Nemzeti Ujság, 1937. március (19. évfolyam, 49-71. szám)

1937-03-05 / 52. szám

8 NEMZETI ÚJSÁG március 5. Egy elmebetegnek és társainak kezdetben megmosolyogtató, később példátlanul véres bűnüggyé változó esetét tárgyalja most a kairói bíróság. Az ügy fővádlottja, Charles Stockton hiányzik a vádlottak padjáról, mert az alexandriai elmegyógyintézetben ápolják, amelynek kapui sohasem nyilnak meg többé előtte, hogy bűnéről világi bíróság előtt adhasson számot. Két évvel ezlőtt Stockton még mint „ártalmatlan“ elmebeteg teljes szabadságot élvezett s nagy egyesületi szervezőnek bizonyult. Körülbelül két évvel ezelőtt támad Stocktonnak az az ötlete, hogy megalapítja az egyiptomi datolyapálmák egyesületét. Jól figyeljünk, Stockton nem a datolyapálmafa-tulajdonosokat akarta egyesületbe szervezni, hanem magukat a pálmákat. A jó egyesületi szervezőnek is bizonyult, mert kívánatossá tudta tenni az egyesületbe való belépést az angolok előtt úgy is eléggé népszerű kasztszellem ápolásával. A Stockdton pálmafa-egyesületében ugyanis nem lehetett akármilyen szedett-vedett pálmafa-tag. Csak a legalább 50 esztendős és szokatlanul nagyméretű pálmafákat választotta ki ez az őrült arra, hogy az egyesület tagságával megtisztelje őket. De ezenkívül is feltételeket szabott a pálmafák elé. Elengedhetetlen feltétel volt a pálmafák konstruktív politikai meggyőződése: a pálmafáknak egyet kellett érteniük az angol-egyiptomi alkotmánnyal és évente 25 datolya tagdjat kellett fizetniük. Tekintettel arra, hogy a mozdulni és beszélni nem tudó fák a legkitűnőbb parancsuralmi alattvalók tudnak lenni, a tagsággal megtisztelt pálmáknak sem volt semmi ellenvetése a dolog ellen. A jámboran bólogató pálmafák szó nélkül tudomásul vették, hogy Stockton az egyesület főtitkára. Egy Asszuán közelében található hatalmas pálma lett az egyesület elnöke, amelybe Stockton éles késsel véste be az egyesületi jelet. Amíg a dolgok ilyetén álltak, az egész pálmafa egyesületesdi-mánia csak az egyiptomi lapok humor rovatát gazdagította. Majd a humoristák is ráuntak a dologra és az egész egyesület feledésbe merült. Most azonban a bűnügy kapcsán kiderült, hogy a taggáavatott pálmák nemcsak tagdíjat fizettek, hanem „előnyöket“ is élveztek: emberáldozatban részesültek. Az őrült Stockton a következő tételt állította fel: „Az emberek a pálmákból élnek. Az igazság viszont megkívánja ezekután, hogy a pálmák emberekből éljenek.“ Stockton két benszülöttet bérelt fel és segítségükre volt abban, hogy gazdag embereket gyilkolhassanak meg. A pénzt a gyilkosoknál hagyta, a holttesteket pedig elásta a Pálmaklub „vezetőségi tagjai“ gyökerénél. Amint látjuk, ebből az egyesületből is a vezetők húztak hasznot. A szörnyű bűnper most folyik, de az áldozatok száma egyelőre még nem ismeretes. A két rablógyilkosra halálos ítélet vár, „pálma elnöke“ pedig lincselésnek esett áldozatul: az asszuáni óriáspálmát a feldühödött tömeg fejszecsapásokkal kivágta é és szétaprította. Az egyiptomi fatolyapálmák egyesülete AMERIKAI KÉRDÉS !————■ — — Biró úr, kérem, miért vétek a koldulás, amikor alamizsnát adni, erény? HAHÓI Saint Nazaire franciaországi városban egy Pepin nevű pék megnyerte az egymillió frankos főnyereményt. Pepin örömében először is egy autót vásárolt és hamarosan megszerezte az autóvezető igazolványt is. Feleségével és lányával kirándulásra indult és az ünnep örömére egy kicsit mélyebben nézett a korsó fenekére. Bősz iramban rohant hazafelé és úgy nekiment egy szembejövő autónak, hogy mindkét kocsi izzó porrá zúzódott. A szembejövő autó soffőrje kórházbaszállítás közben meghalt és mivel özvegye és öt gyermeke kenyér nélkül maradtak, a bíróság 1.100.000 frank kártérítést ítélt meg nekik. Pepin főnyereménye tehát oda van, sőt még százezer frankot és az autó árát is rá kell fizetnie. Finnország légi haderejének egyik tisztje érdekes kísérletet valósított meg. A légi flották háborús tevékenységi körébe tartozik az is, hogy a kisebb csapatrészek az ellenség háta mögött ejtőernyővel leugorhassanak. Valamennyi ország légi hadereje gyakorlatozik most ennek a hadászati cselnek a kivitelezésével. Miután azonban a derékcsapattól elszakított csapatrésznek az ellenség háta mögött posta- és szanitéckutyákra is szükség van, megkísérelték a kutyák ejtőernyős leugratását is. Egy finn repülőtiszt, aki maga is ejtőernyővel ugrott le, nemrégiben egyszerű példaadásával, azaz minden erőszak nélkül arra bírta a kutyáját, hogy az az automatikusan kinyíló ejtőernyőjével füttyentésére utána ugorjék a levegőbe. Miután mind a két ejtőernyő kinyílt, a kutya és a gazdája egymástól nem messze lebegett le a biztos anyaföld felé. A kutya közérzete az ejtőernyős esés közben kifogástalan lehetett, mert gazdája hívására örvendező csaholással felelt. Faemában most halt meg Giuseppe Donati, aki kérők 50 esztendeig gyűjtögette a képpel ellátott gyufaskatulyákat. Olaszországban ugyanis képekkel ellátott feliratos gyufaskatulyákat árusítanak. A képek rendkívül változatosak és valóságos kulturhistóriai dokumentumul szolgálnak. Császárok és királyok, művészek és feltalálók arcképe épp úgy megtalálható rajtuk, mint a különös tájképek, vagy a nagy tengeri és szárazföldi csaták. Giuseppe Donati több mint 50.000 különböző ilyen képet gyűjtött össze. A képeket gondosan leolvasztotta a gyufaskatulyákról és albumokba ragasztotta őket. A gyűjteményét Faenza könyvtárára hagyta, ahol azt állandóan nagy nézőközönség szemléli meg. Hon Longban és a Maláj-szigeteken egy hivatalos angol bizottság jelentése szerint minden törvényes tilalom ellenére még ma is dívik a rabszolganőkereskedelem. Igaz, hogy mint minden visszaélésnél, itt is szebb nevet adnak a dolognak, mint amilyen a valójában. Ezt a maláj rendszert Mai Tsun-nak hívják és alig különbözik valamiben a valóságos rabszolganőkereskedelemtől. Kislányaikat a nyomorult kínai és maláji szülők adják el ugyanis. A leányokat sokszor házimunkára vásárolják meg, sokszor azonban ez a megjelölés is csak álcázó. Egy hatéves kislányért körülbelül 160-200 pengőt adnak, a tizennégy évesekért pedig 4600—8000 pengőt. Tüködféry da: fatocz Stáboly A bűvészeik inasa a mesteren is túltett. Egyszer eltüntetett valamit, amit még a mester sem tudott elővarázsolni, pedig tehetetlenségében végül a detektiveket is segítségül hívta. A dolog eltűnt, mint a kámfor, — az inassal együtt. S ennek a feltűnést keltő eltűnésnek egyetlen pár lakkcipő volt az oka. Újonnan vásárolt pár cipő, amelyben az inas meglátta az arcát s azt az utat, amelyen bottal üthették a nyomát. Hókusz-pókusz: az inas karrierje a garszonlakás főzőfülkéjéből indult ki. A kamaszkor határától innen két hónappal és három lukas zsebbel. A főzőfülke volt ugyanis az inas lakosztálya, régi, kopott matracokkal, gázrezsóval , egy falba épített kézierekménnyel. Délfelé megfőzte mesterének a duplarumos teát, kitakarított, este pedig felhúzta hosszú nadrágját s elkísérte a mestert Vitte a büvészszerszámokat rejtő varázsbőröndöt, előadás után hazament s aludt másnap délig. Valahol egy kis faluban szedte fel a bűvész inasát mert ügyes, okos, szolgálatkész fiúnak látszott s munkanélküli apjának még öt testvérére kellettt kenyeret keresni, így került a szeplős, falusi kamasz a garszonlakás főzőfülkéjébe, ahol rádiózenére kefélgette gazdája ruháit s tisztította óraszámra a kikészített cipőket. A bűvész vakon bizott benne s csak a végén jött rá, hogy az inas egész viselkedése azonos saját mesterségével: Haramfényvesztés! Az inas azonban hamarabb megbarátkozott az élet ezen tetszetősebb, könnyebb, sokat igérő oldalával, ott a kulisszák mögött, ahonnan a bűvészt figyelte. Ezek voltak a legboldogabb percei a lecsukló állal bámulta, hogyan varácsoi a mester pillanatok alatt virágzó rózsafát egyetlen tökmagból s cserépföldből vagy hogy egy cilinderből egész szatócsüzlet tartalmát tudja kiemelni bűvös szavak kíséretében. Ahhoz nem volt eléggé élesszeműre intelligens, hogy eltanulja a kóklerséget, az eltüntetéseket inkább a reália oldaláról fogta fel. Egyszer például eltűnt a bűvészcilinder. A varázscilinder. Tűvé tette érte az egész lakást a mester, még a hamutartóban is kente. Aztán másnap — sanzsé passzé! — a cilinder ott volt újra a doboziján. Mint ahogy a bűvész sem árulta el titkát Inasának, úgy a gyerek is bölcsen hallgatott a cilinder eltűnésének körülményeiről. Világért el nem árulta volna, hogy ötven fillérért kikölcsönözte a vici fiának, aki végigtáncolt benne egy éjszakát a bolondbálon. . Más dolgokat is eltüntetett az inas ideigóráig ilyen alapon , ha számonkérték, vigyorgó arccal vonogatta vállait: — Meg akar tréfálni a mester . . . Biztosan eltüntette valahová . . . Holnap majd előkerül .. . Úgy is lett. A dolgok megkerültek, pontosan az inas által meghatározott időre. Csillapító porokat vett be ilyenkor a bűvész s azon sopánkodott, hogy napról-napra szórakozottabb lesz s egyszer majd még megjárja: a saját pénztárcáját varázsolja egy idegen zsebébe. Az inas viszont azon tűnődött, hogy sokba kerül a hosszúnadrágos élet. Mert amíg rövidnadrág van rajta, fütyürészhet az utcán, felkapaszkodhatik a villamosütközőre, felszedheti az égő cigarettavéget az aszfaltról, kakasülőre válthat jegyet, hogy megnézze „Barripielt“, de hosszúnadrágban?... Abban már férfi... , a férfinek sok pénz kell. Ez motoszkált az agyában, amikor egy délelőtt találkozott az új pár lakkcipővel. Ezen a napon szabadnapos vett. Még elég ideje lett volna, hogy visszavarázsolja az ezüstcigarettalárvát és a selyemnyakkendőt a helyére, de ehelyett csak nézett. A lakkcipő tükrébe. Ahogy egyre jobban fényesedett, forró gőzök feszítették agyát. A kamasz vigyorgása ráfagyott a lakkra: észre vette ütköző bajuszát a cipölykörben, meghogy bozontos a baja a nyakkendőben inggallér gyúródik a kabát Szip hajtókája alatt.. Ezért, ezért neveti ki a vipír lány. Mert este még nem látta, a bosszúnadrágban ... Akkor dolgozni megy... A kamasz megtorpant egy pillanatra. Apjára és testvéreire gondolt... aztán bömbölt belőle a kacagás, mekkorát fog nézni * mesteri!... Azzal felrántotta hosszuszáru harisnyájára a lakkcipőt, felhúzta hosszunadrágját, a fürdőszoba tükrében megkötötte a selyemnyakkendőt s lerohant a vidékhez. Szervusz! — mondta hidegen a lánynak. — Én most elmegyek!... Nem látsz többé... Ezután nevess ki mást, ha kedved tartja... Sarkon fordult és felszaladt újra a lakásba. Zsebrevágta az ezüst cigarettatárcát és a mester készpénzét, amit a bűvös vekkerókban rejtett el. Sok pénz volt. Meg sem számlálta. Dean a trafikban drága cigarettákat vásárolt. Felült a villamosra s jegyet váltott először életében. Eddig csak tavin járt, de azt a gazdája fizette. Most „ur‘‘ volt és villamoson utazott. Egész az előadás kezdetéig. Ha lejárt a jegye, ujjat váltott. Bekószálta az egész várost. Este beült egy páholy sarkába s onnan nézte végig a mestert és a kisegítő inast, aki hetenként egyszer helyette fellépett. Határtalan nyugalommal ült a páholy homályában. Az inas vonatja már túl járt a határon, amikor a bűvész felfedezte az eltűnést. Az inas kényelmesen végignyult a harmadosztályú fapadon , egyre azt hajtogatta magában: — Az leszek, aki Harrypies! Moziszinész... Majd megmutatom én annak a rongyos visilánynak... Maila Talvio íme: meghitt beszélgetés Finnország legnagyobb írónőjével, aki Budapestről való indulása előtt ezeket mondta: — 1871-ben születtem Finnország Iltime nevű tartományának keleti részében, Hartolában, egy ódon és magános kis falu papházában. Gyermekkoromat a zene töltötte be és mindig arról ábrándoztam, hogy muzsikus lesz belőlem valamikor. Az isten háta mögötti kis faluban természetesen nem volt rá mód, hogy zenei tanulmányokat végezzek. Unalomból, a magam számára kezdtem el rrogatni és akaratomon kívül, mintegy véletlenül és tévedésből lettem szó. 15 éves koromban, sötét téli hajnalokon, reggeli 4 órától 8 óráig, faggyúgyertya fénye mellett írtam meg első regényemet, a Pimeapirtti pusztulását (a nap hátralevő részében fonással, szövéssel, varrással, főzéssel, mindenféle házi és kerti munkával foglalkoztam). A kézirat asztalom fiókjában hevert éveken át, senki sem tudott róla. Férjemmel, —• Mikkola professzorral — a Magyarországon is ismert Setäla Emil egyetemi tanár, a későbbi miniszter és szenátor lakodalmán találkoztam legelőször. Eljegyzésünk után hosszabb ideig leveleztünk. Egyik levelemben — más mondanivaló híján — szülőfalum határait is leírtam. Vőlegényem megmutatta levelemet Kasimir Ueino-nak, a finn irodalom egyik kiváló költőjének, aki lapot is szerkesztett akkoriban, úgy látszik, hogy levelem megnyerte a szerkesztő tetszését, mert teljes egészében leközölte a lap tárcarovatában. Kis híja volt, hogy el nem ájultam ijedtemben és a föld alá nem süllyedtem szégyenletemben, amikor hétpecsétes titkokkal teletűzdelt, bizalmas levelemet kipellengérezték nyomtatásban, ország-világ színe előtt, az újság hasábjain. Ez volt legelső irodalmi szereplésem. — Másodízben menj«*k «koromban, a mézesbetekben kerültem a nagyközönség elé, megint csak tévedésből és véletlenül — akaratomon kívül is tudtom nélkül. Férjam megtalálta Íróasztalom fiókjában gyermekkori regényemet, a Pimeopirta pusztulását. Átadta a kiadónak, a kiadó pedig sietett kinyomatni. Most már férfiasabban viseltem el a nyilvános megszégyenítést, annál is inkább, mert a sajtó ujjongó dicsérettel fogadta regényemet és a Szerencses kivánatok egyes tömege érkezett hoz nám országunk minden tájékáról. A Ruansociológusok azt állítják, hogy ez a regény indította meg Finnországban a földreformot.. — Mit volt mit tennem, engednem kellett a közönségnek, beletörődtem a változtathatatlanba, ha tettem. Egyik regényem a másikat érte — akaratomon kívül. Könyveim tetamósi részint lefordították idegen nyelvekre is. Sőt meg is dicsérték őket — meggyőződésem szerint, véletlenül. Egyik regényem szereplői, a „Durvák“, a napokban még Magyarországra is elrepültek. Még magasztaló bírálatok is jelentek meg Magyarországon erről a könyvről, sőt saját szememmel láttam, hogy veszik és olvassák is könyvemet Magyarországon. Egyszer csak azon vetítem észre magam, hogy én is Magyarországon vagyok . . . — De azt biztosan tudom, hogy ez a rövid tartózkodás is elég volt arra, hogy megszeressem Magyarországot és a magyarokat. Előbbutóbb alkalmat kell keresnem arra, hogy tüzetesen megismerjem a szép Magyarországot és a kedves magyar népet, gyermekkorom egykori ábrándjait. Írni is szeretnék róluk. Ha Isten segít, előrehaladott korom ellenére talán még magyarul te megtanulok, vagy szántszándékkal vagy — jobb lehetőség híján — akaratlanul, véletlenül és tévedésből, úgy, ahogy szó lettem valamikor. F. J. KUTYA, MINT PÁCIENSSZERZŐ A kutya a mi legkedvesebb és legokosabb háziállatunk: erre tanít bennünket az elemi iskolai tankönyvtől kezdve a nagy Bréhm-ig minden természetrajzi munka. Újabb bizonyítéka ennek a hűségünk és állati okosságnak az a kis történet, amely egy állatorvossal esett meg. Egy napon beteg kiskutyát hoztak az állatorvoshoz, aki alapos vizsgálat alá vette azt, majd két hónapig gondosan el ápolta, míg végre felépült. A kiskutya vidáman ugrándozva távozott gazdájával az orvostól, de nem nem feledkezett meg róla. A négylábú páciens a hosszú gyógykezelés alatt annyira összebarátkozott az orvossal, hogy kénytelen volt szeretőjét és ragaszkodását közte és gazdája között megosztani. Napjában, ahányszor csak tehette, meglátogatta jótevőjét, mancsaival bezörgetett az ajtaján s mint jó ismerős, otthonósan mozgott az orvos lakásában. Egyik reggel az orvos legnagyobb csodálkozására is imét megjelent gágylábú barátja s fogai között egy vérző kiskutyát hozott. Az orvos megörült az új páciensnek és bebocsájtotta a jövevényeket. Bizonyára a beteg kutya nagyon elégedett lehetett „háziorvosával“ s azzal akarta leróni elismerését és köszönetét az orvos tudománya iránt, hisz nem nyugodott addig, míg új pácienst nem szerzett a számára.