Nemzeti Ujság, 1939. február (21. évfolyam, 26-48. szám)
1939-02-01 / 26. szám
Chamberlain válaszolt Hitler beszédére 11 NEMZETI uJSSfím **olvadáspontot XXI. évfolyam, 26. szám + SZERDA + Budapest, 1939 február 1ságáról^ Lord Chatfield lett az új angol haderőfejlesztési miniszter Tamássy Árpád, Przemysl hős védője elhunyt Magassy Dénes igazságügyi államtitkár lett Mécs Lászlót a Kisfaludy Társaság rendes tagjává választották Nemzet és középosztály Az Országos Kaszinógyűlésén Vladár Gábor, a magyar bírói kar egyik legmagasabb rangú tagja, a magyar jogászi életnek szerepben és hatásban egyik legkimagaslóbb rangú egyénisége, a magyar jogfejlődésnek egyik legkitűnőbb ismerője és munkálója, olyan témára figyelmeztette a magyar közvéleményt, amely egyre kevésbbéemlegetett, de egyre fontosabb: a középosztály szerepének fontosságára a nemzet életében, sőt az összes nemzetek életében. A téma csak az első pillanatra elvont, azonban alighogy hozzáérünk, elméleti megállapításai mögöt egyszerre csak elkezd vérezni az eleven valóság s a magyar élet egyik legnagyobb problémája. A beszéd egyik passzusa felvillantatja a középosztály szerepét az európai nemzetek életében: az erős, egészséges középosztály nagy jelentőségét a nemzet élete szempontjából nem lehet kétségbe vonni; abban, hogy Franciaország a forradalomig jutott, nagy része van annak, hogy az elgyengült nemesség már nem, az éledő burzsoázia még nem tudta mérsékelni az abszolutisztikus királyság túlkapásait, Olaszország és Németország évszázadokon keresztül nem tudott eljutni az egyetemes nemzeti öntudatig, mert nem volt olyan középosztálya, amelyik a hűbéri és a városi széttagoltságból az egyetemes nemzeti gondolatig fel tudott volna emelkedni! Igen, aki megírja az újkori Európa történetét, a felemelkedő polgárság élettörténetét írja meg, amelyben különösen a XIX. század, a polgárság nagy százada, a Napóleon utáni idők Európájában egészen a világháborúig a középosztályoké a nemzetek életében a szellemi vezetés, a politika irányítása, a gazdasági hatalom, Európa minden nemzetének élete a középosztály élete és vezető szerepe körül kristályosodik fel. A nemzetek keretén belül a feltagolt, nem egyszer egymással ellentétben álló társadalmi osztályok között és felett a k középosztály az, amelyben a nemzet egységgé tudósodik. — Mennyire élő és szerves funkció ez! — hirdeti a magyar középosztály legelőkelőbb társadalmi alakulatában elcsingzott beszéd. Élő és szerves funkció, nem mesterséges és nem törékeny, nem csinált, hanem természetes és fejlődésre képes, a nemzet természetes tagozódásában gyökeredzik, tehát nem kizárólagos. Nincs olyan átalakulás, amely maradandó lehetne, ha eszméit, eszméinek hordozását, azok szakadatlan megvalósítását, továbbépülésüket nem egy egységes és erős középosztályra építi, sőt még az államhatalom teljes szerkezetét felfokozott mértékben birtokló totalitárius irányzatok sorsa is az elmúlás, ha nem tudja eszméit erős és egészséges középosztály számára szeretet tárgyává, tudatos érzéssé, akarássá tenni! Sőt éppen a középosztály és az egypártrendszer közt van szerves ellentmondás; az egypártrendszer az, jogosulatlanul, illetéktelenül és alkalmasság nélkül ki kívánja magának sajátítani azt, aminek hordozására a középosztály jogosult, a nemzet egységesítését, problémáinak egységes és szerves, funkciókeretben való élményét és megoldását! Várjon mit mondanak mindezekhez az elméleti tényekhez a magyar valóság tényei? Mennyit töprengett a magyar flar' CHK 1 maxiik Rend problémáján Szekfű utána a gondolkodóknak egy egész nemzedéke. Ezek a töprengések rávilágítottak azokra a fejlődési válságokra, amelyeken a magyar középrendnek át kellett magát küzdenie. De ki merné azt állítani, hogy a magyarság történelmi eredetű középosztályából hiányzott volna a középosztályfeladat erkölcsi lényege, az a törekvés, hogy benne különböző társadalmi osztályokból és különböző foglalkozási ágakból származó, de egylelkű, művelt, kényes erkölcsi felfogású, hazafias gondolkodású magyarok az egységes nemzet élményének füzében egybeolvadjanak? A tárgyilagos ítéletnek el kell ismernie, hogy a magyarság társadalmi fejlődésének egész folyamán az utolsó háromnegyedszázad alatt a magyar középosztály legjobb rétegei valósították meg ennek az egységgé való összeolvadásnak legkülönb csodáját s főképp és mindenekelőtt el kell ismerni azt, hogy még ma is, „ebben a forrongó korszakban“ is: a középosztály éli mindazt, ami ebben a nemzetben közös, a középosztály sugározza annyi széttagoltság felett az egységesítés szellemét. Nincs a mai magyar életnek problémája, amellyel szembe ne tudna és ne kívánna nézni és szembe ne nézettvolna,a középosztály vetette fel és tárgyalja a falu válságait, foglal állást a kor kérdéseivel szemben, figyeli Európát éppúgy, mint a magyar tájakat s erkölcsi hagyományok és a nemzet történetének súlyvonala szerint kívánja irányító elhatározásait meghozni. Ez természetesen csak távlati kép, azonban az erkölcsi valóság képe. Súlyosan tévedne az, aki másképp akarná megítélni az igazi magyar középrend szerepet. Azonban ugyanúgy tévedne az, aki azt hinné, hogy a magyar középrendnek ez a minden mást felülmúló jelentőségű TALÁLKOZÁS Néhány éve volt, amikor még gyakrabban hazalátogathattam Erdélybe, így mondom: haza. Mert hiába élek tőle távol a nagyváros forgatagában, mindig örökös emigrációban érzem magam. S az új környezet, amelybe már elég korán átültetődtem: a pesti aszfalt — hiába — nem tudott tökéletesen magához vonzani. Legfeljebb keserű szatíra buggyant ki a szájamon, ha róla beszéltem. Abban a kedves, ódon „kincses“ városban barangoltam éppen, amely összefüggött az indulás éveinek romantikus bájával. Az öröm és a szomorúság elegyes borongásában róttam végig a régi, ismerős utcákat, jólesően fedezve fel az egykori színekből és izekből azt, ami még megmaradt és keresve azt, ami elmúlt. Lám, a megbámult falu, párkányzata ősi Szent Mihály-templom szomszédságában ott járt Fadrusz bronz remeke, a fenséges Mátyás-szobor és amott a Deák Ferenc utca sarkán nyújtózó régi palota, talán első pillantásra alig észrevehető emléktábla már megkopott aranyozású betűivel hirdeti Bem 1848-as karácsonyi bevonulását... Napfényes dél volt, s ahogy állottam a járdaszélen, meg-megbökve néha a vidáman tereferélő sétálóktól, azt éreztem, hogy hirtelen kéz nehezedik a vállamra. Izmos férfitenyér volt. Szinte megdermedtem a torkomba szűkülő érzéstől és egyetlen pillanat tört része alatt végigvillant vibráló tekintetem előtt egy lidércnyomásos hosszú film. Ilyeneket álmodtam és gyakran álmodom is. Otthon vagyok, elveszett az útlevelem és hasonló... Beidegződés. Talán a gyermekkorban hallott negyvennyolcas események hatása ez az ösztönös félelem, vagy esetleg a menekülés és megszállás megrázó napjaiét! Riadtan fordultam hátra, s amit láttam, az sem nyugtatott meg rögtön. Nyúlánk, fiatal férfi állott előttem — ro RTA: MIHÁLY LÁSZLÓ mán tiszti egyenruhában. Rosszat azonban nem akarhatott, mert reám mosolygott. Barátságosan, úgy ahogy csak régen látott jó ismerősök szoktak. — Kérem, kapitány úr — kezdtem zavarodottan románul, a tiszt azonban meg sem várta, amíg befejezem mondókámat, hanem még nagyobb meglepetésemre kezét nyújtotta: — Szervusz, hát nem ismersz meg?! Aurél vagyok!... A hallott név régi dolgok bepókhálósodott emlékeit kavarta fel bennem a múltból. S most fordított változata játszódott le a szürke bábból színes pillangóvá való válásnak. A szürke burokból hímporos szárnyú pillangó röppen ki, most ellenben a csillogó, elegáns uniformis hámlik le, hogy alatta meglássam azt a régi kis fiút, a román szolgabíró kisfiát, aki pajkos elevenségében mindig elnyűtte cipőit, elrongyolta ruháját és maszatosan a legcsinosabb öltözetében is állandó heccelődésünk tárgya volt. Aurél... Úgy emlékeztem rá, mintha csak tegnap váltunk volna el. Különös és új világot jelentett számomra az a kis mezővároska, ahol Aurélék laktak és ahol pap nagybátyámnál töltöttem elég hosszú időt. Idáig a székelyföldön csak magyar szót hallottam, el sem tudtam képzelni, hogy más nyelven beszélők is élnek nem is nagyon messze körülöttünk ... Ekkor láttam először azt a furcsa, számomra értelmetlenül hangzó beszédű, azonban jóindulatú, békés román paraszt népet. El-el nézegettem, amint levonultak a havasról a mócok öszvérháton eladni a vásáron túrót, vajat, vagy a faragott kádakat, csebreket. Valamikor színmagyar volt a festői szőlőhegyek eme termékeny tája is, de amikor én ott megismertem, már csak a múlt volt magyar. Aurélék természetesen magyarul beszéltek, hiszen az édesapja szolgabíró volt, azonban ott díszelgett a lakásukban a bizánci stílusukon, előtte a mindig égő meccsel ... Uriház volt az övéké, majdnem olyan, mint a mienk, de mégsem egészen. Én szerettem hozzájuk eljárogatni, mert szép könyveket kaptam olvasásra, aztán meg téli időben is volt felkötözött, megaezalódott szőlő a kamarájukban. Aurél édesanyja szép barnahajú, sötétszemű asszony volt és olyan szeretettel és kedvesen fogadott és kínálgatott, hogy édes fiát sem jobban. — De elmerültél magadban — ütött vállon ezúttal szemtől szembe Aurél —, látom, a régi maradtál. A nagybátyád mesélte, hogy szeretsz ábrándozni és ... verseket írsz ... De látom, hű is maradtál önmagadhoz. — Nagybátyám mondta? — élénkültem fel — hát még emlékszel reá? — Hogy ne emlékeznék? Mindenre emlékszem még ... Olyan büszkén mutogatta nekünk a te dolgaidat, amelyeket titokban elcsent a fiókodból ... De talán folytathatnánk valami barátságosabb helyen ... Remélem, nem kellemetlen neked — mosolygott pillanatnyi, önkéntelen hazódozásomon. — Én a régi maradtam. — Én is a régi ... Már bent ültünk az elegáns cukrászda terraszán, előttünk egy-egy kist pohárka édespálinka. — Ez sem olyan, mint amilyen a mienk volt — jegyezte meg, nyelvét csettintve Aurél —, emlékszel-e, milyen finomat csinált az édesanyám, de a te nagy - bátyád almáriumában is akadtabból a jóféle diókkerből, amiből egy szdíjzkodj jócskán felhajtottunk — itt vette el magát. — Te megúsztad pofon nélkül, de én!? De édesanyád is megkínált húsvétkor kivételesen a maga készítette a meggypálinkából ... „Ne félj fiacskám — mondotta —, most én pótolom az anyádat!“ De rég volt ... Hol van ott? — A regátban. Iliána a testvérnéném Lapunk mai száma 10 fillér