Nemzeti Ujság, 1943. november (25. évfolyam, 248-271. szám)

1943-11-13 / 257. szám

Játék és nemzeti (—b­l—) Lehet, hogy amit most halkan i­s szelíden kimondok, sokak ellenkezését és haragját fogja rám zúdítani. Mégis elkövetem a merészséget és nyilvánosan megvallom: nem tartom nemzeti szeren­csétlenségnek, hogy vasárnap tizenegy derék magyar labdarúgó vereséget szen­vedett a svéd válogatottakkal szemben. Sőt tovább megyek, az ország szempont­jából még különösebb jelentőséget sem tudok tulajdonítani annak, hogy a ma­gyar kapuba hétszer esett be a labda, a svédekébe pedig csak kétszer. Tagadha­tatlan,­­ szebb lett volna fordítva! • De végre is játékról van szó — igen, kérem, játékról és nem nemzeti ügyről — a já­tékban pedig sokszor váltakozhatik a szerencse a balesettel... Akármint van is, mindenesetre túlzásnak tartom, ahogy a magyar csapat bukását tárgyalják és bizony nem félek elárulni azt a vélemé­nyemet, hogy kissé elveti a sulykot az, aki futbal-Mohácsról beszél... Igenis, kérem, magyar lapban olvastam ezt a ki­fejezést és engem, bár a sportnak őszinte tisztelője vagyok, éppen magyar érzésem­ben sértett, hogy egy futbal-mérkőzést akár tréfás értelemben is, a hősvértől pirosult gyásztérrel lehessen összehason­lítani. Mondom, tisztelem és értékelem a spor­tot és elismerem a nemzet életében való jelentőségét is. Ha azonban egész őszinte akarok lenni,­­nem titkolhatom, hogy egyetértek a cserkészet néhai alapítójá­val, Baden-Powellel, aki azt mondotta, nem érti, miért neveznek sportnak olyan játékot, ahol hatvanezer ember néz és rá huszonkét ember rugdalja a labdát! Azt mindenki tudja, hogy a futbal ma talán a legnépszerűbb tömegmulatság. De sport? ... Ha a régi római cirkuszok gladiátori játékait sportnak tartja valaki, akkor annak nevezheti a professzionista­­futbalt is. Az én szerény véleményem szerint azonban a legjobb esetben az amatőr­ labdarúgás érdemelheti meg csak a sport elnevezést. Nálunk pedig a professzionista fut­­balt sokan szeretik úgy feltüntetni, mint fontos nemzeti ügyet, amelynek ilyen vagy olyan nagy szerepe van a nemzet­közi életben és Magyarországnak a világ előtt való megbecsülésében. Ez az a fel­fogás, amit a legnagyobb tisztelettel, de a legszigorúbb határozottsággal vissza­­kell utasítani. Az amatőr sportnak kétségtelen jellem­­alakító és testnevelő hatásától eltekintve, korunkban is megvan a maga nemzetközi jelentősége, bár talán túlzás, ha hatá­sát egy nemzet szellemi kiválóságainak világhírével és tekintélyével akarják ösz­­szehasonlítani... De igenis, mikor a ma­a­gyar kard győzelmesen suhogott az olympiászokon vagy európai viadalokon, amikor egy-egy kiváló amatőr­ úszónk, birkózónk vagy ökölvívónk világbajnok­ságot szerzett, ebben volt nemzeti dicső­ség. Nemcsak a külsőségek miatt, hogy nemzetközi közönség előtt árbocra röpült fel a magyar lobogó és tízezrek állva hallgatták a magyar Himnuszt. Nem, eb­ben a nemes magyar sportszellemnek diadalát lehetett látni valóban, a ma­gyarság lelki és testi tulajdonságainak győzelmes erőpróbáját, amelynek a nem­zeti önérzet szempontjából is és a ma­gyar propaganda szempontjából is meg­volt a kellő értéke A magam részéről ugyan erősen hajlok a felé a felfogás felé, hogy egy nemzet testnevelési, kultúrájában nem a rekor­dok és nem az egyes legjobbak kiemelke­dése a fontos, hanem az a hatás, amellyel a szellemi és erkölcsi nevelést az ifjúság fejlődésében kiegészíti. • Mégis az ama­tőrsport, mint az érdektelen és önzetlen erő és akaratkif­ej­lésnek minden próbája, szép és tiszteletreméltó. Ne vegye azonban rossz néven tőlem senki és ne is értsen félre, professzionista sportolók, akik nemcsak annak, de rész­ben abból is élnek, s lehetnek igen de­rék úriemberek, de nem­­ lehetnek mint labdarúgók nemzeti hősök. Hogy a tö­megek ünneplik őket és rajonganak ér­tük, hogy ötvenezer ember tapsolja őket, ha győznek és szidja őket, ha vesztenek, ez nem jelent semmit. A népszerűség kü­lönben sem lehet fokmérője emberi tet­tek értékének. Mindennek megvan a maga értékrendje és bárhogy töröm is rajta a fejemet és bármennyi jóakarattal szeretném is meg­érteni az ellenkező felfogást, nem tudok változtatni azon a régi — és éppen­­ az igazi sportszellemből fakadó — meggyőző­désemen, hogy a professzionista labdarú­gás semmiféle vonatkozásában sem nem­zeti ügy ... Mert hogy a mai labdarúgó sportunk professzionista, ahhoz nem fér­het kétség. Professzionista — mert nem tekinthető amatőrnek annak tiszta és vi­lágos fogalma szerint. Újabba­n ugyan volt prób'51­6­'os tiszta amatőr labdarugó csapatok alakítására,­­ de ez a pár fehér holló nem számít. A játékosokat szer­ződtetik, sőt áldozatokkal egymástól el­szerződt­etik s azok a megújuló botrá­nyok, amelyek időnként egy-egy ügye­sebb labdarugó vagy egy-egy ügyetle­nebb egyesület közül kitörnek, eléggé bi­zonyítják, hogy labdarugó sportunk mi­lyen távol van az amatőrségtől. Én tudni­illik nem tudok amatőrnek tartani sem egyesületet, sem labdarugót, ha a játékos győzelem esetén pénzbeli jutalomban, úgynevezett prémiumban részesül, sőt ez a prémium a gólok szerint még emelke­dik is. Már pedig a lapok egész nyíltan tárgyalják, hogy a hivatásos labdarugó­egyesületek vezetői milyen prémium­­megállapodást kötöttek s hogy az úgyne­vezett amatőr-egyesületek vezetői ugyan­akkor miféle prémiumokat követelnek­­ a saját játékosaiknak A sportban tör­tént teljesítménynek bármiféle pénz­beli jutalmazása összeegyeztethetetlen az igazi amatőr szellemmel. Azt is nehezen lehet megérteni, hogyan vált hivatalosan és nemzetközileg elfogadott rendszerré — kizárólag a futbalsportban —, hogy hivatásos és nemhivatásos sportolók egy mérkőzésen akár együtt, akár egymással szemben szerepelhessenek ... Hiszen ez a sport egyetlen más ágazatában sem megengedett dolog. Mert például éppen a svéd-magyar mérkőzésen a magyar vá­logatott csapat tagjai úgy a hivatásosak, mint­ a nemhivatásosak fejenként 500 pengőt kerestek volna, — ha győznek! Ez pedig, ami nyíltan és cáfolatlanul meg­jelent a sajtóban, — kétségtelenül szem­ben áll az igazi amatőr szellemmel! Félreértés ne essék, a professzionizmus ezen a téren nem vétek és még csak nem is illetlen dolog, csak ... nem tekinthető másnak, mint annak, — ami: bizonyos foglalkozás hivatásos gyakorlásának!... De az sem tagadható talán mégsem, hogy van egy bizonyos etikai különbség a kö­zött, ha valaki a sportot amatőrként űzi és a között, — ha valaki professzionista­ként gyakorolja. Annak idején, mikor a testnevelésben és a labdarugósportban is a keresztény őrségváltást beharangozták, általában azt vártuk, hogy véglegesen tisztázzák ebben a sportágban a professzionizmus ügyét Szóval újjá­teremtik az igazi amatőr labdarugósportot és a magyar elmer ki­tüntetését csak azoknak engedik viselni, és viadalokban a nemzetközi sportéletben meghordozni, akik a tiszta és hamisítat­lan amatőrszellemet képviselik. Mert ha a labdarúgás nemzetközi kapcsolatainak megtartása érdekében a hivatásos és amatőr labdarúgók együttes szereplésén egyelőre nem is lehet változtatni, a ma­gyar címert talán mégsem kellene a professzionizmusra bízni nemzetközi via­dalokban. A csapat magyar voltát esetleg ruházattal is fel lehetne tüntetni. Akkor nem történhetik meg az a félreértés, hogy a sajtóban és közönségben egy-egy nermzetközi mérkőzés alkalmával a vere­séget nemzeti szerencsétlenségnek tün­tessék fel és — higgyék el! Sajnos, a várakozás hiábavaló volt. Meg­történtek bizonyos személyi változások, sőt annak személyében is változás történt, aki ezeket előzetesen végrehajtotta, a labdarúgó sportban azonban lényeges változás mégsem történt. Az, hogy a játékosok milyen rendszer szerint vívják mérkőzéseiket, bármennyire foglalkoz­tatja is a nyilvánosságot, az igazi sport­­szellem szempontjából lényegtelen. Angol rendszer vagy régi magyar futball vé­delem vagy rámenés, ezek játéktechnikai kérdések. Az azonban, hogy a nemzeti címert viselheti-e professzionista sportág,­­ egészen más dolog! Sokkal több! A rómaiak gladiátorai bátor emberek voltak és mint halálraszántak köszöntek fel a páholyokba, ahol szintén lelkesed­tek értük és esküdöztek rájuk aszerint, hogy ilyen vagy olyan szint viseltek. De a római sas a légiók, a katonák,­­ a hő­sök jelvénye volt!... A középkor harci játékain az igazi lovagi szellem képvise­lői sokszor vonultak fel a tornákra az or­szág címerével s ennek megtartása vagy elvesztése olyan nagy dolog volt, hogy az öreg Toldi előjött vénségének elvonult­ságából, hogy megmentse az idegentől... Igen... Toldi pajzsán vagy utódainak, a magyar amatőrvívóknak plasztronján bátran lehet viselni Magyarország címe­rét ... De hogy helyes-e, ha korunk nagy tömegm­ulatságának, a professzionista futbalnak viadalaira kölcsön adjuk, ab­ban én erősen kételkedem ... Mert ha győznek, az esetleg szép magyar siker, de nem nemzeti dicsőség, ha pedig elveszí­tik a mérkőzést, ez derék magyarok bal­esete,­­ de nem nemzeti szerencsétlen­ség! Hogy ebben szemben állok sok ember felfogásával, az bizonyos, de ezen az én egyéni véleményemen nem tudok változ­tatni. És tudom azt is, hogy nagyon sokan vannak, akik éppen úgy gondolkoznak, mint én. Ezek felfogásának kívántam hangot adni, mert szerencsé­ben túlzás­nak tartom azt, hogy e szörnyű háború kellős közepén, a nemzet történelmi pró­batétele idején, egy játékban történt saj­nálatos vereséget mint valami rendkívüli fontos eseményt és nemzeti jelentőségű ügyet tárgyaljanak. Annak idején, mikor még Budapesten divatos volt szépségversenyeket rendezni és azután a Miss Hungáriákat külföldi versenyszemlékre kiküldeni, — egy igen kiváló író -barátom igen hevesen vitatko­zott velem azon: helytelen, hogy elitélő­­leg lépünk fel a szépségversenyekkel és azok rendezőjével, a bugyogós de Wa­­leffe-el szemben, mert Miss Hungáriának győzelme rendkívüli hatással lehet a re­vízióra! ... Ezen ma bizonyosan mindenki nevet, de akkor komoly és előkelő társa­ságokban felnőtt, művelt urak és hölgyek hevesen vitatkoztak fölötte és Monsieur de Waleffe megnyerését rendkívüli nem­zeti ügynek hirdették! Bármily népsze­rűtlen volt is akkor a mi kiállásunk, meg­tettük. Ma is úgy érzem, hogy az idő és a dolognak azóta kiderült sok mellékkö­rülménye mégis csak minket igazolt. Ezért most is vállalom a népszerűtlen­ség veszélyét, — ami különben közíró számára esetleg kényszerű kötelességtel­­jesítés — hogy halkan és szelíden ki­mondjam- nem Muhipuszta, nem Mohács, nem Majtény, nem Világos és nem Trianon az a baleset,­ hogy a svéd csa­pattal szemben a magyar csapat csúfosan elveszítette a labdarúgó mérkőzést.. „ És nem, semmiképpen sem nemzeti ügy, hogy tizenegy szép szál fiatalember jól játszott-e vagy rosszul, ügyetlen volt-e a fedezetsor, vagy csak szerencsétlen, a szövetségi kapitány jól válogatott-e és helyesen tette-e, hogy felelősségét lemon­dással intézte el? ... Nem, ezek csak egy sportág belső ügyei, amelyeknek a ma­gyarság mai nagy gondjai között aligha­ lehet helyük. A vasárnapi tömegmulatság rosszul si­került, a kedvencek nem váltották be a reményeket és az idegen vendégeknek kellett — mindenesetre illett volna — tapsolni!... De akármiért történt is, meg­ítélésében tartsunk mértéket,, mert igenis hisszük és valljuk — feltéve, hogy egyál­talában szabad ebben az ügyben nagy nemzeti , szerencsétlenségek emlékezetét még így is idézni, — ha az ország ki­bírta és túlélte a lechmezei pusztulást, a mohi-pusztai vereséget, a mohácsi vészt, a majtényi és világosi fegyverletételt, és a trianoni katasztrófát, — majd csak ki­bírjuk azt is valahogy, a­hogy hét-kettőre elvesztettünk — azaz hogy egy magyam csapat elvesztett — egy nemzetközi labda­rúgó mérkőzést! NEMZETI ÚJSÁG 1943 november 13. Szombat 5 «WWMMMtMWIMIMMMMMMAAAMMyMMMMMMMWIMMIMMNMIMIMMaMMMMI fi főváros közgyűlése a fekete­piacról és a lakáskérdésről A főváros törvényhatósága közgyűlése no­vember 11-én, csüt­örtökön délután folytatta a székesfőváros 1944. évi költségvetésének részletes vitáját. Dr. Homonnay Tivadar főpolgár­mester el­nöki megnyitója után az ügyosztályveze­ő tanácsnokok válaszoltak a legutóbbi közgyű­lésen elhangzott felszólalásokra. Elfogadta a közgyűlés a X. és a XIII. ke­rületi új nemigondozók felállítása, továbbá a budai hegyvidék történeti emlékeinek ápo­lása és gondozása ügyében előterjesztett in­dítványokat is. Dr. Rosta János tanácsnok a közélelmezési fejezet tárgyalása során elmondott beszé­dekre válaszolva,­­ a feketepiac letörésével kapcsolatban jelentette, hogy úgy a kormány, mint a főváros, minden rendelkezésre áló eszközzel igyekeznek a feketepiac súlyos ki­hatású ártalmait megszün­etni. Úgy a polgár­­mester, mint a közellátási miniszter is tu­datában vannak az emberi kalóriaszükséglet kielégítésének fontosságával, s ennek megfe­lelően mindent elkövetnek hogy a fogyasztó­közönség részére azokat az élelmiszereket, amelyek különösen a dolgozó ember számára szükségesek, a megfelelő mennyiségben biz­tosítsák. A közgyűlés a bejelentéseket tudomásul vette, majd megkezdték a XIV., XV., XVI. és XVII. fejezet, továbbá a Segítőalap, a Nép­es családvédelmi alap, továbbá több más alap és végül a nagyüzemek költségvetésének rész­letes vitáját. A közgyűlés ezután a XV., ipari­ és keres­kedelmi fejezet tárgyalására tért át. Szakosíts Antal hozzászólása utá in Fülöp Gyula indít­ványozta, hogy a fővárosi tanoncotthonokba kizárólag csak kisipari és kiskereskedő tanon­­cokat vegyenek fel, h­a evárak építsenek külön tanoncotthonokat. Tóth József ka­tasztrófálisnak tartja a tanonchiányt és a helyzet javítása érdekében kérte a fővárost, hogy járjon el az illetékes hatóságoknál. Dr. Kartsoke Alajos arról beszélt, hogy mindent meg kell tenni, hogy a világégésből a magyar kereskedő- és iparososztály töret­lenül kerüljön ki. A XVI., gépészeti fejezethez elsőnek Ka­tona János szólt hozzá és méltatta a főváros kiváló mérnöktársadalmát, majd sürgette, hogy a háború után meginduló nagyszabású közmunkákat már most készítsék elő. Dr. Miklós Ferenc megállapította, hogy naponta többmillió liter forró thermálvíz folyik szét a forrásokból felhasználatlanul , a víz­ hasznosítását sürgette. A felépülő új központi városházát fűtsék a városháza ud­varán fúrandó forrás forró vizével. A Bel­városnak nincs gyógyfürdője és ezért az Új­városháza szuterén­ hely­iség­ében talán uszo­dát lehetne létesíteni, az épület tetején pedig napozót létesítsenek. Indítványozta, hogy a gyógyászati célokra fel nem használt forró vizet fordítsák megfelelő szerkezetekkel a lakóházak, főleg a közelben lévő fővárosi in­tézmények fűtésére. A XVII., lakásügyi fejezethez Bechtler Péter szólt hozzá és megállapította, hogy a katasztrofális lakáshiány enyhítésére meg­kezdett fővárosi kislakásépítkezések csiga­­lassúsággal haladnak előre. Wollisch Andor legnagyobb elismeréssel nyilatkozott a­ lakáshivatal vezető­jének és tisztviselői karának munkásságáról. Utána Nagy László is elismerés hangján­ nyilatkozott a lakáshivatal működéséről. Az olyan egyéntől, akinek két lakása van, feltétlenül el kell venni az egyiket. Hencz Lajos hangoztatta, hogy nem lenne szabad lakásokat műhely céljára felhasználni. Miklós Ferenc kérte, foglalkozzék a polgár­ . Ho5j.ej*t locals &tevens©js.5 A kincses sziget k re atree leire oda szerint óceán egyik *sh**yott salg­etén rejtetté* el & kalassok aaereet: kincseiket Its a legenda valóra­­ válik, mert Jlm a fiat!*! tenszered/ learalraa«­, hátborzong­atóan érdekli­kaz an dek fcösött meszenerel a térké­nt és ennek segítségével a­ kincseket; ks eseményekben gazdag­ nagyscerik kány* A KALAND KLASSZIKUSAI erx*pasefts ereat is* ? I nopffy 30 fillér Forrá» kiadó»

Next