárgyalták, a legjobban informált körökben s ebből a náci uralom végét jósolták. A beavatott emberek vállaikat vonogatták s hangoztatták, hogy a németek kitartása hihetetlen — szenvedések és lemondások mesterei, ha hazájuk érdekéről van szó. Ezek az élesszemű megfigyelők vártak. Amikor kiderült, hogy Hitler politikai eredményeihez a szükséges anyagi feltételeket Schacht biztosítani tudja, akkor az angolok egyszerre megszűntek opponálni. Hamar átértékelték a helyzetet s elismerték a németeket mint abszolút egyenrangú és méltó társakat. Sőt, a londoni City pietykásai azt is állítják, hogy az utóbbi időben az angol tőkepénzesek finanszírozták a német fegyverkezést. Ez annyit jelent, hogy ma már biztosítva látják kölcsöneik visszafizetését. Amilyen realisták voltak az angolok a Reichhel szemben, ugyanúgy semmiféle illúziókat nem táplálnak Olaszország és Abesszínia viszonyát illetőleg. Minden angol, még a legfanatikusabb antifaseista is elismeri, hogy tűrhetetlen állapot, ha egy állam kitűnő természeti adottságok birtokában lévén, azokat maga kihasználni nem tudván, másoknak erre ne adja meg a módot. Abesszínia területe termékeny és nyersanyagokban gazdag: ezeket valami formában fel kell használni. Ugyanily természetes, hogy Olaszország, amelynek nagy ’mértékű felesleges népessége van, terjeszkedjék, mert hisz embereit el kell helyeznie. Harmadsorbi pedig Abrardij’i * tényleg teljesen abár őrsit. . amelyről soha a Nemzetek Szövetségébe felvenni nem kellett volna. (Felvétele ellen Anglia szót is emelt annak idején.) De mivel felvétele megtörtént, mivel Szelasszié császár a Népszövetséghez fordult, az angol közvélemény elsöpörné azt a kormányt, amely elfoglalásához megadná hozzájárulását. E két tény észbentartásával keresnek megoldást. Az angol külpolitika célja az, hogy egyrészt Mussolini jogos kívánalmai kielégítést nyerjenek, másrészt pedig háborúra ne kerüljön sor. Tehát szerintük Olaszországnak meg kell kapnia azokat a gazdasági lehetőségeket, amelyekre szüksége van s amelyeket az ethiópiai uralkodó úgy sem tudna kihasználni. „Békés penetráció“ a neve ennek a módszernek, amely de facto protektorátust jelent, azonban de jure megtartaná a status quo-t. Természetesen ennek a lehetőségnek biztosítania kellene az angolok részére a Tiana-tó vizét, mert Szudán és Egyiptom terméseinek elengedhetetlen feltétele a szükséges viznek a biztosítása. Ugyanis a Kéknilus a Tsana-tóból táplálkozik, míg a Fehémilus mocsaras vidékeken folyik keresztül s bizonyos körülmények között alig hoz magával nedvességet Igaz, a Fehémilus vizét lehetne szabályozni, de ez körülbelül 50—60 millió font beruházást jelentene. Az angol álláspont szerint nincsen ok arra, hogy Olaszország ne kapjon meg minden előnyt Kelet- és Délobessziniában, ha az ország északnyugati részében a brit érdekek nem szenvednek kárt. Azzal is tisztában vannak az angol politika vezetői, hogy Nagybriktnnia ma sza túrált birodalom, amely a XIX. században megszerezte mindazon kolóniákat és előnyöket, amelyekre szüksége volt és módszerei sem voltak NYÁRI ÉJSZAKA Éjjel fél egykor ott álltam a Fasor végén. Céltalanul és tervtelenül. Mögöttem egy unalmas vacsora s előttem egy rettentő hosszú és fullasztóan meleg nyári éjszaka. Alvásra másfél óra időm volt, galamberegetésig pedig négy. Mert a kelenföldi pályaudvarra kellett mennem, ahonnan ötvenezer postagalambot röppentenek a magasba hajnallhasadtával. Újságírói változatosság! Ma a Királyutcai kövér bankáménak öt emelet magasságból a gőzölgő, pállott aszfaltra hullott puffadt holtteste indított neki, hogy élet és halál titkát kutassam. A riporter villanó gyors eszközeivel dobáltam az okokat, amelyek egy megriasztott és megzavart emberben becsukták az élet és kinyitották a halál kapuját. Holnap csattogó galambszárnyak százezre várja a szememet, hogy bámuljam az oktalan állatok csodálatos okosságát, ötszáz, hatszáz, sőt ezer kilométeres meszszeségeikből hozta őket sötét vagonjaiban a kanyargó vonat. És hazatalálnak abba a parányi dúcba, ahova valók. Ösztön! Örök emberi vesszőparipa, amelyet mindig rásütünk az élet rendkívüliségeire, ha tanácstalanul torpanunk meg előttük és hunyorgó szemünk nem látja, gőgjében felbőszülten pipiskedő agyunk nem érti az okokat és okozatokat. Szóval alvásra másfél óra időm volt, a galamberegetésig pedig négy. Alvásra kevés, sétára sok. Egy társam is akadt Véletlen ismerős. Együtt kisértük haza a nyári vendéglő kánikuláé unalmában vacsorázó társaságunk két hölgytagját. Ahogy mama és lánya mögött becsapódott a villakapu, együtt indultunk neki az árnyas fasornak. — Merre mész! — kérdezte tőlem, örömmel kaptam a szón. Elkísértem, csakhogy teljék az idő. Beültünk egy üres kávéház terraszára. Erőlködtem, hogy szellemesen elszórakoztassam új barátomat, hátha nem veszi észre az idő múlását és hajlandó rám szentelni idejét. Bírtam is szóval vagy másfél óráig, ekkor azonban barátom felállt. Intett egy taxinak és még mindig csak félhárom volt. — Veled megyek! — kapaszkodtam bele. A Lánchíd budai oldalán azonban a Pálffy tér felé fordult a kocsi. Elbúcsúztam hát és neki indultam a Dunapartnak. Kiszámítottam, ha szép lassan megyek, éppen eltelik az idő Kelenföldig. Ballagtam. Egyszer csak azt vettem észre, hogy indulót fütyülök és katonásan lépkedek. Mintha apró vízgyöngyök bujkáltak volna tagjaimban. Hirtelen megérkezett a jókedvem. — Hej, de szép — kiáltottam egy nagyot bele a csendbe. Enyém volt az egész Dunapart, a Dunán opálos tej ömlött el, a pesti parton különös vonalak sötétlettek. Árnyékképek. Mögöttük fehéres zölden derült ki az ég. Belemeredtem ebbe a titokzatos szépségbe, amely odaát fejlődött, mozgott és alakult. Peregtek a fények. Parányi villanások jöttek, amelyek az üveges zöld száz és száz csodás árnyalatát hozták. A Dunán elterülő folyékony opál magába szívta a színeket és mintha egyetlen hatalmas gyöngyház volna, százszorosra bontva szórta szét. — Ember, barátom, öregem. — kiáltottam rá a mellém lépő gázlámpaoltogatóra — Látja mi történik odaát? — Kel a nap. Le kell oltani a lámpát. — Barátom — mondtam és éreztem, hogy ezt a derék embert meg kell tanítanom a szépségre. — Odaát csoda történik. A paloták vékonyak, mint a papírszeletek, árnyak csupán. Szélességük és magasságuk van. Mintha meséskönyvből vágták volna ki őket. Tündérházak. És mögöttük százszinti éteri fények. Nem is igazi paloták. — Pedig azok. — Most nézzem és megragadtam a karját, kényszerítettem, hogy belemeredjen a történés csodájába. Nem tudtam szólni, csak bámultam megrészegülten. Odaát vakító villanás száguldott végig a színeken. Fehéret, pirosat, szürkét, kéket dobott rá az üvegtiszta zöldre. Elolvadtak a palotavonalak. Újabb villanás jött. A színek egyetlen ragyogó kékségbe simulóttak, a többi átköltözött a Dunára. A paloták megvastagodtak. Mélységük nőtt. — Van-e ennél szebb? — sóhajtottam megértés vágyóan a gázlámpaoltogató felé, aki jó ember volt és rámhagyta: — Szép is. Azután elkísértem a gázlámpaoltogatót, mert beszélnem kellett valakivel. Soha ilyen jó érzés nem töltött el. Soha ennyire szabadnak, könnyűnek nem láttam magamat és a világot. Együtt léptünk, mint a katonák, ő csak úgy menetközben felnyúlt a bottal és röptiben beleakasztotta a kampót a zárba és máris elaludt a láng. Pompásan értette a mesterségét. Közben megértően hallgatott. Magyaráztam a szépségről, amelyet mindnyájan keresünk öreg korunkban, ifjúságunkban. Azt hisszük, emberek között, társaságban tudjuk megtalálni. Mulatunk, dorbézolunk. Idéztem a régi vers sorát: „Azt, ami szép, rajongva szeresd“. Hiába isszuk a bort, hiába fogadjuk a könnyű mámort. Egyedül, csakis egyedül ragyog belénk vagy szakad ki belőlünk a szépség, ha fogékony a lelkünk. Úgy szerettem volna megmondani, mi is az a szép. Szavak zakatolnak bennem. Mármár kimondtam őket és azután elhajítottam, mert mégse azt mondják, amit akarnak. Csak egy őszinte vallomás szállt el: — Soha ilyen jól nem mulattam! — Az jó — bólogatott a gázlámpaoltó és közben nem tudom, mire gondolt. Még tíz gázlámpa volt hátra. Teljes ragyogásban tobzódott már a nap. A derengés sejtelmes fényeit megkopasztotta a kitárult ragyogás. Tejeskocsik döcögtek az utón, kocsisok szidták a lovakat. A Duna piszkosszürkén hullámzott. Egy ember részegségből ébredt a padon. Nappal volt és vége a hosszú éjszakának. Emberem a Gellért téren megállt. — Na, végeztem — búcsúzott. — Merre tetszik menni? , — Megyek galambokat eregetni Kelenföldre. . Már a taxiban ültem, amikor elém rémlett az arca, miközben kezet adott. Hátra néztem a kocsi ablakán. Ott állt még mindig a derék ember és utánam bámult. Egyszer csak rosszalóan megcsóválta a fejét és megfordult. ÍRTA: SAÁD BÉLA Lapunk mai száma 16 fillér