Nemzeti Ujság, 1939. március (21. évfolyam, 49-74. szám)

1939-03-01 / 49. szám

­ /WW­ r­e. / -3Q39 | " \ w­f " V­j M­egszökött Madridból a mgrtn -kormány Időjárás: ~~ - - — ~ ** — Jiit — Hzana Várható időjá­­rt­ö­zz­é­t­e­t­t­e le­vés a ft­övet* - _______ . .. .AS XZg mondását­ Boris *„%%% OVdns:HJBTI­M­TMim TTTOLffS Mérsékelt szél: 1%? «M ffffl M fiFf­ü­l HIB m Al W Ciano magas ki* Változó felhőzet, 1 lü M­­ ifi ^ fi fi Hl Wf tüntetést kapott Helyenként eső. A i§| ill * Sgll MsEr _ lü M IL HL JP «k­, a lengyel elnök* a hőmérséklet HnKflUV Jmim, *mm Átöl — Szocialista . méa tovább emel- _ _ __ _ kormány Bel* ftetik XXI. évfolyam, 49. szám 4 SZERDA 4 Budapest, 1939 március 1 ^ giumbgn Stoil C. Stoiloff követ vezette be a magyar rádió bolgár­ estjét Kenyeres Balázs professzor a halléi akadémia tagja lett Dr. Szmolenszky József a fővárosi szám­­szék h. igazgatója magy. kir. gazdasági főtanácsosi címet kapott Dr. Jajczay Jánost a Szent István Akadémia tagjává választották HOL IS KEZDŐDÖTT? Sokat beszélnek arról most és különös­képpen éppen a baloldali sajtó hasáb­jain, hol kezdődött, mint kezdődött a demagógia? Amint a fogalom görög megjelölése mutatja, valóban elég régen,­­­ még az athéni demokráciában. Azóta hol felerősödve, hol legyengülve, végig­kísérte az emberiséget a történelem kü­lönböző korszakain keresztül mind a mai napig. Mert, amíg lesznek mindenáron uralomra kerülni akarók és lesznek meg­próbált, szenvedő néprétegek, amelyek hisznek a hangzatos ígéreteknek, nem is valószínű, hogy valaha tökéletesen ki le­hessen irtani a közösségek életéből. Hogy minálunk mikor kezdődött, azért is vissza kellene menni legalább száz esz­tendőre,­­ hiszen a haza bölcse ellen is ez uszította szinte egész életén keresztül a tömegeket. Kezdve a híres zalai véres választáson, amikor a demagógia korte­sei teletüdővel énekelték, hogy: „Deák Ferenc, megélünk mi rend nélkül — Kell nekünk a szabadság, de rend nélkül!!" szinte az „öreg úr“ haláláig. Az azóta elmúlt, közel háromnegyed század pedig igazán kis megszakításokkal, újra meg újra demagógia-átokkal vert volt, hogy a tömegszenvedélyeket végül egy szé­gyenletes forradalom szennyes áradá­sába kergesse. De ennek keserű tanulsá­gai sem tudták kiirtani a magyar köz­életből a demagógiát. Igaz, hogy a leg­­utolsó pár évben a különböző nyilaspár­tok és mozgalmak külföldi példák és módszerek szorgalmas és szolgai másolá­sával szinte tökéletessé képezték ki ma­gukat ezen a téren. De azért az utolsó húsz esztendő legnagyobb részében a demagógiában mégis csak a baloldal, a radikális, polgári s a forradalmi marxista pártok vitték nálunk is a vezérszólamot. Történt pedig mindez részükről az ő de­mokráciájuk kivívása érdekében és a­z „elmaradt“ történelmi Magyarországgal szemben és az ellen. Még­pedig elsősor­ban és legfőképpen az általános, egyenlő és titkos választójogért, mert hi­szen ez volt az a harci jelszó, amely körül a baloldali politika az utolsó negyedszáza­don keresztül csoportosult és a maga demagógiájával rendszeresen izgatta a tömeget. Annál különösebb, hogy ennek a bal­oldali harcnak egyik vezető szócsövében, az egykor báró Kemény Zsigmond vezette újságban s azon a helyen, ahol valami­kor Deák híres húsvéti cikke jelent meg, nemrég éles támadás látott napvilágot — a demagógia és „az országot lejtőre vivő“ titkos választójog ellen! A liberális vezérorgánum olvasói nem kis meghök­kenéssel értesülhettek ebből a vezércikk­ből, hogy minden bajnak a titkos választójog törvénybe iktatása volt az oka, amelynek történelmi szükségszerű­ségét pedig ezeken a hasábokon évtizede­ken át kalapálták a jámbor magyarság fejébe. A cikk írója jeles és pallérozott elme, aki igen nagy elméleti tudással rendelkezik, de a gyakorlati politikában, amelytől már hosszabb idő óta el is vo­nult, nem jutott fontosabb vezető szerep­hez. Ezt nem szemrehányásképpen mond­juk, csak azt hisszük, hogy aki a feszült légkörű, lázas utolsó esztendők során nem élt benne a politika lüktető áramá­ban, az nem igen ítélheti meg az álla­m­­férfiak gyakorlati cselekedeteinek szük­ségességét és helyességét. A liberális lapban az ó-konzervatív publicista azt fejtegeti, hogy a dolog — már­mint a baj és a demagógia — „úgy kezdődött, hogy egy szép napon Darányi Kálmán előállt a közjogi reformokkal“. Elmondja, hogy ennek gócpontjában a titkos választójog állt, ez kavart föl mindent s ezzel indult meg „az utca győ­zelmes bevonulása az alkotmány sáncai közé“ és „az ország belpolitikája ezzel jutott lejtőre“. Nem tartoztunk Darányi Kálmán párt­hívei közé miniszterelnöksége idején. De mint a kor becsületes és tárgyilagos krónikásai, akik magunk is benne éltünk és verekedtünk ti­kai harcokban, meg kell, hogy imondju­k: ez a megálla­pítás a legteljeseb­b^ellentétben van a tényekkel, a hozzáfJ^WJ^t^vetkeztetések­­nek pedig éppen az e|j(Enkezője az igaz. Először is a titkos ujl­ztójogot, ame­lyet Darányi Kálmán Jre^e törvénybe iktatott, nem ő találtatjpll^^fehéz, terhes hagyatékként maradt rá ^Todjétöl, sőt elődeitől, mint a magf£?w*Mtözéletnek egyik megoldatlan és éppen ezért már túlságosan elüszkösödött kérd­á*. Az ál­talános titkos választói háború alatt királyi szó ígérte m­V TO a tör­vény, amely ez alapon kószált, ^közbe­jött események miatt elavatt^fnji előtt életbeléphetett volna. De megígéri, az általános titkos választójogot nem az utolsó Wekerle-kormány^Bpsó parlamenti megnyilatkozása is, niff^pe­­dig a gondolat nagy ellenségének, gróf Tisza Istvánnak kényszerű hozzájárulá­sával. A keresztény nemzeti újjászületés az­után a romjaiból újjáéledő állami éle­tet a szükségrendeleti jog elvi alapján éppen az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetésével kezdte meg. Igaz, hogy később a kormányok —­ jogos és komoly aggodalmak alapján, amely­­lyel éppen a szűnni nem akaró baloldali demagógia ellen akarták megvédeni a forradalmi megrázkódtatásokon átesett és a súlyos gazdasági helyzetben szen­vedő tömegeket — a választójogot meg­szorították és újra nyílttá tették. Az általános, titkos és egyenlő választójog és vele a demokratikus gondolat azon­ban már olyan erős volt, hogy nemcsak balfelől, hanem jobbfelől is egyre komo­lyabban, egyre határozottabban követel­ték. Gömbös Gyula pedig kormányra­­jutásakor kötelező ígéretet tett arra, hogy többé nem fog a lelkeken tiporni, hanem csak titkosan fog választani , megcsinálja a választójogi reformot. Amikor Gömbös ennek ellenére mégis újra nyíltan választatott, utána ismét ünnepélyesen megígérte a titkos válasz­tójogot, halála előtt pedig Sztranyavszky Sándorhoz intézett levelében egyenesen politikai örökségül hagyta következő AZ UTÓKOR kinizsi andor é­ s. Lamda Ottó és Szirom János egy vál­lalatnál dolgozott, a Papír- és Készpénz Intézetnél. Csakhogy Lamda Ottó igaz­gató volt, Szirom János pedig kettős könyvelő, ami lényeges különbség. Ezt idáig főként a könyvelő érezte, de az igazgató úrban is tudatossá vált abban a pillanatban, amikor átnézte az évvégi­­ üzleti jelentést. Lapozott, megelégedéssel­­ lapozott a vaskos könyvben, azután egy­szer hirtelen rámeredt az egyik oldalra és azt hitte, hogy menten megüti a guta.­­ — Hallatlan! Ez már mégis csak tűr­hetetlen! — sziszegte s csengetett. A titkár másodpercnyi pontossággal jelentkezett.­­ — Mondja, Tubák — kérdezte tőle az igazgató — átnézte maga ezeket az ira­tokat? — Igenis, tisztelettel. Mindent a leg-­­­nagyobb rendben találtam. — Nézze, fiam, én elhiszem, hogy maga lelkiismeretes, pontos ember, de én azt­­ is megtaláltam, amit maga nem vett észre. — Min­t, igazgató úr? — Mit? Ezt a vacakot, ezt a papírt, ni! — harsogta Lamda Ottó. — Mégis csak lehetetlen, hogy ilyesmi előfordulhat! Ha szokásom szerint nem nézem át a je­lentést és ha az elnök úr őexcellenciája szokása ellenére esetleg beletekint,­­ meg­találta volna ezt a szamárságot és ki nevet. Érti, röhög rajtam! Hogy kerül­hetett ez a szemét a főkönyvbe?! Az igazgató egészen kivörösödött a ha­ragtól. Kezében dühösen egy papírlapot lobogtatott és a titkár hiába nyújtogatta nyakát, nem tudta megállapítani, hogy mi a csuda lehet az. Valaki bent felejt­hette az iratok közt és most ilyen vesze­kedés lett belőle.­­ — Tessék, olvassa! — nyomta oda ide-­­­gesen titkára orra elé Lamda Ottó a­­ nagy vihart keltő papirost. A fiatalévi­ 11 bér kidülledt szemmel, düledezve bön­gészte át a legépelt Írás címét: Tavaszi dal, L. A.-nak mély hódolattal. Tovább nem jutott, mert a direktor el­kapta előle a papírt, így is tudta azon­ban, hogy miről van szó. Már megint ez a szerencsétlen Szirom csinált valami szamárságot. Nem elég, hogy pontatlan és álmodozó, mint aféle költő, akivel már eddig is sok bajuk volt, most még hozzá­jön ez is. És még ha csak egy vacak kis vers volna, de pont a... — Pont az én leányomat kell kiválasz­tania, hogy firkáljon neki?! — csattant fel újra az igazgató, mintha titkára gon­dolatát folytatta volna. — Lamda Andrea nem szorul rá egy ilyen fűzfa­poéta verseire! Az én lányomhoz senki se írjon dalt, se tavasszal, se télen! Mi­csoda pluszkvar vakmerőség?! Mondja meg a fráternek, hogy inkább a munká­jával foglalkozzék és hagyja békén a leányomat, mert repülni fog. Maga meg vigyázzon, Tudák, hogy még egyszer elő ne fordulhasson hasonló tapintatlanság. Kellemetlen számomra. — Igenis, igazgató úr — mondta a tit­kár. Most már emlékezett a dologra. Persze, a könyvet ő adta ki Sziromnak, hogy vezesse be a zárótételeket. Az a mafla meg benne hagyta a verset. Ré­mes! — Na megállj! — gondolta, amikor a párnázott ajtót becsukta maga után és kiment az irodába. Ott már ő rikoltott: — Hallja, Szirom!... A kis könyvelő remegve állt fel aszta­lától. II. A Pénzbálon mindenkinek feltűnt, hogy Szirom állandóan a Lamda-leánnyal fog­lalkozik. Kölcsönkért frakkjában, amely esetlenül állt vékony termetén, árnyék­ként kísérte a szép leányt, akit eleinte mulattatott a játék. Már eddig is kapott a halkszavú, ábrándos fiútól levélben ver­seket, amiket azonban nem mutatott meg apjának. Szórakoztatta a dolog, jólesett női hiúságának ez a romantikus rajongás­— Mondja, maga őszintén érzi mindazt, amit hozzám írt? — kérdezte a fiútól tánc közben, bűvösen tekintve a szemébe. — Őszintén érzem?! Ne gúnyoljon, drága Andrea kisasszony — dadogta a fiatalember. — Egyszerű életem éjszaká­jában maga az egyetlen fény, ami után kábultan megyek. Szeretném híressé, halhatatlanná tenni a maga nevét, sze­retném a világnak odakiáltani... — Pszt, csendesebben, itt ne kiabáljon — szorította meg kezét a leány. — Igazán szépek a versei, tetszenek nekem. Ekkor lekérték és továbbment. Lamda Andrea nem sokáig tűrte a fin­konok udvarlását. Kezdte bosszantani, hogy Szirom a legjobb táncosaitól elkéri, azok már nevetnek rajta, mindenképpen kellemetlenné válik az ügy. — Mama, kérlek — szólt oda egyik szü­netben az anyjának. — Szabadítsatok meg ettől az unalmas rajongótól. Terhemre van. Az anyja pár perc múlva odaintette magához a férjet. — Ottó. Szirommal valamit csinálni kell — súgta a legyezője mögött. — Andreát folyton molesztálja, tönkreteszi a mulatságát. — Nahát! — robbant ki az igazgató­ból­­, harag. — Ami sok, az sok. Gyorsan elindult és megkereste titká­rát. — Tubák, kérem, ezt a Sziromot tüstént távolítsa el! Rövidesen botrány lesz, ha szabadon hagyjuk garázdálkodni! Tubák elrohant és Szirom húsz perc múlva zakatoló, szédült aggyal már ment is haza. Elsején pedig csendesen lehelyezték­ a pécsi fiókhoz, hogy minél messzebb legyen az igazgató leányától. Előtte persze, alaposan megkapta a ma­gáét. — Vége mindennek! — sóhajtotta a szerencsétlen, amikor közölték vele a vi- Lapunk mai száma 10 fillér

Next