Szabad Nép, 1954. október (12. évfolyam, 274-304. szám)

1954-10-01 / 274. szám

/ A FELElM­EZLKEDÉS ÚTJÁN Kína 1949 előtt gazdaságilag rendkívül el­maradott, félgyarmati-félfeudális ország volt. A kínai forradalom céljául azt tűzte ki, hogy felszabadítja a nép termelőerejét ez imperializmus, feudalizmus és bürokra­tikus tőke elnyomása alól és ezzel meg­nyitja az utat Kína szocialista átalakítása felé. Az amúgy is alacsony színvonalon álló kínai gazdaság a Japán elleni háború, majd a polgárháború pusztításai következtében még tovább hanyatlott. A felszabadulást megelőző tíz év alatt a mezőgazdasági ter­melés 25 százalékkal, a könnyűipar ter­melése 30 százalékkal, a nehéziparé pedig 10 százalékkal csökkent; az ország közleke-­­­dési hálózata teljesen szétzüllött. A Kuo- J mintang-uralom utolsó éveiben a példátlan méretű infláció következtében az árak csil­lagászati magasságba szöktek: 1937—1948 között hatmilliószorosukra emelkedtek, míg a dolgozók reálbére messze a hivatalosan megjelölt létminimum alá süllyedt. Nyil­vánvaló volt, hogy Kína gazdasága gyöke­réig elrothadt. A helyreállítás évei Amikor 1949-ben győzött a forradalom és kikiáltották a népköztársaságot, a Kí­na Kommunista Pártja vezette központi népi kormány előtt a következő sürgős, megoldásra váró feladatok álltak: az in­fláció megfékezése; az árstabilizáció; a spe­kuláció letörése révén az ipari és kereske­delmi tevékenység visszaterelése a rendes kerékvágásba; a földreform végrehajtása, majd a mezőgazdasági termelés emelése, ezen keresztül a paraszti vásárlóerő foko­zása; az ipari termelés helyreállítása, az állami vállalatok fejlesztése, ugyanakkor a magánvállalatok támogatása, amennyiben azok az ország szempontjából hasznos mun­kát végeznek; a közlekedés helyreállítása; a városok és falvak közötti kereskedelmi kapcsolat kiépítése és megszilárdítása. Kína új népi kormánya alig három év alatt megoldotta ezeket a hatalmas felada­tokat. Az inflációt már 1950-ben megfékez­ték, és nyomban megkezdték a földreform fokozatos végrehajtását. A földosztás óta a több mint 500 millió parasztra kiterjedő vidéki piac a kínai ipar hatalmas előre­­lendítő ereje. Az árakat stabilizálták, a reálbéreket pedig évről évre emelték. A mezőgazdasági termelés értéke 1952-ig 50 százalékkal növekedett és meghaladta a háború előtti színvonalat. Az ipari terme­lés értéke duplájára nőtt és majdnem va­lamennyi iparág termelése meghaladta az 1937-es, háború előtti legmagasabb szintet. Az állami szektor, amely 1949 után mind­járt a nemzetgazdaság vezető szektora lett, jelentősen megerősítette pozícióit. A helyre­­állítás hároméves szakaszában nemcsak fel­építették azt, amit a háború elpusztított, hanem már ekkor lerakták az új, szocialis­ta típusú gazdasági struktúra alapjait. Mindez megteremtette az előfeltételeket ahhoz, hogy 1953-ban a Kínai Népköztár­­saság, befejezve a helyreállítás munkáját, áttérhetett a tervszerű építésre, amikor a szocializmus felépítése már mint közvetlen célkitűzés szerepelt. Az első ötéves terv Az ötéves terv célul tűzte ki, hogy az ország iparosítása és a honvédelem korsze­rűsítése céljából a fő erőfeszítéseket a ne­hézipar fejlesztésére összpontosítsák, emel­lett gyors ütemben fejlesszék a mezőgazda­ságot, közlekedést, könnyűipart és a keres­kedelmet is; elősegítsék a mezőgazdasági és kézműves termelőszövetkezetek megalaku­lását; biztosítsák a szocialista szektor szün­telen növekedését; támogassák a mezőgaz­dasági kisárutermelés, a magánipar és ma­gánkereskedelem fejlődését olyan mérték­ben, ameddig az összhangban van a nem­zetgazdaság egészével; s a term­elés foko­zásával párhuzamosan emeljék a nép anya­gi és kulturális jólétét. Az ötéves terv hatalmas munkálatainak megindulása nagy lelkesedéssel töltötte el a kínai dolgozókat, elsősorban Kína fegyve­res harcban edzett, politikailag rendkívül tapasztalt munkásosztályát. A kommunis­ta párt igen reális tervezésének — amely egyes, túlméretezett terveket még menet­közben, idejében kijavított — a munkás­­osztály munkalelkesedésének és nem utol­alkonyodott. Az őszi nap sugaraiban már nem volt semmi a nyár forró hevéből. Gépkocsink a hegyek közül leérkezett a fo­lyóhoz, majd egy őrbódéra emlékeztető há­zikó mellett megállt. A ház az út szélén állt, ajtaja a folyóra nézett. — Li Lo-jing!— kiáltott a gépkocsivezető. A házikó ajtaja szélesre tárult. Beléptünk. Idős férfi ült az ágy szélén és az asztalra hajolva írt valamit. Annyira belemerült munkájába, hogy észre sem vette érkezé­sünket. — Tiszteletreméltó Li! Megjöttünk a ki­tűzött időre — mondtam. Az öreg levette a szemüvegét, hátradőlt és hunyorogva, figyelmesen végignézett. — Á, megjöttek! — mondta mosolyogva. Gyorsan felállt és hellyel kínált bennün­ket, majd felkapta a teáskannát és fiatalos fürgeséggel leszaladt a meredek lejtőn a folyóhoz. Lo, a gépkocsivezetőnk leült a kályha elé és élesztgetni kezdte a tüzet. Az égő papirosból és forgácsból füst szállt fel. Az ablakhoz mentem, rákönyököltem az ablakpárkányra és néztem az előttem ki­táruló képet. A nap lenyugodott a hegyek mögött, su­garaival bearanyozta a csúcsokat. A hegyek lejtőin alig észrevehetően hullámzott az­­őszi fa a gyenge szélben. Lenn a völgyben a Jungtingho folyó kígyózott. A távolból robbantás tompa dörrenései hallatszottak, a ház előtt elfutó gépkocsik zakatolása be­leolvadt a sokféle zajba. Elnéztem az is­merős hegyeket, hallgattam az errefelé szo­­katlan, új zajokat és gondolataimba me­rültem. Li Lo-jing közben visszatért, vizet for­ralt, s mikor elkészült, betöltötte a teát csé­széinkbe. — Gyönyörködik a hegyekben? — kér­dezte. Megfordultam. Most, hogy Li Lo-ting szemben állt velem, alaposan megnézhet­tem. Szikár öregember volt. Szája szögle­tében alig észrevehető mosoly játszadozott. Apró, kissé vöröses szeme áthatóan nézett rám és okosan csillogott. Azt kérdeztem tőle: jósorban a Szovjetunió nagyjelentőségű tá­mogatásának köszönhető, hogy az ötéves terv első évében az ipari termelés értéke 33 százalékkal emelkedett. 1954-ben Kína ipari termelése, hivatalos becslés szerint, a legfőbb iparágakban a következőképpen alakul: villamosenergia­szén nyersvas acél cement pamutfonál papír 10.800 millió kilowattóra 81.99 millió tonna 3.03 millió tonna 2.17 millió tonna 4.73 millió tonna 4.60 millió bála 430.000 tonna Ha figyelembe vesszük, hogy az ipari ter­melés e legfontosabb iparágakban öt év alatt többszörösére emelkedett (az acélter­melés például 13,7-szeresére, a szénterme­lésé pedig 2,6-szeresére), megállapíthat­juk, hogy a kínai nép hatalmas kezdő­lépést tett az ország iparosításának hosszú útján. A nehézipari beruházások elsődleges szerepét bizonyítja az, hogy az első ötéves terv idején hatszáz nagy ipari létesítményt építenek, illetve bővítenek ki és korszerű­sítenek; ezek közül 141-hez a Szovjetunió nyújt nagy segítséget. Az ázsiai szárazföld legnagyobb vas- és acélkombinátja, az an­­sani vasmű, szinte napról napra bővül új üzemrészekkel. Kínában ma még igen nagy a szakmunkáshiány, a feladatok azonban égetőek. Ansanban előfordult például az is, hogy az új üzemek felszerelésénél a munkások csak előző nap tanulták, hogyan kell az újfajta munkát elvégezni. Kína munkásosztálya az ötéves terv feladatainak végrehajtása közben nő nemcsak számsze­rűleg, hanem tapasztalatban, technikai tu­dásban is. Kína Kommunista Pártja érté­kelése szerint néhány ötéves terv szüksé­ges ahhoz, hogy Kínát erős, modern, ipari országgá, szocialista országgá alakítsák át. A mezőgazdaság átszervezése Kína mezőgazdaságának az ötéves terv első évében meg kellett küzdenie a dühön­gő elemekkel: a nagy esőzések következ­tében a hatalmas folyamok, a Jangce, Hoang-ho, Huaj szintje a történelem folya­mán eddig ismert legmagasabb szint fölé emelkedett (Vuhannál a Jangce például közel 30 méter magas volt!), sokhelyütt ár­víz pusztított. De az árvízvédelmi intézke­dések következtében egyetlen nagy várost sem öntött el a víz, és az árvíz sokkal ki­sebb károkat okozott, mint a Kuomintang­­uralom idején. Az árvíz ellenére a gabona- és gyapottermés meghaladja az 1953-as év rekorderedményét: a gabonatermés előreláthatólag az 1949. évi termés 150 szá­zaléka, a gyapoté pedig 280 százaléka lesz. Kína már nem szorul gabonabehozatalra, sőt gabonát és gyapotot exportál, aminek gazdasági jelentőségén túlmenően igen nagy a politikai hatása is Ázsia függő és gyar­mati országaiban. 1953-ra, néhány nemzetiségi terület ki­vételével, befejezték a földreform végre­hajtását, és az elmúlt évek során hozzá­kezdtek a mezőgazdaság lassú, fokozatos szocialista átalakításához. Ma már több mint 110, részben vagy teljesen gépesített állami gazdaság, 2300 helyi állami gazda­ság, 101 traktorállomás működik. Kínában a mezőgazdasági szövetkezeteknek három típusát különböztetik meg. A kölcsönös munkasegélycsoportok, amelyeknek két formája van: idényjellegű és állandó jel­­legű, a szövetkezet legalsó fokát jelentik. Itt közösen végzik már a munkát, de fenn­tartják még a termelőeszközök magántu­lajdonának rendszerét. A következő fokot a félig szocialista típusú termelőszövetke­zetek képviselik. A termelőszövetkezetek­ben a jövedelem elosztása döntő részben a munka alapján történik és a bevitt föld után élvezett földjáradék a termésből szár­mazó jövedelemnek csak jelentéktelen ré­szét teszi ki. Végül alakult már néhány — igen kevés — kollektív gazdaság is. Je­lenleg mintegy 60 millió parasztcsalád lé­pett már­ be kölcsönös munkasegélycsopor­­tokba. A szövetkezeti mozgalom rendkívül gyors terjedését lemérhetjük azon, hogy míg 1953 őszén még csak 14.000 termelőszö­vetkezet létezett, addig 1954 augusztusában számuk 100.000-re nőtt! Ez év végéig — Tiszteletreméltó ki, mikor volt itt a földreform? — A földreform? 1946-ban. — 1946-ban? Én akkor ezen a vidéken jártam: Huajlajban, Hszingpaoanban és Vengcsüan faluban; kis híja volt, hogy el nem jöttem idáig. Li mosolygott, de átható tekintete to­vábbra is komoly maradt. Felsoroltam a közeli falvakat, majd meg­kérdeztem az öreg Lit, nem volt-e azelőtt pásztor, hiszen az ilyen hegyes, rossz ta­lajú vidék a legalkalmasabb a juhtenyész­tésre. Láthatólag örült, hogy így érdeklődöm a hegyek iránt. Az ablakhoz lépett, egyetlen pillan­tással átfogta a messzeségbe húzódó hegye­ket, majd halk hangon megszólalt, mintha magához beszélne. — Bizony voltam én pásztor is, de a japán rablók ellen vívott háború éveiben a néphadsereg élelmiszer- és takarmányellátó szolgálatának vezetője voltam. Minden cserjét, minden követ ismerek itt a hegyek­ben. Már 7—8 éves koromban kaszáltam itt a füvet, tízéves koromban már juhokat őriztem. Sok cipőt elnyűttem, sok sebet és kék foltot szereztem hegymászás közben. Sok baj és fájdalom ért. Megesett, hogy farkasok támadtak rám. Itt temették el apámat és anyámat. Most sokszázezer em­ber dolgozik itt a hegyekben. Mégis úgy érzem, hogy egyedül én értem meg ezeket a hegyeket. Az öreg két-három lépést tett a szobában, majd újból visszatért az ablakhoz. Kinyúj­tott kezével a távoli szirtekre mutatott. Sokáig semmit nem tudtunk kivenni a jel­zett ponton, csak valami sötét üreget lát­tunk a szirtek alatt. Csak sejthettük, hogy ott barlang van. — Közel két éven át éltem abban a bar­langban — mondta Li Lo-jing. — Miért? — kérdezte Lo. — A földbirtokosok bandákat szerveztek, amelyek nem egyszer a falura törtek, hogy­­ előreláthatólag a parasztgazdaságok 60 szá­zaléka csatlakozni fog a szövetkezetek va­lamilyen típusához, és úgy számítják, hogy az ötéves terv végén Kína parasztgazdasá­gainak fele már termelőszövetkezetek tag­ja lesz. Kína mezőgazdaságának szövetke­zeti átalakítása északon 1957-ben, az egész országban pedig a második ötéves terv fo­lyamán fejeződik be. Erős népgazdaság A kínai nép vásárlóerejének növekedése a belpiac óriási kibővülésén mérhető le. 1954-ben a kiskereskedelmi forgalom a há­rom év előttinek majdnem duplájára emel­kedett. Ma már az állami és szövetkezeti szektor bonyolítja le a kiskereskedelmi for­galom felét és a nagykereskedelmi forgalom 80 százalékát. A gabona, étolaj, pamutáru és gyapot felvásárlására és elosztására ál­lami monopóliumot kellett bevezetni, mi­után a kereslet és kínálat nem volt egyen­súlyban. Az állami monopóliummal elvág­ták a spekuláció lehetőségét. A magánkereskedelemmel és magánipar­ral szemben a «felhasználni,­­korlátozni, át­alakítani» politikáját alkalmazzák. Ezek­nek a vállalatoknak a zöme már az állam­kapitalizmus valamelyik válfajának útjára lépett. A vegyesvállalatok termelésének ér­téke kilencszerese az 1949. évinek. Az ál­lam a magánipart és magánkereskedelmet állami rendelések, nyersanyagszállítások, a munkásellenőrzés, törvényes korlátozások segítségével irányítja az államkapitalizmus felé. Világos azonban, hogy a kapitalista szektor államkapitalizmussá, majd végül össznépi tulajdonná való átalakítása még hosszú időt fog igénybe venni. A­­kapitalis­ta szektornak békés és fokozatos átalakí­tása a népi demokratikus fejlődés e szaka­szában a kínai fejlődés egyik sajátossága. Ezt az okozza, hogy Kína nemzeti bur­zsoáziája félgyarmati ország burzsoáziája volt, amely az antiimperialista-antifeudális forradalomban, különösen pedig annak utolsó tíz esztendejében szövetségben volt és van a munkásosztállyal, és elismeri an­nak vezető szerepét. A Kínai Népköztársaság kormánya kez­dettől fogva egyik legfontosabb feladatá­nak tartotta az állami költségvetés egyen­súlyba hozását, s ezt sikeresen meg is ol­dotta. Az évek során mind a bevételek, mind pedig a kiadások megsokszorozódtak. A fejlődés irányát jelzi többek között az is, hogy az 1954. évi költségvetési bevéte­leknek csak 13,4 százalékát teszik ki a me­zőgazdasági adók, ugyanakkor pedig az ál­lami és szövetkezeti vállalatok nyereségé­nek aránya a bevételekben 66.1 százalékra nőtt (1950-ben a megfelelő arány 29.6 szá­zalék, illetve 34.1 százalék volt). A kiadá­­sok 45.4 százalékát fordítják a gazdasági építőmunkára, ami azt jelenti, hogy Kína már igen nagy akkumulációt hajtott végre.­­ A nagy beruházások ellenére stabilak maradtak az árak, a munkások reálbére pedig 1950—1953 között 84 százalékkal emelkedett, s kiterjesztették a szociális szolgáltatások rendszerét is. Ugyancsak emelkedett Kína parasztságának az élet­­színvonala. Az elmúlt három évben 76 szá­zalékkal nőtt a paraszti lakosság vásárló­ereje. Az elért hatalmas eredmények érté­két növeli az a tény, hogy mindezeket olyan időszakban vívta ki a Kínai Népköztár­saság, amikor az imperialisták fegyveres tá­madással és gazdasági blokáddal akarták térdre kényszeríteni a fiatal kínai népi de­mokráciát, s továbbra is mindent megtesz­nek azért, hogy gátolják fejlődését. «Még hosszú út vár ránk — mondotta Liu Sao-csi elvtárs az országos népi gyű­lésen elmondott beszámolójában — bizo­nyosan sok nehézségbe és akadályba ütkö­zünk, és nem kapunk mindig hátszelet... Csak akkor érhetjük el céljainkat, ha ke­ményen harcolunk és szívósan dolgozunk, ha fáradhatatlanul és buzgón tanulunk, ha leküzdjük az előttünk tornyosuló akadá­lyokat». A kínai nép a kommunista párt vezetésével eddig is legyőzött minden ne­hézséget, s az ötéves terv célkitűzéseinek megvalósításával hatalmasat lép előre Kína szocialista átalakításának útján, fosztogassák a lakosságot. Gabona kellett nekik. Gondolják el, mit csináltak volna velem, az élelmiszerellátó szolgálat vezető­jével, ha a karmaik közé kerülök? — Li elvtárs kommunista? — kérdez­tem. — Igen. Már jónéhány éve párttag va­gyok: 1944-ben, a japán rablók elleni há­­ború idején léptem be a pártba. Időközben 16—17 éves ifjú jött be a házba. Li Lo-jing bemutatta a fiatalembert. Tiencsen járásból jött, parasztfiú volt, Tu Hszinnek, vagy gyakrabban becenéven Hsziao-tunak hívták. Fél év óta dolgozott az építkezésnél: földet, köveket hordott, ta­­licskázott. Már haza kellett volna térnie, ő azonban itt akart maradni, hogy meg­ismerje a gépeket és szakképzett munkás legyen. Az építésvezető megengedte, hogy marad­jon és a vízmérőállomásra osztotta be, ahol I­ővel együtt a folyó vízállását figyelte. A munka mellett naponta négy, órát tanult. Általános műveltségét fejlesztette, igyeke­zett politikai színvonalát emelni és szakmai képzettséget szerezni. Már három hónapja volt az állomáson. Kék munkaruhájában és nyolcszögletű sapkájával azokra a fiúk­ra hasonlított, akiket minden munkahelyen és intézményben megtalálhatunk, és akiket tréfából «ördögfiókáknak] neveznek. — Tehetségesek a mi fiataljaink — mon­dotta Li — és szép jövő áll előttük. Négy tanulót osztottak be hozzám, felváltva tart­juk a szolgálatot. Nem terhelem túl őket munkával, hadd legyen minél több idejük a tanulásra. — Li bácsi keveset alszik — szólt bele beszélgetésünkbe az ifjú — az éjszaka első felében úgyszólván semmit, s mikor fel­ ülírni munkások kívül .Tavaly május végén utaztam Kínába.­­ Tizennégy hónapot töltöttem ott a MOGYET megbízásából. Peking volt az ál­lomáshelyünk, de jártam Kína központi területein is. Legjobban a pekingi autóbusz­­vállalat munkáját ismerem, amely akkor kapott először magyar autóbuszokat és Diesel-motoros járműveket. Itt előadásokat tartottunk a helyes karbantartásról, veze­tési technikáról stb. Állomáshelyünkön alkalmunk volt meg­ismerkedni sok kínai mérnökkel, munkás­sal. A műszaki osztály helyettes vezetője például tehetséges fiatal mérnök. Kínában végzett egyetemet, jól beszél angolul. Mi­előtt a pekingi autóbuszvállalathoz került, a Hoangho-folyó szabályozásánál dolgozott. Erre nagyon büszke, valósággal élete hős­korszakának tartja. De nemcsak ő, hanem minden kínai büszke arra, ha részt vehetett az ansani kombinát építésében vagy a nagy folyók szabályozásában. Szinte egész Kína egyetlen hatalmas építkezés. Pekingi tartózkodásunk három hónapja alatt Új-Peking (a főváros most épülő modern negyede) egyes részei teljesen átalakultak. Különösen repülőgép­­es szembetűnő a nagy építőmunka. Egy­ikben elrepültünk Sian fölött. Ez Kína egyik legrégibb városa. A magasból tisztán lát­tuk Sian régi negyedeit, melyeket körülvesz a legutolsó öt év alatt felépült új, modern városrészek gyűrűje. Ezt szinte valameny­­nyi kínai városról elmondhatjuk. Jártunk Kína első autógyárának építke­zésénél is, Északkelet-Kínában. Nem­rég itt teljesen kopár, hatalmas mező te­rült el. Most itt épül az új gyárváros. Elő­ször a lakótelephez fogtak hozzá. A házak nagy része már áll, itt laknak most az épí­tőmunkások. Az építkezés modern gépek­kel, ekszkavátorokkal, dömperekkel fo­lyik. S már most oktatják a Szovjetunió­ban és Kínában azokat a szakembereket, akik majd két év múlva ebben a nagysze­rű autógyárban fognak dolgozni. A kínai dolgozók egész sor kiváló tulaj­­donságát­ ismertem meg e 14 hónap alatt. Elsőnek talán azt emelném ki, hogy mindenki lelkesen végzi azt, amit csinál. Minden érdekli a kínaiakat, ami új és érde­kes. Ezt tapasztalhattuk például azokon a tanfolyamokon, amelyeket mi vezettünk. Hallgatóink semmit sem vettek át automa­tikusan, nem «magoltak». Bármiről tartot­tunk előadást, utána mindig feltették a kér­dést: miért? Nekünk pedig minden «miért»­­re alapos, meggyőző és pontos választ kel­lett adnunk. A kínaiak ugyanis rendkívül alaposak, igényesek. Soha sincsenek meg­elégedve önmagukkal, mindig jobban sze­retnének dolgozni. Lépten-nyomon tapasztaltuk, hogy a kí­nai ember mennyire takarékos. Ennek ha­gyományos okai is vannak. A felszabadulás előtti Kínában olyan mostoha életkörül­mények között éltek a munkások és parasz­tok milliói, hogy rákényszerültek arra, hogy mindennel takarékoskodjanak. De ma már a takarékosság új tartalmat nyert, mert az emberek tudják, hogy az ország­ban minden az övék, minden nekik épül. A takarékosság ma Kínában városban és fa­lun egyaránt tömegmozgalom. Országos irányelv: takarékoskodj az üzemanyaggal. A pekingi autóbuszvállalatnál például na­ponta rengeteg takarékossági javaslatot nyújtanak be a dolgozók. Ennek köszönhe­tő, hogy Pekingben a magyar autóbuszok üzemanyagfogyasztása alacsonyabb, mint itthon bármikor volt. A kínai ember legjellemzőbb tulajdon­­­­sága talán az, hogy valósággal közös­ségi életre született. Kínában mindenkinek mindenben szava van. Megint csak a pe­kingi autóbuszvállalatnál szerzett tapaszta­lataimra hivatkozom. Mikor megkérdez­tem, szándékoznak-e jövőre is vásárolni Ikarus-autóbuszokat, ezt­ felelték: 1. A kö­zönség kifogásolja, hogy a kocsik zajosak és ráznak. 2. A sofőrök véleménye szerint a vezetőfülkében túlságosan meleg van. 3. A kalauzoknak az a kívánságuk, hogy a két ajtót külön lehessen nyitni és zárni. A to­vábbi vásárlás feltétele tehát az, hogy az Ikarus teljesítse a közönség, a sofőrök és a kalauzok kívánságait. Nagyszerű emberek a kínai munkások, s aki megismerte őket, megérti, miért képes oly hatalmas tettekre ez a hatszázmilliós nép. Jerome Károly akarjuk váltani, még akkor is nehezen egyezik bele: sajnál minket. Mi mindenben engedelmeskedünk neki, nagyon határozott jellem. Nevettünk a fiatalember «kritikáján». Li Lo-jing ivott egy korty teát, majd to­vább beszélt arról, mi történt a japán rab­lók és a Kuomintang ellen vívott harc évei­ben. A távolból erős robbanás zaja hallat­szott. Valószínűleg sziklát robbantottak. A dörrenés visszahozott bennünket a mai valóságba. Hsziao-fuhoz fordultam: — Az úthengerlőgépek átmennek minden akadályon. Nekünk is ugyanilyen tántorít­­hatatlanul kell előrehaladnunk. Nem sza­bad megfeledkeznünk az ellenség iránti gyűlöletünkről és győzelmeinkkel kell be­gyógyítani a régi sebeket. Tanulj jól, dol­gozz szorgalmasan és végy példát Li bácsi­ról. Hadd örüljön a sikereidnek. — Igyekszünk így tenni. Li Cse-kuo pél­dául már éltanuló lett — mondta Hsziao-tu. — Ki az a Li Cse-kuo? — Az építőanyagvizsgáló laboratórium­ban dolgozik. Nagy türelmet kíván a mun­kája. Li Cse-kuo velem egyidős. Jóbarátok vagyunk... — Miért nem mondod meg pontosan, ki­csoda Li Cse-kuo — vágott közbe Lo. — Az öreg Li fia, nagyon tehetséges gyerek. Ré­gebben dolgozik itt, mint te és ezért is tud többet nálad. De majd csak utoléred. Li Lo-jing arca e szavakra felderült. El­tűnt róla az előbbi sötét árnyék. Moso­lyogva nézett rám. — Nagy boldogság, ha az embernek de­rék fia van — mondtam neki. — Ez az egyetlen gyereke? Fényképet húzott elő a fiókból és kezem­be adta. A fénykép nagyon fiatal, hajsona­Az ötesztendős fennállását ünneplő Kí­nai Népköztársaságban a kultúra ma már a népé. A felszabadult kínai nép milliós tömegei nemcsak élvezői a kultúra gyü­mölcseinek, hanem aktív részvevői, alkotói is az új kultúrának. Nálunk, Magyarországon is ismerik és nagyrabecsülik a nagymúltú kínai kultú­rának olyan nemzetközi nyelven szóló ágait, mint a festőművészet, iparművészet. De a magyar ember számára kevésbbé hoz­záférhető már a színházkultúra, az iroda­lom és egészben véve az az eleven kulturá­lis élet, amely Kína városaiban és falvai­ban virágzik. A kínai ember nagyon szerényen öltöz­ködik és szerény viszonyok között lakik. De színház nélkül nem tudnák elképzelni az életet. Peking színházai például állan­dóan telt házak előtt játszanak, nem köny­­nyű jegyhez jutni. Vidéken ugyanez a helyzet. Láttam színielőadásokat vidéki kis­városokban. Lehet, hogy a pekingi híres színészek jobban játszanak, a fővárosi díszletek, kosztümök talán fényesebbek, de az előadás itt is színvonalas, gondosan ki­dolgozott. A színház eljut szinte minden faluba: a parasztok például hagyományos műkedvelő színielőadásokkal ünneplik az újévet. Ma már a nagyobb falvakban ál­landó szabadtéri színházakat építenek, ol­csón, egyszerű eszközökből. Különösen népszerűek az operák. A leg­híresebb operák meséjét minden kínai jól ismeri. E Ezek javarészt a kínai történelem legendás hőseiről szóló, régi népkönyvek (így a nálunk is ismert Vízparti Történet) egy-egy epizódját elevenítik meg. A dol­gozók nemcsak jól ismerik az operákat, de maguk is szívesen előadják ezeket. Kan­tonban, a városi kultúrpark állandó mun­kásszínpadán például üzemi színjátszók minden este tartanak operaelőadásokat. Pekingben is sok a műkedvelő előadás. A színház óriási népszerűsége révén je­lentős szerepet játszik a tömegek nevelé­sében. Ma már a régi, tartalmatlan, erköl­csileg szegényes művek (természetesen ilyen is akad a sokszáz régi színmű között, így a szolgának urához való hűségét példázó darabok) nem kerülhetnek színpadra. De nagyon sok régi remekművet kevés át­dolgozással, vagy éppen eredeti formában állandóan műsorukon tartanak a kínai színházak. Két évvel ezelőtt ott voltam a Pekingben rendezett összkínai színházi be­mutatón. Az ország legjobb társulatai ját­szottak ekkor Peking színházaiban, a kö­zönség között pedig képviselve volt Pe­king minden rétege. Legnagyobb sikere ta­lán a színpompás kosztümökben, ragyogó díszletekkel előadott saohszingi (Kelet- Kína) operáknak volt, amelyekben minden szerepet nők alakítanak. Nemrég mutatták be Kínában az egyik ilyen csodálatosan szép ,operából készült színesfilmet, ame­lyet majd a magyar közönség is megis­merhet. Kínában semmi sem könnyebb, mint kul­túrműsort rögtönözni. Közös kiránduláso­kon, táncesteken körbeül a társaság és sorra «porondra szólítja» házi művészeit, akik rövid illendő húzódozás után előadják Csütörtökön a Műcsarnokban sajtófoga­dást rendeztek a ma megnyíló kínai ipar­­művészeti kiállítással kapcsolatban. Megje­­lent a sajtófogadáson Lej Kuej-jüan, a Kínai Központi Képzőművészeti és Iparművészeti Főiskola professzora és Csang Lin, az Össz­­kínai Képzőművész Szövetség főtitkárhe­lyettese, akik a kínai-magyar kulturális egyezmény alapján tartózkodnak Magyar­­országon és segítséget nyújtottak a kiállítás megrendezéséhez. Szurdi Márta, a Műcsarnok vezetőjének üdvözlő szavai után Lej Kuej-jüan profesz­­szor ismertette a kiállítás célkitűzéseit és a mai kínai iparművészet eredményeit.­­ A Kínai Népköztársaság megalakulá­sának ötödik évfordulóján Budapesten meg­nyíló kínai iparművészeti kiállítás hozzá­járul a kínai és a magyar nép baráti és kulturális kapcsolatainak fejlesztéséhez és elmélyítéséhez — mondotta. — A kiállított tos leánykát ábrázolt. Megkérdeztem, hogy leánya is a víztároló építésénél dolgozik-e. Li elmondta, hogy e kérdésről nagy vi­táik voltak, ő azt akarta, hogy leánya a víztárolónál dolgozzék, ott tanuljon, legyen munkásnő és munkáshoz menjen felesé­gül. Az anya azonban nem értett egyet ve­le. Amikor Kuanting falu egész lakossága átköltözött a Hszingpavanban épülő új falu­ba, a Li-család ötszobás új házat és né­hány ma jó földet kapott. Az öregasszony amellett kardoskodott, hogy a leányuk ma­radjon a faluban, dolgozzék a gazdaságban. Azt szerette volna, hogy parasztember le­gyen a veje. Megkérdeztem: mi volt a leány vélemé­nye és hogyan intézte sorsát? Li nagyot nevetett és így folytatta: — Tudja, hogy mit válaszolt? Azt, hogy néhány év múlva sok gép lesz a faluban, és azért akar ott maradni, hogy traktorral munkálja meg a földet. Később aztán ki­derült, hogy már talált magának vőlegényt a parasztok között. Későre járt, búcsúzni kezdtem. Li Lo­­jing kikísért, egyúttal megnézi a víztároló építését is — mondotta — mert nagyon sze­ret arra kószálni. Gyalog kellett végigmenni a 290 méte­res töltésen, hogy eljussak a szállásul ki­jelölt házhoz. A töltésen sokezer ember dolgozott: földet, kavicsot és homokot hord­tak, öntözték a frissen berakott cementet, cölöpöket vertek. Fiatalok és öregek lendülettel dolgoztak a villanylámpák és a ragyogóan világító reflektorok fényében. Végtelen láncban ha­ladt mindkét irányba a földet, homokot vivő emberek sora. A töltés keleti végén, ahol a vízlefolyó kezdődik, megálltunk. — Tudja hol állunk most, Din elvtársnő? — kérdezte Li Lo-jing. — Itt alattunk volt azelőtt Kuanting falu, ahol az egész élete­met töltöttem. Mint látja, a régi falu eltűnt, nyoma sem maradt. És tudja, mire gondo­lok? Arra, hogy tovatűnt az ínség, az elmara­dottság és az iga, amely azelőtt itt uralja­legjobb számaikat. Minden társaságban akad egy-két zenész, énekes, táncos vagy utánzóművész. A rögtönzött kultúrműsor a legfesztelenebb hangnemben folyik, eki­fordul hogy valaki belesül, de ezt az elő­adó is a közönség is harsány nevetéssel intézi el. Természetesen alaposan előkészí­tett kultúrműsorokat is könnyű rendezni. Idén újévkor például a pekingi Képzőmű­vészeti Főiskola igen magas színvonalú mű­sorral szerepelt a környező falvakban. Ze­ne- és énekkar, tánckar, drámai és opera­együttes, előadóművészek és zsonglőr — mind kitelt a főiskola 300 hallgatójából, és még a színpadot is maguk építették a pa­rasztok segítségével. Igaz, Kínában ez nem gond: bambusz és gyékény mindenütt ol­csó. A főiskola egy-egy előadására ötszáz­nál is több környékbeli paraszt jött el — kocsin, szamáron, kerékpáron vagy gyalog. Hangsúlyozom, ez nem rendkívüli együt­tes. A legtöbb középiskola is ki tud állí­tani ilyen szereplőgárdát. Természetesen a nagy együttesek műsora sokkal magasabb színvonalú. A Kínai Ifjúsági Művészegyüt­test például látta a magyar közönség is. Kínában láttam a tánccsoport rendkívül hű előadásában a mi Állami Népi Együttesünk­től tanult üvegestáncot és sarkantyústán­­cot. Ez a két tánc aratta annak idején a legfergetegesebb sikert, egy évig szinte egész Kína énekelte az üvegestánc dallamát Kínában nemcsak a színháznak van ilyen nagy közönsége. Számunkra szinte hihetet­len például a kínai képzőművészet népsze­rűsége. Azon nem csodálkoztam, hogy a teaüzletek falait mindenütt eredeti fest­mények díszítik. A teaüzlet gyógyszertár­­hangulata ugyanis — persze kellemesebb illatokkal fűszerezve, mint a gyógyszertár — a szertartásos kiszolgálás egyenesen meg­kívánja az ilyen ünnepélyes dekorációt. De azon már meglepődtem, hogy a bazár egyik sötét sarkában meghúzódó kis suszterbódé­ban ilyen festményt láttam a falon. A pa­rasztok ugyanígy szeretik a képet: minden esztendőben legalább egyszer, újévkor vá­sárolnak festményeket vagy reprodukció­kat. A képvásárlás az újévi ünnepségek el­maradhatatlan tartozéka (innen a műfaj neve is: «újévi kép» —­ így nevezik az igénytelen technikájú, hagyományos stílusú festményt). Sok faluban házilag készült színes papírkivágásokkal ragasztják be az ablakokat. Sanszi falvaiban láttam például ilyen bájos kis remekműveket a paraszt­házak ablakain. De a legmegkapóbb élmé­nyem az volt, amikor Nyugat-Kínában. 3000 kilométerre Pekingtől, a tunhuangi bar­langtemplomok egyikében egy csodálato­san szép falfestmény előtt egy öreg kör­nyékbeli paraszt így áradozott: «Ez a kép olyan szép, hogy csakis Vu Tao-ce fest­hette! Bizonyosan ő festette!» Persze a kép nem Vu Tao-ce műve volt. De az a tény, hogy egy öreg úni-olvasni nem tudó pa­raszt ismeri a VIli. század nagy festőjének nevét és ezzel akarja kifejezni a kép érté­két, nagyon elgondolkoztató. A kínai nép most alkotja új kultúráját, s a gyorsan fejlődő művészet, irodalom ed­digi eredményei bizonyítják, hogy ez a ki­bontakozó, virágzásnak induló kultúra méltó a hatalmas kínai néphez. Miklós Pál iparművészeti tárgyak zöme az utóbbi öt évben készült, s ezekből a magyar nép meg­ismerheti a kínai iparművészet fejlődését. A kínai iparművészet híven tükrözi a nép életét, kifejezi a nép érzelmeit és jövőbe vetett hitét. Kína Kommunista Pártja és a népi kormány rendkívül fontosnak tartja az iparművészet előrelendítését, öt év alatt újabb fejlődésnek indította a ko­rábban már hanyatló iparművészetet. _­ Magyarországra jövetelünk célja egy­részt a kínai iparművészet helyzetének is­mertetése, másrészt a magyar nép iparmű­vészet terén szerzett gazdag tapasztalatai­nak és értékes ismereteinek tanulmányo­zása, hogy ezzel is elősegítsük iparművé­szetünk további fejlődését — mondotta Lej Kuej-jüan professzor. Ezután Dobrovits Aladár, az Iparművé­szeti Múzeum főigazgatója beszélt a kínai iparművészet hatásáról a magyar művé­szeti élet fejlődésére. Mott. Felépült az új Kuanting s az új bol­dog élet építői, a kuantingi víztároló mun­kásai és alkalmazottai szép tiszta házak­ban laknak. Nézze csak, milyen gyönyörű kép tárul elénk a Jungtingho két partján! A villanyfény ragyogóbb, mint a csillagok az égen, ragyogóbb a gyémántnál! Azt mondják, hogy ennyi fényt csak Sanghaj, vagy Csunking utcáin lehet látni... Nem tudom, én nem jártam ott, lehet, hogy ott is ugyanilyen fényes és lármás a világ. De micsoda nagyszerű emberek dolgoznak itt! Ezek az emberek hegyeket mozdítanak el, minden erejüket a haza javának szentelik. Vájjon örömet éreznek? Igen, a munka örö­mét. Dicsőség övezi őket? Igen, a munka dicsősége. Nem feleltem, némán álltam. Nem akartam félbeszakítani gondolatait. Kis idő múlva Li Lo-jing újból megszólalt: Nem tudom jól elmondani, hogy mit jelent nekünk a kommunista párt, mint­­hogy nem tanultam eleget. De tudom, a párt arra törekszik, hogy minden ember boldog legyen. Én már öreg vagyok, sze­rény, kis munkát végzek, figyelem a folyó vízállását. Ez azonban nem elég. Tanulnom kell, gyarapítanom kell ismereteimet, hogy segíthessek az embereknek. Még nem ér­zem öregnek magamat, nem engedhetem meg, hogy a fiatalok túlszárnyaljanak. Egy­re szépül az új falu, Kuanting és egyre jobb lesz­ az én életem, s a családom élete is. Ha majd megkérdezik tőlem, hogy én magam mit tettem ezért, azt felelhetem, hogy én sem jöttem üres kézzel. Ne azt nézzék, hogy sovány vagyok és szikár, ez az el­múlt nehéz élettől van. Még csak 56 éves vagyok. Könnyű a szívem és még sok éven át akarok dolgozni a népért. Nagy örömet éreztem, nem tudnám meg­mondani, hogy miért. Nem volt kedvem ha­zamenni. A fényárban úszó építkezést néz­tem és azt gondoltam: *Úgy van, a régi, nyomorúságos Kuanting falu mindörökre eltűnt, gigantikus építkezés nőtt­ a helyébe. Kína dolgozói új életet teremtettek maguk­­nak». LI LO-JINg írta: Din Lin Sztálin-díjas kínai írónő MILLIÓK KULTÚRÁJA Sajtófogadás a Műcsarnokban a kínai iparművészeti kiállítás alkalmából SZABAD NÉP PÉNTEK, 1954 OKTÓBER 1

Next