Nemzetközi Szemle, 1967 (11. évfolyam, 1-12. szám)
1967-01-01 / 1. szám
E tíz esztendő folyamán került sor a csaknem 50 millió kommunistát tömörítő nemzetközi kommunista mozgalom két fontos értekezletére — 1957-ben és 1960-ban —, amelyen kimunkálták a világ kommunista pártjainak közös stratégiáját és taktikáját. Ebben az évtizedben 14-re szaporodott a szocialista világrendszerhez tartozó országok száma: ide tartozik ma már a szocializmus pionírja egy távoli kontinensen, az Egyesült Államokkal szomszédos Kuba is. Ezzel egyszer s mindenkorra befellegzett annak az imperialista propagandaérvnek, amely szerint a szocializmus „csak a Szovjetunióval szomszédos területeken, fegyvereinek árnyékában győzhet”. Ma már a planétánk területének 27, lakosságának 36 százalékát tömörítő szocialista világ állítja elő az ipari termelés 38 százalékát. Jelentősen csökkent az európai kapitalista gazdaság részaránya a világ ipari termelésében. Európában a lakosság 48 százalékát kitevő szocialista országok szolgáltatják az ipari termelés 67 százalékát. Az utóbbi 15 évben az egész nem szocialista világ termelése 125 százalékkal, a szocialista országoké viszont 410 százalékkal nőtt. Egyedül a Szovjetunió részaránya 1965-ben elérte a világ ipari termelésének csaknem egyötödét. 1957 — az első szputnyik fellövésének éve — és a következő esztendők rakétasikereivel végérvényesen befejeződött az a korszak, amelyben a vezető imperialista hatalom saját sérthetetlenségének reményében folytathatott támadó politikát a szocializmus ellen. A szovjet haditechnika magas színvonalú, hatalmas erejű nukleáris fegyverei, a példátlanul pontos célbajuttatást szolgáló interkontinentális és globális rakéták, az ultramodern atom tengeralattjárók, a rakétaelhárítás rendszere, és nem utolsósorban a Varsói Szerződéshez tartozó országok hadseregeinek növekvő harci értéke — mindez együtt alaposan lelohasztotta az agresszív erők reménységeit. Ma már az amerikai tábornokok is kénytelenek számolni e ténnyel: ha az imperialisták termonukleáris háborút robbantanának ki — még akkor is, ha ezt meglepetésszerűen, hadüzenet nélkül tennék —, a Szovjetunió válaszképpen elháríthatatlan és megsemmisítő csapást tud mérni az agresszorra. Növekedtek a tőkés világ belső ellentétei is. Az amerikai tőke új piacokat szerzett és erőteljesen behatolt a fejlett kapitalista országok gazdasági életébe. Az Egyesült Államok 800 nagy trösztje például 7000 angol, nyugatnémet, francia, olasz és más európai tőkés vállalkozást vásárolt fel. Mindez szükségszerűen élezi az amerikai és a nyugateurópai monopóliumok között a konkurrenciaharcot. Az ellentétek növekedése tükröződik a NATO válságában is. Különösen figyelemreméltó az a mélyreható folyamat, amely a francia burzsoázia jelentős részét szembeállítja az Egyesült Államokkal. Még az NSZK-ban is politikai válság bontakozik ki, és elszigetelődtek azok az erők, amelyeket a hivatalos amerikai politika legmegbízhatóbb európai képviselőinek tartott. Egyre tarthatatlanabb lesz az az irányvonal, amelyet az NDK el nem ismerésére, a második világháború után kialakult európai határok felrúgására, az atomfegyverek megszerzésére alapoztak. A fejlett tőkésországokban fellendült a munkásosztály sztrájkharca. A finánctőke mindenhatósága és csillagászati profitjai, a demokratikus