Nemzeti Ujság, 1936. június (18. évfolyam, 126-147. szám)

1936-06-03 / 126. szám

A katedrájától búcsúzó báró Korány­ Sándort ünnepelték az Orvosi Nagyhéten Szmrecsányi Miklós ny. miniszteri taná­­r elős elhunyt Dr. Ruszwurm Rezső mentőfőorvos az egyházi zene terén kifejtett munkássá­gáért megkapta a Lateráni keresztét Palócz Endre veretlenül nyerte a főisko­lai kard- és tőrvívó bajnokságot ­I­­IKAROSZ Miért olyan kínzó a tragédiája en­nek a kisfiúnak, aki a szeles kora nyári napon a szárnyaira kötött drót- és papírszárnyakon a magtár tetejéről akart elindulni a csillagok felé? A jég­­óceán fölé, ahol kétezer méter magas­ban az Amszterdam—Indiai-járat alu­minium kolosszusai dübörögnek! Óriás­szárnyak, lebegtető szerkezetek és sok­száz lóerős motorok helyett rábízni magát két vézna gyermekkor szárny­csapásaira és az akácfás pusztai utak felől kerekedő szélre: ebben van valami rettenetesen emberi, rettenetesen gyer­mekes — és nem tehetünk róla — ret­tenetesen magyar. A világ közvélemé­nyét minden bizonnyal nem érdekli, de nekünk nagyon keserű és nagyon szimbolikus ez a gyermeki és magyar Ikarosz tragédia, ott lent a duna­­menti pusztán, mialatt pünkösd mind­két ünnepén teljes üzemmel gyártott egyebek közt repülőgép alkatrészeket és légcsvarokat is az angol hadi ne­hézipar; mialatt Franciaország most építi ki a levegő tengerén át a repülő útvonalak acélhálózatát a maga gyar­mati világbirodalmához; mialatt Itá­liában a keletafrikai háború befejezte alkalmából még tartanak az ünnepé­lyek: egy új légi nagyhatalom ünnepli repülőflottáját, amely győztesen har­colt az északafrikai hegységek alpi há­góinál s számának és erejének rettentő presztízse az anyaországot is meg­védelmezte. Annak idején milyen keserűen elma­radtunk a tengerekről, mennyire hiányoztak szellemünk és politikánk térképéről az óceánok lendülete és távlatai és most ismét mozdulatlanul maradunk eget járó más népeknek a légóceánt átszelő hajójáratai alatt. A terveink és lehetőségeink, amelyek megmaradtak, nem sokkal többek, mint ennek a két gyermeknek vágya­kozása, akik drótvázra erősített tollak­kal és papírszárnyakkal akartak neki­vágni a levegőnek a magtár tetejéről. Azzal az örök vággyal, amely már Ikaroszban élt és Ikarosz óta sem aludt ki az emberiség egyetlen nem­zedékéből sem s ma a Hollandiától In­diáig vezető légi vonal kényelmes repülő luxus-szállodái alatt is az ikaroszi kezdetlegességgel kísérti az utat felfelé. Semmi kétség: vannak nagyszerű és derék vitorlázó repülőink, sőt van kitűnő repülővállalatunk is, amely elegendően, sőt bőkezűen látja el a levegőn át lehetséges forgalmun­kat Nyugat felé, de ez a gyermeki és fájó ikaroszi tragédia mégis a villám robbanásával világít meg egy szegény és zárt magyar helyzetet: azokon túl már csak a gyermeki vágy és tapasz­talatlan heroizmus tárja az egek újon­nan megnyílt tartományai felé a maga vézna karjait. Hol van a mi óriás Zeppelinünk, amelyet egy szin­tén bilincsbe vert nép kovácsolt ki, szinte a saját megalázottságából, fáj-igf Jfől , dalmából és dühéből. Azt akarta meg­­mutatni, hogy ha megrabolták, ha félreszorították is, még­sem tudják megakadályozni, hogy légi rendszabá­lyok bilincseibe verten meg ne építse a maga levegőért való vágyakozásának gigantikus jelképét, az Óriás-Zeppelint és ponyvát vet vele maga a forgó föld­gömb köré s az óriási testtel kontinen­sek közti közlekedésben játszva veri le mint utas- és postaszállitó a leg­yó gyorsabb és legmodernebb tengerjárók ú­i konkurenciáját. Számunkra ez a kísér­ J let megszakadt a magyar óceánr emlések,A meteorként felvillanó dicsőségével csak most figyelmeztetnek vitorlázó repülőink diadalai és közvetlenül utá­nuk a perkátai kis gyermekholttest valamire. Ki tagadhatná le, hogy a korunk heroikus kor, a tizenkilencedik szá­zad nyárspolgárisága után új típusok nőnek ki belőle: heroikusak az úttörői, heroikusak az eszmei vezérei, heroiku­sak a tömegmozgalmai. És heroikus célokat kellett kitűzniök maguk elé Európa összes nemzeteinek, ha azt nem akarják, hogy elvesszenek a né­pek acélos és gyötrelmes versenyében.­ A mi társadalmunkat félelmetes vajú­dásban és belső válságban érte a kor­nak és Európának ez a dinamikus heroizmusa, nálunk még az irredenta­gondolat sem termelt tömegesen és típusnak hősöket és aszkétákat, a gon­dolat és a tett megszállottjait valami­féle irányban s Trianoni Ország ki­csiny méreteihez lassanként hozzá­­szabódott mint tömegtípus, a Trianoni SZIGET Léptei zajára papagájok röppentek föl a fákról. Elgondolkozva ballagott fölfelé a lejtőn, a keskeny ösvényen. A forró levegő mozdulatlan volt; egy-egy zöldeskék hátú bogár szállít el zúgva előtte és beleveszett a tikkadt bozótba. A dombtetőn, a tisztáson, megállt és lete­kintett a tengerre. A nap dagadtan és kínlódva vöröslött, félig már belemo­sódva a messzeség határozatlan színű, zsúfolt párázatába. A kikötő és a telep nem látszott a fáktól. A szomszéd domb fennsíkján, dacolva az alkony tragikus és rikoltó színeivel, a hajdani erőd rom­­ladozó fala feketéllett. Romantikusan uralkodott a táj fölött, az elhagyatottság méla és elgondolkoztató szimbólumaként. Tetejére vékony földréteget hordott a szél, s a magoktól, melyeket a madarak felejtettek ott, sásszerű füvek, apró páf­rányfélék és erőszakos kúszónövények sarjadtak. Most, a lenyugvó nap éles megvilágításában, határozottan ki lehe­tett venni az indák tekervényes vonalait, a csipkézett levelű páfrányok trópusi fákat utánzó alakzatát, a jövevény­te­nyészet egész megdöbbentő bujaságát. Ez a honfoglaló növényzet, sziluettszerűsé­­gében, még melankólikusabbá tette a rom képét, még jobban hangsúlyozta a múlandóság hangulatát, mely ápolódot­­tan és reménytelenül áradt belőle. Leült a tisztáson, végigdült a vastag és rücskös fatörzsre és maga elé bámult. Ilyenkor ifjúsága homályos emlékei lá­togatták meg, s elrévedezett sorsán, me­lyet nem értett: a közelgő este fűszeres illatai elkábították, lelkében egybefolyt az idő, szemei előtt a táj, pihenni szokott egy keveset, aztán visszaindult a telepre, elégedetlenül, méla sóhajokkal, a kez­dődő dzsungel tömör és giccses díszletei közt. Mire leért, rendszerint kigyullad­tak a csillagok és vöröses tűzzel lobog­tak, mint kétségbeejtő kiütések a lázas égboltozat testén. A szálló terraszáról, ahová az euró­paiak esténkint összegyűltek, belerecse­gett a fülledt éjszakába a rádió. Vala­melyik ázsiai adó zenét közvetített. Ha ÍRTA: RÓNAY GYÖRGY egy-egy szám véget ért, s a bemondó újat jelentett, az angol szavak öntudatosan és fölényesen pattogtak a lusta levegőben. Ez mindig kellemetlenül hatott rá. El­sietett a kiszűrődő fényben, a telep déli része felé. A hangok elmaradtak, s ahogy tovább ment, egyre erősödve, a malájiak dünnyögő éneke hallatszott, de nem za­varta, inkább még mélyebbé­ tette a csöndet, így ment estéről estére. Legfeljebb a hold változott. Ha vihar volt, otthon maradt, vagy be­húzódott a hotelba. Nem voltak barátai. A barátsághoz idő kell és fehér ember nem maradt egy, másfél évnél tovább a szigeten. Csak ő rostokol itt már huszadik esz­tendeje. Huszonegy éves volt, kitűnő vizsgákkal és nagy reményekkel éppen indulni ké­szült hazulról tanulmányútra Német­országba, mikor kitört a háború. Nem­sokára a korosztálya kiképzésére került a sor. Éjszakánkint olvasott, ködös és lá­zadó hónapokat élt, egyre súlyosodó undorral a „gyilkos kultúra“ iránt, egyre emésztőbben vágyakozva a szűz és békés természet után. Lassan kialakult benne a „szigetlakó szerep“; örömmel vállalta, éle­tének ebben a nagy, döntő válságában, ifjúsága gőzös és talajtalan káoszában. ..A kultúra átok“. — szavalta magában és társai közt a kollégiumban; Európát extázisában sülyedő hajónak látta, mely­ről ő, magányosan és szegényen, egyedül leválik. Kiszakad a szimbolikus Szigetre, a romlatlan vadonba. A dolgok lassan el­vesztették számára józan arányaikat, megpuffadtak apokaliptikus álmai párá­­zatában, s egy hajnalon — a kelő nap akadozva, sárgásan görgött a kásás téli ködben — elhagyta Londont, az ágyúfüs­­tös Európát, a Sülyedő Hajót, egy Csen­des Óceánra induló gőzösön. A fedélzeten állt, lobogó pátosszal nézte a tűnő hazai partokat s mintha színpadon lett volna, gyönyörködött a saját pózában, megin­­dultan játszotta a nagy szerepet a miti­kus játékban, melynek sokat jelentő címe: Búcsú Európától. Ifjúság! A szerep az életévé nőtt las­san. Akkor nem gondolta, hogy a Sziget börtön is lehet s a hősiesség se fölemelő, ha magányos. Akkor, a távozás hajna­lán, egy pillanatra ő volt a nagy hérosz a rivalda fényeiben s a partról könnye­sen néztek utána társai, leverten és meg­­hatottan az „örökre“ szívszorító távla­tától, aztán kiürült a nézőtér, ledültek a kulisszák, a Szigetről lefoszlott a szimbólum varázsa és csak a szerep ma­radt meg, értelmetlen és olcsó rab­­ruhául. Itt ült kint a tisztáson, szemközt a­ rommal, a lebukó nappal és a tengerrel, amikor ezt először végiggondolta, ami­kor, kimerülve az isszonyú hőségtől, az idegösszeroppanás pillanatnyi őszintesé­gében, rádöbbent, hogy heroizmusa voltaiképen értelmetlenné vált s a sziget idillje a valóságban kin, téboly és ma­gány. Azt hitte akkor, meg kell őrülnie. Üressé lett egyszerre egész élete. Piszto­lyát kétségbeesetten szorongatta a kezé­ben és képek egész sora pergett le előtte: London, hajnal a hajóról, a szálló a szi­geten, kártyaparti a holland telepesek­kel és az­ angol kapitánnyal, aztán saját maga átlőtt fejjel itt a dombtetőn, a tró­pusi bozót duzzadt kulisszái alatt, vére szivárgó csíkjaival sápadt arcán... S ekkor újra hőssé vált, játszva a halállal, szerepe új értelmet nyert maga előtt, nagynak, megindítónak érezte magát, pisztolya golyóit kilövöldözte a levegőbe és vidáman, fütyürészve indult vissza a telepre. Később sokat gondolt vissza erre a végzettel terhes alkonyaira. Va­lami bajazzói, tragikomikus hetykesé­get érzett benne. Ekkor fedezte föl, hogy az életet egyedül a magunk számára ját­szott szerep teszi elviselhetővé. Nem a közönség a fontos, hanem a játék, az illúzió, amit magunkban tudunk kelteni, magunknak játszunk és magunk­ tapso­lunk magunknak. S ettől fogva­ estén­­kint újra meg újra elővette könyv­eit.. A fehéreikkel alig érintkezett. Busan és le­mondóan haladt el házaik előtt, egy-egy hiánytalanul melankolikus legyintés után, mellyel a meghívások elől kitért, úgy érezte, élete sugárzóvá teljesedik, holdszi­tű­en fénylővé s ő meghatottan figyeli ezt a nagyszerű tüneményt. „A szigetlakó“ volt, önkéntes és rejtélyes Cj936 veTvLy­­ * **$*1 4% S­chuschnigg Olaszországba utazott / Időjárás flngol ( M Meteorológiai ^ te­o­nxe­r­v­a­t­iv Matéxet jelentése: cbhl wjoafjhihhrhphmhhhhr­mbbhhhhb ftej^ris^'jLoft látó• asTKA-ss: IJClf'TL ■ fTfCh­' ihSbä-as r Ss NlMILN­ UJoAll SEprí *rS kétséges XVIII. évfolyam 126. szám + SZERDA + Budapest 1936 június 3 programfö" Lapunk mai száma 16 fillér

Next