Népművelés, 1955 (2. évfolyam, 7-12. szám)
1955-07-01 / 7. szám
Múzeumunk a mezőgazdaság fejlesztéséért A MAGYAR MÚZEUMOK, különösen a vidékiek, régi mostoha sorsának megszüntetésére intézményesen a háborús károk helyrehozatala után került sor. Az 1949-ben megjelent 13-as törvényerejű rendelet az összes múzeumokat egy központi szerv irányítása és felügyelete alá helyezte. Rendeződtek a gazdátlan múzeumok személyi és gazdasági ellátottságának kérdései is. 1949 végére már 6 múzeumban: Keszthelyen, Balassagyarmaton, Győrött, Debrecenben, Tiszafüreden és Hódmezővásárhelyen 48 teremben nyílt meg az akkori követelményeknek megfelelő kiállítás. A következő években még inkább szaporodott a vidéki múzeumok kiállításainak a száma. Az új kiállításokkal együtt a múzeumok látogatottsága is hatalmas arányokban növekedett. A dolgozók felismerték annak az ismeretanyagnak a jelentőségét, amelyet tudásvágyuk, érdeklődésük kielégítésére, múltjuk és jelenük szembeállításában, munkájuk, győzelmes harcaik eredményeinek bemutatásában a múzeumok nyújthatnak. A szovjet tájmúzeumok példája is kellőképpen igazolja, hogy a népművelési tevékenységben milyen szerepe van a múzeumi munkának, a szemléltető agitációnak. Azoknak a múzeumi kiállításoknak, előadásoknak, tanulmányoknak és még sok más egyéb lehetőségnek, amelyek tudományos módszerekkel, meggyőző helyi konkrét anyaggal szemléltetik a természet és a társadalom fejlődését, a szocializmus építésének küzdelmeit, harcait, gazdasági és politikai téren elért sikereit. Bár vidéki múzeumaink még sok nehézséggel küzdenek, egyre alkalmasabbakká válnak feladataik teljesítésére. Egyre több olyan tudományos anyaggal rendelkeznek, amelyek a népművelési munkában, az agitáció és propaganda terén felhasználásra várnak. A múzeumi munka öncélúságának felszámolása már folyamatban van. A kiállítások is egyre inkább szervesen kapcsolódnak a soron levő gazdasági és kulturális feladatokhoz. Ahol ez még nincs így, ott hiba van a múzeum és a népművelési szervek együttműködésében, egymás munkájának kölcsönös támogatásában és kiegészítésében. A BALASSAGYARMATI Palóc Múzeum már 1949-ben igyekezett egyrészt a pártbizottságokkal, másrészt az oktatási és népművelési intézményekkel a szükséges kapcsolatokat kiépíteni. Vidéki muzeológusaink tudják legjobban, hogy ez az igyekezet még egy-két évvel ezelőtt is milyen szívós és kitartó, meggyőző munkát kívánt. Pártbizottságaink, intézményeink vezetői, munkatársai a kulturális nevelőmunkát, így a múzeumi munkát is, igen gyakran tizedrangú feladatuknak tartották. Hozzájárult ehhez a több esetben megnyilvánuló értelmiség-ellenes hangulat, a bizalmatlanság és nem kis mértékben a vezető káderek gyakori váltogatása. Azonban a tudomány, a múzeumügy és a nép szolgálata a legtöbb esetben áthidalta vagy áthidalja a nehézségeket, így történt ez Balassagyarmaton is. Már az 1949 decemberében megnyílt első kiállítás anyagának jelentős részét éppen a pártbizottság és a helyi intézmények segítségével sikerült összegyűjteni. A múzeum és a pártbizottságok, továbbá az állami szervek és intézmények együttműködésének első feltétele a kölcsönös segítség. Ha a pártbizottságok és az állami szervek látják, hogy a múzeum nem a múltba forduló, a tárgyakat és jelenségeket nem öncélúan gyűjtő és rendszerező, hanem a dolgozó nép kulturális igényeit, pártunk feladatait szem előtt tartó intézmény, az együttműködés egyre erőteljesebbé válik. A múzeumnak ezt a szerepét, feladatát Nógrádban is felismerték, s ezzel a kölcsönös segítségadáson alapuló kapcsolat is kialakult. Ennek volt az eredménye az a tevékenység, amelyet a múzeum a mezőgazdaság fejlesztése érdekében igyekezett a rendelkezésre álló lehetőségek keretein belül végezni. Alig nyílt meg a múzeum első kiállítása, amikor a megyei pártbizottság és akkor még az alispáni hivatal a hároméves terv eredményeinek pro•