Szabad Nép, 1950. november (8. évfolyam, 255-278. szám)

1950-11-01 / 255. szám

2 SZAB­AD­ NÉP SZERDA, 1950 NOVEMBER 1 Rákosi elvtárs megérezte kívánságunkat Egy középparaszt levele a tagjelöltfelvételről A földművesszövetkezet rádióján ke­resztüli hallgattam meg Rákosi elvtárs beszédét. A beszéd után felmentem a pártszervezetbe és kitöltöttem felvételi kérelmemet a Magyar Dolgozók Párt­jába. Ezt a napot sohasem felejtem el. Hosszú sora van annak, amíg elju­tottam idáig. Már régen észrevettem, hogy a mi községünkben minden jó dolgot, a kommunisták kezdenek el. Azt is tapasztaltam, hogy a munkák­ban is lelkiismeretesek, mindig elől járnak. Én is szeretem becsülettel el­végezni azt, amit az ország és a sa­ját érdekem is megkíván. Ezen gon­dolkoztam sokat és így érkeztem el ahhoz a gondolathoz, hogy tulajdon­képpen az én helyem is a Pártban tenne. Felvételemet mégsem mertem kérni, mert láttam, hogy nem szívesen fogadnak be oda magamfajtát. To­vábbra is a DÉFOSZ-ban dolgoztam. A békekölcsönjegy­zésnél és a tanács­­választás előtt nem sajnáltam a fárad­ságot, hogy felvilágosítsam szomszé­daimat, ismerőseimet arról, hogy hol a helyük, mi az érdekük. A termény­beadást 220 százalékra teljesítettem, az őszi szántás-vetést az elsők kö­zött végezt­­m el a községben. A párt­­szervezet mégsem biztatott, hogy ta­lán már méltó lehetnék én, Bata Sán­dor, jobb módú régi gazda is a párt­tagságra. Mikor Rákosi elvtársnak a szavait hallottam, amelyben elmondta, hogy a dolgos, minden munkában élenjáró középparasztot is vegyék fel a Pártba — úgy éreztem, Rákosi elvtárs jobban megérezte kívánságomat — és még sok becsületes középparaszt kívánsá­gát —, mint az itteni pártszervezet tagjai,­ akik között élek. Eddig is igyekeztem kivenni a ré­szemet mindenféle munkából, ahogy — mint tömegszervezeti tag — tehet­tem. Most úgy érzem, még jobban kell majd dolgoznom, még nagyobb felelősség hárul rám, hiszen, ha a taggyűlés elfogadja a kérésemet, párt­tag leszek. Elhatároztam, azzal is méltó akarok lenni erre, hogy megbe­szélem a családommal és belépünk a termelőcsoportba. Rákosi elvtárs beszéde, legnagyobb örömömre, így változtatta meg az én életemet és családom életét. Bata Sándor, Borsodivánka. • • • A Béke-brigád megértette Rákosi elvtárs szavát: harcba hív a fegyelmezettebb munkáért a selejt ellen Az Egyesült Izzó X. alapszerveze­tében az ellenőrzés rendszeresen visz­­szaad 10—12 százalék selejtes mun­kát. Ugyanitt a hulladék: 4—5 száza­lék. Az 1423. számú munkalapon pél­dául ez olvasható: „Átvett ezer dara­bot, leadott nyolcszáz darabot, a vas­­masszázók átvettek hétszázhetven da­rabot." A hiányzó kétszázharminc munkadarab­­ selejt. A raktárból rendszerint jóval több anyagot adnak ki a szükségesnél, mondván, hogy nem érdemes külön „méricskélni". A rendkívül törékeny, kényes anyag így ott hányódik hónapokig a műhelyben és ez is emeli a törésszázalékot. A vasmasszázást végző „Béke"­­brigád — Rákosi elvtárs beszédének elolvasása után — úgy érezte: ezt nem nézhetik tovább szó nélkül. Az ő munkájukat is visszaveti a többiek selejtje. És különben is: a selejt­­ az ellenségnek segít. Elég hiba, hogy a X. alapszervezet vezetősége eddig nem mozgósított, jó politikai munká­val, a selejtszázalék leszorítására. Er­ről írt a Béke-brigád levelet a Szabad N­é­pen keresztül a X.-es alapszerv dol­gáéihoz. A levél így hangzik: Kedves Elvtársak! Veletek együtt olvassuk most ebéd­időben Rákosi elvtárs beszédének rész­leteit. Legutóbb azt olvastuk: „Azok a jó kezdeményezések, amelyeket a Szov­jetunió tapasztalatai alapján az önkölt­ségcsökkentés, az anyagtakarékosság terén bevezettünk, még gyermekcipő­ben járnak. A küzdelem az anyagpo­­csékolás, a selejt, a felesleges raktár­­készletek, s a pazarlás száz más for­mája ellen csak most kezdődik valójá­ban.” Nálunk nemcsak az a baj, hogy sok a selejt. Nagyobb baj az, hogy nem is harcolunk eléggé ellene. Bizonyos, hogy nálunk nehéz a harc a selejt ellen, tö­rékeny a spirál, könnyen törik a masz­­szával bevont anyag, hiányosak a raj­zok. Nagy hiba, hogy még maga az alapszervezet pártvezetősége is azon a véleményen van, hogy ezek l­eküzd­­hetetlen akadályok. Ezért nem indult szívós politikai felvilágosító munka — harc a törések, a selejt ellen. Mert nemcsak a massza, vagy a hi­bás rajz a selejt oka. Hiszen a munka­­padok mellett — emberek dolgoznak. A mi jobb­ munkánk, lelkiismeretessé­günk, öntudatos fegyelmünk leszorít­hatja a selejtet. Mi Rákosi elvtárs szavaiból megér­tettük: békénket komoly veszély fenye­geti. Asszonyok vagyunk valamennyien. Szabó Jánosné elvtársunknak a három­éves gyermekét, aki itt játszik most boldogan a gyár napközijében , élet­veszedelem fenyegeti. Szabó Jánosné azt mondta a brigádban: „Nem nevez­hetném pirulás nélkül anyának magam, ha nem harcolnék gyermekem jövőjé­ért.” Mi a vasmasszázáson dolgozunk, ahol a megengedett selejt 10 százalék. De mert úgy gondolkozunk mindnyá­jan, mint Szabó elvtársnő, mert akarjuk a békét, elhatároztuk, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tisztele­tére a már eddig is 0.5 százalékra csök­kentett selejtünket 0.3 százalékra csök­kentjük és 110-ről 120 százalékra emel­jük a termelést. A spirált munka előtt gondosan kimércézzük, így milliméter­­nyi eltérés sem lehet, tehát csökken a selejt. Tudjuk, Ti is békét akartok. Ti is javarészt asszonyok vagytok, akik aggódnak családjukért, gyermekeikért — nem engedhetitek, hogy itt a műhe­lyünkben tanyázzon az ellenség, s mi tétlenül nézzük. Mert a selejt: ellen­ség. Mi szeretjük a katonáinkat, nép­hadseregünket, amely biztos kézzel védi határainkat az orgyilkosoktól — de nem elég csak szeretni a néphad­sereget, nekünk is harcolnunk kell, s jó munkánkkal is segíteni őket. Felhívunk Benneteket, X. alapszerve­zetbeli dolgozók, hogy a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom tiszteletére csökkentsétek ti is egyharmadával a selejtet. Lelkiismeretes, alapos munká­val megvalósítható ez. Erre hív fel bennünket Rákosi elvtárs. Pártszervezetünk vezetőségétől pedig azt kérjük: indítson könyörtelen har­cot a selejt ellen. A népnevelők mond­ják el mindenkinek, hogy a selejt ki­küszöbölése, a törések csökkentése — harc a békéért. A Békekongresszuson ott lesznek a mi üzemünk küldöttei is. Törekedjünk arra, hogy elmondhassák: a X-es alapszervezet dolgozói nem kí­mélik erőiket a béke csatájában. Az Egyesült Izzó X. alapszervezetének Béke-brigádja Legyetek ti is harcosai a több szénért folyó küzdelemnek Egy vájár­tanuló levele Nagy megtiszteltetés ért minket, bányászfiatalokat. Rákosi elvtárs ránk­bízta a széntermelés fokozását. „Az új bányászok ezreire van szükség“ — mondotta Rákosi elvtárs. Én amellett, hogy szenet termelek, segíteni akarok abban is, hogy új bányászokat hívok magunk közé. Kimegyek majd a falvakba és elmondom a parasztfiataloknak, hogy mit vár tőlünk Rákosi elvtárs. De el­mondom a parasztfiataloknak azt is, hogy milyen volt az életem azelőtt és milyen most, amióta a várpalotai bányában dolgozom, mint vájár­tanuló. Elmondom nekik, hogyan éltem én Újlétán, meg Inotán, mint a kulákok cselédje, hogyan dolgoztam látástól-vakulásig nekik, éjjel pedig az istállóban a széna között volt a helyem. Tavaly októberben aztán nagyot fordult a sorsom. A várpalotai bányába kerültem vájár­tanulónak. Azóta kollégiumban lakom, s szép, tiszta, meleg szoba a szállásom. A 15—16 órás munkaidőt felváltotta az 5 órai munka a bányában és a 3 órai elméleti tanulás. Ahogy gyűlöltem a kuláknál a munkát, olyan boldog örömmel megyek le most a bányába. Amíg a kuláknál voltam, se nekem, sem az országnak nem volt haszna munkámból. Ma pedig magam­nak és hazámnak teszek szolgálatot, hogy szenet termelek az üzemnek. Külön büszkeséggel gondolok arra, hogy nemsokára a közeli inotai erőművet is mi látjuk majd el szénnel. Olyan terveim vannak, amikre a múltban nem is gon­dolhattam volna. Először jó vájár és azután bányamérnök szeretnék lenni. Itt na­­gyon megbecsülik a m­unkámat. Kasztot, ruhát és mint éltanuló, 1,36 forint órabért is kapok az államtól. A múltkor 300 forint jutalomban részesültem jó munkámért. Ezután sem fogok csalódást okozni Rákosi elvtársnak. Én magam még több szenet termelek, hogy erősítsem a békét és elmondom majd a többi fiataloknak, hogy milyen szép, harcos életünk van itt a bányában, jöjjenek ők is közénk, legyenek ők is harcosai a több szénért folyó küzdelemnek — a békének. Most újabb öröm ért. Küldött lettem a Magyar Békekongresszuson. Én képviselem majd a várpalotai bányászfiatalokat. A kongresszuson is el fogom mondani, hogy a több szénért folytatott harc — egyben harc a békéért is. Ezért hívom a magyar fiatalokat a békének erre a frontszakaszára — a bányába. Fazekas László vájár­tanuló, Várpalota Nem elég sportolni, bokszolni — azt is tudni kell, ki az ellenség mikor Rákosi elvtárs beszédét ol­vastatni az újságban, egy pont­nál különös jóérzés törtétt el. Amikor Rákosi elvtárs arról szólt, hogy a párt­­építésnél vegyék figyelembe a mun­kában kitűnt, lelkes fiatalságot. Én is a fiatalok közé tartozom. A Ganz Hajó­gyárban mint tanuló dolgozom. Már korábban mint általános iskolai tanuló, bekapcsolódtam, az úttörő-mozgalomba és ott őrsvezető tettem. Mikor a Hajó­gyárba kerültem, beléptem a DISZ-be. Mint sportot kedvelő fiatal, részt vet­­tem a Szabadságharcos Szövetség munkájában is és a sport területén mint ökölvívó iparkodom megállni a helyemet. Rákosi elvtárs beszéde most megerősí­tette bennem, hogy komolyan hozzá kell fognom a tanuláshoz, mert nem elég, ha megtanulok jól harcolni, ha nem­­tu­dom, ki az ellenség, ki ellen folyik a mi harcunk. Azt már tudom, hogy ha­tárunkon egyik oldalon a gyalázatos Tito arra vár, hogy népünket amerikai parancsra a régi, rossz életbe lökje vissza. Azt akarja, hogy nővérem, aki most a kultuszminisztériumban dolgo­zik és­ bátyám, aki DISZ-titkár, ismét a kizsákmányolok szolgái legyenek. Ezt mi nem engedjük. Én nagyon szeretnék a Magyar Dolgozók Pártjának tagja lenni. Rákosi elvtárs megmondta most nekem is: dolgozni és harcolni kell, hogy ki­érdemeljem a párttagságot. Megfoga­dom, hogy minden erőmmel igyek­szem jól elsajátítani a szakmámat, hogy a munka területén helytállhassak és részt veszek a politikai oktatásban is, hogy a munkám jobb legyen. Juhász Sándor ifjúmunkás, Ganz Hajó, szerszámkészítő műhely. Éltünk egyenlő jogunkkal, szakmunkásokká lettünk Egy magké­szítőnő levele Nemrégiben nagy esemény történt az életemben. Kristók Józsefné és Mol­nár Istvánné elvtársakkal együtt szak­munkásokká lettünk, a magkészítő szakmában. Régen dolgozunk már, de csak a demokrácia adta meg a lehető­séget, hogy a férfiakkal egyenjogúan dolgozhassunk. Ahogy a szakmai vizsgáról hazafelé jöttünk, mindhárman Rákosi elvtársra gondoltunk, akinek mindezt köszönhet­jük és elhatároztuk, hogy kiszabadulá­sának évfordulójára 5 százalékkal emel­jük teljesítményünket és selejtmente­­sen dolgozunk. Amikor beérkeztünk a gyárba, a mű­szaknak már vége volt. A fémöntöde előtt egy nagy háromtonnás teherautó szén állott. Nem volt ember a kirakás­hoz. Mi hárman egyet gondoltunk, át­­öltöztünk és rohammunkában kiraktuk a szenet. Azért tettük, mert tudjuk, hogy minden elveszett perc a munkából az ellenségnek segít, s a jó munka a békeharcot erősíti. Este, mikor Rákosi elvtárs beszá­molóját hallgattuk, arra gondoltunk, amikor a női egyenjogúságról beszélt, hogy mi éltünk ezzel a joggal — szak­munkások lettünk. A többi asszonynak és lánynak is erre kellene törekedni, mert nagyon szép dolog elsajátítani egy szakmát és kétféle hasznunk is van be­lőle: a magunk és családunk életét tesszük gondtalanabbá vele, s hazánkat, a békét is szolgáljuk. Bakos Sándorné, Esztergomi­ u. 12. PÁRT ÉS PÁRTÉP­ÍTÉS Szilárd népnevelőcsoportokkal — a békéért — miid egy hónap alatt hatalmas győzelmeket vívtunk ki béke­harcunkban. Ebben döntő szerepe volt mintegy 200.000 pártbeli és 100.000 pártonkívüli népnevelőnknek. 300.000 szervezett, egységesen irányított nép­nevelő — nagy haditettek véghezvite­lére hivatott hadsereg. Most, amikor a nemzetközi helyzet — mint Rákosi elvtárs beszédében megmutatta — élesedett, az amerikai imperialisták háborús fenyegetése komoly — erre az agitátorhadseregre nagyobb szük­ség van, mint bármikor. Nagy felada­tok előtt állunk. Küszöbön áll a Ma­gyar Békekongresszus is. A békeharc­ban a fokozott mozgósítás, a fokozott erőfeszítés és áldozatvállalás korsza­kát éljük. Nem kétséges: minden becsületes dolgozó békét akar. De a béke kívá­násától a béke megvédésének elszánt elhatározásáig — hosszú az út. Ezen az úton elsősorban népnevelőinknek kell végigvezetniök a dolgozókat. Egy­szerű szavakkal, türelmesen magya­rázzák: mindennap, mindenütt, min­den tisztességes embernek harcolnia kell a békéért. És a népnevelők fel­adata az is, hogy megmutassák a dol­gozóknak személy szerint, a békeharc kisebb-nagyobb napi feladatait, meg­magyarázzák azok összefüggését, a békeharcosok millióinak világszerte folyó küzdelmével. Pártszervezeteink, különösen párttit­káraink foglalkozzanak nagy gonddal a népnevelő­ csoportokkal. E csoportok munkája nélkül egyetlen párttitkár sem tudja vezetni, harcba vinni an­nak a területnek a dolgozóit, amelyért felelős. A múltban párttitkáraink — kevés kivétellel — lebecsülték az agi­­tációs munkát. Rákosi elvtárs párt­munkánk egyik főhibájának jelölte meg, hogy „elsorvadt benne az agitá­ció". Figyelmeztetett bennünket: „...az a körülmény, hogy erősen ülünk a nyeregben, egyáltalán nem csökkenti az agitáció jelentőségét, annak a szük­ségességét, hogy minden újonnan fel­merült kérdést, egyszerűen, közérthe­tően, meggyőzően, a helyi viszonyokra alkalmazott érveléssel világosítsunk meg és fogadtassunk el a tömegek­kel ... Most az a feladat, hogy ne en­gedjük az agitáció munkáját tovább háttérbe szorítani." Ez, a komoly fi­gyelmeztetés éppen időben jött. Töb­ben is voltak úgy, mint a ráckevei párttitkár, aki azt hangoztatta: „Nagy munkát végeztem az elmúlt két hétben, most eljött a pihenés ideje". Még jó, hogy nem üzent az imperialistáknak: „Ássuk el a csatabárdot, legyenek szí­vesek, szüntessék be a háborús ké­szülődést, míg ki nem pihentem ma­gam és újra lesz időm bajlódni a nép­nevelőkkel." Világos, hogy ilyesmit hiába üzengetnénk. Nem szabad le­szerelni, nem szabad ismét háttérbe szorítani — ellenkezőleg, fokozni kell a politikai felvilágosító munkát, a békeharc e fontos fegyverét. T­­agy erőfeszítésekkel kovácsolták m­­össze pártszervezeteink a népnevelő csoportokat. Most minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy ezeket a cso­portokat méginkább megszilárdítsuk, s a békéért folyó küzdelem harci egysé­geivé neveljük. Így érhetjük el, hogy állandó politikai felvilágosító munka kisiérje szervező munkánkat, szem előtt tartva Rákosi elvtárs tanítását: „ . . ■ a szervezés soha nem helyettesítheti az agitációt." Csak így fűzhetik pártszer­vezeteink még szorosabbá a néppel, a pártonkívüliek milliós tömegeivel baráti jóviszonyukat. Most fel kell mérnünk népnevelő cso­­portjaink erejét. Ez nem azt jelenti, hogy egyszerűen névsort kell készíteni népnevelőinkről. A párttitkár elvtársak ismerkedjenek meg személyesen a nép­nevelőkkel, hallgassák meg tapaszta­lataikat, adjanak új feladatokat szá­mukra és a népnevelőértekezleten kér­­jék számon e feladatok teljesítését. Rendszeresen foglalkozzanak az ilyen módon összefogott, szervezett népne­velőcsoportokkal. K­­ülönösen fontos, hogy továbbra is foglakoztassuk azokat a lel­kes pártonkívüli népnevelőket, akik­nek munkája annyi sikerhez segített bennünket. Komoly hibát követett el az V. kerületi pártbizottság, amely október 28-án — tehát Rákosi elvtárs beszédének ismeretében — utasítást adott, hogy a pártonkívüli népneve­lőket csak a kampányfeladatokba vonják be. Ez a politika nem erősíti Pártunk tömegkapcsolatait, hanem al­kalmas arra, hogy a béke megvédé­sére, Pártunk politikájának megvaló­sítására kész népnevelőket eltaszítsa tőlünk. Ellenkezőleg: hívjuk meg eze­ket a kipróbált pártonkívüli népneve­lőket a rendes népnevelői értekezle­tekre, komolyan foglalkozzunk nevelé­sükkel. Különösen fontos ez a falun. Ahol ezt megteszik, ott nagy eredmé­nyeket lehet elérni. Érsekcsanádon B. Szabó István középparaszt egy kis­­gyűlés után jelentkezett népnevelői munkára. Megismerkedett Pártunk politikájával és azóta 6 és 8 dolgozó paraszt társa már tagjelölt felvételét is kérte. A pártonkívüliek bevonása a népnevelő munkába — és általában a felvilágosító munka —, nemcsak Pártunk tömegkapcsolatait erősíti, ha­nem Pártunk építésének is nélkülöz­hetetlen eszköze. A megszilárdított, megnövekedett létszámú népnevelőcsoportoknak arra kell nevelniük a dolgozókat, hogy az eddiginél is keményebben helytálljanak a békeharc minden frontján, bátran szembenézzenek a nehézségekkel és le­küzdjék azokat, ha az útjukba kerül­nek. Az olyan népnevelő, aki csak a szépet, jót, a nagy eredményeket mondja el, de csődöt mond a tudo­mánya, ha a nehézségekről kell be­szélni, vagy­ harcra, a béketábor iránti áldozatkészségre, kötelességteljesítésre kell mozgósítania a dolgozókat —nem alkalmas feladata elvégzésére. Párt­­szervezeteink vegyék ezt is figyelembe az egyes népnevelők megítélésénél. És ne feledkezzenek meg arról, hogy népnevelőcsoportjaink harci szellemét csak akkor erősíthetik,­ ha minden egyes népnevelőt bekapcsolnak a párt­oktatásba. A békéért folyó harcban a felvilá­gosító munka jelentős mértékben a lakóterületen folyik. Üzemi népneve­lőink tehát továbbra is rendszeresen folytassák a területi agitációt. Üzemi pártszervezeteink legkipróbáltabb, ve­zető káderei tartsanak lakógyűléseket, szervez­zenek lakásukban csoportos megbeszéléseiket. A párt káderei érez­zék, felelősek azok meggyőzéséért, a békeharcba való bevonásáért, akikkel egy házban — vagy falun egy utcá­ban — laknak. « A választások után legjobb népne­velőink máris új harcba kezdtek: a Magyar Békekongresszus sikeréért, a magyar békemozgalom kiszélesítéséért, erejének fokozásáért. Ebben a harc­ban nagyszerű­ fegyvert adott kezükbe Rákosi elvtársnak a Központi Vezető­ség ülésén elmondott beszéde, amely nemcsak az utat és a tennivalókat mutatta meg, hanem egyben a vilá­gos, nagy tömegeket mozgósító, ha­r­­cos agitáció példaképe. Ezzel a fegy­verrel kezükben, párttitkáraink, párt­­szervezeteink állandó segítségével pártbeli és pártonkívüli népnevelőink új győztes csatákat vívnak most meg­ a béke védelmében. Titóék sanyargatják szüleimet — én még jobb munkámmal értük is harcolok MÁR TÖBB MINT HÚSZ ÉVE, hogy eljöttem a Bácskából Pestre lakni, de jól tudom, mi van odaát, mert szüleim ott laknak most is. Apámék írnak néha és így közvetlenül is értesülök az ot­tani eseményekről. Apám cipészmester, de­ munkája nincs, így — ha van hová — akkor napszámba jár dolgozni. Nem­rég írt egy levelet, amiben többek kö­zött ez volt: „Tudod fiam, hogy a Bácska mindig valóságos éléskamra volt. Mi búzakenyeret ettünk, most meg örülök, ha egy kis kukoricakenyér jut a családnak." — A múltkor a fele­ségemmel együtt egyforma szövetet vettünk, a neki kosztümre valót, ne­kem pedig ruhára. Küldtünk belőle egy kis darabot hiintának, hogy anyám és húgom lássák milyen ruhát vásárolunk mi magunknak itt Pesten. Anyám ezt válaszolta: „Boldogok vagytok ti, fiam, hogy nálatok mindent lehet kapni, itt bizony nem hogy ilyet kapnánk, de még enni sincs rendesen. Mást sem kapni. Nagyon kérlek, drága fiam, hogy küldjél nekem varrótűt, cérnát, apád­nak zsilettpengét, egy kis szappant és a húgodnak zsebkendőt.” — Egy másik levelükben szomorúan számolnak be ar­ról, hogy öcsémet három és fél hónapra elzárták, mert az utcán beszélgetett va­lakivel, hogy nincs munkája. Erre Ti­­tóék elfogták, bebörtönözték, mint „lá­­zított’. Tito mindenáron háborút akar. Jól tudtam ezt eddig is, de Rákosi elvtárs beszéde még élesebben világította meg előttem. Elhatároztam, hogy a népne­velő munkából az eddiginél sokkal job­ban kiveszem a részemet, elviszem ma­gammal agitációs utamra szüleim le­veleit is, melyekben a jugoszláv dolgo­zók nyomoráról írnak. De nemcsak szóval, hanem mindig jobb és jobb ter­melő munkámmal és munkamódszerát­adásommal is — melyet az üzem fia­taljainak és iparostanulóinak tartok — erősítem a béketábort, hogy elősegítsem a békét és szüleim minél előbbi felsza­badulását. A nevemet ne írják ki az újságba az elvtársak, nehogy a szüleimen álljanak bosszút. IX. kerületi népnevelő, asztalos munkás

Next