Népszabadság, 1957. december (2. évfolyam, 284-307. szám)
1957-12-18 / 298. szám
4 NÉPSZABADSÁG 1957. december 18. szerda Barcsay Jenő kiállítása a Nemzeti Szalonban Arasznyi festmények, apró ceruzarajzok és mégis a magyar festészetben páratlan monumentalitás és roppant feladatvállalás: ez jellemzi Barcsay Jenő most megnyílt kiállítását. A legutóbbi néhány év termése került bemutatásra, a múltat az 1928- as dátumú nagyszerű munkásleány-portré és több nagyerejű tájkép képviseli. Arcképek, aktok, műtermi interieurök, szentendrei házak, utcarészletek, monumentális freskó-, illetőleg mozaikvázlatok, s az immár világhírűvé vált anatómia és a nemsokára azzá váló drapériakönyv tanulmányrajzai alkotják a tárlatanyagát. Barcsay Jenő festészete nehézveretű művészet. Képzőművészeti kultúra nélkül az első szemlélésre nem is könnyű megérteni, mint ahogy nehézfajsúlyúak Bartók Concertója vagy a klasszikus zene fuga-kompozíciói is. A forma szabályainak, öntörvényeinek a kristálytiszta rendszere, a látszólagos témanélküliség, az időtlen elvontság, tehát Barcsay művészetének a jellemvonásai, a műértők körén túl talán akadályozzák a pillanatnyi sikert, ám ahogy Marx írta, az „alkotás ... nemcsak tárgyat alkot a szubjektum számára, hanem szubjektumot is a tárgy számára”, s aki megérti és szereti a klasszikus művészetet, az nem állhat értetlenül Barcsay Jenő festészete előtt sem. Mert Barcsay Jenő festészete a képzőművészet nagy korszakainak — hogy csak a legközelebbi lelki rokonokat említsük —, a későbizánci freskófestőknek és mozaiklakóknak, a trecento táblaképfestőinek, Giottónak vagy a perspektíva és az emberi test tökéletes ábrázolását a tudós elhivatottságával és a szerzetes alázatával kutató quattrocento festőknek és Cézanne művészetének az egyik legigazibb örököse. Ahogy Benczúr utcai kis lakásába vagy a szentendrei művésztelep magányába húzódva hónapokon keresztül az ötvösök szabatosságával csiszolja zománcosan mélytüzűvé színeit, ahogy a középkori mintálók műgondjával tapintja ecsetjével az emberi arc izmainak, parányi felületeinek térbeli rezdülését, és tudós gonddal, mérnöki pontossággal szerkeszti megváltozhatatlan erők láncolatává a teret: a klasszikus korok festőinek a művészi alázatát idézi. A klasszikus művészet rokonává avatja az is, hogy a festői problémái is azonosak vele: a kompozíció, a teret alakító tárgyak egymáshoz való viszonya, az anyagábrázolás, az adott jelenség tökéletes, minden négyzetcentiméterre kiterjedő esztétikai megoldása. Egyúttal kevés magyar festő áll oly távol az akadémizmustól, mint épp ő. A klasszikussal való rokonsága nem azonos az akademisták klasszicizálásával, mert Barcsay nem huny szemet a modern élet művészi ábrázolása során felmerült sajátosan új formaproblémák előtt. Sőt, épp a modernség és a klasszicitás szintézisét keresi. A XX. századi művészet stíluszavarából, kakofóniájából csendül ki művészetének klasszikus ízű hangja, magába ötvözve mindazt, ami nem múló divat, hanem időtálló eredmény volt az izmusok formakísérletezéseiben. Elveti a pusztán véletlenszerűt, de nem mond le a sajátosan újról. Csak a legszembeötlőbb példát említjük: sokat tanult a kubizmustól, hatott rá annak térszemlélete, a harmadik dimenziónak a bevitele a tér problémájába stb., de túlhaladta, csak a geometriai meghatározottságú tiszta szerkesztést vette át tőle, és visszatért a képszerűség klaszszikus, azaz görög reneszánsz értelmezéséhez. Épp ezért egyetemes jelentőségű a festészete, mert belekapcsolódik abba a világméretűvé vált szellemi áramlatba, amely szakítani akar az absztrakt művészettel, s újra a tárgyiasságot, a klasszicitást keresi, anélkül, hogy valamit is engedne a modern élet követelményeinek a teljesítéséből, s valamit is elveszítene az izmusok eredményeiből. Barcsay festészete azt bizonyítja, hogy a klasszikus, természetelvű piktúra alapján még lehet újat, korszerűt, s egyúttal hagyományt is tisztelőt alkotni, anélkül, hogy ezzel az akadémizmus zsákutcájába, a korszerűtlen eklekticizmusba tévedne a művész. Látszólag mindez csupán a forma problémája, s e látszatot erősíti, hogy Barcsay képeinek nincs címbe foglalható témája, sohasem ábrázol konkrét eseményt, sőt mozgást sem. Kétségkívül nem a Goyák, a Daumierek, a Derkovitsok, azaz a társadalmi jelenségekre azonnal reagáló művészek közé tartozik; félrehúzódó, szűkszavú ember, műterme négy fala szerzetesi cellaként határolódik köréje; festészetéből csak elvontan, több összetevőn keresztül érződik korunk. De mint minden nagy művésznél, nála is az első pillanatra elvontnak látszó formaproblémák mélyén a kor ébresztette tartalmi probléma lappang. Mert Barcsay, ellentétben a modern dekadencia különféle irányzatával (amelyeknek ismeretelméleti alapja az irracionalizmusban, a szubjektív idealizmusban gyökerezik), mindig az objektív valóság törvényeit kutatja. Vaskosformájú asszonyai, reneszánsz profilú leányfejei, álló figurái, a festőállvány, az öreg asztali óra vagy a szentendrei falépcső és az öreg kapu önálló lények, monumentálisak, mert a festő nem elégedett meg a felületi látványokkal, hanem mindig a végérvényességet, a lényeget, a szerkezetet, az anyagiságot kereste. Barcsay festményei a legszigorúbb esztétikai belső törvények szerint rendeződnek, minden elem feltételezi a másikat, minden részlet alárendelődik az egésznek, egy négyzetcentiméternyi színfoltot vagy vonalat sem lehet megváltoztatni bennük. E belső esztétikai szükségszerűség azonban nem puszta formatörvény, hanem a tárgyi valóság összefüggései tömörülnek benne. A valóság maga rendeződik e törvények szerint, s a művész nem tesz mást, mint kutatja és a festészeti nyelvére fordítja őket. Barcsay a legobjektívebb magyar művész, a Goethe- és Theodor Fontane-féle, esztétikai szabály, a ,,hagyjuk-a' -tárgyat-beszélni" valóraváltó- ja. Festészetét a kimeríthetetlen/ anyagi valóság előtti alázat jellemzi, s e tulajdonsága ismét a klasszikus korok művészetének az/ örökösévé avatja. , Barcsay Jenő festészete külde- , tést teljesít a magyar kép- '■ zőművészetben. Nem társtalan;( rokonait megtaláljuk főleg a Szentendrén dolgozó művészek között; néhány képe Czóbel Béla korábbi korszakaira, néhány tája pedig az elhunyt Diener Dénes . Rudolfra, sőt egészen Rippl-Rónai varázsos lágyságára emlékeztet, bár sokkal erőteljesebben kompo- nál, mint ők. Mégis, amit tett, st amivel e csendes ember vihart fakaszthat a magyar festészet ál- lóvizében, az csak a saját érdeme. ’ Ez pedig a hallatlan tiszta szer- kesztés, a megváltozhatatlanság mércéjét szem előtt tartó kompo- nálás, a szuggesztív monumentali- tás és annak bebizonyítása, hogy/) a „festőiség", a színgazdagság)) nem azonos feltétlenül az oldott- Sággal'. 6 A magyar festészet legnagyobb részét, még a legjobbak közül is)1 többet, az oldott impresszionisz- tikus szemlélet, a nemes szubjek- tivizmus jellemzi; mások ecsetjét/ meg a realizmus félreértése, a na- turalizmus, az akademizmus és a zsánerszerűség le nem gyűrt ha-/ tása béklyózza. Barcsay festésze-/ te elhatárolódik mindkét, lényegé- ben a múlt felé forduló iránytól, és a jövő igézetét hordozza maga- / ban. Klasszikus objektivitása, szi- lárd szerkesztése, kompodciós tö rekvése szembehelyezi az impres- szionizmussal és az annak a mód-/ szerén túl nem haladó útkereső- sekkel; a naturalizmussal szem-i ben pedig ismét trónjára ülteti a formálás, az esztétikai tökély jog gát. S ami a jövőt illeti: nyilván- való, hogy a képzőművészetet viágméretű válságából csak a meg-/újuló, modern építészet válthatja' meg, amely igényli a modern szemléletű monumentális festé szetet. Barcsay mozaiktervei, klasszikusan tiszta téralkotású kompozíciói pedig e megszületemdő új monumentális művészetet készítik elő. Fél évszázada, Gauguin nagysikerű gyűjteményes kiállításakor egyik francia kritikus így kiáltotta fel: „Adjatok Gauguinnek falat!”. E kiáltás tolulna Barcsay kritikusának az ajkára is, ha nem tudná, hogy betegsége miatt ez az ízig-, vérig monumentális művész nem vállalkozhatik nagyobbszabású munkára, pedig az új, monumen- tális művészetnek világszerte ke-' vés olyan elhivatott művelője len-' ne, mint ő. S ha már ez nem lehetséges, legalább e nagyszerű kiállítást — amelynek gyönyörű rendezése Macris Agamemnon érdeme — mutassuk meg a nagy' világnak, mert nem fog kevesebb sikert aratni, mint Barcsaynak az immár több világrészt bejárt' Kossuth-díjjal jutalmazott köny' ve, a Művészeti anatómia. Németh Lajos ( Leányfej, 1954 Könyöklő, 1955 Kodály Zoltánt az Eötvös Loránd Tudományegyetem díszdoktorává avatták Az Eötvös Loránd Tudományegyetem rektora és tanácsa kedden este ünnepi közgyűlésen az egyetem díszdoktorává avatta a 75 éves Kodály Zoltánt. Az egyetem aulájában tartott ünnepélyen megjelent dr. Rusznyák István, az Akadémia elnöke, Szigeti József, a művelődésügyi miniszter első helyettese, az egyetem professzori kara, társadalmi és művészeti életünk több neves személyisége, a mester számos tisztelője. Az egyetem tanácsa nevében Ortutay Gyula rektor üdvözölte Kodály Zoltánt, Kodály Zoltán sokoldalú munkásságát Túróczi-Trostler József, a bölcsészettudományi kar dékánja méltatta, tanácsa kézfogással a bölcsészettudományok díszdoktorává fogadta Kodály Zoltánt, aki átvette díszdoktori oklevelét. A Magyar Tudományos Akadémia nevében dr. Rusznyák István az akadémia elnöke köszöntötte a nagy zeneköltőt, s átnyújtotta neki az akadémia elnöksége és a nyelv- és irodalomtudományok osztálya kiadásában Kodály Zoltán 75. születésnapjára megjelent zenetudományi kötetet. Az ünnepély befejezéséül Kodály Zoltán köszönetet mondott az egyetem vezetőségének. A megjelentek hosszasan, melegen ünnepelték az egyetem új díszdoktorát. Az ünnepség utáni műsorban neves művészek és Turóczi-Trostler József beszéd együttesek Kodály-műveket adtak de után az egyetem rektora és elő. (MTI) Újabb magyar irodalmi művek kínai kiadásáról, s kínai-magyar közös könyvkiadásról tárgyalnak Köpeczi Béla, a Kiadói Főigazgatóság vezetője a napokban tért vissza a Kínai Népköztársaságban tett hathetes tanulmányútjáról. Tapasztalatairól az alábbiakban számolt be az MTI munkatársának: — A magyar—kínai kulturális csereegyezmény alapján szervezett utamnak egyik célja az volt, hogy megismerkedjem Kína kulturális életével, ezen belül a könyvkiadás munkájával. E vonatkozásban is sok érdekes tapasztalatot gyűjtöttem, amelyek bizonyára termékenyítőleg hatnak majd a mi munkánkra. Magyarországon a kínai politikai - és szépirodalom 66 alkotását adtuk közre a felszabadulás óta, több mint hatszázezer példányban. Kínában a magyar irodalom eddig nem túl nagy számban jelentkezett Ennek oka elsősorban a nyelvi nehézségben rejlik, abban, hogy főként az orosz és az angol közvetítő nyelv segítségével készülnek a fordítások. Napvilágotláttak már Petőfi, Jókai, Mikszáth, Móricz Zsigmond, a maiak közül Veres Péter, Szabó Pál, Urbán Ernő alkotásai. A közelmúltban bocsátották ki Gálló Endrének, pekingi nagykövetségünk titkárának gondozásában József Attila válogatott verseinek kötetét. A kínai barátainkkal folytatott beszélgetéseken egyetértettünk abban, hogy a kiadás körét mindkét országban szélesíteni kell. Éppen ezért megállapodtunk a kiadói tervek, a testvérországban kiadásra javasolt művek listáinak rendszeres cseréjében. A mi szempontunkból ez annál is jelentősebb, mert a Kínában közreadott magyar művek eljuthatnak Ázsia számos más országába. Kiszélesítjük a szakterületek személyi kapcsolatait, lesznek — különösen a művészeti és a gyermekkönyvek területén — közös kiadványaink. Mi elsősorban a tudományos művek vonatkozásában nyújtunk majd segítséget. Az elvi megállapodások nyomán most folynak Pekingben a tárgyalások a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat és az illetékes kínai szervek között a hazánkban kiadott művek kínai, kínai könyvek magyarországi terjesztéséről. (MTI) ) A DADA ) A Színház- és Filmművészeti Főiskola vizsgáéit"hibasa ) Bródy Sándor színművének ábrázolja a társadalom számkivető vizsgaelőadása két felfedezés tettjeinek életét olyan meglepőszámba menő irodalmi és színészi éleslátással mondja ki az élőskör meglepetést nyújtva, ezúttal túl- dő polgári osztály feletti — szünőtt a főiskola szokásos vizsgaelő- munkra egyértelműen pozitív! —adásainak keretén. A dada vizs- ítéletét, hogy olykor szinte Gorkijgaelőadásának rendezőtanára, Éjjeli menedékhelyének hatásávalVárkonyi Zoltán hasznos szolga- vetekszik. Bródy Sándor színműlatot tett a hagyományokkal nem vét a felszabadulás óta mégis a [mindig szerencsésen bánó színfeledés érdemtelen homálya szőtte házainknak, amikor az érdeklő- át!... )dés reflektorfényét ráirányította A dada vizsgaelőadására dicsér erre a fél évszázaddal ezelőtt szüretes szorgalommal vállalkoztak a letett, hatásában ma is erőteljes főiskolások. S a felújítás önmagaerkölcsrajzra. Az író ebben a műban is komoly, jelentős erdeményében olyan rendkívüli erővel túlmenően, egy kimagasló színészi teljesítménnyel is erősítették a példamutató darabválasztást. Szabó Ildikó Bolygó Erzsébet szerepét, ezt a nagy és nehéz erőpróba elé állító feladatot olyan művészi erővel oldotta meg, hogy szavai, játéka nyomán azt éreztük: új kivételes tehetség tűnt fel, a főiskola büszkeségére, a magyar színjátszás örömére! A rendőr szerepében Fonyó József csillogtatta meg drámai erejét, Kóti Árpád néhány szépen megformált pillanatot nyújtott a félkezű Péter szerepében, Pápay Erzsi pedig a szakácsnő figuráját telítette meg iróniával. Fritz Zsigmond, Böröndi Katalin, Perlaki István egyéniségüktől távoli szerepekben nem voltak meggyőzőek. A vendégként közreműködő Sebők Margit, Horváth János, Litkey Irén egy-egy hiteles alakítással egészítették ki a főiskolások előadását, amelynek megérdemelt sikeréhez Pethes György rendezőasszisztens is hozzájárult. B. T. Zavar a színpadon A zavart a Néphadsereg Színházának színpadán egy nőnek még éppenséggel nem nevezhető szereplő okozta: egy rövidszoknyás, fehérzoknis apróság, aki Clausen tanácsos egyik unokáját „játssza". A Naplemente előtt második előadásán történt hétfőn este. Színpadi mamája, Horváth Júlia, a szerep szerint arra szólította fel a szóban forgó kis hölgyet, köszöntse fel a nagypapát, Clausen tanácsost, azaz Ajtay Andort. Amint egy színésznőhöz illik, azonnal el is indult — dehát két bácsit látott egymás mellett, hiszen Clausen tanácsostól alig egy lépésre Geiger tanár, azaz Földényi László állt. S nem különös, ami megtörtént: a kislány Földényihez futott, hogy megcsókolja. Nem különös, hiszen ő is öreg bácsinak volt maszkírozva és hát — ez az egész nagypapa-dolog még olyan új! A zavar csak egy pillanatig tartott, aztán Geiger, azaz Földényi elnevette magát: — Hát én vagyok a nagypapa? — mire az unoka is észbekapott és könynyedén, mintha mi sem történt volna, átpártolt a „valódi“ nagypapához. A „mama" is feltalálta magát és mosolyogva feddte a kislányt: „Ejnye, nem ismered meg a nagypapát?“ — majd a szerep szerint kézenfogvakivitte a színpadról. De amíg el nem tűntek a színfalak mögött, a csöppség hátranyújtott fejjel, merően bámulta a két bácsit — Ajtayt is, Földényit is. Talán azon gondolkodott, vajon melyik is hasonlít jobban a legigazibb nagypapához? Vagy talán azon, hogy nem olyan egyszerű dolog ez a színjátszás, hiszen nem valami könnyű egy új „nagypapát“ megszokni. Az ötvenedik előadásig biztosan megszokja. Földi Iván