Népszabadság, 1958. május (16. évfolyam, 103-128. szám)
1958-05-18 / 117. szám
\ -5* /| #§/ l'Sl / /| §§ /f ||.17§fí i sáéi ff áÉs ss'á SS? rf ás V ismmmMmy 1958. május 18 „Találkozzanak a világ írói!“ Solohov nyilatkozata a Rudé Právo szerkesztőjének A Rudé Právo szerkesztője meglátogatta Mihail Solohov írót, a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának képviselőjét, aki néhány napot Csehszlovákiában töltött és megkérte, hogy Prágából való elutazása előtt - válaszoljon néhány kérdésére. - Ön az SZKP XX. kongresszusán ss lágyon részletesen foglalkozott az irodalomnak az élettel és a néppel való kapcsolatával - tette fel az első kérdést a csehszlovák újságíró. - A mondottakhoz mit fűzne hozzá ma? - Továbbra is úgy vélem, hogy az írót nem menti meg semmilyen kompromisszum. Az irodalmat nem lehet akváriumban tenyészteni. Nem értem, miért tartják egyesek előnyösnek nagyvárosban, az ismerősök maroknyi csoportjában élni. Megértem azonban, hogy ebben az akvárium-környezetben miért hiányzik az irodalomból nemcsak az élet ismerete, hanem a téma is. A kényelmes munkastílus vallóinak megvannak a pártfogói. Ők azt állítják, hogy pártfogoltjaik „összegyűjtött készletekből’’ alkotnak és hogy csendes magányban, mélyebben „tükrözhetik vissza az élet viharos hátterét”. Ez nevetséges álláspont. Ez engem Csehovnak arra a tragikomikus alakjára emlékeztet, aki állandóan a kadettiskolában töltött fiatalságának emlékéből élt és mindent erre vezetett viszsza. Ostobaság volna a második világháborúról az első háborúra való emlékezések alapján írni. Az élet zajlik és rohan, nem lehet felfogni anélkül, hogy ne törekednénk mindennap a felfogására. - Az ön szavai visszhangot keltettek az írók körében” — hangzott a következő kérdés. - Nagy visszhangot. Sokan voltak, akik tapsoltak nekem. Sőt, sokan hangosan kijelentették, hogy „mellette vannak” - és a végén mégsem mentek sehova. Nincs tudomásom egyetlen ismertebb írónkról sem, aki legalábbis hosszabb időre gyárba, kolhozba költözött volna, „kiment volna az életbe”. Ahogy tudom, a kínaiak nem hangoztatták, hogy „mellette” vannak - hanem kimentek! - Kitartó vita folyik „a szocialista realizmus” fogalmáról. A nézetek malmába ön is adna sajátjából egy keveset? - A szocialista realizmust az a művészet képviseli, amely a tanácshatalom, a szocializmus pártján áll. A többi zsákot a kritikusok és a teoretikusok vigyék a malomba. - Annak idején ön állást foglalt a Kelet és a Nyugat íróinak kerekasztalnál tartandó konferenciája mellett. Mi vezette önt erre? - Az írók világkonferenciájának öszszehívására a magam nevében tettem indítványt. Úgy vélem, hogy a világ értelmiségiei előtt álló feladatok megoldásához már nem elegendő az egyén még akkor sem, ha bármily nagy tekintélynek örvend. Kollektív erőfeszítésre van szükség. - Az ön nézete szerint, mivel kellene az írók világkonferenciájának foglalkoznia ? - A konferencia programját ugyancsak kollektívan kellene előkészíteni. Még akkor is, ha különböző politikai nézetű emberek jönnek össze, meggyőződésem, hogy megtalálják a közös nyelvet és megegyezhetnek a tárgyalások napirendjében is. Nézetem szerint a konferenciának az alkotás, a becsületes, megvesztegethetetlen irodalomért vívott harc kérdéseivel kellene foglalkoznia. Gondolok itt például a pornográfia s mindenféle „comics” ellen vívott harcra. A ponyva megrontja a fiatalságot és bűnös nézeteket olt belé. De ugyanígy el kellene ítélni azokat az embereket, akik hivatásos tollforgatók és a különféle gengszter-, gyilkossági és háborúra uszító filmek forgatókönyveit írják, amelyek elárasztanak számos országot. A sovinizmus, a faji megkülönböztetés, a háború dicsőítése elleni harc - ezek a további fontos kérdések s nem mondhatjuk azt, hogy ezek nem lennének alkotói problémák. Hiszen az írói alkotás elsősorban erkölcs és humanitás dolga. Ketté kell törni e fekete, mérgezett nyilat. Le kell fegyverezni az orvlövészeket. - Átgondolta ön konkrétabban is e harc eszközeit? - Ismerek egy valóban tehetséges európai írót, akinek műveit nem értékelték igazságosan hazájában. A kritika lebunkózta őt, a kiadók nem adták ki új alkotásait. Nyomorgott. írt egy pornográf regényt. Gazdag lett, úgy vélem, hogy ez a történet nemcsak sajnálatraméltó sorsa egy embernek. Ez több, mint az illető író személyes ügye. Az emberiség elvesztett egy tehetséges művészt. Az irodalomból eltávozott egy ember, aki tehetséges s most mégis hivatásos méregkeverő lett. Úgy vélem, hogy ennek nem kellett volna bekövetkeznie. Az írók körében kellett volna segítségre, baráti kézre találnia. Vitassuk meg a barátság ilyen kérdéseit is az értelmiségiek körében. - Mi tehát a teendő? - Újból javasolom a találkozót. A háborús készülődés meggyorsulásának idején, amely nemcsak Nyugat-Németországban folyik, ahol a fasiszták kezébe atomfegyvert adnak, hanem az egész világon, kollektívan kell fellépni. Az irodalom lelkiismereti kérdés. A jövő nemzedékek nem bocsátják meg nekünk, ha nem emeljük fel szavunkat a gyilkolás ellen. Az olvasók látni fogják, „Kivel tartotok, kultúra mesterei?”, ha világos lesz, ki, minek a pártján áll. S ennek meglesz a maga lélektani jelentősége. Nyílt kártyák fognak szerepelni. Elsősorban az értelmiségieknek kell „nemet” mondaniuk a háborúnak, még mielőtt valaki „igent” mondana. - Hogyan képzeli el ön az ilyen találkozó megszervezését? - Talán célszerű volna az egymáshoz közelálló irodalmak, például a szláv, a román, a skandináv stb. írók regionális konferenciájával kezdeni. Ezután kellene megalakítani a világtalálkozó előkészítő bizottságát. Ha például a csehszlovák írók úgy vélik, hogy gondolatom figyelemreméltó, akkor - kérem - támogassák együttesen. A cseh és szlovák szobrászok reprezentatív kiállítása a Műcsarnokban A Magyarország és Csehszlovákia között egyre szélesedő kulturális kapcsolat újabb remek kiállítással gazdagítja művészetszerető közönségünknek a baráti szomszéd nép művészetéről szerzett ismereteit. Első ízben 1954-ben a Budapesten megrendezett csehszlovák képzőművészeti kiállításon kaptunk némi ízelítőt magas színvonalú szobrászati kultúrájukról. Ennek a kultúrának alapjai sok évszázadra nyúlnak vissza s a középkor mestereitől a barokk kor szobrászaton át a romantikus és klaszszikus mesterek műhelyében nevelődött nagyszerű művészig, Josef Václav Myslbekig terjednek. Az ő nevéhez fűződik az egészen sajátos, mélyen népi gyökerű és európai rangú nemzeti szobrászat megteremtése. A kiállításon először kétségkívül az az egységes szellem ragadja meg a szemlélőt, amely a valóságnak, a költőiségnek és a szobrászi művességnek tiszteletében egyesíti a különböző felfogású és szemléletű művészeket. A laikus és a hozzáértő számára egyaránt nagy öröm ennyi szépen faragott márványt, követ, gyönyörű bronz öntést, finom vert érmészetet együtt látni. Az első terem központi műve Myslbeknek, ennek a nemzetközi viszonylatban is kimagasló szobrásznak, a prágai Nemzeti Színház előcsarnoka számára készített, mély szellemiséget sugárzó, vonalritmikájával valóban zenélő nőalakja, a Zerté. Ez a szobor szintézisét adja annak az útnak, amelyen a művész a mánesi népi romantikus fölfogástól (a Szt. Václav emlékműhöz készített vázlatok) a realista, sokszor architektonikus felépítettségű plasztikán keresztül (önarckép) a művészi kifejezés szabad szárnyalásáig emelkedik. Tanítványai sorából egy sereg kiváló mester nőtt ki. Közöttük kétségkívül a legnagyobb Jan Stursa, akinek 54-ben látott Sebesültje mély és maradandó művészi élményt keltett. Most látható művei, a prágai Hlavka híd díszítésére tervezett Humanitás című kompozíciója, a mailloli erejű Sulamit Rahuja, portréi és aktjai ezt az élményt tovább mélyítik. Kiváltképp megragadja az embert Az ég és a föld ajándéka című nemesmívű, sugárzó szépségű aktja. A csehszlovák szobrászok elsősorban Myslbektől kapják alapvető művészi erényeiket, de szoros kapcsolatot tartanak a nyugati törekvésekkel is. Sokan hosszabb-rövidebb ideig élnek Párizsban, tanulnak az ottani nagy mesterektől. ]. Maratka, Otakar Spániel, Bohumil Kafka művészetén érződik a rodini iskola festői, impresszionisztikus felfogása. Ottó Gutfreund Bourdelltől egészen a kubista felfogásig jut el (Félelem). Ezek a művészek azonban előbb-utóbb visszatérnek a szilárd hazai talajra és a myslbeki hagyományokon fejlesztik tovább egészséges, modern szellemű művészetüket. Sokak, mint például Karél Pokorny, már a húszas években határozott szocialista irányban haladnak. Ennek tudható be, hogy a felszabadulás után a szocialista művészet kialakítása náluk kisebb törést okoz a művészetben, mint nálunk. Pokorny például, aki a húszas években alkotja a Föld című, a paraszti munkát jelképező erőteljes szobrát, a második világháború után több gyönyörű emlékművet alkot. Most bemutatott művei közül különösen kitűnik Bozena Nemcová írónőnek lendületes, szépen mintázott emlékmű-terve. A tavaly elhunyt Josef Wagner - Stursa és Spániel tanítványa - a csehszlovák barokk hagyományokat követi modern szellemben. A kiállításon látható munkái közül kiváltképp megragadja az embert homokkőbe faragott, mély belső életet élő Smetana feje. Jan Lauda és Karel Lidicky a modern cseh szobrászat két erőssége; előbbinek értékeit szépen mutatja eleven hatású Öreg férfifeje és az osztravai Bányászemlékműhöz készült tanulmánya, utóbbinak szép síremlékszobra, a Bánat. Érzékletes mintázásával tűnik ki Vincenc Makovsky gyönyörű Venerová kisasszonya. Vincenc Vigler szép állatszobrai, Miloslav Beutler és Jan Tomas Fischer finom érmeművészete a csehszlovák szobrászat sokszínűségét dicséri. A szlovák szobrászatot szoros szálak fűzik a csehekéhez s mint pikturájukban, szobrászatukban is erősen kidomborodik az etnikus elem. (Trizuljak: A detvai.) Szobrászatuk vezéralakjának, Ján Komareknek portréi és tanulmányai mellett - mint a szlovák művészet sajátos törekvéseire jellemző munkákat - megemlítjük Josef Kostkának a partizánéletből vett drámai erejű szobrait, Ján Huckónak Mesztrovics felfogásával rokon Falusi nőjét, Frano Stefanko és Tibor Bártfay eleven, szépen mintázott portréit. A gondosan rendezett kiállítás a csehszlovák művészettörténészek példaadó munkáját dicséri; vonzóan csoportosítva a laikusok számára is tiszta, jól áttekinthető keresztmetszetet ad a cseh és szlovák szobrászat utolsó két évszázadáról. PÉTER IMRE IV. A csehszlovák szobrászati kiállítás műveiből. Bohumil Kafka: Julij Hamnerová-Mrázková portréja. DARÁZS ENDRE: CSILLAGOK SORA I. Mit hoz majd a felderengő hajnal? Kék eget? Füstben úszó napot? Kúszik a szél kő nehéz sóhajjal. Amit itt-ott markába kapott: Bombát dob, vagy csöndet hoz a hajnal? Mit hozhat majd Párizsnak a holnap? Látják-e még este az eget, Akik most féltve összesimulnak « Suhanó fényt tetőik felett - Lesz-e élet szemeikben holnap? Ha nem, akkor is úszik a csillag Pályáján, kérlelhetetlenül - Ha körötte tűz-virágok nyílnak És alatta láng háló feszül — Bárhogy is lesz, nem hull le a csillag. II. Ősöd még csupán aprócska mécs volt: Barátságos, könnyű bízatás. Mint távoli, hívogató fény-folt: Nemcsak ez van, más lét is - no, láss! Az első futó, lengécske mécs volt. A másik már erős-fényű lámpa, Kutatott s annyit leleplezett: Gyilkot-szorító és sunyin hátra-, Köpeny alá csúsztatott kezet •* Riogattál, erős-fényű lámpa. S te, harmadik, tündökletes fáklya. Beragyogó a küzdőteret. Egyaránt hinted a fényt reája. Akár veled, akár ellened - Segítsd híved, a harcában, fáklya. Csupán az, vagy már az is segítség. Ameddig lát, az a pillanat - Annál jobban és többet segít még. Mint egy népes s fegyveres csapat ■* Ne maradjál el tőlük, segítség. Bár erősek most még a pribékek: Elegendő, csak egy pillanat És fényedből megérzik a véget. Pillanatnak törtrésze alatt - Meglapulnak latrok és pribékek. - Hulljál bár le, utódod kél másnap És utána más fények sora - Üzenete emberibb világnak Nem tűnik le az égről soha - Nélkülük már nem kezdődhet másnap. Hirdessék ott, hol holnap még nincsen. Csak bizonytalan, szűkös talán - Van világ, mely zörget a kilincsen. Motoszkál s az égbolt ajtaján - Gondolja, már ez s nem pedig a nincsen. Akiknek már alig van reménye. Légy azoknak tündöklő remény. Hogy nincsenek elhagyatva mégsem legyen a harc bármilyen kemény. A fényed a győzelem reménye, 1951. május 11i