Nemzeti Ujság, 1936. június (18. évfolyam, 126-147. szám)
1936-06-09 / 131. szám
Ck ' v mm" ?■ J £ 70 ' Letartóztatták ti~bukaresti halottribün öt építészét Időjárás - - - — _ - — 111 — - Pál \ Északnyugati- jugoszláv régens északi szél, he- _ mm» _____ A herceg várat-S nélS'Scia |%| lg* Ifi M MM I I II cs’t^alakutnak változik lénye- 1 " W. MM—* ML Franciaországgesen, legfeljebb A ban-Útban van délen lesz kis , . . ... . . _____ A _ az angol-olasz hőemelkedés XVIII. évfolyam 131. szám + KEDD + Budapest 1936 június 9 kipékülés MElTFirm ¥T¥dl#1 Dr. Pataky Arnold pápai prelátus, a Pázmány Péter Tudományegyetem jövő évi Rector Magnificusa Dr. Feregriny Sándor vezérigazgató, m. kir. kormányfőtanácsosi címet kapott Árkay Bertalan, a milánói magyar kiállítás főrendezője Tokaji Nagy Miklós nyerte a középiskolai földrajzi tanulmányi versenyt ^ ^ima— ----- (b. 1.) Az első ülésen ülő német gondosan öszecsomagolta az uzsonnája maradványait. Sajtot evett, kenyeret és kenőmájast. A sajtot lerágta tövig, a kenőmájasból kinyomta az utolsó cseppet is, nem maradt más, mint a vastag kemény bél, néhány morzsa piszkos kenyér és sajt héja. Összegöngyölte az egészet, bepakolta a zsíros papirosba, aztán kidobta az ablakon. Faluvégen voltunk, a bécsi budapesti országúton. Az autóbusz hirtelen megállt. Már régebben füstölgött a hűtő, a soffőr meg akarta nézni, mi baj van. Az utasok közül néhányan kiszálltak, hogy kinyújtózzanak és feledjék a rázást. Két ember jött a faluból, csendesen baktattak. Vasárnapi ruha volt rajtuk, fényes, foltozott, fekete posztó. Csizmájuk is volt, a kalapjukat kézben vitték. Birtokos embernek látszottak, akik vasárnapi szomszédolásból mentek hazafelé. Egyszerre vették észre a csomagot, amit a német kidobott. Rárohantak, kibontották és mohón elkedték enni. Nem törődtek azzal, hogy az autóbusz utasai látják őket. Faltak. Az éhségük erősebb volt, mint a szégyenérzetük. Eltűnt a sajthéj, a kenyér és a hurkamaradvány. A papírt is szorongatták, sajnálták eldobni, mert zsíros volt, jó ételszagra Esztergom konyákén újra meg kellett állni. Az autóbusznak gyorsan akadt nézőközönsége. Feltűnt két fiatalember — tizenöt-tizennyolc évesek lehettek — akik sóvárogva nézték, hogy az ülések fele üres. Valaki szólt, fel kellene venni őket. Csendes, hangtalan tanácskozás, a vezető bólintott s megkérdezte a fiatalembereket: — Akarnak velünk jönni? Csak intettek. Fölkapaszkodtak a kocsira szerényen, szinte félen leültek a puha bőrpárnára. Eleinte alig lehetett szavukat venni. — Hova mennek? — kérdeztük. Megmondták, hogy egyik Budapest melletti sváb faluba. Ott van a gazdájuk, harmincholdas paraszt, akinek a gazdaságában dolgoznak. Négy lovat, tíz tehenet gondoznak és most a tavaszi munka idején már reggel négy órakor kinn vannak a mezőn. Este kilenc-tíz óra, mire nyugodni térnek. — Mi a fizetésük? — Ellátás és nyolc pengő. — Hetenkint? — Nem, havonta. — Az ellátás milyen? — Jó. Leves, tészta, szalonna. Jó ember a gazdánk. Látszott, hogy boldogok, megelégedettek. — Most hol voltak? — Itthon, a szüleinknél, egy kis ennivalóért. Fényes hotel előtt állt meg Pesten a kocsi. Az elfüggönyözött ablakok előtt emberek ólálkodtak, nézték a furcsa, fényes, zenés világot odabent és körülnéznek, nem figyeli-e őket valaki. Nem pestiek, látszik a ruhájukon, csodálkozásukon, riadtságukon. Úgy nézik a hotel életét, mint megvalósult mesét, hihetetlen álmot. Pécs környékére mennek, ott kap Gyalogszemet, éhesen rak munkát. Hova,valóul Borsodba. Hogyan jöttek ide? Gyalog. Negyedik napja vannak után, Így számítják, négy nap múlva odaérnek.Nyugodtan, egyszerűen mondják, syanái meglepőt nem találnak abban, hogy nyolcnapi járóföldre van a munkahelyük és a két lábukon kívül semmiféle közlekedési eszközük nincs ezen a világon. Egyetlen délután akaratlan megfigyelései ezek. Nem kerestük a nyomort, elénk jött magától, így, kereset fenségében, egyszerűségében, termé-szetességében azonban talán még meg- is döbbentőbb, mint azokban az adatok-ban, amelyek lépten-nyomon feltárul- / nak a magyar szociális viszonyokat ku-tató ember előtt. Nem lehet elbújni, nem lehet tudomást nem venni arról a szociális helyzetről,amelyben a magyar falu népe sínylődik mert elénk toppan abban a pillanatban, mihelyt kitesszük a lábunkat az otthon biztos falai közül. Keserű szavak tolakodnak az ajkunkra és szorongó érzés fojtogat: kinek, minek a bűne, hogy ez a remek fajta így, fogy és pusztul és ilyen mélyen sülyedt abba a posványba, amely először a testét emészti föl, aztán a lelkét hálózza be és dobja oda az izgatás, felforgatás könnyű martalékául. Lehet-e nyugodtan, élhetett kezekkel tovább nézni, hogy a népi nyomor hogyan önt el egyre nagyobb rétegeket és hogyan, sülyeszti le az élet nívóját olyan alacsonyra, amely már nem méltó az emberhez. Eszünk ágában sincs, hogy felfedezzük a nyomort. Régen figyeljük és a saját bőrünkön érezzük szörnyű pusztítását és nem meglepetés számunkra a „tardi helyzet“, vagy a szociográfiai kutatás többi újabb eredménye. A VIHARBAN Kilépett a kis tanyai szobából és boszszúsan vette észre, hogy erősen esteledik. Alaposan elalludta az időt. Feje még kóválygott a nehéz és tompa alvástól. A levegő pedig még mindig fülledt, fojtó és száraz. Az aratás miatt jött ki a tanyára. A kocsit visszaküldte. Gyalog akart hazamenni. Az aratókat még meg sem nézte, mert ahogy kora délután belépett a hűvös szobába, lehúzta az a szakadozott dívány. Mennyit is aludt? Legalább öt órát egyhuzamban. Lezárta az ajtót és egy percig a búzatábla felé figyelt, ahonnan néhány hangosabb szófoszlányt idehallott. Nincs kedve közibük menni. Inkább csak az anyja megnyugtatására jött ki. Mindenki tudja, hogy nekik itt a tanyán utoljára aratnak. A birtoknak ez a része eladódott rögtön apja halála után. Jóformán az egész birtok, mert a háromszázhatvan holdból csak a falu alatti ötven hold maradt meg tisztán. A keleti égen az egész látóhatárt nehéz vadfekete felhőgomolyagok lepték el. Állandó döngés hallatszott valahol a Tisza túlsó partjáról, mintha óriási messze cséplőgép duhogna. Sietősen nekivágott a nyárfás útnak. A vihar még messze van, talán idejében hazaérkezik. A tanya széléről még visszanézett és látta az aratók sorát a búza fölött hajlongani. Ha meg nem zavarja őket a vihar, akkor éjszaka is dolgozni fognak. Az aratógazda szerint holnap délutánra elkészülnek a búzával. Sietni kell a csépléssel is, mert a nyíregyházi hentes, aki a leánya számára hozománynak megvette a birtokot, rögtön a vő kezébe akarja adni a tanyát. Vájjon milyen lehetett az a henteslány, hogy háromszáz hold lett a vételára. A nyárfák két sora különös lankadtsággal állott a sötétedő időben. Még a leveleik sem rezegnek. A levegő sem IRTA: NAGY MIKLÓS akar hűvösödni. Millió tűszulással izgatja az idegeket. A fellegek kísérteties nyugalommal torlódnak a láthatár alól. Talán már a Tiszát is elérték. Bálint homloka gyöngyözik, lélegzete nyugtalan. Zsibbadt teste szinte lázadozik a gyalogos úttól. Az ösztöne azt súgja, hogy térjen vissza. De megmakacsodott. Eh, talán csak elkerüli a vihart Mit is csinálna künn a tanyán egyedül egész éjszaka. Az is lehet, hogy anyja elébeküldi a kocsit, ha még idejében észreveszik a zivatart. A nyárfalevelek mozdulatlan ólomlapokként csüngenek az ágaikról. A füves árokpart és a vetések komoran várakoznak valami elkerülhetetlenre. A látóhatár szélén egy-egy villám alattomos fénnyel felütötte fejét. A dörgés tovább hullámzott. A nyárfás itt kihalt Szekérre nem igen fog találni, mert a paraszt aratáskor lovát be nem fogja. Ilyenkor két kezével dolgozik. Főleg estefelé, mert a bűvösben nem törik úgy a búza szára és nem pereg kalásza. A baloldali dűlőn meghajolt az árpatenger. Ez a szélnek első alattomos lökése. Kúszva jön a földön, tehát facsavaró vihar közeledik. Ostobaság volt mégis elindulni. De visszatérni nem érdemes, mert húsz percnyi utat már megtett Nyugtalan és feszült volt teste. Idegesítette a kulcs és revolver is a hátsó zsebben. Kivette és a kabátzsebbe csúsztatta. Még gyorsabban haladt. Megtörülte néha arcát és nyakát. A felhőtömeg sűrű pereme már elérte a nyárfák ágtetejét. A villámok vörös cikk-cakkja átfogta a horizontot. A vihar közepe, úgy látszik, áttört a Tiszán. De legalább már megtette az út felét. Valami állott az út közepén pár száz lépésre. Mintha oszlopfát ültettek volna ma délután a két keréknyom közé. Ember nem igen lehet, mert mozdulatlan és jóval magasabbnak látszik. Ember nem is volna bolond, hogy itt a feleúton várja be a vihart. Bálintnak minden idege szinte külön feszül és sajog. A sötétség rátapad arra a mozdulatlan valamire, aztán mintha leválna róla. Nagyobbnak tűnik, aztán kisebbnek, most karcsú magasnak, majd tömzsi idomtalannak. Ez már a szem nyugtalan játéka. Mi van ma este vele? Megbolondulthogy rémeket lát. Idegesen nevet saját magán. Száraz torka fulladozva szívja a fülledt levegőt. A szél porfelhőt kavar össze az útról és a kukoricásba vágja. A nyárfalevelek veszett táncba kezdenek a csapkodó ágakon. A porfelhő körülkavarja az út közepén álló rémárnyat, aztán rohan Bálint Mikó fejét előreszegi, szemét lehunyja, amíg a porszemeket érzi arca körül. Behunyt szemmel hallja a fák recsegését és köztük a szél vijjogását: zsuhú-zsuhú! Amikor szemét fölnyitotta, alig tíz lépésre látta a sötét alakot. Ki az? — szólt rá rekedt, száraz torokkal. — A tekintetes urat várom — felelte egy furcsán tompa paraszthang. Bálintban a feszültség fölszakadt, hogy dühös türelmetlenségbe csapjon át. — Mit akarsz most itt ebben az időben? A paraszt hangja a szél vijjogásán át nehéz harangként kondul. — Beszédem vana a tekintetes úrral. Bálint összevont szemmel figyeli, de nem ismeri meg. Régifajta szűrt lát rajta, amit már nem hordoznak, csak ittott néhányan, akikre rámaradt az öregektől. Ilyenkor, zivataros időben kanyarintják nyakuk köré vagy ha tilos utakon járnak. Bálint dühös. Ostoba alkalmatlan embere! El akar menni mellette. Közbe odaveti: — Látod, hogy sietek haza. Gyere holnap az irodába. — Ezt itt kell megbeszélni. Ne menjen tovább! A hang már szemtelenül fenyegető. Bálint visszafordult. Villám hasított ki a nyárfák közül és egy villanatra meg- Lapunk mai száma 16 fillér