Nemzeti Ujság, 1938. szeptember (20. évfolyam, 196-220. szám)

1938-09-01 / 196. szám

í­t­­. v Kantonokra osztják Csehországot Időjárás: «1---------------------------------- — ~~ _ — — — —| Henderson Várható idő jó- nem vitt tevetet rás a követ- - . ___________________JC — ^ C ham tente intői néZgV nóUnSára: nomdrTkormáig Mérsékelt szél. i tÉIJ IVh AW §§W| mm H B I 1 Ml W uj iskolán ende­sok helyen eső* I ^ ^ líra Sm m ’ 9 H B 8­­­lete — Runciman zivatar, a hő- ■ ” tt «gr ffa ,lirf Ili M ■ I IW M lord szonga ima­mérséklet f­ok­o­­­san tárgyal­a­atosan^csök XX. évfolyam, 196. szám 4 CSÜTÖRTÖK 4 Budapest 1938 szeptember 1 * * ’‘kérdés,ben ° * Báró Wlassics Gyula államtitkár lett a színészkamarát előkészítő bizottság­ mi­­niszteri biztosa Eckhart Ferenc és Hankiss János professzor tartottak elő­adást a zürichi történelemtudományi értekezleten Tatár István főtitkár vezeti a párisi Európa-bajnokságokra induló magyar atlétákat ÁLHÍREK ALKONYA A tisztességes hírszolgálat döbben meg elsősorban azon a szószátyár-lavi­nán, ami az utóbbi napokban, ki tudja, milyen sötét odúkból indult rövid életű, de annál károsabbnak szánt útjára, hogy zavart és nyugtalanságot kelt­sen. Ha nyugodt békeidőket élnénk, egy kézlegyintéssel intéznénk el ezeket a vénasszonyos suttogásokat. Ma azon­ban akármilyen gyermekes és nevet­séges butaságok is indulnak neki néha kérész­ életüknek, olyan felelősség nyug­szik nemcsak a magyar sajtó, de min­den egyes ember vállain, hogy utálat­tal kell leráznia magáról minden fele­lőtlen fecsegést. Az ország közepén van egy valódi reform-korszaknak. Körü­löttünk nagy események készülnek. A világháború óta ilyen feszültségben nem égett Európa, mert felszakadtak a sebek és kuruzslószerekkel többé nem lehet betapasztani azokat. De ide­haza is az ország egész erejére van szükség. Szemünk fénye, a magyar hadsereg most veszi át ismét azt a sze­repet, amelytől évtizedeken keresztül megrabolták. A magyar kormány kül­földön életbevágóan fontos tárgyaláso­kat folytatott. Még alig néhány nap választ el bennünket a kormányzó és államférfiaink németországi útjától és a bledi konferenciától. A kormányzat pedig idehaza a nagy tervek megvaló­sításának előestéjén áll. Napokig tartó minisztertanácsokon a legapróbb rész­letekig tárgyalták le az életbevágóan fontos kérdésekat. Mindenki érzi, a magyar nemzet is nagy erőfeszítésre készül s kell, hogy belsőleg-külsőleg erős ország, nyugodt nép és harmonikus légkör védelmezzen bennünket az idők viharaival szemben. Minden kimondott szónak fokozott jelentősége és felelős­sége van ilyen időkben, mert a leg­kisebb izgalom, amely végigludbőrözik a közvélemény hátán, bármilyen gyer­mekes, vagy nevetséges híresztelés is legyen az — a nemzet rovására megy. Éppen ezért kell felemelnünk szavun­kat bizonyos sunyi és buta suttogások­kal szemben. Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar közvélemény semmiféle kit­­csinyvetéseknek nem ül fel; azt is tud­juk, hogy egy egész másfajta izgalom él az emberekben, mint ahogy ezek a megfoghatatlan politikai vénasszonyok szeretnék. Az ország érzi, hogy nagy események következnek s most nem lehet játszani a szavakkal. De éppen ezért kell beszélnünk ezekről a sötét­ben bujkáló urakról, akik villamoson, autóbuszon, kávéházban a „Hallot­tad?“... — felkiáltással kezdik meg agyszüleményeik terjesztgetését. Ezek a bőrükbe nem férők két részre oszthatók. Az egyiken nem csodálkozunk. Nem csodálkozunk azon, hogy egy olyan párt lapjainak ha­sábjain jelennek meg, kormányvál­ságról riogató célzások, miniszterek távozásáról, jövés - menéséről szóló fantasztikus híresztelések, amelynek mozgalmáról a Kúria jogerős ítélettel állapította meg a felforgató szándékot. Csak azt adják, mi lényegük. Minden zavar, minden, még oly átlátszóan gyermekes és hamis beállítás is csak az ő malmukra hajtaná a vizet, mert a pozitív munka, a nagy tervek s a nyugalom létalapjuktól — az izgatás­­t - í­­ a­j­u oh-­t. A másik csoporton a kávéházak ismert népsége és ama könnyen hívők tartoznak, kiknek lelki szerkezete nem hipja el azt az egészsé­ges feszültséget, amiyen m­ost az egész magyarság keresztülmegy. Ezek a tele­fonálók, érdeklődők, kérdezősködők, ezek azok, akik a „legilletékesebb he­lyek“ segédfogalmazója feleségének nagyanyjától, vagy annak barátnőjétől hallottak nyolcadkézből valamit. Ugyan­ebbe a csoportba tartoznak azok a hivatásos beteg lelkek, akik nem bír­ják ki, hogy délután, vagy este törzs­asztalukhoz ne szállítsanak valami­lyen intim értesülést, de leginkább politikai pikantériát, amit az újságok „persze“ nem írnak meg. A közvéle­mény erélyes fellépése az egyetlen, amely véget vethet mindezeknek az ü­zelmeknek. A magyar nép túlnyomó többsége egészséges, nyugodt, békés, munkára vágyó emberekből áll, akik­nek sem idejük, sem kedvük nincs hozzá, hogy állítólagos értesülésekre és álhirekre bízzák életüket és munká­jukat. A magyar föld túlnyomó több­ségének nem is érdeke semmiféle fan­tasztikusan felfújt híráradat, mert a dolgozó tömegek dolgozni akarnak s életüket nem igazítják szállongó hir­­legyek zümmögésének erősségéhez vagy gyengeségéhez. Ezek a tömegek nem látnak mást, mint azt, hogy az ország vezetése minden alkotmányos tényező és a közvélemény bizalmából olyan kormányzat kezébe van letéve, amely keresztül is fogja vinni a meghirdetett terveket. Az ország óriási többsége nemcsak megnyugvással, de örömmel látja Imrédy Bélát, azt a férfiút az élen, aki a kormányzó vezérlete alatt új utakra viszi előre nemzetét. Tudás,­­ energia, európai látókör és elsősorban szilárd keresztény meggyőződés a jel­lemzői ennek a férfinak. Nagyon jól látják a zavarosban halá­xok, épp úgy, mint a kávéházakban sü­dörgő elemek, hogy kivel van dolguk ezért folya­modnak olyan trükkök sorozatához, amely máris visszafelé sű­­t el. A zson­glőr-mutatványokhoz mindenekelőtt te­hetség kell. Ezt tudja minden gyerek. Ezért csodálja a bűvészt. Amin ezek, a talmi ügyeskedők máris megbuktak, az, hogy ügyefogyott híreszteléseiknél FOGYÓKÚRA Még nem is volt tiz óra s fejét kezébe támasztva, lesántult munkakedvvel, bá­gyadtan ült az asztala mellett. Agyában enyhe nyomást érzett s olykor átszólt a gömböc-Bözeihez: melyik fülem cseng? — mert zúgott a füle is, csak nem tudott róla. Szerencsétlen Lajos — máskép Bus­­képy Lovag, akit tulajdonképpen Sze­­rentsés Lajosnak hívtak s csak a hiva­tali humor keresztelte át — csámpás ceruzáját nyálazva, nyikorgó hangján az uzsonna iránt érdeklődött: — Mi lesz, könyörgöm? — Lajos, Lajos, milyen nap van ma! — nem állhatta, hogy ne szóljon — pá­ros, vagy páratlan? —­ Páros, könyörgöm- Félliter a pasz­­terbül, igenis, és Szerencsétlen Flótás — néha így is hívták — szégyenkezve fir­kált a kimustrált fuvarlevél hátára. — Kannából, Lajos! Kannából! —meg kellett feddenie — mikor fogja már meg­­tanulni? Hiszen olyan egyszerű: páros napon tej, páratlan napon kakaó. Olyan nagy tudomány ez? — Minek hozat kannát? — érdeklődik a szomszédja — mért nem pasztőrö­­zöttet? Folyékonyan füllent, kapásból. — A kannatejben kevesebb a zsírtar­­talom ... Csak nem fogja megmondani, hogy az egyensúly miatt, mert amennyivel drágább ma a kakaó, holnap majd any­­nyival olcsóbb a kannatej ... kinek mi köze hozzá ... — Egészen elfogy igy, Vilmácska — tréfálj, a szomszéd, aki rendesen húsfé­lét hozatott tizórára —, egy szép napon nem marad magából semmi! _ — Nem olyan veszélyes — intézte el, közhellyel s margában lenézte cseppet: férfi nem tud lemondani ... Mi vagyunk a hősök — áltatta vagy vigasztalta ma­gát s a munkája fölé hajolt. De ahogy felpillantott néha s látta, egészséges fo­gaival amaz hogyan harapja a sonkás­zsemlyét, megint csak az előbbi meg­jegyzésre kellett gondolnia s ok nélkül bosszankodott magában: próbálnád csak! ... ahogy én ... már hetedik hete! ... ki se bírnád! É­s lehetett is benne valami. Felkelt, a fele tejet kiöntötte. Lassan, tessék-lássék kortyolgatta, noha úgy érezte, meg tudná inni az egészet is, egy hajtásra s amit meghagyott az üvegben délutánra — mert hiszen túl­órázott, hála istennek —, elhelyezte a vízvezeték csészéjében s óvatosan vizet permeteztetett rá a csapból. — Meghűli a gyomrát, Vilmácska — figyelmeztette Ronkászsemlyés Tibor tele­­szájjal. — Mindig csak ezek a hideg ita­lok ... mitől jó az? Igazán nagyon lefogytál már drágám — gömböc­ Bözsi is beleszólt, lehet, csak irigységből — eddig... nem mondom... de most már nyugodtan abbahagyhat­nád. Legyint, mint aki ügyet sem vet az egészre, akárha mondaná: jó, jó, hagy­jatok, tudom, mit cselekszem. S úgy is volt bizonyára. — Lyukas a cipőm talpa, fiacskám —, selypíti anyja aggódva. — Meg kell csi­náltatni, mamuska! — mert ugy­e, mit felelhetne most?­ — Megint máskor: mióta ez az egy fogam is kitört, nem bírok rágni itt ii... a jobb oldalon... — Vállat ránt: mért nem megy a fogor­voshoz, mamuska? — Hát mehetek, édes fiam? — s megér mindent, megér a bol­dog reménység, ami felcsillan a kedves öreg szemekben; akár hólyagos, ócska tükör, úgyis olyanok már. — Mivel rontja a szemét, mamuska? — Anyja felnéz rá, télike-virágszín szemében szé­gyenkezés. — fázós vagyok már, gyere­kem... valami kacabát eszkábálnék össze, hogy legyen reggelre, mikor fel­kelek... akkor fázok leginkább... — Ebből a maradékból? Nem ér ez semmit, mamuska! Hát... nem lesz olyan jó, mint a Matildé, de tán megteszi azért... — Mert, a Matildé milyen? — s már tudja is, mi lesz a vége. — A Matildé? Puha gyapjúból van, vállhoz simul... Maga kötötte... én is tudnám... elma­gyarázta ... husz-huszonkét deka gyapjú­­fánál kellene csak... — Holnap vegye meg anyám — s előkotorja a pénzt máris — ne rontsa a szemét ezzel a hul­ladékkal, ni. — Igaz —, mondta egy nap, mert oko­sabbat nem tudott kitalálni — mától különmunkát kaptam. Benn is ebédelek a menzán, olcsón, nem érdemes haza­jönni. Idő, villamos... Rám hát ne szá­mítson ezután, csak magának főzzön ebédet. Anyja örvend is, nem is és bizalmat­lan, mint minden anya, aki m­i tudja egyelőre, mi jó származhat valami szo­katlan dologból. — És estére?... vacsorára mit készít­sek neked? . Vállalván. — Amit szokott —, de nyel egyet, mi­előtt mondaná — kávét... vagy vajas­kenyeret ... ami van... Nem, nem tehet mást, igazán, úgy érzi. Anyjától nem tagadhat, meg semmit és valahonnan csak elő kell teremtenie a rá valót. „Intelligens ember csak a gyom­rán takarékoskodhat“, meg: „úgyis a karcsú a divat“ — szólamokkal táplál­koznék most, de hamar rájön, a szólam mindenre jó, éppen csak éhségcsillapító­nak nem. Fütyül a gyomor a szóla­mokra. — Mi volt az ebéd máma? — anyja megkérdi mindennap s kapásból mesél valami kitalált ételsort. Az öregasszony elfintorítja az arcát S megrázkódik. — Nem valami jól főzhetnek azon a ti IRTA: FERTSEK FERENC Lapunk mai száma 16 fillér

Next