Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. január
2000-01-20
4 Sztahanovistából sztárfényképész Inkey Tibor: 1908. április 3.-1998. június 4. Nem hiszem, hogy akadt fényképész, akinek annyi jó felvétele lett volna Karády Katalinról, Csortos Gyuláról, Mezei Máriáról, Jávorról, Mályról, Szőke Szakálból, Págerről, de szívesen sorolnám még őket, miközben önnön lelkesültségemet azzal hittöm, hogy számolgatom: kik és hányan ismerik e neveket ma, s sorolnák tovább velem: Gózon, Bordy Bella, Putty Lia, Somogyváry Rudolf. Igen ezeket mind és még sok ezret, valamennyit egyetlen fényképész, Inkey Tibor hagyta a világra, ránk. Hűségesen követtem őt költözködései során lakásról lakásra, a Tigris utcától Budaörsig, s nézegettük töméntelen fotós dobozának tartalmát, s beszélgettünk. Sokat. Első mesteréről, a székesfehérvári Tóth Károlyról, sümegi műterméről, „csöpögős fényképész” koráról, majd a filmgyárról, a háborúról, a szövetkezetesítésről, amikor egy maga konstruálta, kézzel, lábbal egyszerre működtetett másológéppel kétszáztíz százalékot teljesítve lett a személyigazolvány-képek sztahanovista előállítója a Fényképész Kisiparosok Termelő Szövetkezetében. A kátéeszben. Micsoda szavak. Figyelem magam, miközben a lányaimmal beszélek. A néhány éve még közhasznú szavakat ezek a kiskamaszok sohasem hallották. Jelentésüket meg kell magyaráznom. Más kérdés, hogy nyernek e valamit a cyber, virtuális, digitális, rap meg egyéb műszavak által, de ettől fájjon az ő fejük. Szóval sztárok fényképésze, az események éles szemű megfigyelője, azaz fotóriporter, műtermes portréfotográfus, városfényképész és még egy csomó más volt egy személyben. A fénykép művésze. Nekem meg tanítóm, bablevesfőző öreg barátom. Kincses Károly Ünnep a Tabánban 38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. JANUÁR 20., CSÜTÖRTÖK Pestis, kolera, spanyolnátha A néphit a járványt vénséges rút koldusasszonyként személyesíti meg, összeaszott testét szakadt rongyok takarják, fekete söprűvel járja a falvakat, városokat és minden házból kisöpri a gyengéket. Amerre megfordul, hullanak az emberek, függetlenül attól, hogy a betegséget francnyavalyának, vörhenynek, kanyarónak, diftériának, gyermekbénulásnak, vérbajnak, májgyulladásnak, vérhasnak vagy tüdőbajnak hívták. Netán agyhártyagyulladásnak. Budapestet is elérte minden járvány, az előzőekhez képest azonban a legszörnyűbb pusztítást a pestis, a kolera és a spanyolnátha okozta. A városok fellendülése és életmódja kedvezett a ragálynak: zsúfoltság, kosz, állatok bűze mérgezte a középkori Budát. A marhákat még a török idők után is a várfalon belül vágták le, véres bőrüket a mészárosoknak ki kellett akasztaniuk boltjuk kapujába, hogy igazolják a vágás frissességét. A szemetet mindenki a kapuja elé szórta, az utcákat csak a nagy tavaszi esőzések és az olasz utca végén lévő csorgókút takarította. A pestis 1341-ben Magyarországot még nem érintette, később azonban több mint négyszáz éven keresztül állandó vendéggé vált Budán és Pesten is. A járványok speciális intézkedéseket követeltek. Pestiskórházakat alakítottak ki a városfalakon kívül. Ezeknek az ideiglenes épületeknek az egyike volt az 1710-ben felállított 12 ágyas kórház a Széna téren, amely később Szent János kórház néven Buda első polgári kórháza lett. Fenntartását a város az ápolóként alkalmazott öreg koldusasszony által gyűjtött adományokra bízta, a járvány miatt szerencsére nem fukarkodtak az emberek. Először a pesti betegeket is Budára hozták át, amikor azonban megtelt a kórház, újabbat nyitottak Pesten, a Szent Rókus-kápolna helyén. A halottakat külön temették el a várostól távol eső pestistemetőkben. A gyors és tiszta temetést segítette az a speciális koporsó, amelyet a XVIII. század végéről őriz a Kerepesi úti Kegyeleti Múzeum. Az egyszerű deszkakoporsó a szállítást szolgálta, a sírgödör fölé emelve az alja csapóajtóként kinyílt és a hulla a sírba esett. Mária Terézia tiltotta meg a pestistemetők újrahasználatát és a templomok köré temetést. A temetők Pesten és Budán is a városkapukon kívülre kerültek, ami hozzájárult, hogy Pest-Budáról az 1763-as utolsó járvány után végleg eltűnt a pestis. 1831: kolera. A napkeleti n epekórság Indiából indult és néhány év alatt végigsöpört Európán. Hasmenéssel és hányással járt, amíg a beteg teljesen kiszáradt. Lenhossék Mihály, országos főorvos, 1831 elején 23 paragrafusból álló jegyzéket állított össze. Sajnos, egyik sem használt. Nyár közepére a járvány elérte Pestet. Július 14-én a Ferencvárosban meghalt egy vidékről érkezett kocsis. Másnap az egyetem úgy döntött, hogy a diákokat hazaengedi, de mivel a zárlat miatt 16-án felszedték a hajóhidat, sokan a fővárosban rekedtek, amit nem hagytak annyiban. Sikertelen alkudozás után szétkergették a hajóhídnál őrködő katonaságot, összeállították a hidat és békésen átkeltek Budára. A többiek ez alatt szisztematikusan végiggarázdálkodták a pesti kocsmákat. A korabeli orvosok ugyan próbálkoztak mindennel, ám az volt a tapasztalat, hogy ahol a betegeket semmivel sem gyógyították, kevésbé pusztultak. Általános véleménnyé vált, hogy a zsúfoltság és a rossz levegő melegágya a betegségnek, így a járvány elmúltával felértékelődtek a budai erdők, a következő években néhány tulajdonos meggazdagodhatott majorságának felparcellázásán, így jöttek létre a svábhegyi, zugligeti nyaralótelepek. A kolera 1894-ig tért vissza, de egyszer sem okozott olyan katasztrófát, mint először, amikor félmillióan kapták meg a betegséget és több mint kétszázezren lettek áldozatai. A spanyolnátha egyszerű influenzaként indult világhódító útjára 1918-ban. Nevét onnan kapta, hogy Spanyolországban észlelték a legtöbb megbetegedést, de gyors terjedését segítette a háború, a kaszárnyákban és a hadszíntéren összezárt sok katona. A vírus mutálódott és kezdetben veszélytelen változata halálos lett. Budapestre a frontról visszatérő katonák hozták. A hadsereg és a járványok közötti összefüggés nem számít újdonságnak. 1341-ben a pestist a keresztesek hozták Európába. 1541-ben vérhas, 1542-ben tífusz, 1686-ban pestis dúlt a Buda körül táborozó seregben, amivel a polgári lakosságot is sikeresen megfertőzték. Amikor Görgey Budát ostromolta, a János kórház nemcsak sebesültekkel, hanem a hadat kísérő „szifiliszes nőbetegekkel volt tele”. Az első világháború alatt a bujakóros betegek száma annyira megnőtt, hogy kormánybizottságot kellett alakítani, a betegek 85 százaléka budapesti volt. A spanyol már 1918 nyarán nyújtott némi előzetest: „Kezdődik rázóhideggel, a láz 39-40 fokig terjed, nagyon gyakran gyomor és béltünetek vezetik be a spanyol betegséget, mely főképpen erős gyomortájéki fájdalmakban nyilvánulhat. A betegség túlnyomólag fiatal egyéneknél, 10-40-ig lép fel, mellhártya és tüdőgyulladást okozhat, és a legyengült szervezet esetében könnyen halálhoz vezet. Az orvosok nem ismerték a járvány okozóját, ezért bajban voltak a védekezéssel. Kámfor, csakis kámfor, nagy adagolásban - hangsúlyozta Kövesi Géza főorvos. Erényi Béla gyógyszerész viszont azt javasolta, hogy pohár vízbe 10-15 cseppet saját készítésű Diana nevű sósborszeszéből cseppentsünk, és ezzel naponta többször öblögessünk. A főváros járványbizottságot állított fel. Első intézkedésével azonnal bezáratta a fővárosi szórakozóhelyeket, iskolaszünetet rendelt el, a mozikban minden második sort üresen kellett hagyni. 1918-ban 26 250 ember betegedett meg, közülük 4105 meghalt. Városszerte számos épület őrzi a járványok alatt tett fogadalmak emlékét. Az 1692. évi pestisét például a krisztinavárosi plébániatemplom. „A borzalom e napjaiban egy kéményseprő mester, Franzin Péter Pál, vallásos lelkületétől vezéreltetve azt a fogadalmat tette, hogy ha Isten az ő családját e szörnyű veszedelemben megkíméli, elzarándokol Felső- Olaszországba, Dirébe, a kies Vigezói völgyben fekvő búcsújáró helyre és vállain elhozza a boldogságos Szűz azon kegyelemképének másolatát, melyet ott, mint a betegek gyógyítóját és a szomorúak vigasztalóját régtől fogva buzgón tiszteltek. A pestis végre majd kétévi pusztítás után megszűnt, a jámbor Franzin családot megóvta Isten keze és 1694-ben a jó kéményseprő búcsút vett szerető családjától, hogy fogadalmát megtartsa, és a zarándokutat megtegye. Hosszú, fáradalmas gyalogutazás után szerencsésen elérkezett kitűzött céljához, leborult a Boldogságos Szűz oltára előtt, hálát adott Istennek tapasztalt nagy kegyelméért elvégezve ájtatosságát, azonnal felkeresett egy festőt, aki a képet lefestette, egy ottani lelkész által hozzáérintette az eredetihez, kegyeletes szokás szerint, és vállaira véve azt visszasietett Budára, hol a szent szűz képét már 1700-ban egy az ő rétjén épült kápolnácskában helyezte el.” Az 1710-es járvány során felállított mindkét kórház megmaradt. A régi Szent János Kórházról már esett szó, a pesti barokkkórház mellett a városi tanács fogadalma értelmében emeltek kápolnát a Rákóczi úti Szent Rókus- és Rozália-templom elődjét, róla kapta nevét a Rókus kórház. A fővárosban több Mária-szobrot is emeltek a túlélők, de járványemlék a várbeli szentháromság-szobor is. A Belvárosi templom harangja a háború előtt minden éjjel pontban fél háromkor megszólalt. A legöregebbek is csak nagyapáik elmondásából tudták, annak állít emléket, hogy 1831-ben éjjel fél háromkor halt meg Pesten az utolsó kolerás. Egy öreg koldusasszony volt egyébként. Szatucsek Zoltán Budapestet mindig elérik a járványok, a legszörnyűbb pusztítást a pestis, a kolera és a spanyolnátha okozta. Betegszállítás a fertőtlenítő intézetbe a második világháború alatt Erdőkerülő Menedék Aki teheti, havas hétvégéken feltétlenül ruccanjon ki Dobogókőre. El lehet menni, persze még például a Hortobágyra, félig megfagyott magyar szürkéket nézni, az is jó, de arról nem írunk. Kezdjük azzal, hogy aki Dobogókőre megy, az szerintünk ne menjen kocsival. A parkolásban ugyanis komoly anomáliák tapasztalhatók: a parkoló a helyközi buszjárat végállomásán alakult ki, spontán, az őrök tehát még a buszmegállóban is megpróbálnak díjat szedni az autósoktól. A káosz irtózatos. Ott jártunkkor több úrvezető csak úgy fért el, hogy kocsiját élére fordította, és volt, aki egyszerűen elásta. A táj különben lenyűgöző. A buszmegállóból érdemes mindjárt az Eötvös József turistaház felé venni az irányt, ez még éppen elviselhető távolság, nagyjából nyolcvan méter. A turistaházban a megfáradt gyalogló kellemesen megpihenhet, kirándulásunk idején a söntésben friss pogácsát, almás pitét és német punkzenét prezentáltak, a rusztikus étteremben pacalpörkölt, gulyásleves, valamint sztrapacska volt a menü. Mindent a legnagyobb rendben találtunk, bár lehet, hogy elfogultak voltunk, mert például a többnyire nercbundát és hozzá edzőcipőt viselő orosz család azonnal kifordult, amikor meghallotta, hogy mit kéne megennie. A turistaházból távozva egy embert próbálóbb, legalább százméteres túrára vállalkoztunk, hogy megnézzük a kilátót, pontosabban nem, hanem azt, ami a kilátóból látszik. Hát az valami lenyűgöző: képzeljék el, hóval borított hegyek, a hegyeken fák, azokon ágak, rajtuk cinegék, a szájukban bogár, a bogarak karjában fenyőmag, a fenyőmagon felirat: hajrá FTC. A panoráma szemrevételével végezve a sípályát céloztuk meg, hogy a csúcson lássunk már egy olyat is. Ez az etap aztán tényleg nem vicc, majdnem ötszáz méter, úgy hogy csak a legedzettebb bakancsosoknak ajánljuk, mint amilyenek mi vagyunk. A pályához változatos erdei út vezet, van, ahol erősen lejt, van, ahol meg egyáltalán nem, sőt. Olyan szakasz is akad, amely majdnem teljesen vízszintes, de éppenséggel az ellenkezőjére is tudnánk példákat. Nagy-nagy erőfeszítések árán, állandó életveszélynek kitéve jutottunk el célunkhoz. Útközben Robin Hood emberei támadtak ránk, hogy elvegyék a trónbitorló János király aranyóráját, szerencsére a védelmünkre kelt két síoktató, így az utolsó szálig levágtuk a brigantikat. A dobogókői sípálya lenyűgöző. Van rajta felvonó is, igaz, nem értjük: lefele miért nem akar ráülni senki a hintákra ? A sípálya felső végén található az ország egyik leghangulatosabb vendéglátóegysége, istók kicsi, amely, ha jól emlékszünk, a Zsindelyes csárda nevet viseli. Muszáj bemenni, ha már ott jár az ember. A jurtaszerű csárda tetőtől talpig fából készült, a közepén nyílt kandalló, benne vígan ropog a tűz a vérmedvék áldozatául esett síoktatók lécei és botjai alatt. A kandalló mellett népies széken süldő macska aludt, olyan nyugodtan, hogy lehetséges: már egy hete nem élt. A ház specialitása a libamájas zsíros kenyér, nyolcvanért. A kocsma egyetlen hátulütője, hogy a csapos mindenkit beenged, például azt a bunkót is, aki tíz percig hőbörgött a macájának, amikor megkérték, hogy legyen már szíves maga mögött becsukni az ajtót, utána meg számos formában kinyilatkoztatta, hogy az egész hóbelevancot megvehetné, kivéve persze a kilincset, mert azt nem ismeri. Pesti Pál