Népszabadság, 1957. december (2. évfolyam, 284-307. szám)
1957-12-18 / 298. szám
1957. december 18. szerda NÉPSZABADSÁG Áll a vásár Kicsoda a megmondhatója, melyik a fénylőbb öröm: ajándékot kapni, vagy mást megajándékozni? Akármelyik, napjainkban mindkét szenvedély egyformán buzog az emberi szívekben. Meglepetést szőni és repdeső kíváncsisággal várakozni egyformán jó... Az egész ország egy nagy karácsonyi vásár. Minden második ember csomagokkal megrakodva tör utat az utcáikon hömpölygő sokaságban. A kirakataik előtt is nyüzsgő, tarka embersereg. Könnyű az arcaikról olvasni. Van, aki tétován, tűnődve válogat. Van, aki a kiszemelt ajándékot képzeletben a fenyőfa alá illeszti, s már most kóstolgatja annak a feltörő örömnek jó ízét, amelyet majd az ajándék olkoz a gyerekhadnak, a feleségnek, a jóbarátnak. Ez az anyuka pompás gyerekruhákat nézeget, képzeletben mindegyikbe belebújtatja kicsinyét, dehát nehéz választani, mert ez is, az is csudajól áll neki... Legény s leány a talpán, aki a boltokban s az áruházakban félórán belül célhoz ér. De az is, aki a szakadatlan tolongásban utat lel magának. Kerülöm azt a kifejezést, hogy „ajándék bolt”, mert most minden bolt ez. Hajdan íratlan illemkódex szabta meg az ajándékozható holmik meglehetősen szűk körét, főképp azt, hogy ki mit ajándékozhat kinek! Olyannyira, hogy egy tapintatlanul kiszemelt ajándékkal akár vérig lehetett sérteni. Korunk embere — fiatalja, öregje — sokkal gyakorlatiasabb ennél. A szomszédunkban szőke kislány lakik, egy szép barna fiú az udvarlója. „Remélem — mondta az este a bájos szőke — ez a Pista nem kölnit vagy bonbont vesz nekem a fenyőfa alá (mint annak idején a mama udvarlói), hanem harisnyát, kardigánt, esetleg cipőt." Így aztán roppant széles az ajándékok skálája. Ami a fő: a választék is nagy. A szem sugara vígan perdül az áruval zsúfolt kirakatokon, a roskadásig tömött pultokon. Nem gond az ajándékozás, ha különben futja a csikó... „Pénzért mindent lehet kapni" — amint mondani szokás. Jó, hogy az áru is több, meg a pénz is, mint évek óta bármikor. S ha a mai bőséget megméred, emlékezz tavaly ilyenkorra, akkor az ajándékozás szelíd örömét még a pusztulás és ínség fátyla borította be. Emlékezz és ne feledd, hogy amink ma van, azt egy irdatlan kárból és kábulatból feltámadt nép hangyaszorgalommal, testvérnépek önzetlen támogatásával teremtette elő a most búcsúzkodó esztendőben. És mert a békés munkára szántuk el magunkat, alkotó munkánk nyomán az elkövetkező karácsonyok még bőségesebbek és örömtelibbek lesznek. H. J. Karácsony előtt a könyvek iránt is megnövekedett az érdeklődés. Az üzérkedés legyűrése Szinte naponta ad hírt a sajtó, üzérkedési ügyekről. A rendőrség egymás után leplezi le a gazdasági bűncselekményeket, s a jövőben is azon lesz, hogy megakadályozza a gazdasági élet kártevőinek üzelmeit. Az üzérkedés elleni harc azonban nemcsak rendőri feladat. Az üzérkedések lehetőségeit kell megszüntetni. Az üzérek mindig ott manipulálnak, ahol a hiányos ellenőrzés, egyes emberek vagy egyes szervek aluszékonysága miatt rést látnak. Ha nem lesznek rések, akkor kifogjuk a szelet az üzérkedés vitorláiból. De ma egyesek az ellenőrzés lazaságától hajtott széllel nagyon messzire tudnak hajózni, s csak közvetlenül azelőtt csapunk rájuk, hogy a busás, illegális hasznot jelentő partot elérnék, sőt egyesek többször is meg tudják tenni az utat. A kapitalizmusban az üzérkedés nem bűn, hanem magától értetődő üzleti tevékenység. Ha azonban a szocialista viszonyok között harácsolhatnak egyesek kapitalista módon, az az egész szocialista népgazdaságnak kárára van. Az üzérkedés a kapitalizmus maradványa. S ahogy a politikában, az életben mindenütt szívósan őrzi maradványait a kapitalizmus, úgy az üzérkedés is, amely a kapitalizálódásnak egyik fajtája, az ellenforradalom hatására felélénkült. Az üzérek, gazdasági ellenforradalmárok, akik ellen a harc mindnyájunk érdeke és feladata. Ebben a harcban az. üzérkedési ügyek jelentős részét megakadályozhattuk volna, ha tanulunk az előző gazdasági bűncselekményekből. Csak egy példa: a korábbi években üzérkedésért már büntetett kisiparosok egész sora vesztett rajta új gazdasági bűncselekményeken. Eddig mégsem vizsgálták felül azokat az iparigazolványokat, amelyek a tavalyi ellenforradalom okozta zűrzavarban gyakran közismert üzérek kezébe került. A kisiparosság sorai megtisztításában a becsületes kisiparosokra épp olyan nagy és sok munka vár, mint az illetékes állami szervekre. A szövetkezeti mozgalom szervei sem lehetnek tétlenek. A szövetkezet adta lazább kötöttségek vonzzák az üzéreket, akiknek nem egy esetben sikerült álszövetkezetet létrehozniuk, vagy pedig valódi szövetkezeteket a maguk jármába fogniuk. Ideje, hogy a szövetkezeti mozgalom vezetői éberebbek legyenek és fellépjenek azok ellen, akik arról álmodoznak, hogy szövetkezési cégére alatt tíz- és százezer forintos illegális hasznot vághatnak zsebre. A mi népgazdaságunkban, amelynek az állami szektor a vezetője, nem lehet nagyszabásúan üzérkedni anélkül, hogy valamelyik állami vállalat vagy szerv alkalmazottja a maga tutyi-mutyiságával, rosszabb esetben korrupciójával hozzá ne járuljon ehhez. Nemegyszer kiderül, hogy állami vállalatnál felelős helyen dolgozó embereket vesztegetnek meg, s kiderül az is, korábban büntetett előéletű emberek kerültek vezető beosztásba, vagy olyanok, akiket előző munkahelyeikről is visszaélések miatt bocsátottak el. Ha a felelős helyeken mind a gazdasági szervekben, mind az állami vállalatoknál minden tekintetben feddhetetlen emberek dolgoznak, akik mesterei is szakmájuknak, s szakértelmükkel átlátnak az üzérek által szőtt szitákon, a gazdasági bűncselekmények lehetősége a lehető legkisebbre csökken. Az üzérkedés elleni harchoz tartozik tehát az is, hogy a hivatalokból, az állami vállalatok fontos posztjairól kitegyük a haszonlesők, a a korrumpálhatók szűrét. Van feladat tehát elég ha el tudjuk és kell végezni azt. A szerkesztőségünkhöz érkezett sok levél bizonyítja, mennyire felháborodnak a becsületes, munkából élő emberek az üzérkedések miatt. Sok helyütt már helyileg is leleplezték az üzéreket, spekulánsokat, s ez is mutatja, hogy erősödik a spekuláció elleni harc. De ezt fokozni kell minden területen: a szövetkezeteknél, a kereskedelemben, a kisiparnál — bevonva minden becsületes dolgozót, beleértve a becsületes kisiparosokat is. Így válik még eredményesebbé ez a már egyre inkább kiterjedő csata. A kommunistáknak, és nemcsak a kommunistáknak, hanem népköztársaságunk minden becsületes állampolgárának, akik ott dolgoznak a gazdasági élet minden területén, a tanácsoknál, vállalatoknál és másutt, éberen kell figyelniük, hogy az üzérkedést közös erővel megakadályozzuk. Hazatértek a „mesés” Nyugatról Jelentés a győri Hazatelepítési Központból Jönnek hazafelé. s: Hegyeshalomnál és Komáromnál ötös, huszas, hatvanas csoportokban lépik át a határt a hazatérők, akiknek Ausztria, Svájc, Franciaország, Anglia, Kanada és Nyugat-Németország nem nyújtott megélhetést, nem pótolta az elhagyott otthont, nem adott hazát. 1957 júniusától havonta átlagban 500, a legutóbbi két hétben 300, december 12-én és 13-án, csütörtökön és pénteken pedig 92 ember érkezett vissza Magyarországra. A kanadai éhségsztrájk hiteles története Éppen ott voltam a győri Hazatelepítési Központban, amikor telefonértesítés érkezett, hogy Hegyeshalomon újabb hazatérő csoport várakozik. Egy-két óra múlva már be is fordul az udvarra az autóbusz, megérkezett Kanadából az első nagyobb csoport. Hatvanöten a világsajtóban is megírt kétszázból, akik a St. Paul-i táborban éhségsztrájkba kezdtek, hogy hazabocsássák őket. Nem kell sokáig biztatni az embereket, egymás szavába vágnak, úgy mondják el a sztrájk történetét. Becsapták, félrevezették a Kanadába toborzott magyarokat is. A szakmunkásoknak heti 40 órás munkáért 60—65 dollárt ígértek, a segédmunkásoknak 30-at. S mi volt a valóság? Nagy részük el sem tudott helyezkedni, aki pedig munkához jutott, heti 60 óráért 30—35 dollár bért kapott. Ebből még levonták a magas kereseti adót, meg a szerszámok árát, mert Nyugaton minden munkás saját szerszámával dolgozik. Gyakran vágták a szemükbe: „Tihontalanok”. Akinek nem jutott állás, a lágerekben tengette életét vagy mint csavargó börtönbe került. A hazatérni akarókat a St. Paul-i táborban gyűjtötték össze és megígérték nekik, hogy még karácsony előtt hazaviszik őket. Később a szemük közé nevettek a tábor vezetői: „Az otthoni karácsonyozásból nem lesz semmi!" — Ekkor határozták el, hogy éhségsztrájkot kezdenek. December 9-én este a kisgyermekeken kívül már senki sem fogadta el a vacsorát. Hiába kértek, fenyegetőztek a kanadai emigráns vezetők, másnap sem evett senki. A kanadai urak persze saját országuk közvéleményét is félrevezették, viszont a 200 disszidens magyar éhségsztrájkja nagyon kellemetlenül zavarta a propagandájukat. Engedniük kellett. Az eredmény: az első hatvanötös csoport már megérkezett Magyarországra. Közelről látta az aranyat — a bányában Köztük van Barabás Mihály, a Pilisborosjenői Téglagyár dolgozója. Itthon havi 2500 forintot keresett. Felesége nem dolgozott. Azt hitték, odakint jobb élet vár rájuk. Hét hónapból mindössze két és felet dolgoztak. A férj és a feleség éjszakánként gilisztákat szedett a horgászok számára, ezek eladásából tengődtek. Volt úgy is, hogy a csekély munkanélküli-segélyből próbáltak megélni. Naszádos Mihály 19 éves budapesti fiatal is jobb életre vágyott. Ontario államban az egyik farmon dolgozott. Amikor letelt a munkája, pénz helyett verést kapott a gazdától. Csak négy hét múlva tudta behajtatni fizetését. Tóth László tatabányai vájár szinte gúnyolja önmagát: — Sokunkat a meggazdagodás, a könnyebb élet reménye csalt ki. Hát én találkoztam a gazdagságot jelentő arannyal. Naphosszat simogattam, dédelgettem, rakosgattam — egy dollár 36 centes órabérért. Vájár voltam az egyik quebecki aranybányában. Nem volt nagy a jövedelem, de négyhónapi munka után így is kitelt. Kitettek, s később már el sem tudtam helyezkedni. Talán csak Kanadában volt így? A vándor magyarok: Európa csikkszedői Rózsa János borosnádasdi fiatalember Franciaországot választotta új otthonául Itthon darukezelő volt, ott egy tanyán napszámos. Később Nancyban egy parkírozó vállalatnál segédmunkás lett. Még annyi pénzt sem tudott összekuporgatni, hogy felutazzék Párizsba a magyar követségre, jelentkezni hazatérésre. Két társával gyalog vágott az útnak. A határon átszökve Bécsig kutyagoltak, ott az osztrák rendőrök elfogták és börtönbe zárták őket. A bécsi magyar követség segítségével tértek haza. Az emberekből ömlik a szó, a keserűség. Páncél Lajos beremendi kőműves széles mozdulatokkal magyaráz: — Én feleségemmel és családommal Belgiumban kötöttem ki. Liege-ben dolgoztam a szakmámban. A legelső, amit franciául megtanultam, az „álé, álé” (gyerünk, gyerünk). Hajtottak bennünket, s bizony sokszor fejünkhöz vágták: „Maguknak minden belga főnökük.’’ Ahogy beszélgetünk, gyorsan megtelik cigarettavégekkel a hamutartó. Valaki felkiált: — Ilyet se láttam egy éve. Amerre diszszidensek jártak Európában, megtisztultak az utcák a csikkektől. Mindenki bólogat, nevet, bizony így volt, a csikkszedés mellett sokan aludtak közülük éjszaka a padokon. Most már csak nevetnek a dolgon ... Sokszor feltettem a kérdést otttartózkodásom két napja alatt: miért mentek ki? A válasz majdnem mindig ugyanaz: — Azt most már mi is szeretnők tudni... Rózsa János halk hangon mondja el véleményét: — Tudja, a faluban valaki felkötötte a kolompot, mi meg mentünk utána. A dollár meg a font az isten... Meggondolatlanság, tömeghisztéria, beugratás, kalandvágy kergette az embereket, s nem gondoltak rá, hogy lesz-e visszaút. Fekete György, Havasaljai Ferenc, Tóth Gábor, a három 16 éves fiatalember Dél-Amerikába akart menni, megnézni a pampákat és az őserdőt. Szerencséjükre csak Belgiumig jutottak. Még most is dicsekszenek kalandjaikkal, élményeikkel, de azért hozzáteszik: — Elég volt a mesés külföldiről. Toperczel Artúr budapesti mérnököt, s az ugyancsak budapesti Schauer Lászlót, Freisz Ferencet, Tarr Bélát nem a kényszerűség, vagy a munkanélküliség hozta haza. Nem éltek rosszul. Toperczel Zürichben volt kutatómérnök, Győrbe saját autójával érkezett. A másik három fiatal Londonban élt. Igaz, sokszor heti 100 órát is dolgoztak, de nem éltek rosszul. Őket a honvágy, az egyedüllét hozta haza. — Az ottani életmódba szokni kell. Nem értjük őket — jegyzi meg Tarr Béla. — Az emberek nem törődnek egymással, csak a dollár meg a font az isten. Egy év alatt senki sem kérdezte meg tőlünk, még a legközvetlenebb munkatársunk sem: „hogy vagy, mit csinálsz, mi a baj, barátom?“ Az emberi érzés, a hazai környezet, no meg Budapest hívott haza. A rémhírek, a fenyegetések ellenére — haza! A kintmaradottakra terelődik a szó. Jönnének, de félnek. Sok a rémhír. Nincs olyan ország, ahol ne mondták volna el a kint élőknek, ha hazatérnek. Szibériai ólombánya, börtön, sőt kötél vár rájuk. Másoknak meg nincs elég pénzük a hazatéréshez, s gürcölnek, hogy összeszedjék az útiköltséget. A disszidált magyarok tízezrei csömörlöttek meg a „kulturált” Nyugattól. — Az én leveleimet a svájci schaffhauseni kanton magyar otthonában harminc fiatal várja – mondja Csupor László, aki Sopronból került Svájcba. — Megkértek, adjak hírt magamról, ha valóban nem börtönöznek be, ők is jönnek. S így van ez Belgiumban, Franciaországban, Nyugat-Németországban, a világ minden táján, ahol magyar disszidensek élnek. Míg beszélgetünk, új emberek, új csoportok érkeznek. A régiek pedig búcsúznak. Szedik holmijaikat, s indulnak haza, hiszen már várja őket a felelőtlenül, fiatalos hévvel, meggondolatlanul, nemegyszer hűtlenül elhagyott családi otthon. Karácsonykor oly hoszszú idő után ismét együtt ünnepel a család. Kapalyay Imre Termelőszövetkezet alakult Boldogon Az ellenforradalom idején Boldog községben feloszlott a termelőszövetkezet. Pár héttel ezelőtt 11 család újra összefogott és Béke néven termelőszövetkezetet alakított. Megalakulásuk óta újabb hét család csatlakozott hozzájuk. A Béke Tsz tagjai, a megalakulás napján hozzákezdtek a közös gazdálkodáshoz. Elvetették az őszieket — 54 hold búzájuk már szépen zöldell — és tervet készítettek. A tavaszon 10 holdon öntözéses kertészetet létesítenek, ezen zöldséget termesztenek. Legnagyobb gondjuk, hogy közös állatállományukat is saját erejükből megteremtsék. Állami hitelt nem kértek, s a jövőben sem szándékoznak felvenni. Gazdaságukat — mégha kezdetben szűkösebben élnek is — a saját erejükből akarják megalapozni. Bővítik a csepeli martint A Csepel Vas- és Fémművekben a jövő évben mintegy hétmillió forint költséggel bővítik a martinüzemet. Az üzembővítés egyúttal balesetbiztonsági célokat is szolgál. A jelenlegi csarnoktetőzet elhasználódott elemei veszélyeztetik a dolgozók testi épségét, s az épület beosztása is korszerűtlen. A téli építkezés előkészítéséhez már hozzákezdtek, s a tervek szerint az átépítés alatt is zavartalanul termel majd az üzemrész. Előreláthatólag 1958 végén fejezik be az építkezési munkálatokat. (MTI) 5