Népi Egység, 1945. április (2. évfolyam, 74-96. szám)

1945-04-01 / 74. szám

■*. oldal. Mp! Egység Vasárnap, 1945 április. Új erdélyi irodalom bölcsőjénél Írta: MÉLIUSZ JÓZSEF Mit jelentett Erdély erőszakos kettészalalása, mi éreztük csak igazán, a Délerdélyben maradottak. A mi szemünket nem homályosította el a „visszatérés” láza, a lelkünkön ülő lidércet nem hessegette el részegítő nemzeti öröm. Mikes Kelement sorsnál is keserűbb balvégzet részesévé ivait itta magyar író. Ám senki se higyje, hogy átkozzuk ezt a sorsot. A háború négy esztendeje alatt a délerdélyi magyar négyszer annyit szenvedett, mint az egész erdélyi magyar nép a bécsi döntés előtti "kisebbségi sorsban együttvéve. Erről a négy esztendőről még vallani fog a délerdélyi magyar író, vallani a mélységről, amibe majdnem félmillió magyar zuhant és a hősiességről, ahogyan dacoltunk az eltipró, sötét erőkkel, ahogyan ápoltuk verten és titokban, akár A rejteni való és üldözött szerelem mélyi viharát — a szabadságvágyat. És ezért is érdemes volt négy esztendeig sínylődni... A mámoros Erdély, a határon túli, nem sokat törődött velünk. De mi annál élesebben fogtunk fel minden kis jelet, mely könnyek árkával és acéllal őrzött határainkon átsiklott Sorsunk és helyzetünk tette velünk, hogy kíméletlen tárgyilagossággal ügyeljük, mit cselekszenek a magyar írók Magyarországon, de különösen Északerdélyben. Amikor először láttuk barátaink idecsempészett új könyveit és folyóiratait, — miért is tagadnék, — könny szökött szemünkbe és lázasan kutattuk a sorok között, hol világít a magyar író szent küldetéséről szóló kinyilatkoztatás, hol a tanulság, amivel a húsz esztendős erdélyi kisebbségi sors gazdagította a magyar nép s az iró tudatát. Ám az utóbbira bukkantunk legkevésbé ré. Az új „nemzeti egyesülés** borzasztó vaksággal verte meg az írók nagyobbik részét odaát. Örökéletűnek hitték a hitlerizmus és a nemzeti elnyomás ingoványára épített, megnövekedett Magyarországot. S ha az írók nagy általánosságban nem voltak ugyan németbarátok, mégsem vetettek számot azzal, hogy Hitler és a vele cimboráló magyar politika egy közeli napon véres és szörnyű bért követel azért a pipányi ópiumért, amit a bécsi döntés a megnagyobbodott Magyarországnak ajándékozott. A kolozsvári Világosság egyik februári számában írja a mindnyájunknak legkedvesebb város egyik neves költője: „A magyar írók egyáltalán nem vállaltak közösséget azzal a kormányzattal, mely azországot oktalan háborúba sodorta. Lettek légyen bármilyen világnézetet vallók, a szovjet birodalom ellen egyetlen valamire való írónk se mártotta tintába tollát“. Nos, mi, a volt Délerdélyben bujkáló demokrata magyar írók, nem mernénk ezt ,a magyar irodalom nevében leírni. És nem is ezt várjuk Északerdély íróitól, kikkel most ismét egyek volnánk a megvalósuló népszabadság küszöbén. Mi kemény és szigorú önbírálatot várunk a sorainkba tartozó délerdélyi íróktól, de ezt várjuk északerdélyi társainktól is, mert egyedül ez biztosítéka az uj értelmű, s mégis oly régi maerar irni c rpronnoV •'— ^ -----u»a Az északerdélyi magyar írók táborának egy része igenis közösséget vállalt a magyar háborús kormányzattal. Ha nem is mind tudatosan, akkor tudattalanul. De akárcsak egynéhányan Délerdélyben, ők is ott szerepeltek azoknak a napilapoknak a hasábjain, amelyek a Szovjetszövetség elleni háborút támogatták és táplálták és, ha bármilyen fondorlatosan is, de Hitler céljait szolgálták. Korántsem tagadjuk persze, hogy toltak odaát is, akárcsak itt, irók, akik helyesen mérték föl a volt magyar helyzetet. De mi nem a kivételekről beszélünk most, hanem az írói gondolkodásnak arról az általános és téves képéről, amit a fenti idézet tükröz. Könnyelmű a Világosság cikkírójának állítása. Cáfoljunk-e rá többek között a hitlerügynökké vedlett Nyirő József, vagy Finta Zoltán nevével? Vagy talán nem erdélyiek s nem magyar írók ők is? S hogy a magyar író nem irt a Szovjetszövetség ellen? De várjon hányan várták, hittek s bíztak abban, hogy a szovjet népek győzhetetlen néphadserege felszabadítónkként érkezik a dunai tájra, ahol az együttélő és egymásra acsaritott népek immár végüket járták? Hányan vannak, akik úgynevezett „reálpolitikai’* magyar szemléletükben nem építettek’ az angolszász-szovjet ellentétek fantomjára? Hányan vannak, — és ilyenek voltak bőven Délerdélyben is, — akik a „szláv veszedelem” címén cikkeztek és szónokoltak? És ki ellen váljon, ha nem a Szovjetszövetség ellen tették ezt? De itt és ma nemcsak az erdélyi írónak a Szovjetszövetséghez való viszonya a mérték és a próba! A próba, amelyet épp e gyalázatos háború esztendői alatt kellett volna megállnia minden jószándékú erdélyi magyar írónak — a román néphez való viszonya is. És nem utoljára a fasisztáktól embertelenül üldözött zsidók iránti magatartása. A győző tulajdonsága, hogy hamar elfelejti saját bűneit s velük együtt a legyőzött erényeit is. Bécs után az erdélyi írók nagy része a győzelem már korában úszott, csak az eltelt reakciós román uralomra emlékezett, de elfeledkezett saját írói és demokrata magyar feladatáról. Botránkozással s gomolygó haraggal hallgattuk mi itt, hányan oláhoznak, zsidóznak az erdélyi szellemi férfiak közül olyanok is, akik 1938-ban Vásárhelyt tettek fogadalmat a román néppel való testvéri együttélés megvalósítására, az emberi szabadságjogok megvédésére. És meghökkentett olvastuk például a „48-as Erdély” című könyvecske körül kirobbantott vitát, amelyben az erdélyi írók egy tekintélyes szárnya szállt perbe a cselekvő népi demokrácia ama megnyilatkozásával, amely a történelmi valósághoz híven a 48-as magyar szabadságharcot az európai demokratikus forradalmak sorába helyezte s Bem tábornok szellemében szolidaritást mert vállalni a velünk együttlakó népek szabadságtörekvésével is. Meghökkentette magukat „népinek” nevező íróknak demokrata magyar számára érthetetlen gyökerű és indokolatlanul heves nemzetieskedése. És azt is megtudtuk hamarosan, hogy a magyar írók némelyike az őszi nagy bomláskor nem a felszabadító csapatok baráti keblére, nem kelet, hanem nyugat felé menekült, a nyilas és a német fegyverek védelme alá. Holott éppen Tamási Áron írta olyan szépen egyik tanulmányában: „Újrateremteni azonban emberi erővel csak azt lehet, amit valamilyen formában megőriztünk és a veszélyben megvédtünk”. A veszélyben pedig nem futni kellett, hanem a romboló hitler- és szálasibandákkal szemben megvédeni szeret vizetes földünket — Erdélyt ■— és a vihar utáni percekben máris nekilátni a megőrzöttek és megvédettek felépítésének. Tehát ne azt nézze ma az erdélyi író, mik voltak erényei a magyar irodalomnak az elmúlt esztendőkben, — mert eme erények jelentős része ma már bizony igen vitás értékű, — hanem azt nézzük mindnyájan inkább, mik voltak s mik még ma is hibáink? . Mert a hibák még megvannak. A bűnök még rontanak. Rajtunk is, a demokrata ügyön is. Még gátolnak benne, hogy úgy bontakozzék ki az új erdélyi Irodalom, ahogyan azt maga az irodalom megköveteli: a jelen, a nép és a fasizmus végső és kérlelhetetlen felszámolásáért folyó harc értelme szerint Az erdélyi irodalom feladata tehát mérhetetlenül nagy. Vissza kell térnie újra demokrata hagyományaihoz, meg kell újulnia. A magyar irodalom utolsó tíz esztendejét az önvizsgálat, a gyónás, a számadás jellemzi. A bűnös előkészületeket tett a megtérésre. Ám, ha nem lesz kellő beinső ereje rá, hogy hibáit végleg kiölje magából, tegyen le róla, hogy bebocsájtást nyerjen a holnap boldog birodalmába. Bevallani bűneinket és gátolatlan, kegyetlen tisztogatást rendezni ideológiai és érzelmi birodalmunkban. Ez itt az író feladata a drága bölcsőnél, melyben az itt élő népek szabadságos reménysége az új erdélyi irodalmat ringatja. Ha ezt megcselekedjük, ápoló kezünktől segítve erős és életrevaló gyermek áll hamarosan talpára. Kedves gyermek, a szabadság drága szülöttje Erdély mosolygó földjén. nagy magyar per. stossofli-c vagy Horthy? Irta: RÉVAI JÓZSEF fUrai József, kivüit magyar történettudós a moszkvai emigrációból tárt vissza a Vörös Hadsereggel együtt Magyarországra. Kossuth Lajosról szóló könyve Moszkvában jelent meg először, míg 1948-ban. Ez a mű világosan határozza meg Magyarország népe helyzetét a dunai népek között. Révai József Kossuth Lajos szellemében tör pálcát azezer éves Magyarország imperialista elképzelése fölött. Horthy Miklós személyes sorsa nem nélkülözi a tragikus vonásokat. De ez a tragédia épp abban áll, hogy azoknak az erőknek az áldozata lett, amelyeket ő maga idézett fel. Nem az ország német elnyomóival vívott harcban esett el, hanem az ország német elnyomóival kötött szövetség áldozatává lett. Bukását annak köszönheti, hogy nem tudta elvágni azokat a köteleket, melyekkel önmaga kötözte Magyarországot Hitler szekeréhez. Nem tudta elvágni őket még akkor sem, amikor már maga is látta, hogy a német szövetség az ország romlására vezet. Horthy Miklós maga ásta meg a saját sírját. De ennél ezerszer fontosabb, hogy Magyarország sírját is ő ásta meg. A magyar nemzet szégyene, hogy a demokratikus népek nagy Hitler-ellenes szabadságharcában a német zsarnokság oldalán vett részt A magyar nemzet szégyene, hogy utolsónak maradt a német hódítóvágy zsoldosainak sorában. Az olaszok el tudtak készülni német bérenceikkel; a bolgár nép le tudott számolni Hitler ügynökeivel, a románok el tudták intézni Antonescuékat, csak mi magyarok nem tudtuk elintézni a nyilasokat. Csak Magyarországon esett meg, hogy egy maroknyi csőcselék erőszakot tudott tenni a nemzet túlnyomó többségén és meg tudta akadályozni az ország szakítását Hitler — Németországgal Vannak akik azt állítják, hogy ennek Magyarország földrajzi helyzete az oka. Nem állítjuk,hogy nemzetünk tragédiájában földrajzi fekvésünk semmi szerepet sem játszik. Van szerepe. De ebből csak az következik, hogy a nemzet előtt igen nagy nehézségek álltak volna, ha elszánta volna magát függetlensége védelmére. De nem az következik, hogy az ország földrajzi helyzete eleve lehetetlenné és a látástanná tette függetlenségünk megvédését. A függetlenségi harc feltételei ugyan olyan súlyosak voltak, mint egy évszázaddal előbb. Kossuth Lajos azonban máris nem behódolással oldotta meg a földrajzi helyzetünkből fakadó nehézségeket, hanem, szabadságharccal. Az 1848-as szabadságharc elbukott. De ki meri állítani, hogy hiba volt elkezdeni? Ki meri még ma is azt állítani, hogy az volt a helyes politika, hogy 1941-ben engedtünk a német nyomásnak, nem pedig az lett volna a helyes, hogy szembeszállunk vele? Ki meri állítani, hogy Horthy Miklós útja bizonyult helyesnek, nem Kossuth Lajosé ? Lehet, hogyha 1941-ben szembeszállunk a német hódítókkal, ugyanarra a sorsra jutottunk volna, mint 1849-ben. Lehet, hogy Hitler leverte volna a magyar ellenállást és megszállta volna az országot De nem szállta-e meg így is? Letiport, megszállt ország lettünk, anélkül, hogy előzőleg szabadságharcos ország lettünk volna. Nem lett volna-e mindenesetre jobb, ha szabadságunkért küzdve lettünk volna megszállt országgá? Tudjuk, hogy voltak magyar hazafiak, akik azt javasolták, hogy a nemzet álljon ellen a németeknek, még akkor is, ha a vereség előrelátható. De a Bajcsi-Zsilinszkyek szavára nem hallgattak. Pedig nekik lett igazuk! 1849 után 18 évig tartott hazánkban a német hódítók rémuralma, ezúttal 3 évig se tartott volna. És most büszke szabadságharcos nemzetként állanánk a világ előtt, nem megvetett zsoldosként! Letagadhatatlan, hogy ezt Horthy Miklósnak köszönhetjük ! Kossuth útjáról ő térítette le a magyart! A háború első éveiben akadtak, akik azt állították, hogy Horthy Miklós politikája bölcsebb politika, mint Kossuth Lajosé volt. Azt állították, hogy Horthy engedett a németeknek, amikor erősek voltak, de szakítani fog velük, ha meggyengülnek. A következetes magyar hazafiak, azt hirdették, hogy egy rablóbandához nem szabad csatlakozni, még ha az is a szándékunk, hogy később kiválunk belőle. Mindazonáltal azt mondtuk hogy kiválni a rablóbandából még mindig jobb, mint folytatni a rablómesterséget De gyenge kísérleteken, tehetetlen próbálkozásokon kívül nem történt semmi. Horthy Miklós bűne nemcsak abból áll, hogy 1941-ben, amikor Hitler erős volt, csatlakozott a német rablótáborhoz, hanem abból is, hogy 1943 óta, amikor a németek a sztálingrádi vereség után, egyre jobban gyengültek, nem szakított velük. 1941 nyarán talán reménytelen lett volna a helyzetünk, ha ellenállunk német nyomásnak, de 1943 telétől kezdve biztos, hogy nem lett volna remnytelen. De Horthy Miklós, aki a német túlerőre hivatkozva engedett 1941-ben Hitler nyomásának, akiről azt híresztelték, hogy csak a kedvező alkalomra, a németek meggyengülésére vár, hogy szakítson velük, nem szakított velük 1943 után sem. Három nagv alkalma lett volna Marvarországnak szakítani Hitlerrel: Sztálingrád és Voronezs után, 1943 januárjában Olaszország kiválása után 1943 augusztusában és végül 1944 augusztusában, Románia kiválása után. Horthy Miklós mindhármat elszalasztotta. Ki meri állítani, hogy országunk földrajzi helyzete az oka annak, hogy Horthy minden alkalmat elszalasztott? Nem állítjuk, hogy Horthy Miklós 1943 óta nem lett volna tisztában azzal, hogy a németek elveszítik a háborút. Azt sem állítjuk, hogy nagy kedve volt elpusztulni a németekkel együtt. Nem! Horthy Miklós 1943 óta kereste a kivezető utat, szeretett volna elszakadni Hitlertől még a szakadék előtt. De nem volt bátorsága ahhoz, hogy a német vereség előrelátásából levonja a végső következtetéseket. Még akkor is, amikor már minden gyereknek látnia kellett, hogy Magyarországnak, ha el akarja kerülni az összeomlást, a németek ellen kell összpontosítania erőit és Hitler támadása ellen kell biztosítékokat és szövetségeseket keresnie, Horthy Miklós nem a németek, hanem az oroszok ellen keresett biztosítékokat. Horthy Miklós megpróbálkozott az angolszász tájékozódással, de nem azért, hogy segítséget kapjon a németek ellen, hanem azért, hogy segítséget kapjon az oroszok ellen. A főgondja nem a német támadás elhárítása volt, hanem az úgynevezett „orosz veszedelem“ elhárítása. A szövetségesek közötti állítólagos ellentétekre számított. Még a teheráni értekezlet után sem látta, hogy ez a számítgatás homokra épült és hogy a várakozás az angolszász segítségre az oroszokkal szemben, a kínálkozó alkalmak elszalasztására vezet. És nem csak a kínálkozó alkalmak elszalasztására, hanem egyre újabb behódolásra a németek előtt. Így eshetett meg velünk március 19.ének szégyene, amikor 6 rongyos hadosztály úgyszólván kardcsapás nélkül, Horthy Miklós jóváhagyásával, megszállta az országot. Hogy Horthy akkor a Hitler foglya volt a német hadiszálláson? De miért ment el önként Hitlerhez ? Nem ismerte az olasz események tapasztalatait ? Kállayék jóval március 21-ike előtt tudták, hogy Hitler csapatokat von össze Magyarország határain. Ellenintézkedés nem történt. A magyar csapatokat nem a nyugati határokra küldték, a német támadás ellen, hanem a kárpáti határokra, az oroszok ellen. Március 19.-én már az a kifogás sem állta meg helyét, hogy nem szakíthatunk a németekkel, mert nincs közelben szövetséges hadsereg, amelynek segítségére a német elleni intézkedésekkel szemben támasz-