Nemzeti Ujsag, 1936. augusztus (18. évfolyam, 175-198. szám)

1936-08-01 / 175. szám

Jt 1986 AU6. - 1. )\ 's J Jú Német­ország is elmegy az öthatalmi értekezletre Időjárás — ~ ' — — 71 budapesti Várható idő• ^ spanyol követ­jdrds a követ- A ség az ellenfor­ke­z­ö haszon- Wlk mW ihp «I­radalomhoz csat­négy órára: P|a I fii*,« KB HB-A fü ill H 8 fif mk gf lakozott — Meg-Nyugat felöl las-­i '1111 SS HnH H 8H pH 1 W semmisítené­k az Sui avulás. Tiszái I ill §§§ Ifi SS jjj 1 Ili ül §1 1 ül W ad­dis-acenai lá­gyengil­. TSz eső 1 1H d rail. ÜL zadó csapatokat kelet felé vonul. — Schuschnigg magasabb lesz XVIII. évfolyam 175. szám + SZOMBAT + Budapest 1936 augusztus 1 dóban volt Umberto olasz trónörökös lesz a kék fél parancsnoka az olasz hadgyakorlatokon Miss Perkins, az USA munkaügyi minisz­tere elnökel a dolgozó nők párisi nemzet­közi kongresszusán Dr. Burger Károly egyetemi nyilvános rendkívüli tanár, dr. Makray Imre vegyészmérnök pedig egyetemi magántanár lett Adassák tisztelet__ (s. m.) Megindult már a forgalom a Rákóczi-úton, az összeomlott ház előtt. Megszűnt a kordon, áram kering a vezetékekben, a csapokból folyik a víz, mintha semmi sem történt volna. Sza­badon mehet tovább az élet, gurulhat­nak az autók és a villamosok, siethet­nek a fü­rgelábúak és andaloghatnak a ráérők, lehet ácsorogni is a kirakatok előtt és vásárolni a napokig zárva tar­tott üzletekben. A mentők, a tűzoltók és a rendőrök elvonultak, vissza a ma­guk őrhelyére, a telefon mellé és az utcasarokra, hogy holnap, va­gy ha kell, már a következő percben ismét felvegyék a harcot. A harcot, amely egész embert, hősies lelket, bátorságot és önfeláldozást követel a megújuló elemi csapásokkal, gonosztevőkkel, tűz­vésszel, házomlással és ezernyi ádáz veszéllyel szemben. A csodálat, az elismerés, a hála és a forró köszönet legszebb szavait szeret­nénk most elmondani a névtelen hősök mindegyikének. Csodáltuk őket a gyors mentési munka életveszélyes óráiban, lelkesedtünk és aggódtunk értük, most pedig az a dolgunk, hogy egy nemzet háláját tolmácsoljuk nekik. Van va­lami nagyszerű elhivatottság ebben a magyar fajtában. Minden hibája, köny­­nyelműsége és széthúzása mellett a ve­szély jereiben egyetlen emberré tud összeforrni az egész ország és olyan hősöket képes sorompóba állítani, akik­re büszke szívdobbanással nézhet fel mindenki. Megnyugtató, nagy érzés ez: tudni, hogy mentők, tűzoltók és rend­őrök vannak, akik percnyi kihagyás nélkül éberen őrködnek, pillanat alatt cselekszenek és amire vállalkoztak, azért, ha kell, az életük árán is helyt állnak. Kik ezek a nagyszerű Névtelenek ! Kemény, egész és szelíd emberek, gon­dos családapák, akiknek lelki világá­ban nem kényszer, hanem átélt belső erő a fegyelem. Csak bele kell nézni az arcukba, amikor a kötelességteljesítés erőpróbáin találkozunk velük. Mi, új­ságírók ott állunk ilyenkor a közelük­ben és sok mindent meglátunk, amit a kordonon kívül látni nem, legfeljebb csak érezni lehet. Ott voltunk most is. Láttuk a mentőorvost, a komoly tudóst, aki ezerszer tartotta két segítő kezé­ben széttépett emberek elszálló életét, a fiatal medikust, akinek homlokán ki­gyulladt a hivatást átérző lelkesedés fénye, a tűzoltót és tisztjét, kezében a csákánnyal saját esendő életét kockáz­tatva a megroggyant épületpillérek alatt, amint lázas gyorsasággal kotorta félre a törmeléket, hogy élve próbál­jon kihozni onnan valakit, akinek a szemtanúk állítása szerint, ott kellett lennie a romok alatt, láttuk a rendőrt, amint az afrikai hőségben nehéz lóden­­ruhájában őrködött életek és vagyon­tárgyak fölött és hallottuk azt az ag­gódó, hívó hangot, amely a megtisztí­tott kirakatablak mellől behallózott a romok alá a tátongó sötétségbe, amikor társát, a talán még élő embert hívta. De ott voltunk máskor is, ezer meg ezer helyen. A közvetlen közelből láttunk és hallottunk mindent. Az élet­­­veszé­lyes üzem és akiknek kezébe ezt az éle­tet letette a közösség, minden egyes alkalommal bebizonyították, hogy mél­tóak a feladatra. Ők méltóak... igen. De felmerül a kérdés, várjon ez a közösség — ami alatt az egész nemzetet és annak veze­tőit, akiknek kezébe ez a nemzet hatal­mat is adott — átérzi-e és tudja-e, mi­vel tartozik a polgári élet nagy hősei­­nek. Az az „egyszerű“ — tegyük bát­­ran hozzá: nagyszerű ember, aki tulaj­­donképpen állandó haláltáncot jár a nagyváros ezernyi veszélye között, /vár­jon azzal a nyugodt érzéssel áll-e /min­den pillanatban megsemmisüléssel/vagy súlyos rokkanással fenyegető posztján, fut végig lángban álló háztetők gerin­cén és rohan lélegzetelállító száguldás­sal a város egyik végéből a másikba, bennünket menteni —, hogy a közösség megetette vele szemben a kötelességét? Ha ezt a szót, hogy­­kötelesség, így egyszerűen kimondjuk, akkor az előbbi kérdésre igennel felelünk. Elvégre fize­­tése, ha kevés is, de megvan. Az or­szág szegény, sokkal többet aligha ad­hat. Ezen a kötelességszerű és éppen hogy a puszta életet fenntartó fizetésen kívül és felül azonban az az érzésünk, hogy többel tartozunk nekik. Könnyebbé kell tenni az életüket. A közhatalom letéteményeseinek fokozott figyelemmel kell fordulniok minden egyes embere felé külön-külön és egyénenként. Jogos és méltánylást érdemlő kérelmek me­rülhetnek fel, amelyeknek ezidőszerint még hangot sem tud adni a szolgálati út fegyelmében az élet- és vagyonbiz­tonságnak az a névtelen közkatonája. Ne­­kik többet kell juttatni az egyszerű megélhetésnél. Meg kell találni a lehe­tőséget a pihenés óráinak megszépíté* n­k hát'^ ki tulajf­o­nt jár a / ott, Jvay/ s ll­e/ni^— sel/vagy ÉSZAKI HŰSÉG Stockholm messze van Budapesttől, de nem lehet olyan messze, hogy az üzene­tek el ne juthassanak egyik városból a másikba.­­Talán van is közöttünk valami hasonlatosság, amikor az ember Skane felől nézi az esti várost, vagy felmegy a városházai jellegzetes tornyába, egy percre szívén üti valami. Ugyanolyan látvány tárul eléje, mint Budapesten: az ezernyi csillogó fény, mely belevesz a vízbe, a sok csatornába, amelyeken Stock­holm épült. Azt is mondják, hogy Stock­holm észak Velencéje. Az utas, amint odaérkezik­, az első percben megdöbben, mert nagyobb különbséget, mint Velence és az észa­ki királynő között el sem lehet képzelni. Aztán mégis rá­ébred a csodála­tos hasonlóságra és a csodálatos különb­ségre is. Stockholm is vizen épült, de milyen m­­ás épületeinek előkelő szigorú­sága, játékos kedvének finomsága, vizé­nek színe, mint az, amit az ember Velen­cében lát.­­ Velence ragyog, sokszínűen, Stockholm fénylik. Velence vizének színe zöld, itt mindent átfog télen, nyáron, tavasszal, egy kék káprázat. Velence iz­galmas, Stockholm bensőséges. Velence forró, Stockholmban örökre otthon tudna maradni az ember. Velence sötét sikáto­rait néha nem világítja meg semmi. Egy repülőgépre kellene felszállnunk, hogy meglássuk­ a vízbe omló fények ragyogá­sát. Csak­­Budapesttel lehet összehason­lítani ezert a téren, csak a Duna és a Dunapart tudja meg ugyanazt az illúziót, amit a Mjalar-tó sok-sok összekötő­ híd­­jával. Amiért az emberek Stockholmot az első pillanattól kezdve a szívükbe zárják, az az északi hűség. Legendákat mesélnek el a becsületességről és szeretetről, amely az embereket egymáshoz fűzi. A hűség pe­dig több a legendánál. Mindenre kiter­jed ennek a fogalomnak értelme. Barát­ságra és szerelemre is. Azt mondják: az északi hűség megdönthetetlen. S aki egyszer találkozott vele, nem felejti el IRTA: ARADI ZSOLT soha s ami a legfontosabb, kitart mel­lette és a hűség örökre. Én az ellenkezőjét akarom megírni. Nem haragszom Stockholmra és nem bántam, csak egy legendával, egy illúzióval lettem kevesebb s titokban, kegyetlenül, visszataszítóan örültem neki, hogy nem velem történt meg. Ha „déli“ ember felkerül erre a vi­dékre, amint átlépi Malmőnél vagy Tralleborgnál a határt, egészen más világba kerül. Mi déliek nagy gesztusok­hoz, izgalmakhoz, veszekedéshez, érzel­meink rángatódzásához vagyunk szokva. Őróluk odafönn azt tartjuk és azt hisz­­szük, hogy elzárkózóan hidegek. A déli ember egy-két kisebb mozdulatával sok­kal többet hat, mintha idehaza egész érzésskáláját kiöntené. A déli ember fekete szemei, fekete haja és hirtelen lángoló temperamentuma mindenkit meg­ragad, így történt ez abban az esetben is, melyről a krónika szól. A magyar fiatalember hat évig udvarolt a svéd leánynak. Megírjam külön, felemlítsem, hogy a magyar fiúnak nem volt pénze? Ha lett volna, nem tartott volna hat évig. És megírtam azt is, hogy a svéd leány sem volt a svéd mértékek szerint gazdag. (Magyar mértékkel mérve a helyzet egészen más.) Hat éven keresztül mentek a levelek és folytak a látogatá­sok, hol Stockholmban, hol Budapesten. Az északi hűség csodálatos példájára hozták fel előttem is és mások előtt is ezt az esetet. A svéd leány egymás után mutatott ajtót más kérőinek. Várt, pedig mintha bizonytalannak látszott volna a jövő, mintha azok a tapasztalt öregek, akik az ilyen esetekben ítéletet tudnak mondani, sokat jelentő módon néztek volna össze, mikor mi kijelentettük előt­tük: északi hűség. * Először a­kkor „rendültem meg“ benne, amikor én vittem üzenetet a svéd leány­nak s éppen itt álltunk fent s néztük az alattunk elterülő várost. A svéd mind álmodozó. A norvégekről azt mondják, hogy ők észak drámaírói, a dánok észak színészei s a svédek észak költői. Mind a három nemzet irodalmából ez derül ki. Nincs lágyabb, elomló­bb lila, mint amely Lagerlöf Zehn a Gösta Berlingjéből ki­csendül. De az álmok csalókák és az áb­rándozás messze visz... Amikor itt hall­gattam a svéd leány messzi álmait, cso­dálatos meséjét, már akkor nem hittem, hogy a kitartás hosszú ideig fog tartani. A valóság túlságosan rideg nekik. Ki­tartanak a családi életben, de micsoda szenvedések árán! És amíg elhatározzák magukat, mennyi próbán, mennyi kísér­leten mennek keresztül. Tudtam, vagy legalább is éreztem, hogy a svéd leány­nak tetszik a távolság, amely Budapestet összeköti Stockholmmal. Romantikus képzelőtehetsége kiszínezte ezt, mintha a Tejút kötné össze a két várost. A férfi­ álmainak lovagja lett, hiszen évente két­szer látta s nem is hasonlított ahhoz, akire gondolt. Azt mondtam neki hirte­len, mikor rájöttem erre: „Most rajzolja le nékem, milyen a vőlegénye?“ Csodál­kozva nézett rám. „Hiszen ismeri“ — fe­lelte. — „Igen, de szeretném tudni, hogy maga hogyan ismeri“. És akkor az elképzelés szárnyán elin­dultak szavai. Csodálatos mese, hihetet­len történet, selyembe és bársonyba, tompa aranyba és ugyanabba a kék káp­­rázatba öltözött fekete fiatalember, ra­gyogó szemekkel, lépett ki a leány ál­mainak világából, mint amilyen kék az Északi tenger és a Malaj-tó. Mint ami­lyen kék télen a hófödte svéd síkság, a dombok és a hegyek. Én is álomban hall­gattam és hittem neki. Furcsa érzéseim voltak, hittem neki, hogy hű lesz ehhez a lovaghoz, de sejtéseim azt mondták hogy mégis valami baj van. Aztán többször beszélgettünk. Mindig ezen álmok, mesék táncoltak előttünk. Visszaemlékeztem gyermekkorom me­séire, csupa északi mese volt. Északi tör­téneteket tett elém az a jó kéz, amely gondoskodott olvasmányaimról. A hóki­rályról, annak lányáról, tündérekről és egy ugyanilyen selyembe, fehérbe bár- Lapunk mai száma 16 fillér

Next