Szabad Nép, 1954. május (12. évfolyam, 121-151. szám)
1954-05-03 / 123. szám
Margitsziget •Újra és újra felfedezni a Margitsziget szépségeit — szinte közhellyé vált már. De most, a tizedik május elsején mégis papírra kívánkozik: nagyon szép a zászlóerdős, ünneplőktől népes, tavaszi ruhába öltözött sziget. Sűrű, tömött sorokban érkeznek az ünneplő budapestiek a Margit híd budai s pesti oldaláról, özönlenek a szigetre. Munkások jönnek feleségükkel, gyermekeikkel, katonák s diákok, sportolók és kultúrcsoportok róják az üdezöld gyepet átszelő aszfaltútokat. A sziget felkészült a dolgozók fogadására. Négy szabadtéri színpad ontja a jobbnál- jobb műsorszámokat, a sporttelepeken szünet nélkül pattogó labda, az utak mentén mozgóbüfé, játékboltok állják a vendégek, a vásárlók ostromát. A Majakovszkij Színpadon éppen Váradi Zsuzsa áll a mikrofonnál, a nézőtéren legalább másfélezres tömeg szorong. Csipkelődő humorú, vidám székely népballadákat ad elő, a hangsúlyt, amint azt a konferanszié már maga is bejelentette előzőleg, a vidámságra helyezve. Árpikor a «Gyáva legény» cimny balladára kerül a sor, az előttünk álló fiatalasszony évődve szól férjéhez. — Rólad van szó éppen és kedvesen hunyorít a «megbántottra». Van nevetés, vidámság köröskörül. A Magyar Állami Operaház szabadtéri színpadának bejáratánál valaki éppen azt kérdi: miért nem lehet szabadon bemenni a nézőtérre, miért kell jegyet váltani. Még mielőtt a kérdést a jegyszedő megválaszolná, mi már besurranunk. Végignézve a nézőtéren, megállapíthatjuk, hogy itt se belépőjeggyel, se szabadon nem, találni egyetlen szabad helyet sem. A közönség éppen Vereti Traviatyjdból Germont áriáját hallja Svéd Sándor kitűnő előadásában. A szám befejezése után hoszszan dörög a taps, de nem fukarkodik a közönség az elismeréssel a gazdag, nagyszerű műsor többi száma után sem. Zajlik az élet szigetszerte. A gyerekek kipirult arccal, sikongva kergetőznek Tompa Mihály szobra körül; az anyák az első igazán meleg tavaszi nap sugaraiban fürdetik a kicsiny pályásokat, az apák egyik-másika eközben a büfé előtt már a harmadik söröspohár fenekére néz. Nemcsak az újságíró keres föl lehetőleg minden szórakozóhelyet a szigeten ezen a napon, a közönség is hullámzik egyik színpadtól a másikig, a sportteleptől a gyermekjátszóhelyig s vissza. A Majakovszkij Színpad mellett sétálunk éppen, amikor népi viseletben, felhepülten s csillogó szegekkel a felsőtárkányi kultúrcsoport táncosai, énekesei szaladnak ki a színpadról a közönség lelkes tapsától kísérve. A heves megyei falvak szép Da-jáit, hozták ajándékul a budapesti üzemek dolgozóinak, Budapest közönségének. — A mi táncainkat csak mi tudjuk 18.a~ziból táncolni — mondja büszkén idősebb Vásárhelyi Lajos, akinek három fia s ugyanannyi menye táncol a csoportban. Nagyon íg érezzük magunkat Pesten *— mondja Bartók Sándor felsőtárkányi tanító, a csoport lelkes vezetője. — A budapesti közönség szereti a falu kultúráját, magáénak érzi, mi pedig mindent megteszünk, hogy vidékünk népi kultúrájának legszebb csokrát adjuk Budapest népének. Nem folytathatjuk a beszélgetést, a csoport tagjait várja .Már az autóbusz, színházba sietnek. S máris a Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett művészegyüttesének szólistái lépnek a színpadra és hamarosan Tóth Sándor vidám katonanótáit hallgatja nagy tetszéssel a közönség. Lefelé megy már a nap, amikor a hirta télén jött langyos tavaszi naptól, s a sok látnivalótól, benyomástól jólesően megfáradt emberek lassan szállingózni kezdenek a kijárat felé. A tizedik szabad május elsejének délutánját töltötték a Margitszigeten, nagy jókedvvel, s a béke és egyre szépülő életünk felett érzett nyugodt örömmel. Köllő Miklós Már délután félháromkor muzsikaszótól hangos a Népliget. A közeli villamosok megállóhelyeitől csoportosan özönlenek az emberek. Mellettem egy ifjú családapa a vállára ültetve hozza négyéves kisfiát, aki úgy látszik már egészen megszokta ezt a közlekedési módot: hiába szólongatja az édesanyja, sehogy sem akar leszállni a kényelmes «járműről]. Aligha szállt volna le egyhamar, ha nem pillantja meg a csodálkozó, időnként fel-felkacagó gyermeksereget az MNDSZ bábszínháza előtt. — Apu, mi van ott, mit csinálnak? Menjünk oda. — Várj kisfiam, majd később azt is megnézzük. — Nero, ép oda akarok menni! Ha nem jössz, megyek magam — jelenti ki határozottan és máris megteszi az előkészületeket, hogy mielőbb a földön legyen. K Három órakor a «Május 1 csárda» rögtönzött kerthelyiségében már majdnem minden asztal foglalt. Egy 25 évesnek látszó, napbarnított arcú fiatalember ül velem szemben. Kabátja hajtókáján két sztahanovista-jelvény csillog. Hamarosan szóba elegyedünk. Orosz Józsefnek hívják, az Ásványolajtartály Szerelő és Karbantartó Vállalat dolgozója. A vállalat vidéki kirendeltségénél dolgozik, az ünnepre jött fel Budapestre. Együtt kelünk fel az asztaltól s indulunk el, hogy jobban szétnézzünk a Ligetben. Ahogy beszélgetünk, szobakérül az idei felvonulás és az, hogy immár tizedszer ünnepeljük a szabad májust, s hogy ez a szabad ünnep immár egész természetessé, hagyományossá válik. — Nem — mondja új ismerősöm — én még emlékszem arra, amikor tilos volt ünnepelni. S emlékszem az első szabad májusi felvonulásra is. A nép magáénak érezte ezt az ünnepet, de voltak, akik azt mondták, hogy nem sokáig tart a szabadság. Kéthárom évet jósoltak a demokráciának. A A Vidám Park kijáratánál gyéren szállingóznak kifelé az emberek. Elég itt egy ajtó is. Bezzeg a bejárat három kapuja annál szűkebbnek tűnik. Hatalmas csődület várja, hogy mikor juthat belül a kapun. Odébb leleményes «srácok» a kerítésen másznak át. Nem mintha pénzük nem volna, hanem azért, mert nem győznek várni a sorukra. Mert mind szeretne bemenni, ott szeretne szórakozni, csellengeni a Vidám Park ezernyi színes látványt. Örömet ígérő országában, ahová már messziről hívja, csalogatja az emebereket, a piroskosarú, ezüstöskájú óriáskerék magasan forgó szélmalma. A kisfroli pályáján szeszélyesen kanyarodnak a kis vranygutik, összeütköznek, megállnak, aztán mjrg nekikampápok. Sikongatnak a lányok, komolykodva ülnek a volán mellett a fiúk. Egy-egy szerelmespár csendesen összebújik — talán épp a számukra méretezték az ülést oly szűkre. Egy piroskardigános barna lány ügyetlenül kormányoz a nagy kocsitömkelegben. Üldözi őt az a szürkeruhás, kócoshajú fiú, akinek ugyancsak kedve lelik abban, hogy rákijesszen az autójával a lágyra. Nekiütközik a kis kocsinak, aztán elrobog mellette, vidáman rámosolyogva. Egy kör, s újra csak ott van megette. A lány előbb még haragosan nézett rá, most kíváncsian. Csengő jelzi, vége a menetnek. A lány kisurran, a fiú meg utána. Elvesznek az ikres kocsikat megrohanó tömegben. A körhinták Strauss-zenéje, a trombiták, sípok, fütyülök és dudák zsivaja úgy ölelkezik a hullámvasút utasainak sikongató kiáltásaival, a vidám emberhangokkal, mint ez a májusi, meleg, késődélutáni nap a Vidám Bark épületeinek és emberfő,megérlel tarka színtömkelegével. A hullámcsónakba egész családok beleülnek — apuka, anyuka, a kis Évikék, Pistikék, Lacik és Katicák, összebújnak, s vidáman kacagnak a lánykák, öntudatos arccal kormányoznak a kisfiúk, komolyan, mint akik hiszik, hogy ők irányítják ezt az elmés alkotmányt. Sorban állnak az érkezők itt is, ott is, a körhintánál, az elvarázsolt kastélynál, a hullámvasútnál, akárcsak a November 7-téren, a földalatti állomás lejárójánál. Sorban állnak fiatalok és öregek, vidám barátok vagy egész családok, nem sajnálva a negyedórákat, csakhogy ők is perdüljenek egyet, sikonghassanak és kacaghassanak-három évből tíz év lett. És a tízből újabb tíz és tíz esztendők lesznek... Beszélgetésünket időnként hangos zsivaj, vidám kacagás, énekszó szakítja meg. A két körhinta szüntelenül működik. Alig szálltak ki a «régiek, máris «újak» foglalják el helyüket. Nincs nyugalma a két házas pónilának sem. Egy egész gyermekhad várja, hogy nyeregbe ülhessen. S mikor valamelyikre végül is rákerül a sor, olyan délcegen üli meg a kis pónit, mintha legalább is egy ezred élén lovagolna igazi hadvezéri minőségben ... A büfékhez alig lehet odaférkőzni az embernek (pedig minden útelágazásnál van egy). Az embernek, mert egy eltévedt futballabda lám — minden tolongás nélkül — ott köt ki pontosan a szendvicsek tetején. Atettes], egy tízéves úttörő csak jóval később kerül elő valahonnan a bokrok mögül társai kíséretében, s némi bűntudattal. De szerencséje van, mert közben már más kötötte bi a körlállók és a büfés figyelmét is. Egy öreg bácsi jön az isten két zenész kíséretében s nem egészen tiszta, de annál erőteljesebb hangon énekli — úgy látszik kedvenc nótáját: «Kondorosi csárda mellett.. .» A «Kondorosi csárda» hangfoszlányai sokáig ott kószálnak a levegőben. Elkísérnek bennünket egészen a Népliget túlsó sarkáig, ahova a Szabadságharcos Szövetség ejtőernyős mutatványai csábították az embereket. Sokszázan figyelik a hatalmas égnek feszülő daruk moccanásait, az ejtőernyősök fel- és kiszállását. Éppen arról beszélgetünk, hogy miként fest az igazi ejtőernyős ugrás, amikor egy mellettünk álló kispajtás megszakítja eszmecserénket. — Nem úgy van az — szól közbe — az már régi dolog ... Nem a készülék oldja ki az ejtőernyőt, hanem az, aki Ugrik... a levegőben — magyarázza nagy szakmai fölénynyel. .. Lassan sötétedni kezd. Az embertömeg azonban marad, mert ez a nap a vidámságé, a gondtalan szórakozásé. Héra Zoltán kedves, összesimulásra alkalmas öt perc a fiatalok számára, s egy évre szóló élmény a gyermekeknek. Ahol csak pad van, mindenütt ülnek. De ettől nem lesz kevesebb az ide-oda járók nagy tömege. A Velence falánál, ennek az egész nyüzsgő világnak hátat fordítva, egy világoskékmelegítűs sportoló párfit összeölelkezve. Ki törődik velük, s vájjon ők kivel törödnek most? a virágágyak előtti padokon öreg nénikék és bácsik ülnete. Arcukéin megbékélt, boldog mosollyal figyelik a sok-sok tarkaságot. Elfáradt gyerekeket karjukra emelik szüleik, amott meg fürge, rakoncátlan fiacskáját kergeti az anyja, hogy megfogjd, hijgl el ne veszítse a tömegben. Azt várná az ember, hogy lassan majd kiürül ez a nagy Vidám Park. Dehogy. Mindig többen vannak itt. A motorcsónaknál, az elvarázsolt kastélynál, a tükörháznál állandó a tolongás. Az elvarázsolt kastély előtt főleg fiatal párok várják, hogy bejussanak, a céllövészetnél fiúk. De nincs öröm sicam nélkül. Valaha egy elfáradt kisgyermek sír. Emitt pedig egy kis csöppséggel így pörgl az édesanyja: — Nézze meg az ember! Egyben lenyeli az egészet! Nem megmondtam, hogy lassan edd azt a fagylaltot! Hisz kiszakítja a fogadat, olyan hideg! Szipog a kislány, potyognak könnyei, s párnás kis kezével szétmaszatolja azokat az arcán. Aztán engesztelően néz fel anyjára. Mikor olyan jó is ez az első idei fagyi!... Mire édesanyja’ leguggol hozzá, már törli könnyeit... ★ Az egyik büfénél vidám férfitársaság. Isszák ünnepi adagjukat, s míg asszonyaik elnézően mosolyognak mellettük, dalolnak. Mi tagadás, belereccsen a nótázásba már egy-két borízű hang is. Valami bús nótát énekelnek, tudja ég, miért éppen ezt.. Egy régimódi, keménygalléros bácsi botjára támaszkodva üldögél a padon, s fontoskodva magyarázza, ódivatú ruhába öltözött pisié párjának: — Hogy olyan kicsi ez a Vidám Park! Nem tudtak már nagyobbat építeni. 4110 fér el az ember itt... — Hát fit az a kritika, amit igen jó hallani, aminek örülni is lehet. Olyan nagy az örömvágy a mi embereinkben, hogy nem elég nekik erre a gyönyörű májusi ünnepre ez az egész nagy Vidám Park, a Margitsziget, az egész Városliget..i Artner Tivadar Városmajor JV T hol vetted a léggömböt? Hol árulják? Van még? — röpködnek a kérdések a szöszi kisfiú felé. Ő szemmel láthatóan élvezi, hogy iránta, vagyis a léggömbje iránt ilyen nagy az érdeklődés. Magabiztos fölénnyel, mint aki tökéletesen tisztában van saját személye rendkívüli fontosságával, nem is szól, csak mint a kezével a Borsutca túlsó vége felé, a Városmajor irányába. Néhány lépés s máris hatalmas tömeg közepén vagyunk, «ölik egymást...» — ahogy mondani szokás — az emberek az egyetlen árus körül. Tíz és tíz kéz nyújtja egyszerre felére a három forintot. Mikor elfogy a léggömbje, eltűnik hirtelen az árusító valami titokzatos kapualjban, vagy pincében (a beavatottak azt állítják, hogy ott gyártják a léggömböt). Néhány perc és megjelenik ismét újabb léggömbköteggel a kezében. Az érdeklődés a 4—5 éves gyermekek körében a legnagyobb. Legtöbbjeik most lát életében először ilyet, hiszen Budapest utcáin az elmúlt években elég ritkán árultak léggömböt, meg aztán drágább is volt, mint most. De hopp, az egyik kiszabadult az apró kezecskéből. Feszült figyelemmel nézik a kicsinyek, amint méltóságteljesen emelkedik mind feljebb. Mindnyájuk számára roppant érdekes, s csak a kárvallott szeme homályosod f el, amikor léggömbje eltűnik a magasságban. De sebaj, feltalálja magát a kis legény: «Apuka, vegyél másikat!»Nincs kapu, nincs belépődíj, nincs sorbanázás, s mégis, sokan — azok közül, akik a Csaba utca felől jönnek — nem is olyan könnyen jutnak be a Városmajorba. Egy kicsi, de annál figyelemreméltóbb felírás állja útját az embernek mindjárt az első lépéseknél: «Bugaci csárda]. A csárda meglehetősen nagy területét zsúppalánk veszi körül. Az elkerített rész túlsó sarkában ugyancsak zsúpból készült fészerfélében mérik a különféle borokat. A csorda körüli tolongás arról tanúskodik, hogy sokaknak ez a kis felírás bizony komoly akadály. Meglátják a táblát, rögtön szárazabbnak érzik a torjukat, s erősebbnek a nap hevét Akik továbbjutnak azakadályon, bekerülnek a városmajori népünnepély kellős közepébe. Oly nagy az emberáradat, azt hihetnénk, az egész város ide jött szórakozni. Jobika-baira g£ litak mentén különböző emléktárgyakat árusítanak. A legifjabbak itt szerelik fel magukat trombitákkal. S a trombita már nem olyan ártalmatlan játékszer, mint a léggömb, tudniillik fújni lehet, s ilyenkor igen kellemetlen hangot ad. De úgy látszik, ez csak egyes felnőttek számára kellemetlen, mert a kicsik kórusban és szakadatlanul fújják, csak úgy zeng tőle a Városmajor, akadály. De ez már más jellegű. A kerékpárverseny miatt egy időre lezárták a Városmajort éppen a közepén átszelő útvonalat. Az út mentén egy nagy gesztenyefa alatt alacsony bokrok sora kis elkülönített tisztást alkot. A tisztást postásegyenruhás dolgozók egy csoportja «szállta meg». Itt vannak családjukkal együtt. A hangulat kitűnő! De nemi is csoda. A Jókedvét egyrészt zenekaruk biztosítja. A zenészek maguk is postásegyenruhát viselnek, nyilván műkedvelők. Négyen vannak, az egyik bogos, ez világos, de hogy a másik három közül ki a prímás és ki a kontrás , azt már nagyon nehéz lenne megállapítani. De azért jól muzsikálnak, s ami a fő, lelkesen Éppen azt húzzák, hogy «Kék a búzavirág — kék az egész világ». A jókedv másik sarkalója a gesztenyefa túlsó oldalán áll: egy 70—8() literes hordó. Ha megnyitják a csapját, szép világos bor folyik ki belőle. Itt rpag nem lesz hiba, az biztos. A postás elvtársak a megfelelő hangulatot minden oldalról megfelelően biztosították. Az emberáradat a szabadtéri színpad körül a legsűrűbb. A kerítésen kívül még talán többen hallgatják a műsort, mint belül. Nagy tetszéssel fogadta a hallgatóság Szigeti Sándor fellépését, aki a «Bánk bán»ból énekelte a «Házam, húzám» áriát. A nyomda- és papíripari dolgozók központi énekkarának műsorából különösen a «Trubadur»-ből előadott részlet arat zúgó tapsot. S osztatlan elismerés kíséri a Budai Dobozgyár pengetőzenekarának számait. Öt órakor kezdődött ugyanezen a színpadon az Építők Rózsa Ferenc Kultúrotthonának a műsora. Árpikor Pádig beesteledett, a «Bugaci csárda» körül még élénkebb lett a vidámság. Hamarosan kigyúltak a szomszédban a «táncbeton» lámpái is, s fiatalok és idősebbek késő éjszakáig ropták a csárdást, járták a keringőt, a tangót, a polkát. Kelemen Sándor Ujík„ Ebben a múzeumban, amely május elsejére nyílt meg, hatalmas történeti korszak bontakozik ki a látogató előtt. Tizenhárom terem rengeteg fényképe, grafikonja, szobra, festménye beszél tíz nép szenvedéseiről, hősi harcairól, mostani dicső jelenéről. Tíz nép munkásai, parasztjai az Elbától a Csendes-óceánig ugyanazt a harcot vívták, ugyanabból a sötétségből indultak el, és ugyanaz a fényes cél áll most előttük. Nem egyidőben kezdték a harcot, a Német Demokratikus Köztársaság termében az első képekről az 1848-as munkáshősök néznek ránk, az albán paraszt csak az 1910-es években kezdett feléledni az évszázados nemzeti elnyomás igája alól, s a mongol nép az 1921-es forradalomig nyögte az ázsiai feudalizmus kegyetlen uralmát. Sokféle népről, egymástól messze fekvő országokról beszélnek itt a képek, mégis, mintha az egész múzeum egyetlen gigászi hadjárat győztes csatáiról szólna, mintha minden terem etinek egy-egy fejezete lenne. «A győzelem útja» — ez a múzeum nagyszerű tartalma. A győzelem tudománya, a prarxizimus-teninizmus a gyakorlatban — ez szól a látogatóhoz minden képről és minden grafikonról. A munkásosztály méltó folytatója népe dicső szabadságharcainak, de nemcsak saját népe, valamennyi nép szabadságáért is küzd. A lengyel teremben ott látjuk Dombrowski arcképét, aki a Párizsi Kommün munkásait vezette a barikádokra. Ott látjuk Dzerzsinszkijt, az Októberi Forradalom egyik kimagasló vezetőjét, Rokossowskit, aki a Nagy Honvédő Háborúban a szovjet nép hőse is lett. Rosa Luxemburg arcképével kétszer találkozunk: itt és később a német teremben is. Schöntierz Zoltán, a Kommunisták Magyarországi Pártjánál mártírja, ott harcolt a csehszlovákr ifjúsági mozgalomban is. Romániából elküldték hozzánk annak a «Tudor Vladi■mifescu» hadtestnek a fényképeit, melynek katonái a Szovjet Hadsereg soraiban hullatták vérüket nemcsak Románia, de hazánk felszabadításáért is a debreceni, szolnoki csatákban. Látjuk az albán partizánokat, akik a jugoszláv népnek is segítették kiűzni országából a fasisztákat. A mait. Megrázó dokumentumok tárulnak elénk a tíz ország proletariátusának évtizedes küzdelmeiről. Harc a munkásosztály egységéért, harc a burzsoázia, a válság, az imperializmus ellen. Képek mutatják be Blagoevnek, a Bolgár Kommunista Párt megalapítójának harcát, s a bolgár munkások 1923 szeptemberi felkelését. Látjuk az 1928-ban hősiesen sztrájkoló lodzi textilmunkásokat — néhányat a sztrájkoló százezer közül. A román terem egyik tablóján a külföldi tőke mint valami hatalmas undok polip fogja át csápjaival a gyárakat, olajmezőket és szívja ki a román föld kimeríthetetlen gazdagságát- Nyomban utána hiteles fényképek a harmincas évek nyomora, munkanélkülisége ellen küzdő román proletariátusról , a véres kegyetlenséggel levert grivicai sztrájkról, a lupényi bányászokról, akik testükkel védték a tárnád bejáratát. A Német Demokratikus Köztársaság terme a spartanisták, a 20-as évek harcai, a berlini, hamburgi, ruhrvidéki munkáslások emlékét idézi. Megrendülve állunk ebben a teremben. A múzeumban talán sehol sem érezni annyira a fasizmus embertelen kegyetlenségét, mint itt. Grafikon mutatja be a híres «Reichstag-választásokat* — hogyan árultál el a szociáldemokraták a munkásosztályt, hogyan segítette a német és a nemzetközi nagytőke uralomra a nácipártot Egy kép Ernst Thälmannt ábrázolja a börtönben, másik, a nagy műgonddal megrendezett «hangulatos» könyvégetést egy berlini téren, és végül: eredeti fényképfelvétel a mauthairseni haláltáborból. A második világháború évei. Minden ország terepében ott vannak a dokumentumok arról, hogyan kelt fel a munkásosztály a kommunista pártok vezetésével a történelem eddigi legnagyobb és legvéresebb háborújában a béke, az emberiesség védelmében, a fasizmus ellen. A «Zeri i Popullit» kézzel sokszorosított illegális példányai a Z.ODO albán partizánról beszélnek, kik között 6000 nő is harcolt. Lidice mellett ott látjuk az 1944-es banská-bystricai, majd az 1945-ös prágai felkelés hőseit. A lengyel teremben a majdaneki gázkamrákról készült eredeti fénykép mellett ott látjuk a varsói partizánok képeit is. A bolgár terem anyaga megrázóan hirdeti, mennyi vérrel váltotta meg a bolgár nép szabadságát. A fasiszták egy időben havonta fogták el és végezték ki a párt vezetőit, de a párt élt és harcolt tovább, a munkásosztály élén Kína. Egyetlen terme sincs a kiállításnak, mely jobban bizonyítaná, milyen nagy utat tettek meg a népi demokratikus országok, mint a Kínát bemutató két hatalmas terem. Egy kép az 1900-as évekből: kínai munkások szinte négykézláb, hátukon cipelik a bányából a kibányászott vasércet — a külföldi tőkésnek a kínai munkás a legolcsóbb gép. És utána dokumentumok a szüntelen háborúkról — harc a külföldi intervenció, a japánok, a Kuomintang ellen. Hatalmas domborművű térképen kis villanykörték jelzik a népi hadsereg 14.500 kilométeres nagy menetelését. Fényképek a 8. hadsereg katonáiról — kevés a vas, az acél, ezért átfúrt kövekből és fatörzsekből csinálnak fegyvert, aknát maguknak. Megelevenednek előttünk az 1945—1949-es felszabadító háború jelenetei és végül az új Kína, melyben valóra váltak Szun Jatszen prófétai szavai: «...hamarosan eljön a nap, amikor a Szovjetunió a hatalmas, szabad Kínában barátot és szövetségest üdvözölhet, amikor a világ elnyomott népeinek felszabadításáért vívott hatalmas harcban ez a két szövetséges kéz a kézben halad a győzelem felé. A látogató sokáig fog emlékezni az egyik képre: kínai paraszt veri le földjébe a határjelzőkarót. Nyugodt, derűs arcából a fel-, szabadult ötszázmilliós nép tekintete néz ránk. A kínai példa hatalmas erejét mutatják Vietnam és Korea termei. Korea. A szakadatlan harcokban, szenvedésben eltelt évtizedek után 1945-ben virradt a koreai népre a szabad élet napja. De az építés rövid évei után ismét a háború képei következnek. Porig rombolt városok, földalatti iskolákban tanuló kicsiny gyermekek vádolják mindennél beszédesebben az imperialistákat. S ezután újabb képek: szovjetautóbusz Phenjan utcáin; a Rákosikórház orvosai gyermekeket gyógyítanak; kínai önkéntesek a gyárak, lakóházak újjáépítésénél — a népi demokráciák kinyújtották baráti kezüket az annyit vérzett Korea népe felé. A vietnami teremben két fénykép van egymás közelében. Egyiken vietnami dolgozók állnak körül hatalmas fekete táblát, melyen néhány betű látható. Munka közben tanulnak olvasni. Másikon fiatalok gyakorolják a célbalövést. Alatta a felírás: az egész lakosságot megtanítják a fegyverforgatásra. A vietnami nép békét akar, de ha kell, jól tud bánni a fegyverrel is. A tíz ország, melynek munkásmozgalmát e termek bemutatják, ma a demokráciát, a szocializmust építi és védelmezi. Erről beszélnek azok a képek, melyek a felszabadult népek mai életét ábrázolják: Varsó és Gdanszk újjáépített negyedei, a Csehszlovákiában épülő slany-i vízierőmű, mely évente 28.000 vagon szenet szabadít majd fel; a bukaresti új operaház, a «Vörös Grivica» lakótelep új házai; Szófia épülő városközpontjának, a varsói tudomány és kultúra palotájának makettjei. És folytathatnánk a felsorolást: kombájnvezető-tanfolyam egy albán állami gazdaságban, sportünnepély Tiranában; a kvantungi vízgyűjtőmedence, ahol a legújabb típusú szovjet eleszkavátorok mellett 7000 ember dolgozik lapátokkal és vödrökkel. Látjuk a világ legnagyobb külszíni szénbányáját, a fuszini bányát, ahol ekszkavátorok hordják el a szénhegyeket. Egy grafikon a mongol teremben: 1949-ben Mongóliában 28-szor annyi iskola volt, mint húsz évvel azelőtt. Erőt és optimizmust sugároz ez a kiállítás, a szabad népek nagyszerű jelenét és jövőjét hirdeti. S a látogató a termeket járva újra meg újra felidézi magában a német teremben látott csodálatosan szép szobrot: a szovjet katona hatalmas alakját, aki egy gyermeket tart vigyázva, védelmezően karjaiban. Szécsi Éva Felvonulás után a Népligetben Délután a Vidám Parkban A GYŐZELEM ÚTJA „A népi demokratikus országok munkásmozgalmának története“,múzeum (A «Szabad Nép» borsodmegyei tudósítójától.) A kanyargó Sajó völgyében, erdőborította dombok tövében épült a régi Kazincbarcika, a valamikori kis falu. Híressége mindössze annyi volt, hogy környékén néhány bánya működött, s ott dohogott a faluban az «öreg" barcikai erőmű. A környékbeli bányák ma is megvannak — csakhogy «valamicskét* megnőttek az Utóbbi időben. A régi erőmű is dolgozik. Munkásai, vezetői becsülettel és hűséggel teljesítik a tervet, ellátják energiával a környék bányáit. De ha Kazincbarcikára fordul a szó, az ember ma már nem ezekre a «hírességekre” gondol, hanem valami egészen másra, valami nagyra, hatalmasra: az új kazincbarcikai építkezésekre. A Borsodi Hőerőmű Ha az ember Miskolcról utazik Kazincbarcika felé és kinézeget a vonat ablakán, S Sajószentpétertől kezdve mást sem lát, mint frissen emelt épületeket, nyújtózkodó falakat, gépeket, homokhalmokat, sürgőforgó embereket. Az első, amire már messziről felfigyel az utas: a hőerőmű magasba nyúló kéménye, szürkés épülete. Az ország egyik legnagyobb hőerőműve lesz ez. Nemsokára a környező bányák szállításra többnyire nem érdemes szenét formálja száguldó elektromossággá, s küldi a végtelen vezetéken az ország közeli s távoli üzemei, lakásai, iskolái felé. A szenet a szénosztályozóból 800 méter hosszú, magas vasszerkezeten nyugvó szállítószalag hozza az éhes kazánok torkába. Az erőmű első gépegysége nemsokára dolgozni kezd. S ez az egyetlen gépegység (utána még öt ugyanilyen lép majd' működésbe) mintegy ötször annyi elektromosenergiát fog adni az országnak, mint amennyit azöregbarcikai erőmű jelenleg ad. Ez az erőmű fogja ellátni a szomszédságában épülő Sajómenti Vegyiműveket gőzzel, árammal, s a város lakásait is az erőmű fogja fűteni melegvízzel. Ha valaki belép az erőmű épületébe, ma még bizony nehezen tud tájékozódni. Hatalmas gépeket, motorokat, csöveket, turbinákat szerelnek mindenfelé, van ahol még falaznak, van ahol betonoznak. A magasból látni igazán, hogy milyen gyorsütemű munka folyik itt. Ahogyan halad az ember a gépalkatrészek, építőanyaghalmok között az erőmű másik vége felé, úgy lesz körülötte egyre világosabb. Az épület másik vége ugyanis teljesen nyitva van, mert az építést még nem fejezték be. Megkezdték az építkezést az egyik oldalon — az építők még el sem végezték dolgukat, s a szerelők már munkához láttak, kezdték felszerelni az első gépegységet. Az első gépegység már áramot fog szolgáltatni, s az épület másik végén még javában dolgoznak majd a «bikák», emelgetik helyükre a soktonnás betonoszlopokat, készítik a helyet a többi gépegység számára. Az erőmű építésében igen nagy segítséget nyújtanak a magyar mérnököknek, szerelőknek a Német Demokratikus Köztársaság mérnökei, munkásai. Az erőmű környékén rendezett lakótelep áll. Külön hangsúlyozni kell azt, hogy rendezett, mert kevés olyan építkezésünk van, ahol így rendbe tették volna a lakótelepet. Van itt büfé, áruház, nemrég avatták fel a 800 személyes éttermet. A büfé elé kerthelyiséget építenek, táncparkettel. A lakóépületek körül parkosítanak, a virágágyak közötti sétányokon padokat fognak elhelyezni, s a nagyobb tereken még szökőkutakat is felállítanak. Színes, virágos tavasz várja a telep lakóit. A Sajómenti Vegyiművek Az erőmű közelében épül hazánk legnagyobb nitrogénműtrágyagyára. Gyönyörű látvány ez a gyár már kívülről is. Pirostéglás épületek sorakoznak egymásai mi lett, egyik magasabb, másik alacsonyabb. A legtöbbnek jókora ablakai vannak, külső falaiknak magas fémtornyok támaszkodnak — a nagyfeszültségű elektromos vezetékek óriásszigetelői — a legkülönbözőbb szerkezetek sorakoznak egymásmellett. A háttérben, közvetlenül az új gyár oldalában erdőborította domb húzódik végig. Valóságos zöld szőnyeg borítja már a domb lejtőjét, nemsokára kitölesülnek a fák is odafent. Ez a gyár talán a legfontosabb a kazincbarcikai építkezés valamennyi létesítménye között. Nitrogénműtrágyát fog adni dolgozó parasztságunknak. Úgy építik a gyárat, hogy teljes üzembehelyezése után (ez két részletben történik majd meg) további 50 százalékkal bővíteni lehessen. Ennek a gyárnak termékéből annyi búza, rozs többtermelést várhatunk, amennyi közel noo,ooo ember kenyérellátását egy évig biztosítja. A gyár egyes üzemei mint láncszemek kapcsolódnak egymáshoz. Ami az egyik üzemből kikerül, azt a következő nyersanyagként használja fel, egészen addig, míg a kész nitrogénműtrágya bekerül az 50,000 tonna befogadóképességű hatalmas raktárba. Az egyes üzemekről külön-külön írni nagyon hosszú dolog lenne, pedig rengeteg nagyszerű megírnivaló akad itt. A legmodernebb technikával szerelik fel a gyárat. Különleges gépek, szerkezetek egész sorát szerelik fel. S amire különösen büszkék lehetünk, a gyárat zömében magyar mérnökök tervezték, s gyáraink készítik a berendezések jórészét is. A nagy munkában a Csehszlovák Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság dolgozói segítenek nekünk. Csupán néhány adatot. Az oxigénüzem májusban dolgozni is kezd, s egymaga tízszer annyi oxigént fog termelni, mint amennyit jelenleg az egész országban termelnek gyáraink. A szintézis-üzemben 10.000 köbméter/óra teljesítményű óriáskompresszorok fognak dolgozni. Ezek a gépek 350 atmoszféra nyomást képesek létrehozni, s magyar mérnökök tervei alapján most készülnek a MÁVAG-ban. A gyár üzemeltetéséhez szükséges hűtőberendezések annyi hidegkalóriát termelnek, amenynyit jelenleg az ország összes hűtőházaiban együttvéve sem állítanak elő. A gyár irányítása a legmodernebb rézközökkel történik. Az üzemrészekben vezénylőtermek épülnek, s az irányítást legnagyobbrészt automatikusan az itt elhelyezett műszerek segítségével végzik. Gondoskodnak róla, hogy a munkakörülmények egészségesek, jók legyenek. A gázgyárban például a kokszfeladás, salakkihordás teljesen zártan, automatikus berendezések segítségével történik. Bőségesen gondoskodtak szellőztetésről is. Nyoma sem lesz ott a levegőben gáznak vagy pornak. Az üzemek belül napfényesek, tiszták lesznek, kívülről pedig virágágyak ölelik majd körül. Minden üzemben korszerű öltözők, fürdők épülnek. A gyár leendő munkásai közül sokan már itt is vannak. A péti gyárban képezték át őket vegyipari munkásokká, szerelőkké. Ezek az emberek nagyon szeretik épülő gyárukat. Sokan közülük a gyár megindulásáig egyelőre egyszerű segédmunkát végeznek, segítenek az építőknek — mert bizony kevés itt az építőmunkás — hogy megindulhassanak mielőbb a gépek és kifuthassanak az első nitrogénműtrágyával megrakott vagonok a Sajómenti Vegyiművekből. Az új város Kazincbarcika nemrég lett város Lent a Sajó völgyében ott állnak a «régi város», a valamikori falucska kicsiny házai, feljebb pedig ott magasodik már az új város. Gyönyörű helyen építik fel az új házakat. Körde-körbe, mindenütt hegyek, erdők. Lentről idelátszik a Sajó kígyózó ezüst szalagja, a város oldalában pedig a Tardona-patak csörgedezik. 40.000 ember lakik majd itt. Az erőmű, a vegyiművek, a felépítésre kerülő kokszolómű munkásai, mérnökei és főként bányászok. Miskolctól idáig betonút vezet majd (utolsó szakaszát most építik), s a két várost trolibuszjárat fogja összekötni. Az épületek megtervezésénél és felépítésénél már figyelembe vették az elmúlt évek tapasztalatait. Általában háromemeletesek lesznek a lakóépületek, s bőségesen díszítik a homlokzatokat. (Természetesen épülnek majd kis, kertes családi házak is, az erre a célra külön kijelölt területen.) A lakások 2—3 szobásak, a most épülők már nagyobb méretűek, tágasabbak, mint amilyeneket eddig építettek. Víz, gáz, központi fűtés lesz valamennyiben. A már elkészült lakások nagy részében egyelőre még a városépítők ütötték fel tanyájukat, de jónéhány új lakásba beköltöztek már a végleges lakók is. Az «E»-épület 32 lakásában már ott laknak családjukkal az erőmű dolgozói. És folyamatosan adják át az építők a további lakásokat is, ez évben ötszázat. A város hatalmas főtere körül a középületek helyezkednek majd el. Ez a főtér 9500 négyzetméter területű lesz, gyönyörűen parkosítva. Itt épül majd fel az új kultúrpalota. Lesz ebben a palotában minden: színház, könyvtár, olvasótermek, eszpresszó, biliárd-, sakk-, ping-pongszobák, festőműtermek, kísérleti laboratórium stb. A jövendő város gyermekei különféle iskolákban tanulhatnak. Az építőipari technikum már működik is, egyelőre az elsőnek elkészült általános iskola tantermeiben. A technikumhoz kollégium is tartozik. Rövidesen megépül a bányaipari technikum is. Gyönyörű sportpálya, szabadtéri színpad lesz a városban. Van már húsbolt, népbolt, italbolt, néhány hét múlva megnyílik a ruházati bolt, dolgoznak már a cipészek és a fodrászok. Nemsokára elkészül a végleges, modern étterem, s ha melegebbre fordul az idő, megnyílik egy zenés, táncos kerthelyiség. Még ebben az évben építeni kezdik az új kenyérgyárat és elkészül a mentőállomás, elkészülnek az új, modern orvosi rendelők. Kazincbarcika építői tágas, világos, szép lakásokkal várják az orvosokat, ápolókat, hogy a rendelőkben mielőbb megindulhasson a munka, iT.it Gál Pál Épülő büszkeségünk: Kazincbarcika SZABAD NÉP VIDÁM MAJÁLIS HÉTFŐ, 1954 MÁJUS 3 A ,,Nyírfácska“táncegyütes sikere Londonban London, május 2. (TASZSZ) Az angol sajtó nagy figyelmet fordít a «Nyírfácska» moszkvai táncegyüttes londoni szerepléseire. A lapok közük az együttes tagjainak fényképeit és nyilatkozataikat műsorszámaikról. A «The Tripes» nagymértékeki a táncok bemutatásának technikáját és kiemeli a színpompás és eredeti kosztümöket. «A «Nyírfácska »együttes — írja a «Daily Mail» színikritikusa — mély benyomást keltett Londonban. Ez az egyik legnagyobbszerű bemutató, amelyet sok év alatt láttam- Az együttes bemutatója vidám, élvezetes látvány, amely rendkívüli egyszerűséggel, ötletességgel és lendülettel párosul. Az együttes, amely a négy harmonikáson kívül nőkből áll, rendkívül nagy sikert aratott Londonban.