Népszabadság - Budapest melléklet, 2000. május
2000-05-19
38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2000. MÁJUS 19., PÉNTEK Száz éve született Vázsonyi János Szent-Györgyi Albert: A magyar nemzetet hálára kötelezte A Terézvárosi Önkormányzat ma emlékezik meg - egykori lakóhelyénél, a Liszt Ferenc tér 2. szám alatt elhelyezett emléktáblájánál - Vázsonyi János politikusról, aki épp száz évvel ezelőtt született Budapesten. Vázsonyi János élete, annyi más zsidó származású sorstársáéhoz hasonlóan, tragikus véget ért 1945-ben, emléke pedig jószerével feledésbe merült. A szülőházán elhelyezett emléktábla ezt a feledést igyekszik eloszlatni a centenárium alkalmából. Vázsonyi János emlékének megőrzését kétségtelenül nehezíti az a tény is, hogy apja, Vázsonyi Vilmos egyéniségének árnyéka mindvégig rávetült. Őt is utolérte a nagy emberek tehetséges gyermekeinek sorsa, hiába volt a maga korában ismert és a fővárosért, az országért aktívan tevékenykedő ember, a Vázsonyi név már „foglalt” volt az egykor miniszterséget is viselő apa révén. Mindazonáltal kettejük életútja több párhuzamot is felmutat, különösen az, ahogy a fővárosi és ezen belül is a terézvárosi zsidó polgárság mentalitásának képviselőjeként léptek fel. Vázsonyi (Weiszfeld) Vilmos ugyan nem Budapesten született, hanem Sümegen, de már gyermekkorában a fővárosba került és iskoláit, valamint a jogi egyetemet már itt végezte el. Az 1890-es években kitűnt tehetségével az akkortájt dúló véderővitákban, majd pedig a zsidóság egyenjogúsításának szószólójaként. Ez utóbbi lépéseit döntő módon befolyásolta szűkebb környezete, a Terézváros értelmiségi-kereskedő polgárságának mentalitása. Vázsonyi Vilmos ennek megfelelően 1901- ben a Terézváros képviselőjeként került be az országgyűlésbe, emellett a fővárosban is képviselőként tevékenykedett 1918-ig. 1917-ben és 1918-ban miniszteri tárcát is viselt (a Monarchia zsidó vallású polgárai között egyetlenként), majd amikor elhagyta a kormányt, a király valóságos belső titkos tanácsosi címmel jutalmazta szolgálatait, amire izraelita felekezetű egyén esetében ugyancsak nem volt példa korábban. Vázsonyi Vilmos 1918-19 után külföldön, Svájcban, majd Münchenben keresett menedéket, de amikor 1920-ban visszatért Magyarországra, azonnal visszatért a politikai életbe is. Ismét helyet kap a fővárosi törvényhatóságban (természetesen a Terézvárost képviselte), s az általa alapított Nemzeti Demokrata Polgári Párt színeiben az ottani ellenzék feje volt. A háború utáni politikai karrierje azonban nem tartott soká, 1926 tavaszán a Bécs melletti Baden bei Wien fürdőjében, ahova gyógyulni utazott, elhunyt. A száz évvel ezelőtt született Vázsonyi János egyéniségére nagy hatással volt apja életútja. Ő már Budapesten látta meg a napvilágot, ezzel szemben főiskolára Münchenbe és a bécsi Keleti Akadémiára járt. A jogot viszont - apja nyomdokaiba lépve - már a budapesti egyetemen végezte el. Már ezekben az években, főleg az egyetem berkein belül, aktívan részt vett a közéletben, aminek az 1918-19. évi események vetettek véget. Apjával együtt a Genfi-tóhoz, majd Münchenbe s onnan Bécsbe került, ahonnan külföldi lapoknak tudósított. Csakúgy, mint apja, 1921-ben tért vissza a fővárosba, és szinte azonnal megjelent írásaival a Pesti Hírlap hasábjain. Pár évvel később már azzal keltett feltűnést, hogy a ’20-as évek méretes botrányának, az úgynevezett frankhamisítási pernek az egyik vádlottját, Rába Dezsőt védte. Politikusként Rassay Károly demokrata pártjában politizált, de — újabb párhuzam ő is elsősorban a fővárosi törvényhatóságban működött aktívan, így például egyik szószólója volt az úgynevezett kislakásépítési programnak. 1930-ban már ott találjuk nevét a fővárosi törvényhatóság soraiban mint legfiatalabb képviselőét - talán említeni sem szükséges, hogy a Terézvárost képviselte. Az 1931-1935. évi ciklusban pedig az országgyűlésben is hangoztathatta nézeteit a Nemzeti Demokrata Párt színeiben. Vázsonyi János mind törvényhatósági, mind pedig országgyűlési képviselőként következetesen képviselte az apja nevével fémjelzett politikai irányvonalat. Így például alig egy évvel azt követően, hogy bekerült a főváros képviselő-testületébe, a jeles grémium Benjáminjaként felszólalt a választókerületek szavazói létszámának egyenlővé tétele érdekében (a Belváros jól szituált lakossága jelentősen kisebb létszámot kitevő szavazókörzetekben voksolt, mint a külső kerületek kevésbé jómódú, s így nyilván elégedetlenebb rétegeit ily módon is növelve az épp hatalmon lévő kormány szilárd bázisát). Abban is apjára ütött, hogy törzshelye volt Budapesten Terézváros dísze, az Abbázia kávéház, ahol egykor Vázsonyi Vilmosnak saját asztala volt (akárcsak a tiszaeszlári vérvádper vádlottjait védő Eötvös Károlynak). Amikor a ’30-as évek végén, a fokozódó antiszemitizmus egyik szomorú jeleként a kávéházat is támadások érték, Vázsonyi János ez ellen sem mulasztotta el felemelni szavát. A történelem félig-meddig itt is ismételete önmagát: az idősebb Vázsonyit, Vilmost a ’20-as évek derekán érte durva támadás a nyílt utcán származása és politikai hitvallása okán. Az Abbázia működését akadályozni kívánó áskálódások azonban csak a kezdetét jelentették annak a tragikus útnak, amely a második világháború világégéséhez vezetett. Vázsonyi János ezekben a nehéz időkben Szent-Györgyi Albert oldalán a náciellenes ellenállási törekvések egyik vezetője volt. 1944. március 19-én, Magyarország német megszállásának napján a Gestapo letartóztatta és Dachauba hurcolta. A tábor felszabadítását megérte ugyan, de a kiállt szenvedések miatt leromlott szervezete nem sokkal később feladta a harcot. Vázsonyi János távol Magyarországtól, egy hannoveri kórházban hunyta le a szemét. Számos más honfitársával együtt így lett ő maga is áldozata a háború őrületének. Száz évvel születése után erre is fontos emlékezni. Érdemes idézni Szent-Györgyi Albert sorait: „Tevékenysége az ország szempontjából a legértékesebb, nagy jelentőségű és példás volt. A magyar nemzet Vázsonyi Jánossal szemben hálára kötelezett.” Katona Csaba Vázsonyi János A Liszt Ferenc tér a század elején FORRÁS: BUDAPEST ANNO „Nem szabad, hogy a kedvünket szegje az, ha egy utas esetleg visszautasítja a segélynyújtást vagy az udvarias figyelmeztetést. Munkánkért kárpótlást kapunk attól a sok száz utastól, akik megköszönik figyelmességünket és segítségünket” - ismételgette magában mintegy biztatásképpen az ifjú kalauz a Fővárosi Villamosvasút munkatársainak legfőbb segítségéül szolgáló Kalauzi Kézikönyv legfrissebb, negyedik kiadásának egyik veretes passzusát. 1962-t írtak, s ő kénytelen volt megállapítani: bár ami a lendületesen fejlődő szocialista állam kategóriáit illeti, minden bizonnyal a munkások közé soroltatik, feladata aligha könnyebb, mint a vele szövetséges értelmiségé. Borzongva idézte fel a kézikönyvben felsorolt temérdek tudnivalót. Vannak, ugye, a vonaljegyek, melyek felhasználhatók személy-, kutya- és csomagszállításra. Ezek, mint kalauzi táskajegyek kerülnek kiadásra, mások viszont „nem kalauzi” felülbélyegzéssel. Érvényesek a megváltás helyétől a viszonylat végállomásáig, kizárólag egyetlen menetre. Este fél tizenkettő után két vonaljegyet kell váltani. Na de a kezelés! A város középpontja vagy észak felé haladva a 2-es sarkot, a középponttól távolodva vagy dél felé haladva a 4-es sarkot, kocsiszíni kiállásnál idegen vonalon az 1-es sarkot, beállásnál a 3-as sarkot kell csonkítani. A „nem kalauzi” jegyet persze lyukasztják, ahogyan jegyárus kalauz jegykiadásnál a sor- és folyószám választóvonalával teszi. A repülő kalauz viszont a választóvonal lyukasztásán kívül a megfelelő sarkot is csonkítja. És a hetvenfilléres átszállójegy? Kezelni kell a napi keltezést, a felszállás helyét, a viszonylatszámot és a felszállás időpontját, hiszen egy órán belül négyszeri átszállásra érvényes. Az indokolatlan kerülőutazás megakadályozására lyukasztással kell megjelölni a felszállás helyét, erre a jegysor- és folyószám rovata mellett elhelyezett vázlat szolgál. Egy utazás alkalmával a Duna kétszer nem keresztezhető, aki pedig egyszer már igénybe vette a Pestet, illetve Budát keresztbe metsző felezővonalat, még egyszer el nem érheti. Ha viszont az utas a pesti felezővonalat vette igénybe, a budai felezővonalat elérheti, sőt utazhat is rajta, de azon túl nem mehet. Még jó, hogy vannak azért átgyaloglási pontok és a kivételes átszállóhelyek is. Az ifjú kalauz tétován megvakarta a fejét, amikor eszébe jutott néhány különleges szabály. Hogy miként kell érvénytelenítenie a jegyet, ha öt darabot ad ki pótdíjként, esetleg négyet kocsitakarítási díjként: utóbbit akkor, „ha ittas egyén (vagy kutya) bepiszkítja a kocsit és ha malátával piszkítják be”. És ha az utas kezeletlen jegyet ad át? A dolog csak addig egyszerű, míg a jegy túloldalán ott a BHÉV-pénztár bélyegzője - akkor el kell fogadni. De ha több kezeletlen jegy is találtatna a gálád utasnál? „Azokat el kell kobozni és az utast rendőrrel igazoltatni!” Gyermekjegy, előkezelt átszállójegy, hetijegy, bérlet és selejtezés - ismételgette kalauzunk a bonyolultabb passzusokat, mikor is eszébe jutottak azok, akik személyazonossági igazolvánnyal vehetik igénybe a villamosjáratokat. Kinek is kell tisztelegnie? A Közlekedési és Postaügyi Minisztérium kék és piros színű, arany felülnyomása igazolványát lobogtatóknak vagy annak, akinél a Fővárosi Tanács VB elnökhelyettesének bordó, könyv alakú, arany felülnyomású igazolványa van? Az utóbbinak szögezte le magában, felidézve, hogy a Fővárosi Tanács VB Közlekedési Igazgatóságán használt kék igazolvány „felmutatását hangos szóval kell megköszönni, és a forgalmat érintő eseményekről jelentést kell tenni”. Kalauzunk sóhajtva vette vállára a táskáját, benne a lyukasztót, a tollat, a nyomtatványokat, valamint az 1938 forint értékű jegyszerelést és az egy darab telefon érmét. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy azt álmodta: 1966. július elseje van, a fővárosi tanács egyetlen tollvonással eltörölte a százharminc különféle jegyet, és bevezette az egyforintos villamos- és egyötvenes buszvonaljegyeket. De ez csak álom - gondolta. ______Lelőhely_______ Malátáért négy átszálló N. Kósa Judit 1957-ben készült felvétel. Biró I. Sándor ekkor volt 35 éve kalauz mti-fotó: fényes tamás Péntek néni Ez is a Rózsa utcában történt, mégpedig dél körül A lépcsőházat átlengte az égett hagymaszag, amely ezúttal is összekeveredett valami különös, ám jellegzetes illattal, amilyet a legtöbb pesti lépcsőházban érezni lehet, ám forrása soha fel nem lelhető, a nyomába eredni oktalanság. Olyan ez, mint az inkák kincse, csakhogy ez a mi titkunk. Hallottam már olyanról is, akit ez az illat húzott haza, ellenállhatatlan honvágyat gerjesztve a szívében. Ez a furcsa szag, amelyet talán a rég elporladt lakók leheltek a falakba, nagyon hasonló ahhoz, mint amilyen a vénasszonyok álomittas pongyolájából szokott előlengeni. Még az is lehet, hogy tényleg onnan jön, mert ebédidő előtt nem sokkal, a lépcsőházban megjelent Péntek néni. Pongyolát és régimódi, kockás posztópapucsot viselt, kibomlott ősz kontya reménytelenül a nyakába csüngött. Szíjas kezével a korlátba kapaszkodott, fogatlan száját az igyekezettől kitátotta, mert nagyon ügyelt, nehogy megcsússzon vagy mellélépjen, mert akkor neki vége. Mindenki tudta, hogy Péntek néni hetenként egyszer lemegy a sarki kisboltba kenyérért, éppen ezért senki nem csodálkozott, amikor szembetalálkozott vele. Köszöntek neki, de Péntek néni senkinek se köszönt vissza. Máskor se, most se. Még a pillantását se emelte fel, a lakótársak arra is gondolhattak volna, hogy Péntek néni nem ismeri meg őket, de erről szó sem volt, tudta ő mindenkiről, hogy kicsoda, még azt is, hogy melyik emeleten lakik, csak éppen úgy gondolta, van annyira öreg, régi lakó, hogy visszaköszönés nélkül is tisztelet övezze. Vagy övezte, vagy nem, mindenesetre senki nem haragudott rá. Tudták, hogy senkije nincs, egyedül él, nem árt a légynek se, az ajtót a kutya se nyitja rá, de ő se megy senkihez, még a gangra se áll ki vasárnap délután az aszszonyokkal beszélgetni. Amiről ő mesélne, senkit nem érdekel. Péntek néni megvette a kenyeret, és csoszogott a járdán hazafelé. Befordult a kapun, elhaladt a kukák sorfala előtt, aztán következett a lépcsőház, a magasföldszinti lépcsőforduló, az első emelet, aztán a második előtt megint a lépcsőforduló, a kazettás ablak előtt a félszemű Iktainé hokedlin álló, viharvert fikuszával. Péntek néni nem érkezett meg a második emeletre. Félretolta a fikuszt, és sóhajtva leült a hokedli szabad felére. Látták ott sokan Péntek nénit, de azt gondolták, csak megpihen, hiszen felfelé vánszorog a boltból, ott szorongatja a fél kiló kenyeret a hóna alatt. Péntek néni azonban még délután háromkor is ugyanott ült, nézett maga elé, mint egy kőszobor. Ott látták egy óra múlva is, aztán Tatainé elment a kórházba a férjét meglátogatni, de amikor hazaért, Péntek néni még mindig a hokedlin ült. Akkor már hét óra is elmúlt. Valami baj van? Rosszul tetszik lenni? - kérdezte, mire Péntek néni megmozdult, a falra emelte a tekintetét, de nem válaszolt. Megérkezett a munkából Péntek néni egyik szomszédja, a buszsofőr. Megállt a hokedlinél. Csak tessék szólni, ha tudok segíteni valamiben! — szólt kedvesen, s közben a behűtött sörére gondolt. Jött a harmadikról a víg özvegyként emlegetett festett hajú, molett hölgy. Jaj istenem, Péntek néni, nehogy meg tessék már fázni ebben a huzatban! Segítsek felmenni? Aztán megint jön Tatainé, kis tálcán teát hoz. Tessék ezt szépen meginni, aztán hazamegyünk! Kinéz Tatainé szomszédja is. Dél óta itt ücsörög a szerencsétlen! - harsogja. — Ne hívjak orvost? Tatainé tovább kínálja a teát, mire Péntek néni végre megmozdul, a hóna alól a földre hullik a kenyér. Néz utána, aztán Tatainéra emeli a szemét. Nem akarok hazamenni — szól rebbenő hangon. Fehér Béla