Magyar Néprajzi lexikon 1. kötet, A-E (1977)
CS - csárdás
30* 467 csárda csárdás nevezetes eseménytől (pl. Törik-szabad ~ Buj határában, Becsali ~ Alsópáhokon, Nyakvágó — Kunszentmiklóson, Falkafogyasztó — Kiskunhalason stb.). Nevezetesebbek a fent említetteken kívül: Aligvárd ~ Baján, Almádi ~ Veszprém és Zala megye egykori határán, Biliege ~ Tapolca határában, Gyöngyösi ~ Hévíz közelében, Zöldhalmi ~ Orgovány mellett, Fakilincses ~ Szánkon, Pipagyújtó ~ Bócsán, Hajlati ~ Vezseny mellett, Meggyes ~ Tiszafüred határában, Ágota ~ Karcag és Nádudvar között, Gugyori ~ Nagygyante mellett, Kabai ~ Túrkeve határában, Gyilkos ~ Hajdúböszörmény határában, Látóképi ~ Debrecen határában, Putri ~ Túrkeve határában, Vadas ~ Hajdúhadház határában, Kutyakaparó ~ Kecskemét közelében. — Az k a 19. sz. Mo.-ának jellegzetes létesítményei voltak. Egykorú életükről a néphagyomány mellett számos adalékot őrzött meg a múlt század szépirodalma, valamint hírlapanyaga. Gyakorta örökítették meg a —k világát a Mo.-on átutazó külföldiek útleírásai. Adéli időzés alkalmat szolgáltatott parasztságunk számára a napi hírekben való tájékozódásra, értesülésszerzésre, valamint távolabbi vidékek népével való érintkezésre. A közlekedés kapitalizmus kori gyökeres átalakulása a —kat feleslegessé tette. Legtöbbje megszűnt, elpusztult vagy tanyai, pusztai kocsmává, italbolttá alakult. ( —vendégfogadó) — ~ szavunk szerbhorvát közvetítésű jövevényszó, amelynek végső forrása a perzsák cárták 'négy oszlopon álló erkély', 'négyszögletes szoba' jelentésű szava. Eredetileg többféle építményt jelölt nyelvünkben is az átadó, közvetítő nyelvekhez hasonlóan. Elterjedésében, jelentésfejlődésében szerepe volt az oszmán-török előrenyomulásnak. Jelölte a török határon levő katonai, magas figyelőállomásokat, de volt szín, eresz, gazdasági épület, kukoricagóré jelentése is. Használatos volt a fahajókra épített bódék és a halászok gyékényből készített hajlékának, sátrának megjelölésére is. A moldvai magyar, csángó nyelvjárásból cserdák alakja is előfordult pitvar jelentéssel, ami talán a románoknál kimutatható tornác, folyosó jelentésfejlődés hatását mutatja. A magyar nyelvbe bizonyosan kunyhó, kalyiba, bódé jelentéstartalommal került át. — Irod. Ballai Károly: Magyar kocsmák és fogadók a XIII — XVIII. században (Bp., 1927); Szűcs Sándor: A régi Sárrét világa (Bp., 1942); Ballai Károly: A magyar vendéglátóipar története I. A honfoglalás századától az 1848 — 49. szabadságharcig (Bp., 1943); Szűcs Sándor: Pusztai szabadok. Rajzok a régi Alföld életéből (Bp., 1957); Nagy Czirok László: Pásztorélet a Kiskunságon (Bp., 1959). — 2. galiba, csarnok: a —fahajók falán, a fedélzeten levő kis házikó, amely a hajósnép alvó- és tartózkodóhelye, abban tartották élelmüket és ruháikat is. A nagy búzáshajókon „csarnok" vagy tanyázó csarnok volt, míg atetejetlen hajón vagy pusztahajókon kicsi volt , és gyakran nem is a hátsó fedélzeten foglalt helyet, hanem középre, a vízhányóra építették. A lapos tetejű építmény volt — kivéve, ha a vízhányóra helyezték —, és részben ennek a teteje meg lábazatok tartották a dementátot, azt az állványt, amelyről a kormányos antikmont, a kormányt kezelte. — írod. Betkovszki Jenő: A szolnoki hajósok, a csongrádi és mindszenti superok mesterszavai (Magy. Nyelvőr, 1952); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968). Dankó Imre — Filep Antal —K. Kovács László csárdás: új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca (—páros táncok), nemzeti táncstílusunk megtestesítője. A romantika korára oly jellemző elnevezése csak fokozatosan terjedt el a népi szóhasználatban, s mellette az egyes részek tempójára vagy a jellemző mozgásokra utaló névadás volt az általánosabb. Ilyen, azt jelölő gyakoribb elnevezések: lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő, sétálós, jártatós, kettős, forgós, ugrós, libbenő, bukós, mártogatós, szökős, és an nak két nővel járt változata, a —hármas csárdás stb. Általában két részből, a —düvővel kísért (J = 120 — 180) lassúból és az —esztam kíséretű (J = 160 — 240) frissből áll, de néhány változata megőrizte a korábbi páros táncok jellemző hármas tagozódását (—három a tánc). Szervesen kapcsolódott ahhoz a táncot bevezető szóló verbunk, amely egyes vidékeken (nyugati dialektus) a lassút is helyettesítette. Egységes stílusjegyei ellenére is jól elhatárolhatók egymástól az egyes táncdialektusokra jellemző típusok. Ezek közül a nyugati dialektusokban a motívumkincs, tempó és dallam változása éles határt von a lassú és lent hangsúlyos gyors között. Míg a lassú domináló motívuma a —kétlépéses csárdás, addig a gyorsra a páros forgásba szőtt mártogatós,lippentős, ill. a kopogó, sarkazó motívumok (Sárköz — Duna mente) a jellemzőek. Ebben atípusban acsalogatás formulái: a forgást, mártogatást tagoló kifordulások, a nő ujj alatti forgatása (néhány változatban a komplikáltabb kiforgatások) és a rövid ideig tartó külön táncolás. Ezzel szemben a tiszai dialektus fent hangsúlyos ~ában nincs éles határ a lassú és friss között. Ez a szerkesztési elv érvényesül a tempó fokozatos gyorsulásában, valamint a két rész motívumkincsének viszonylagos egységében is. A K-mo.-i ~ karakterét döntően meghatározza a külön táncolás és a nyílt összefogódzások uralkodó szerepe, ami nagyobb lehetőséget