Magyar Néprajzi lexikon 1. kötet, A-E (1977)

B - bitangkaró, bitó - bitó - bitófa - bivaly, bihaj, bihal - bivalytalyiga - biztató - blúz - bobajka - bobolás - bocsárlapujtői viselet - Bocskai István (1557–1606)

bitangkaró 16 — 18. sz.-i számadáskönyveiben gyakran szereplő tétel volt. Nemcsak a háborús időszakok alatt a katonák által erőszakkal megszerzett borokat könyvelték el ily módon, hanem a város borából különböző közcélokra, pl. küldöttségek, városi tiszt­viselők utazásai, hivatalos vendégeskedések stb. alkalmából ellenszolgáltatás nélkül ki­adott borokat is így nevezték. — Irod. Zoltay Lajos: Debreczen a török uralom végén (Bp., 1905). Égető Melinda bitangkaró, bitó: a pusztai pásztorszállá­sokon a kunyhó vagy a cserény közelében leállított oszlop, kiszáradt fa törzse, amely­hez a máshonnan elbitangolt állatot hozzá­kötötték addig, amíg gazdája érte nem jött. Ide kötötte lovát a látogatóba érkezett pásztor is. A csikósok tanyáin, ahol nem voltak --borjúcövekek, —fejőágasok­, a­zt lókarónak is nevezték. — írod. Madarassy László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon (Bp., 1912); Hermán Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse (Bp., 1914). Szabadfalvi József bitó:­­*• bitangkaró bitófa: —pellengér bivaly, bihal, bihal: 1. a szarvasmarhával távoli rokonságban álló hasított körmű kérődző, őshazája Ceylon és Hátsó-India mocsaras vidéke, ahol ma is vadon él (lat. Bubalis bubalis). Háziasítását is e tájon kezdték, főleg teherhordásra használva. Okleveles adataink szerint nálunk már a 12. sz.-ban tenyésztették. A legújabb korban a paraszti üzemekben nagyobb mértékben csupán az erdélyi Mezőségen volt elterjedve, egyébként az uradalmakban, főleg Erdély­ben és a Dunántúlon igavonó állatként tartották. (1896-ban az országban 132 000 db-ot, 1935-ben 7000 db-ot írtak össze.) A paraszti üzemekben fejték is, tejét némely helyen, mivel zsírosabb, mint a tehéntej, jobban kedvelték. Szélesebb elterjedését akadályozta, hogy hidegre és melegre egy­aránt érzékeny, de ahol nagyobb erő­kifejtést igénylő terhek vontatására volt szükség, időszakosan jól hasznosítható igás­állat volt. Ökörjáromba fogva igázták, gondozója, a bivalyos az uradalmi cseléd­ség rangsorában és fizetésben a cseléd­mondással azonos szinten állott. A szó minden szláv nyelvben ismeretes, a magyar­ba feltehetőleg délszláv közvetítéssel került. — Irod.Nagy Miklós — Papp István: Bivaly­tenyésztés (Bukarest, 1957). — 2. népies néven a gőzeke és a cséplőgép mobil vagy stabil gőzkazánja. Balogh István bivalytalyiga: kettes bivaly fogattal húzott, kétkerekű, —lőcsös vagy lőcstelen oldalak­kal készült erős, nagy —talyiga, amelyet az alföldi uradalmakban használtak az etetőtakarmány szállítására. A nagy sárban csak a­z volt képes e feladat elvégzésére, ha esett az őszi eső, vagy elkezdődött a ta­vaszi olvadás. K. Kovács László biztató: —vigasztaló blúz: —ujjas bobajka: —öntött tészta bobolás: — babvetés bocsárlapujtői viselet: —felföldi viseletek Bocskai István (1557 — 1606), emléke Hajdú-Bihar megye szóhagyományában

Next