Nemzeti Ujság, 1938. március (20. évfolyam, 48-72. szám)

1938-03-01 / 48. szám

^ f «38 Ml­l J y/ ; P A Balkan-szövetség eltért a l­Wlönlitffi» Irányától Időjárás: - — —. .. .— Vansittart V fim ha­tó idöjd- / biztosit la az t*ás a körtet- ^ \ ^ — - angol-olasz meg lMDMTnCTI Mérsékelt szét. HM fWl # HM H M n S W tüntetéseknek — Vei htozó felhő I l|§ Ifi SS M §K n l M Sutyos ellentét zet. Északon he I M TM | Bmf „ TM Mi jjü ML 3. MB keletkezett a lvenként eső. n A * iiiimmirii ^ A francia kamara hőmérséklet alig . _____ _ _ . . . . . és szenátus változik XX. évfolyam, 48. szám ♦ KEDD + Budapest 1938 március 1 között R. A. Buttler, Anglia új külügyi állam­­titkára­­ Griger Miklós tragikus hirtelenséggel elhunyt Ilindy Zoltán, a kőszegi választókerület új országgyűlési képviselője Hátszeghy József nyerte a tőrvívó válogató versenyt A NYÁK Könyökig feltörte a selyemruha ujját és hosszú fehér kezeivel a mosdótálba nyúlt. A súlyos anyag ropogott, amikor a felgyűrődő ráncok egymáshoz értek. A szappan habjából két kis buborék a szoknyára hullt, mint a márciusi hópe­hely. Nem vette észre a fehér foltokat, csak Albert herceg kövér gyermekarcán a kormos ujjnyomokat, amelyeket Jozefa hercegnő tapasztott bátyjára. — Rosszabbak vagytok, mint az árvás parasztgyerekek! — pattant a fiatalasz­­szony hangja keddőn, de enyhén kék szeme majdnem pajkosan mosolyogott. Bemártotta a kis herceg­­fejét a vállon és az anyák dühös buzgalmával sikálta tisztára a feketére mázolt arcot. Durva és erős szövésű kendővel megtörölte a fiút, aztán Jozefa kezét vette elő. — Ne­ki is az arcát! — szipogott ellen­ségesen Albert és elszántan nézte húgát, készen arra, hogy folytassa a döntés előtt megzavart csatát. Soha nem hagy­ják befejezni, amihez hozzá kezdenek. Amikor a legérdekesebb, jönnek a fel­nőttek és mindent elrontanak. Mami mindig észreveszi, ha betyárt vagy lovat játszanak. Most is, még el sem­ készül­tek a kifestéssel, anya már mindent le­leplezett, pedig nagyon siet, mert vár­ják a­ Burgban. Azért öltözött fel ilyen szépen, földig érő selyemruhába, amely­nek hosszú uszálya poros­ lett, mert olyan kiváncsi és nem hagyja egyedül őket ...­­- Úgy kell neki! — dörzsölte meg nedves szemét apró öklével a kis herceg. — Megint elkésik ... — Mindig későn érkezünk! — sürgetett a másik szobából egy ingerült hang. — Mindjárt, Albert! — szappanozta tovább sebesen a kislány maszatos kezét. — Nem hagyhatom így a gyerekeket! Mennyi baj van velük, hiába vigyáz rájuk. Albert és Jozefa felülmúlhatatla­nok az apró csapdákban, mintha öreg vadászok lennének, úgy vetnek tőrt az anyai aggodalom elé. A két egészen apró gyerekkel, Martussal és Ádámmal nincs annyi gond, de a kicsiket sem bízhatja ÍRTA: KORODA MIKLÓS egészen a cselédségre, nem tudhatják azok, mit akarnak az ilyen két és három éves, élő babák. Egyik reggel sem engedi el a sajátkezű fürösztést, a körmei ki­áznak a sok forró víztől, a térdét beleüti a nagy kerek dézsába, de a pattanásos arcú bécsi pesztonka­ csak az érdes tapin­tású lepedőt csavarhatja a sivító Márta princesszin és a bömbölő Adam herceg pirosra gőzölt teste köré. Alin­g a bölcső volt a kis hercegek ágya és az egymásba karikázó nappal s éjszaka nem oszlott fel még számukra tört részekre: maga ringatta lábával az Árvából hozott „ko­liskát“ és dúdolt felvidéki dalokat. Ami­kor potyás volt a háznál, nem járt se­hová, még az udvarnál is beteget jelen­tett. Ha pedig a gyerekekkel történt va­lami, nátha, szamárhurut, kanyaró vagy érthetetlen láz, a császárváros min­den tudós doktora a palotában tanakodott az apró hercegek hasfájásának okairól. — Mam­iku, Mamikul — rontott be Adam herceg a szobába. Világoskék angyalszeméből kövéren buggyant a könyy. Felmászott az anyja ölébe, egyre halkuló sírással, de az izgalomtól még mindig csukló hangon panaszkodott és vádolt. — Fáj... Uffáj... a cica... cici — Megkarmolt a cica? Csúnya cic! — omlottak a puha csókok a kisfiú fejére. — Sic, cica! Majd megverjük! —Szájába­­ette a csöpp ujjat, amelyből pirosan, mint az érő cseresznye leve, szivárgott a vér. A selyemruha fehér habfoltjai mellé vörös pettyek estek. Csipkés batiszt zsebkendőjéből lehasított egy vékony da­rabot és bekötötte a vérző ujjat. Meg­­fújta és rá mosolygott, ahogy csak az egé­szen tiszta nők, a fiatal anyák tudnak nevetni és megsimogatta a puha arcocs­kát: — Babát kapott a kis Adi, most tessék játszani vele! — Megtérülte a gyerek szemét, kifujatta az orr­át és végre fel­állt. Az ajtóból még egyszer hátrafor­dult: Ádám herceg az ujját nézte, aztán a másik kezével megsimogatta a fehér . A trónteremben zsibongva készült a ceremóniára az udvar: II. József szüle­tésnapját ünnepelték. Mária Terézia már társuralkodónak vette maga mellé a fiát és így a láz a császárnak is szólt. A belső lakosztályban, a nagyterem mögött a ki­rálynő nyugtalanul és rosszkedvűen hall­gatta Kaunitzot, aki Frigyes császár és Katalin cárnő ajánlatáról, Lengyelország felosztásáról beszélt. Megzavarta s fel­­háborította a védtelen és ártatlan nem­zet kirablásának terve, amikor nemrégen még a lengyelek védelmével dicseked­tek. — Inkább lássanak gyengének és véd­telennek! — válaszotta Kaunitz érvelé­seire elbántóan és szomorúan, mert tudta, hogy fiának és uralkodó társának hatalmi álmaival szemben tehetetlen. — Nin­cs még hír Judit hercegnőről? — fordult a szőke Anna grófnő felé. Az udvarhölgyek karéja, amely mint valami állandóan forgatott, nyitott legyező, hul­lámzott előre és hátra, suhogva összébb zárult. A tornyos fejdíszek egymáshoz értek és sustorogva áradt szét a halk ne­vetés, mintha valaki végigcsiklandozta volna a dámákat. — Biztosan a gyerekek, felség! — bó­kolt szertartásosan a grófnő. — A her­cegné maga foglalkozik mindegyikkel... — Talán orrvérzést kapott Ádám her­ceg! — hajolt meg a fiúsán vidám és me­rész Erdődy comtesse. — Azért késik... — Küldjenek valakit érte! — intett Kaunitz felé. Elhatározta, hogy megbün­teti Judit hercegnőt. Nem lesz kegy­vesz­tés, amit mondani fog, de mégis a nyil­vánosság előtt figyelmezteti a pompás és szigorú spanyol Habsburg-etikettre. A zsongás, megdermedt, a kisteremben, senki sem mert beszélni, ítélet előtt .20- *!* GINGER MIKLÓS 1880—1938. Ötvennyolc éves korában, őszen, rok­kantan, betegen, hosszú évek óta ás­kálódó, gyilkos kórral a szivében, meg­halt — egy gyermek, akinek a lelke olyan tiszta és fehér volt, hogy csodá­jára jártak volna az emberek, ha job­ban ismerték volna és ráértek volna csodájára járni. Meghalt Griger Miklós olyan frissen, fiatalon, romlatlanul és változatlanul, ahogyan három évtized­del ezelőtt vállalta Isten szolgálatának nagy és nehéz keresztjét és megkezdte harcát az elhanyagolt, pusztulásnak indult szegény magyar nép sorsának jobbrafordulásáért. Pillanatig sem tá­vozott el a közéletből és fenékig kivette a részét azokból a megpróbáltatások­ból, amelyek ez idő alatt a magyarságra záporoztak. Voltak személyi sikerei és fájdalmas bukásai, volt sok ellensége és még több fanatikus híve, volt boldog és végzetesen elkeseredett, de a lelke, a hite, a rajongása mindig, minden körülmények között, megőrizte azt a vonzó és pótolhatatlan bimport, amely csak a gyermek érintetlen lelkét éke­síti. Mindenki más, aki részt vett a köz­életi harcokban, idővel könyörtelenül elkérgesedik, viseli a sebek nyomát, amelyeket a közéleti csatározásokban kapott. Griger megmaradt annak, aki volt, az évek csak a haját porozták be, szellemes, markáns arcára szántottak mély ráncokat és izmos vállát görbítet­ték meg, de nem bírtak a lelke fiatal­ságával. Ebben volt ő mindenekelőtt­ egyetlen a magyar közéletben, amint egyedül maradt valójában utolsó pil­lanatáig. Tót gyerek volt, származását mindig büszkén emlegette. Nagyobb, melegebb szeretettel senki sem beszélt az édes­anyjáról, akitől az első szavakat ta­nulta s akit minden istenáldott nap imáiba foglalt. — A nevem német, a származásom tót, merje mondani valaki, hogy nálam jobb magyar! Nagy magyar szemlélettel nézte a nemzet egységét, amelyből senki érde­meset nem engedetett kiszorítani. Va­lami sajátságos szempontból nézte, inkább érezte a nép fogalmát, amelyben nem tudott csak kormányzásra, fegyel­mezésre, államfenntartásra szoruló tö­meget látni. Szinte harciasan azonosí­totta magát mindig vele. Tűzbe jött, ha vélt vagy tényleges igazságtalan­ságot látott. A „nép“, a „szegénység“, az „üldözöttek és elnyomottak“ vé­delme, a kifejezések, amelyek olyan könnyen válnak a demagógiát harso­­názó frázisokká, ■—. Grigernél a politi­kai agitáció világítórakétái voltak, amelyek sohasem váltak az ember, a politikus, méltatlan eszközeivé. Csor­dultig volt a szive szeretettel, fizikai és lelki fájdalommal s amikor szíve elvitte erről a szeretetlenséggel teli világról, olyan tisztán szállott fel a magasságos egekbe, amilyen n­ófehér lehet e­gy gyermek, aki még em­beri gyöngeségeit is a szeretet­ből építtette. Még emlékezünk arra az első, fi­tyer­­met keltő beszédére, amelyet " közel harminc évvel ezelőtt mondott el a Katolikus Népszö­vetségben: új haltig volt, új megvilágítása régi bajoknak " és elhanyagolt kérdéseknek. Akkor­­ vette észre a magyar nép elhanyagolt­ságát, amikor a „nép“ még alig szaba­dult ki a népszínművek megtévesztő világításának fényköréből, vagy ott vergődött, mint kísérleti nyúl, egy ide­gen és gonoszul tendenciózus propa­ganda hálójában. Az igazi népet meglátni, megérteni és átérezni, akkor még nem volt divatos dolog, annál kevésbé meglátni a gyorsan letörölt, szégyenkezve titkolt könnyeket és vá­gyakat, amelyek a fájdalomtól elhomá­­lyosult szemek mögött égtek. Giiger a­­ nép alatt nem értett sohasem osztályt, / hanem egyetemességükben és minden* / problémájukban azokat, akik méltat­­/ lanul megalázva, az emberi méltóság­­ színvonaláról letaszítva, értetlenségtől megbántva élnek. Nem volt demagóg, pedig minden feltétele meg volt adva szónoki képességeinek színességében, érdeklődésének körében, hogy a szen­vedés árjától elsodorva, végül is az legyen. Soha nagyobb igazságtalansá­got nem szegeztek az ő egyéniségével szembe, mint amikor az elhagyatott szegényekért egész mellel kiálló em­ber, közéleti pályájának minden erköl­csi erőtartalékával kiállt a királyi jogok mellett s akkor vágták szemébe, hogy: „vörös pap“, akit ki kell irtani a politika arénájából. Joggal érezhette magát üldözöttnek, de neki nem ez, hanem az üldözött igazság, az üldözött gondolattal együtt a nagy magyar jö­vendő sorsa fájt. A szívét ez a fájdalom emésztette, de ez a fájdalom tartotta kötést. Vissza szeretett volna szaladni, hogy újra megcsókolja a fiát, de a férje ismét kiszólt a másik szobából. A szoba­lány nedves ronggyal próbálta eltün­tetni a szappan és a vér nyomait, de erre már nem maradt idő. Hohenlohe Waldenburg Schillin­gsfürst Albert ural­kodó herceget és feleségét, báró Reviczky Juditot várta a Hofburg és Mária Teré­zia, a császárnő. Lapunk mai száma 16 fillér

Next