Nemzetközi Szemle, 1976 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1976-03-01 / 3. szám
kizsákmányolt munkásosztálynak, egy olyan embertömegnek, melyet ebben az időszakban előnyösebb volt kiszakítani közegéből, mint munkát találni számára, még az akkor kielégítőnek vélt legszerényebb bérért sem. Ez a helyzet az üzleti életben is problémákat okozott. Mindezek együttvéve az 1830-as, 1840-es periódust rendkívül akut és makacs válságok korszakává tették; olyannyira, hogy sokan — s nemcsak a kapitalisták között — attól féltek: a sikeres ipari kapitalizmusnak ez az első állomása az utolsó is lehet. A kommunizmus kísértete járta be Európát. Visszatekintve látható, hogy ez nem a kapitalizmus vége volt, hanem egy mai zsargonkifejezéssel élve, a „fogzás” fájdalmai. De mégis joggal tekinthető az első általános kapitalista válság korszakának. Ebből a válságból a kapitalizmus az 1850-es években lábalt ki. A vasút, a vas és a szabadkereskedelem évei voltak ezek, s mindenekelőtt olyan évek, amikor a világ egésze nyitva állt a kapitalizmus fejlődése előtt (melynem jelentett szükségszerűen iparosítást), vagy a fejlődő és fejlett ipari hatalmak általi kizsákmányolás előtt. Fellendülés a XIX. század közepén A XIX. század közepe táján fellendülő óriási és hosszan tartó felvirágzás nem új technikai vívmányokon alapult, nagyjában és egészében hasznosította, elismerte és továbbfejlesztette az első ipari forradalom eredményeit; a szén volt az energiahordozó, a hajtóerőt a gőzgép szolgáltatta, és a vas (nem pedig az acél) volt az alapanyaga olyan fontos áruknak, mint pl. a gépgyártás termékei stb. De ezt a technikát most sokkal nagyobb mértékben használták fel nemzetközileg is, azokban az országokban is, melyek most kezdtek iparosodni, és a gyarmati és félgyarmati elmaradott területeken is kezdték megteremteni mindazt, amit mi manapság infrastruktúrának nevezünk — vasutat, kikötőket s minden ilyesmit. Ezek segítségével integrálódhattak a kapitalista világgazdaságba, főképpen mint alapanyagszállítók. Innen származik e fellendülés három fő konzekvenciája: először, a brit ipari világmonopólium helyére egy — nevezzük így — az egész világot átfogó ipari oligarchia állt, versenyképes ipari hatalmak léptek színre, melyek között az USA és Németország gyorsan túlszárnyalta Angliát. Láthatjuk, hogy ez a szituáció némileg emlékeztet a jelenlegi helyzetre. Mindaddig, amíg az első ipari forradalom technikája és módszerei alapvetőek voltak az iparosodás számára, ezek a tények nem csökkentették jelentősen Anglia szerepét, noha végső soron mégis ez történt. Másodszor, a vasutak, gőzhajók stb. lehetővé tették a tömegárukkal való kereskedelmet az azelőtt megközelíthetetlen területekről, s így létrehozták a nyersanyagtermékek egy sor potenciális tömegexportőrét, melyek általában egy vagy két árucikkre specializálódtak — amerikai és dél-orosz gabona, argentin és ausztrál hús, dél-ázsiai tea, latin-amerikai kávé stb. —, s melyek mindegyike a fejlett ipari világ függvénye lett termékeinek piacát illetően. Mikor ezek az országok nemcsak potenciális, hanem valóságos értelemben is tömegexportőrök lettek, az eredmény a mezőgazdaság nagymértékű szétzüllesztése lett mind az exportáló, mind az importáló országokban, továbbá az alárendelt, monokultúrás exportgazdaságok kialakulása, mint pl. Latin-Amerika banán- és kávéköztársaságai. De ez ismét csak az 1870-es, 1880-as években, a fellendülés periódusa után, vagyis a rá következő válság alatt kezdődött el. Harmadsorban, s a két fenti fejlemény következményeképpen, a felvirágzás óriási mértékben kiterjesztette mind az áruk, mind a tőke exportját és importját. A világ kereskedelmi és pénzügyi rendszerének sarkpontja Anglia volt, s ebben a tekintetben az angol gazdaság továbbra is kulcspozíciót foglalt el, még ipari szerepének hanyatlása után is. A fellendülés különösen gyorsan éreztette hatását két további tényező miatt: a mindaddig kellően ki nem aknázott források meglehetősen nagy készletei miatt, elsősorban a munkaerőt tekintve, melyet kiszakítottak közegéből, de meglehetősen rövid távú alkalmazásra el