Magyar Néprajzi lexikon 5. kötet, Sz-Zs (1982)

V - vízmerítő, vízhányó - vízőrző sárkány megölése, a - vízözönmondák (AaTh 825)

vízmentesítés 585 vízözönmondák ták. Ily módon megfelelően fölfrissültek az ártéri rétek és kaszálók, valamint a halasta­vak. Ha azonban az ár nagy volt a fokok­ a víz gyors lefolyását is szolgálták a szükséges átvá­gások megtételével.­­ Az első számontartott kr­adat szerint a jobbágyok királyi parancsra a Rába menti Árpás és Mérges közt gátat emeltek. A feljegyzés a töltés népi nevét is megőrizte sztra alakjában (1226). A magyar középkor első századaiban a kisebb területek lecsapolásában és termővé tételében szerepet játszottak a szerzetesrendek, elsősorban a ben­cések. A következő évszázadokból sorozatnyi okleveles adat tanúskodik hasonló­­i mun­kákról. Ezek azonban helyi jellegűek voltak, néhány kivétellel — mint pl. a Csallóköz­re — nem bizonyultak tartósnak, általában nem állhattak ellent nagyobb árhullámoknak és a török hódoltsággal beköszöntött zűrzavaros állapotok idején nagyobbrészt megsemmisül­tek. A korabeli úi technikára csupán néhány kései paraszti adatból lehet következtetni. A Kisalföldön a speciális árvédelmi töltéseket eszternnek nevezik. A Szigetközben a víz sodrá­tól veszélyeztetett partszakaszokat pősöléssel, más néven kőhíddal­ védték. A kaviccsal töl­tött, a part mentén vízbe süllyesztett rőzsekö­teg neve pős. Két végét vesszőből fonott gáttal védik. Az ár kitölti a pősöket hordalékkal, a fűzfavessző kihajt, ezáltal növekszik a partsze­gély. Ugyancsak a Szigetközben a csendes Duna-ágakat keresztben sövényfallal zárják el, hogy hordalék képződjön és feltöltődjék a meder. D-Alföldön a telkek végébe ásott bel­vízlevezető csatornák neve mirhó volt (Csong­rád). — A rendszeres­el szolgáló védművek létesítését sokáig akadályozták a feudális jog bonyolult szövevényei. A legkorábbi ármente­sítési törvényt Zsigmond uralkodása idején hozták, és a dunai töltések építésére vonatko­zott (1426). A síkvidéki várrendszer, majd a végvári vonalak kiépülésének idején a ~ és az árasztás, a töltések és árkok létesítése elsősor­ban hadi célokat szolgált. Az 1569: XXI. tc. a Duna csallóközi szakaszának védelméről ren­delkezett. Az első országos érvényű úi intéz­kedés az 1613: XXVII. tc. I. §-a megengedte az árvizek elleni töltések építését. 1659-ben I. Lipót, 1715-ben III. Károly a Duna és a Vág árvízének levezetéséről és védrendszerének helyreállításáról rendelkezett. Az 1751: XIX. tc. a vizek szabad lefolyását akadályozó vízi­malmok átalakítását és lebontását írta elő. 1790-ben az országgyűlés különbizottságot küldött ki a folyók szabályozása ügyében. Az 1807: XVII. tc. megengedte a birtokosoknak, hogy az árvizek ellen saját költségükön tölté­seket építsenek. Ekkorra azonban már sok földesúr és megye saját hatáskörében számos gátat és vízmentesítő csatornát létesített.­­ A­z országos gondját igazán csak a központilag irányított folyamszabályozási és lecsapolási munkálatok tudták megoldani. Az első ilyen jellegű csatornázásokra és gátemelésekre a töröktől visszafoglalt, nyerstájjá vadult Bán­ságban került sor. A bánsági nagy vízrendezé­sek után egyre gyakrabban merült föl országos szinten a Duna, ill. az Alföld nagy területeit állandóan veszélyeztető Tisza és mellékfolyói szabályozásának szükségessége. A helyi érde­keken felülemelkedő komoly munkálatok meg­indulása a reformkorban Széchenyi István és Vásárhelyi Pál nevéhez fűződnek. A szabályo­zás és lecsapolás végrehajtására azonban csak 1850 után került sor. A mintegy négy évtizedig tartó munkának a sorra alakuló ármentesítő társulatok adtak szervezeti keretet. A hatal­mas földtömeg megmozgatása elsősorban az agrárproletároknak nyújtott állandó kenyér­keresetet. D-Alföldön jellegzetes szakmunkás­réteg, a­­* kubikosság kialakulásához vezetett a 1916-ig a korabeli Mo. területén 6 313 591 kh-ot ár mentesítettek. Ez az óriási munka kiváltotta az európai szakmai körök elismeré­sét, és átalakította a korábban vízjárta terüle­tekről jellegzetes Magyar-Alföld képét. — A paraszti szántóföldi ~ speciális formája a DNy-Dunántúlon a szomszédos osztrák, szlo­vén, horvát területekre is jellemző bakhátas szántás. Lényege az, hogy a földet néhány barázdaszélességbe többször egymás után ösz­szeszántják. A hosszú, keskeny dombhátakról a fölösleges csapadék gyorsan lefut és a mély közép barázdákon levezetődik. Hasonló eljárás az Alföld belvizes területein a bogárhátas szán­tás, amely nagyobb közökkel ugyancsak ~j célt szolgál (­*szántás). — írod. Fekete Zsig­mond: Adatok a magyar Kis-Alföld gazdasági és vízrajzi múltjából (Gazdasági Mérnök, 1885); Kaán Károly: Alföldi kérdések (Bp., 1939); Timaffy László: Szigetköz vízrajza (Ma­gyaróvár, 1939); Károlyi Zsigmond: A víz­hasznosítás, vízépítés és vízgazdálkodás törté­nete Magyarországon (Bp., 1960); And­rásfalvy Bertalan: A Sárköz és a környező Duna menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználata a szabályozás előtt (Bp., 1973); A magyar vízszabályozás története (Összeállította és szerk. Ihrig Dénes, Bp., 1973). Kósa László vízmerítő, vízhányó: -*szapoly vízőrző sárkány megölése, a: -*sárkányölő vitéz vízözönmondák (AaTh 825): a bibliai víz­özön történeten alapuló, de attól lényegesen eltérő meseszerű mondacsoport. Cselekménye: Noé istentől parancsot kap a bárka elkészítése-

Next